Hivatása fölébreszteni a hit és tudás iránti vágyat
Fotó: Merényi Zita

 

E sorok írójának is megadatott, hogy egykor Jelenits tanár úr óráit hallgathatta a budapesti Piarista Gimnáziumban. Nem dicsőség, de arra is volt példa, hogy a tudós pap tanárt sikeresen felbosszantotta, pedig az komoly teljesítményt jelentett. Mentségül csak annyit, hogy egy fiatalember sokszor meggondolatlan, és nem mindig fedezi fel azonnal a pillanat megismételhetetlen fontosságát. Aki piarista diák volt, és tanította Jelenits tanár úr, az tudhatja: óra közben nem szavakkal fegyelmezett. A padsorok között járva magyarázott, tanított, nevelt. Ha valakivel gondja akadt, mert nem figyelt, akkor odasétált az illető mellé, megmarkolta a haját (akkoriban divat volt a hosszú haj), és a tincseket az ujjai között tartva felfelé húzta. Elég volt ennyi figyelmeztetés. Legtöbbször. Nálam nem. Hittanórán nem volt tankönyvünk, ezért a füzetbe írtuk a diktált tananyagot. Én viszont a lapok közé tettem az aznap vásárolt filmfelvevő kamera leírását, s nagy buzgalommal azt lapozgattam. Jelenits tanár úr figyelmeztetésképpen először csak a hajamba túrt, de nem értettem a szóból. Folytattam az olvasást, remélve, hogy másodszor nem veszi észre. Észrevette. Ezután finoman szólva is emelt hangon küldött ki az osztályból. Azóta sem kértem tőle elnézést, pedig akár az érettségi banketten is megtehettem volna.
Persze számtalan más emlék is köt hozzá. Például a reggeli, tanítás előtti imádságok. Pedig valljuk meg, egy kamaszodó fiatal nem feltétlenül megy korábban iskolába azért, hogy a kápolnában fakultatív imádságon vegyen részt. Az iskolából ezt mégis sokan megtettük. Jelenits tanár úr minden reggel várt bennünket. Imádkoztunk, s pár gondolatot, rövidke elmélkedést meghallgatva indultunk neki a napnak. Feledhetetlen emlék marad ez, ahogyan az általa tartott lelkigyakorlatok is. Persze a lelkiélet mellett a test edzésében is segített. Generációk idézhetnék fel emlékeik egész sorát kirándulásokról, jó hangulatú biciklitúrákról, evezésekről, vitorlázásokról, megannyi kalandról, amelyek főszereplője Jelenits István volt.
A gyémántmise elején Strom­­­mer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke mondott beszédet. Rámutatott: egy-egy ünnep alkalmas arra, hogy a hol gubancos, hol szépen szőtt életünk szövetéből kiragadjunk néhány részletet, s rájöjjünk, hogy ezek is egy fonattá alakíthatók. Bizonyára így van ez azokkal is, akik összegyűltek az ünnepre. Sokan vannak, akik hálát adnak a Teremtőnek, hogy a papi és a tanári pályára hívta Jelenits Istvánt, aki 1959. november 29-ei, közvetlenül advent előtti szentelése óta hittel és tudással készíti fel a rábízottakat arra, hogy az égi otthonban mindannyian találkozzanak majd a Megtestesülővel.
Jelenits István a szentbeszédében nem az evangéliumi részt magyarázta, hanem saját életének fontosabb állomásait elevenítette föl, szavaival még­is ugyanúgy tanított, nevelt, figyelmeztetett, mintha homíliát mondana. Szólt a szüleiről, mesélt az édesapjáról, aki Kecskemétre járt középiskolába a piaristákhoz, s ott, a városban ismerte meg a későbbi feleségét is. Mesélt az Erdély visszacsatolását követő nagyváradi évekről is, amikor a premontreiek iskolájába járt. Édesapja tisztviselőként dolgozott, ezért a háború alatt a közeledő front miatt a minisztériuma az egész családot Budapestre rendelte. Teherautón, néhány kisebb csomaggal érkeztek meg a fővárosba, ahol új életet kellett kezdeniük.
Édesapját katonának vitték, a háború után jó ideig semmit sem tudtak róla. Csak 1946 nyarán térhetett haza az amerikai fogságból. Az egykori tisztviselőt B-listázták, a család nehéz anyagi helyzetbe került. A piaristákhoz járó Jelenits István osztályfőnöke észrevette ezt, és segíteni akart. Egy nem túl jól tanuló, tehetősebb osztálytárs szüleinél beajánlotta őt egyfajta házi tanítónak. Jelenits atya ekkor jött rá arra, hogy tanítani, a szépet, az értéket másoknak felmutatni mekkora örömöt jelent számára. Így érett meg benne az elhatározás, hogy a papságot és az oktatást összekötve piarista szerzetesnek jelentkezik.
Az iskolák államosítása még gimnáziumi tanulóként érte. A rend két iskolájában azonban folytatódhatott az oktatás, bár a diktatúra csak korlátozott számú piarista szerzetes működését engedélyezte. Amikor jelentkezett a rendbe, az elöljárók tanácsára civilként kezdte meg egyetemi tanulmányait. Közben teológiát tanult, doktori címet is szerzett. Végül 1955-ben léphetett be a piarista rendbe, ahol 1959-ben örökfogadalmat tett. Fiatal, kezdő tanárként a szocializmus ellenséges légkörében foglalkozott a fiatalokkal a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumában. Hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat tanított. Titokban a cserkészet szeretetét is megpróbálta továbbadni az ifjúságnak. Kirándultak, bicikliztek, hajókat építettek, és vízitúrákra indultak. Egyéni utakat keresett a nehezebben kezelhető diákokhoz, melyek – mint mondta – sokszor különös mélységeket nyitottak meg e kapcsolatokban, és sok segítséget jelentettek azoknak, akiket megpróbált a szárnyai alá venni.
Amikor a pesti gimnázium tanára lett, bibliai tárgyakat tanított a rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján, majd a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is. Mint mondta, izgalmas szellemi feladat volt ez, hiszen a Biblia egyszerre teológia és irodalom. A diktatúra idején évtizedeken keresztül igyekezett megszerettetni a gyerekekkel az irodalmat, az olvasást. Arra törekedett, hogy gyarapítsa műveltségüket, és elvezesse őket a szellemi életre. Az elnyomatás idején segítette őket abban, hogy megismerjék a világ rejtett kincseit, és felkészüljenek az életre, a küzdelemre.
1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. A rendszerváltás után oktatott a gödi és váci piarista iskolában, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika tanszék tanára, majd vezetője is volt.
A szentmise homíliáját Jelenits atya e szavakkal zárta: „Elmúltak fölöttem a tanítás és az alkotás évei. Visszahúzódtam Duna-parti rendházunkba, hogy nyugdíjasként azokkal az emberekkel találkozzam, akik életemben tanítványaim, barátaim, társaim voltak. Gondolatban olyanokkal is találkozom, akik előttem jártak, és lassan elköltöztek a másik világba, ahova bennünket is várnak. Fölszentelésem óta hatvan év telt el, melyek áldásaiért most hálát adok az Úristennek. De kérem is, hogy maradjon meg az áldása azon, amit elkezdett velünk, általunk, és vezesse azt tovább olyan utakra, melyeket már nem mi gondolunk ki, s melyekből mégis a jövő reménye sarjad. Kérem az Úristent arra is, hogy életem hátralévő idejét tegye áldottá, készítsen föl rá, hogy elbúcsúzzam azoktól, akiket itt hagyok, s tudjak igaz szívvel, fiatalsággal készülni a vele való találkozásra.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..