Szólj, Uram, még hallja a te szolgád!

Adventi találkozásra vagyunk hivatalosak a kecskeméti plébánia nyugdíjasközösségébe. Régi karácsonyok emlékeiről, az egyedüllét keserűségéről, a család összetartó erejéről, egymás örömeiről és bánatairól beszélgetünk, s a lelkünkben lassanként megszületik a karácsony csodája.

Boldogan öregszenek – már első látásra megfogott ezekben az idős emberekben a vidámság, a derű. Aztán összeismerkedtünk, és megerősödött bennem, hogy az első benyomás nem volt véletlen. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek naponta meg kell küzdeniük az öregedéssel együtt járó nehézségekkel, de meglátják az életükben a szépségeket, és azt sugározzák a környezetük felé, hogy áldott körülmények között telnek a napjaik. Mi a titkuk? Egy biztos, nagy segítségükre van ebben az a klub, amelyet 1995-ben Balai Margit hozott létre a közösségi összefogással épült plébánián.
Ez a találkozó is imával és énekkel indul. Szent
II. János Pál pápa gondolatai mindenkit elcsendesí­tenek, ráhangolnak az együttlétre. „Ments meg az irigységtől, elégedetlenségtől, nyugtalanságtól, a mindentudás látszatától és a mindent jobban tudás hazugságától, a közönytől, a házsártos, barátságtalan viselkedéstől, az örökös zsörtölődéstől, a rút önzéstől, a mindent elborító keserűségtől és a hiábavalóság nyomasztó érzésétől” – fogalmazódnak meg a kérések az imában. A lélek legmélyéről törnek fel ezek a szavak, hangot adva az öregedő ember félelmeinek, melyekkel naponta szembenéz, mert tudja, testi-szellemi erőinek hanyatlása ellenére is szerethetőnek kell maradnia.
Névsorolvasás következik. Aki nem tudott eljönni, az valóban hiányzik a többieknek; erre utal, hogy számba veszik, ki mit tud a távollevőről, ki fogja megkeresni, felhívni. „Egy telefonhívás számunkra nagy ajándék. Érezzük belőle, hogy idetartozunk” – mondja Salánki Katalin. Ezúttal éppen a klubvezető, Horváth Csilla maradt távol, egy műtét után lábadozik.
Először a miseszolgálatról egyeztetnek: megbeszélik, ki milyen verset olvas fel a jövő szerdai rorátén, ki mond tanúságtételt, és ki süt süteményt a szertartás utáni agapéra. A teremben harmincan ülnek, az asztalokon tea és sütemény. A jelenlévők többsége nő, és az idősebb nyugdíjaskorosztályhoz tartozik. Az átlagéletkor 79 év. Két kilencven fölötti asszony is tagja a klubnak. „A frissnyugdíjasok, különösen, ha él a férjük, és megengedhetik maguknak, inkább utazgatnak, vagy helytállnak nagymamaként” – magyarázza a 88 éves Moduna Sarolta, a klubalapító testvére, aki kezdettől fogva tagja a közösségnek. Két házaspár is jár az összejövetelekre, a többiek főként egyedül élő nők. A társaságnak mind­össze két-három férfi tagja van. Sokan az alapítás óta, azaz 25 esztendeje járnak már a klubba. Az évek és a közösen átélt élmények összekovácsolták őket, emellett ezer szállal kötődnek a plébániához is – mondja Sarolta. „Részt veszünk egymás örömeiben és szenvedéseiben. Ez segít, hogy megnyíljunk egymás előtt, és úgy beszéljünk az életünkről, ahogy másnak talán nem tudnánk. Az elkerülhetetlen nehézségek – az öregedés, a betegségek, a kiszolgáltatottság, a szeretteink elvesztése – mind közösen megélt próbatételek. Együtt sokkal könnyebb szembenézni velük, beszélni róluk. Hasonlóak a problémáink, ezért megértjük egymást, és tanácsokat is tudunk adni egymásnak, hogy könnyebb legyen elfogadni vagy elviselni, ami fáj” – erről mesél Csilla az első találkozásunkkor. Kati pedig úgy érzi, itt szeretik, és a kölcsönös segítségnyújtás biztonságot ad neki. Fontos számára, hogy az időskor nehézségeit megélve jó példákat lát maga előtt, és örül annak, hogy a mindennapok eseményeit is megbeszélheti a többiekkel.
Ma a plébánia káplánja, Kovács Ferenc osztja meg a nyugdíjasokkal adventváró gondolatait: „Mindannyian boldogságra vágyunk, és számos hiányt, nehézséget – betegséget, fájdalmat, veszteséget – élünk meg. Keressük az orvosságot. Tudnunk kell, hogy minket is küldhet Isten azokhoz, akik a megismerésére vágynak, és az életük értelmét kutatják. Akkor lehetünk mások számára orvossággá, ha megértő elfogadással tudunk közeledni a kereső emberhez, és nem feledkezünk meg arról, milyen életadó, ha a nehézségeken átsugárzik az öröm, a lelkesedés. Ne feledjük, a szép kor Isten ajándéka!”
