A világ elől rejtett életek
Fotó: Merényi Zita

 

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tavaly nyár óta működteti Gödön a Gondviselés Házát a korábbi, állami kezelésű Topház helyén. Azóta elkezdődött az úgynevezett kitagolási folyamat – a kifejezés a nagy létszámú, bentlakásos intézmények gondozottjainak kisebb lakóotthonokba vagy lakásba helyezését jelenti. A lakók tizenkét főt befogadó házakba költöznek; azt szeretnék, hogy ezek igazi otthonukká legyenek. November közepén megnéztük, hogyan is készülnek a beköltözésre.
Családi házba vezet az utunk, ahol néhány fiú az avart gereblyézi, a lányok bent palacsintát sütnek, készülnek a fogadásunkra. Jó ide megérkezni, mindenki mosolyog, örömmel végzi a munkáját. Újságírókkal jövünk, hogy megnézzük az első házat, de inkább olyan, mintha egy születésnapi ünnepség előkészületeire érkeznénk: tanúi lehetünk annak, hogy készülődik… az újjászületés. A világ elől eddig rejtett életek, a maguk hatalmas gazdagságával néhány hónap múlva kikerülhetnek a felszínre, részei lehetnek egy város, egy lakónegyed életének. Nagyon sok feladatot ad ez mindenkinek, aki részt vesz a folyamatban; biztosan számos kudarc is szegélyezi az utat, mégis inkább azt érzem, micsoda lehetőség ez a ház lakóinak, a környezetüknek, a városnak. Kicsit sajnálom, hogy nem itt élek, szívesen lennék része ennek a kalandnak.
Tünde, Szandi, Tibi és Roli bent a házban beszélgetnek velünk: nagyon boldogok, bizalommal, nyitottan várják az új életet. Tündi az egyetlen közülük, aki élt már intézményen kívül, a többiek gyerekkoruk óta zárt intézményekben nevelkedtek. Ő arra készül, hogy majd bevásárol, főz erre a nagy családra, gondoskodik a többiekről. Főzött már spagettiszószt, és sütni is szeretne megtanulni, karácsonyra egy szakácskönyvnek örülne. De nem csak ő, hanem a beköltözés előtt mindenki lelkesen jár a tanfolyamra, amit a Máltai Szeretetszolgálat szakemberei szeptember óta tartanak számukra, hogy felkészítsék őket az úgynevezett támogatott lakhatásra: megmutatják nekik, hogyan kell kezelni a pénzt, rendben tartani a házat, utazni a városban; csupa olyan készséget tanulnak, amit a legtöbben szinte észrevétlenül sajátítottunk el még gyerekkorunkban.
A volt Topházban kétszáz súlyosan, halmozottan fogyatékos fiatal és felnőtt él, közülük az elsőként kiköltözők azok, akik a legkönnyebben tudnak alkalmazkodni az új helyzethez. Giflo Péter szakmai vezető elmondja, hogy összesen tizennégy házuk lesz, 160 ember költözik majd ki. Eddig öt házat vásároltak meg. Reményeik szerint az elsőbe, amit látunk, a jövő év első negyedében költözhetnek, felkészítés után.
A ház vezetője, Lívia már harminc éve dolgozik az intézményben, nagy reményekkel néz a változások elé. Összeszokott csapat költözik be a házba, évek óta egy csoportban élnek, most pedig együtt csinosítgatják leendő otthonukat, örömmel ismerkednek szobáikkal. A ház még nincs kész, egy hatfős család lakott benne, nagyon jó állapotban van, szép is, de most tizenkét ember számára kell alkalmassá tenni és akadálymentesíteni.
A leendő lakók nagyon várják, de bizonytalanok is, hogyan tudnak majd itt élni. Morva Emília, a segélyszervezet közép-magyarországi régióvezetője azt is elmondja, hogy a hozzátartozók – mármint ahol vannak hozzátartozók, hiszen azt is megtudjuk, hogy az itt lakók nyolcvan százalékának nincs élő kapcsolata a családjával – először ijedten fogadták a hírt, hogy szeretteik kisebb házakba költöznek, ahol önállóbb életet élhetnek. Ha belegondolunk, ez sem furcsa, hiszen az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, és fél a változástól, az ő esetükben pedig még több ok van az aggodalomra. Mára a félelmek nagy része eloszlott, de bizonyára újabb és újabb kérdések vetődnek föl, amikor valóban elkezdődik a közös élet a kis lakóközösségben.
A munkatársak álma, hogy a ház majd a sérültek igazi otthona lesz. Egy otthon, ahol reggel fölkelnek, összekészülődnek, elrakodnak, elindulnak a munkába – a Gondviselés Házának nagy, központi intézményébe; reményeik szerint lesznek majd más munkahelyek is –, délután pedig hazajönnek, pihennek, vacsorát főznek, tévéznek, beszélgetnek. „Nem mi mondjuk meg előre, hogy mitől lesz ez otthonos hely. A házszabályt együtt kell meghatározni” – mondják a munkatársak. A szobájuk falának színét, a dekorációt is maguk választják meg a lakók.