Ferenc atya szavaira felnyíltak a szemek, mosoly jelent meg az arcokon. Így indult a beszélgetésünk a karácsonyról, arról, ki hogyan éli meg az ünnepet. Bánki Sándorné Magda szavaiból mély keserűség szólt: „A karácsonyt túl kell élni. Nekem nincs gyermekem, egyedül vagyok. Az emlékek segítenek, hogy csak annyira keseredjek el, amennyire muszáj.” Terbe Istvánné Edit 95 éves. Őt három gyermeke, unokái és dédunokái veszik körül karácsonykor. „Várom a karácsonyt. Az ünnepet számomra különlegessé teszi, hogy erre a napra összejönnek a világban szétszóródott családtagjaim. A készülődésemnek határt szab az erőm, de mindenkinek sütök egy-egy doboz süteményt. Minden évben azokat, amiket még a nagyanyámtól tanultam. És boldog vagyok az aprónép örömét látva.” Marozsiné Katalin is nagycsaládnak örülhet. Ők nem vásárolnak ajándékot, az időt és az energiát inkább az együttlétre fordítják. Tavaly kapott a családjától egy fényképet, amelyre minden unokája és gyermeke ráírta, hogy mit köszön neki. Horváth Judit járását rollátor segíti, de azért eljön a klubba, és a szentmisén is mindig ott van. „Édesanyám volt az utolsó hozzátartozóm, de őrangyalaim ma is vannak. Kész művészet egyedül élőként megtanulni, hogyan ünnepelje az ember a karácsonyt úgy, hogy ne fogja el a kétségbeesés. Jézus velem van. Beszélgetek vele, érzem a jelenlétét, így el tudom viselni a magányos karácsonyt is. De azért előfordul, hogy nagyon üresnek érzem a szobát. Szeretek kézműveskedni, egész decemberben ajándékokat készítek. És fontos nekem minden találkozás. Szeretetet adok és kapok – mondja Judit, aki gyönyörű makramékat készít. Fekete Klára is egyedül él. Jól tud sütni-főzni, és szereti megvendégelni a barátai, a rokonait, a rászoruló embertársait. Szentestére meghívta magához a közössége egyik tagját, karácsony első napjára egy megélhetési nehézségekkel küzdő egykori munkatársát, másnapra pedig egy egyedül maradt rokonát. Sarolta magában tölti a szentestét: a férje és a nővére meghalt, a lányai Kanadában, Ausztráliában. Ünneplését átszövik a hagyományos rítusok. A gyertya, a csillagszóró és a dalok révén megelevenednek előtte a régi karácsonyok emlékei, a szerettei lélekben ott vannak vele, és megszületik benne a karácsony csodája.
A közösséget összetartják a közös élményt jelentő programok. Előadások, beszélgetések, irodalmi estek, zarándoklatok és kirándulások teszik változatossá az életüket. Fontosak számukra a társasági együttlétek, a névnapi köszöntések, a kvízjátékok. Rendszerességre törekszenek, és arra, hogy a szervezésbe minél több klubtagot bevonjanak. A legkedvesebb időtöltéseik közé tartoznak az irodalmi délelőttök, melyekre mindenki elviszi magával egy-egy kedvenc olvasmányát, és verseket, novellákat, könyvismertetéseket hallgatnak meg. Az ünnepek körüli események, a hajnali misék előtti elmélkedések, az adventi, nagyböjti lelkiórák is nagyon sokat jelentenek a klubtagok számára.
Rendezvényeikhez igen nagy gonddal választják ki az előadókat és a témákat. Hazafelé az úton címmel a halál és a túlvilág kérdéskörével is foglalkoznak, ami mindannyiuk számára nehéz kihívást jelent. „Néha elmennek közülünk, és újak jönnek közénk” – mondja Katalin, és hozzáteszi, minden elhunyt társukat elkísérik az utolsó útján. „Virággal, mécsessel állunk sorfalat.”
A közösség életében kitüntetett helyet foglalnak el a beszélgetések. Csilla azt szorgalmazza, hogy ezeken az alkalmakon akkor is hallgassák meg a másikat, ha sokat beszél. Arra kéri a klubtagokat, hogy igyekezzenek szép dolgokról, jó hírekről beszélgetni. „Ne keseregjünk, ne panaszkodjunk. Keressük inkább azt, hogy mik az időskor kincsei, mi az, amit átadhatunk az utánunk jövőknek, miben mutathatunk nekik jó példát” – fogalmaz Csilla.
Beteg társaikat látogatják és imával kísérik az idősek. Szentmisét szerveznek a kórházban. „Egymás mellett állunk, így a fájdalmas kezelésektől való félelmet senkinek nem kell egyedül hordoznia” – tudjuk meg Katalintól.
A nyugdíjasok szívesen szolgálnak a plébánián. Sokféle tevékenységbe be tudja vonni őket Hatházi Róbert plébános: a takarításba, a perselypénz megszámolásába és sok egyébbe is. A szentmiséken a közösségek havonta váltják egymást a szolgálatban, így időről időre a nyugdíjasklub tagjai is felolvasnak, perselyeznek. Az aktivitást mind­annyian fontosnak tartják, szívesen vállalnak feladatokat, de mindig hozzáteszik: vállalom, ha erőm engedi. Hiszen az erő fogy, a haj megőszül, az arcot felszántják a ráncok, a látás gyengül, a hallás tompul, a hát meggörbül…
Ám lehet határozott belső szabályok szerint élni, és mindig törekedni a lelki békére, a nyugalomra. Istennel a szívünkben, a Szentlelket segítségül hívva lehet ezt igazán szépen csinálni – ez Csilla, Katalin és Sarolta üzenete. Így nyernek kedvet a munkához, amit még elvégezhetnek, erőt és békét a terhek hordozásához, és Szent II. János Pállal együtt kuncogva mondják: Szólj, Uram, még hallja a te szolgád!

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..