Hatalmas lehetőségek rejlenek minden emberben, ebben nagyon bíznak a segélyszervezet felelősei. A kitagolás nem helyi jellegzetesség, 2014 óra zajlik a folyamat az országban, azóta 660 fogyatékossággal élő költözött ki támogatott lakhatással, és a tapasztalat szerint az önállósággal hihetetlen mértékben fejlődtek a képességeik. Már most kézzelfogható a változás; az egyik fiú példáját hozzák fel, akit a nagy intézményben mindenben kiszolgáltak, mert az egyszerűbb volt, itt pedig éppen az imént szolgálta föl a palacsintát a vendégeknek. És azt mondogatja: „Jól érzem magam, jól vagyok.”
A munkatársak elmondják, a támogatott lakhatás éppen ezt nyújtja: abban segíti az embert, amivel megtanulhat önállóbb lenni. Mindenkinek annyi és csak annyi segítséget adnak, amire szüksége van. Sikerült a fejlesztő foglalkoztatást engedélyezni. Aki pedig dolgozik, fizetést kap érte. A foglalkoztatás és az adókártya nagyon fontos mérföldkő abban, hogyan tekintünk azokra az emberekre, akiknek támogatásra van szükségük: nem pusztán jótékonykodás kedvezményezettjei, hanem önálló személyek, akiknek jogai vannak.
A legközelebbi foglalkozáson cukrászdába mennek, mindenki nagyon izgatott, hogy milyen süteményt vesz majd a zsebpénzéből, amit erre az alkalomra kap. Szandi boldog, mert még soha nem volt a kezében pénz, most pedig maga veheti meg a sütijét. Mennyi mindent kell megtanulni! Kiderül, hogy zsebpénzük eddig is volt, és a szükséges dolgokat megkapták belőle. Szilvásy Zsuzsa, a Gondviselés Házának vezetője elmondja, hogy mindannyian gondnokság alatt vannak, ezután is így lesz, a gondnok osztja be a pénzüket, zsebpénzt kapnak csak. A zsebpénz témája át is vezet egy másik fontos témához, hogy miből tartják fenn a megnövekedett költségekkel járó intézményt. Több kis házba több gondozóra van szükség, a házaknak van rezsiköltségük… A lakók hozzájárulást fizetnek a lakhatásért, de ez nyilvánvalóan nem fedezi a költségeket, az állami kvótával együtt sem.
Amikor 2018. július 1-jén a Máltai Szeretetszolgálat megkapta a feladatot, hogy az akkori Topházat – egy 216 lakónak otthont adó intézményt – vegyék át, és 2020-ig történjen meg a lakók kitagolása, akkor erre 1,96 milliárd forintot nevesítettek. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy ez a pénz nem lesz elég, ráadásul a központi intézmény átalakítása is nagyon sok erőforrást igényel. És a 2020-ra megjelölt határidő sem tartható, hiszen 160 emberről van szó, és mindenkink meg kell találni a leginkább megfelelő lakókörnyezetet. Vannak, akik mozgásukban erősen korlátozottak, vannak ágyban fekvő betegek, nekik a támogatott lakhatásban is speciális gondoskodásra lesz szükségük.
A jelenlegi helyzetben a gyerekek nem költözhetnek ki lakóotthonokba, a gyermekvédelmi törvény egyelőre nem teszi lehetővé a támogatott lakhatást, mert amikor a jogszabály megszületett, még nem létezett ez a forma. A segélyszervezet gödi programja felelőseinek lelkesedését látva nem kétséges, hogy számukra is kialakul majd a lehetőségekhez képest legjobb megoldás. Megtudjuk, hogy egy élénk, örökmozgó kisfiút, akivel áprilisban találkoztunk a nagy intézményben, már nevelőszülők gondoznak.
A másik négy ház lakóinak kiválasztása folyamatban van, nagyon sok szempontot kell figyelembe venni: alkalmazkodniuk kell egymáshoz, be kell illeszkedniük a társadalom szövetébe, az ideköltözők, illetve a dolgozók sem lehetnek túl messze a központi intézménytől… Föl kell készíteni a szomszédokat, a lakókörnyezetet is az elfogadásra, ez hosszú és komoly munka. Változást hoz a lakóközösség életébe, hogy a fogyatékossággal élő emberek köztük járnak az utcán, a közlekedési eszközökön. A segélyszervezet felelősei reálisan látják a helyzetet: 48 gondozott a nagy intézményben marad, akiknek a viselkedése túlságosan megnehezítené a közösségi befogadást. Egyébként pedig ott is sok változás történt az átvétel óta: sokkal világosabbak lettek a gondozási folyamatok, az egészségügyi protokollok, a rehabilitációs munka. A munkaerőhiány azonban ma is nagy probléma, sok új munkatársra van szükség.
Szandinak, Tündinek, Tibinek, Rolinak és a többieknek, mind a tizenkét leendő lakónak önismeretet is tanítottak a felkészítés során. Egyszer például fát kellett rajzolniuk, és azon elhelyezni magukat. Tündi elárulja, az alsó szintre rajzolta magát: „hogy mindenki elférjen a fán, én nem akarok magas szintre kerülni”. Tanulhatnánk tőle.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..