Embertárs

Vatikáni megbízatás

Vatikáni megbízatás

Fotó: Lambert Attila

 

Az alábbiakban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Titkárságának közleményét adjuk közre.

A Szentszék a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja 2019. május 18-án kelt dekrétumával Dr. Tóth Tamás pápai káplánt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárát a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának ad nutum Sanctae Sedis pápai asszisztensévé nevezte ki.
Az ad nutum Sanctae Sedis, azaz a Szentszék rendelkezésére álló pápai asszisztens elsődleges feladata, hogy megvizsgálja a társulat jelen helyzetét, valamint megfelelő megoldásokat javasolva beszámoljon a dikasztériumnak. Az asszisztens támogatni fogja az általános főnöknőt és tanácsát hivataluk gyakorlásában, segíteni fog a célok megjelölésében a következőket illetően: a tagok lelki és képzési ösztönzése; az intézményi keretek újjászervezése; vagyonkezelés és az apostoli tevékenységek irányítása. Az asszisztens továbbá részt vehet a tanács bármelyik ülésén, ha ezt szükségesnek találja.
A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek szerzetének gyökerei a XVI–XVII. század fordulójáig, Lotharingiába nyúlnak vissza. Az ágostonos lelkiségű új szerzetesközösség a szegény gyermekek ingyenes oktatását tűzte ki célul. 1860-ban érkeztek az első nővérek Franz Mária Terézia vezetésével Kalocsára, Kunszt József kalocsai érsek meghívására. Kalocsán önálló anyaház alakult. Pápai jogú női szerzetes intézmény, szentszéki megerősítésük 1907 februárjában történt.
Jelenleg kollégiumokat, óvodákat, általános iskolákat, szakközépiskolákat, gimnáziumokat, szociális otthonokat vezetnek és tartanak fenn, valamint hittant tanítanak. Általános elöljárójuk Dávid M. Ber­nadette nővér. A kongregáció fő célkitűzése az oktatás-nevelés. A társulat házai Kalocsán, Budapesten, Kiskunfélegyházán, illetve Kínában találhatóak.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkársága

Kapcsolatban az élő forrással

Kapcsolatban az élő forrással

Fotó: Kiss Gergely

A pálos testvérek köszöntőszavai után Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök a jövő évben tartandó kongresszus előkészületeiről és programjairól beszélt. Előadásában arra buzdította a katekétákat, hogy merjenek bekapcsolódni az Egyház nagy ünneplésébe. A NEK nagy lehetőség a megújulásra, a közösségben való megerősödésre és a tanúságtételre – mondta a püspök. A délelőtt folyamán a résztvevők az egyházmegye kateketikai körzetei szerinti kiscsoportokban beszélgettek az elmúlt tanévről, megosztva egymással nehézségeiket, erősségeiket, örömeiket. A csoportfoglalkozáson Lázár Ervin A csodapatika című meséje alapján a hitoktatók is megtervezhették, milyen gyógyító szerekre van szükségük. Majd a Krisztus-követő ember legfőbb orvosságáról folytatódott a beszélgetés: Mit jelent számomra az Eucharisztia, amely az Istennel való személyes kapcsolat ápolása, megélése, a katekéta életének és küldetésének forrása?
A nap további részében a jelenlévők egy csoportja bekapcsolódhatott a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia Alapítvány kezdeményezésére készülő hangos Biblia ószövetségi könyveinek felolvasásába.
A zarándoklat végén Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspök szentmisét mutatott be az alföldi búcsújáróhelyen. Homíliájában arra hívta fel a katekéták figyelmét, hogy csak úgy tudják Isten felé vezetni a rájuk bízottakat, ha maguk is kapcsolatban maradnak az élő forrással, és Krisztus-hordozókká válnak. A szentmisét szentségimádás követte. Ezzel az imádsággal zárult az idei tanév a Szeged-Csanádi Egyházmegyében.

Forrás: Szeged-Csanádi Egyházmegye

Osszuk meg erőnket másokkal

Osszuk meg erőnket másokkal

Fotó: Bókay László

 

Orosz Lóránt OFM, a nemzeti kegyhely igazgatója fogadta az idősotthonoknak és a szeretetszolgálat más intézményeinek a lakóit, valamint segítő munkatársait, akik csoportokban érkeztek Szentkútra. A zarándoklaton a Katolikus Szeretetszolgálat tíz intézménye képviseltette magát, köztük az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon és a csákvári Szent Vince Családok Átmeneti Otthona.
Orosz Lóránt rövid ismertetőt tartott a résztvevőknek a Jézus Szíve-tiszteletről és a betegek kenetéről, majd megáldotta őket.
A zarándokok ezután katekézist hallgathattak, amelyet a szentkúti szabadtéri oltárnál Káposz­tássy Béla gyáli plébániai kormányzó tartott a felnőttek és gyermekek kereszteléséről A Katolikus Egyház katekizmusa alapján. Elmondta, az apostoli kortól kedve fokozatosan alakult ki a felnőtt­keresztelésre való felkészítés rendje. A hittanulónak (katekumen) meg kellett ismernie, mit jelent Krisztust követni, és hitben élni az Egyház közösségében. Napjainkban – főként a nagyvárosokban – ismét szükségessé vált a katekumenátus bevezetése, hiszen sokan jelentkeznek keresztelésre már felnőttként.
A hitbe való bevezetés időszakában a kate­kumen belátja, hogy Isten és ember kapcsolatában, így a megtérésben is Isten a kezdeményező, övé az első lépés. A jelölt azt is megérti, hogy fontos a hit közösségi jellege. A katekume­ná­tusban érlelődik a hit, nevelődik a szív, az értelem és az akarat.
A katekézisben az előadó a gyermekkeresztelésről is beszélt. Rámutatott, hogy ez a gyakorlat az első időktől fogva létezett, és alapvetően az a katolikus keresztény tanítás és tapasztalat húzódik meg mögötte, hogy magára hagyva az ember önpusztító módon kezd élni. Hogy élete ne vegyen rossz irányt, „kegyelmi erőforrás szükséges. Ez a keresztség, amely eltörli a bűnöket, és amely által megkapjuk a Szentlélek pecsétjét, Isten kegyelmét, ami megtart és megerősít” – mondta az előadó.
A katekézis után kezdődött a szentmise, amelynek főcelebránsa Varga Lajos váci segédpüspök volt. A szertartás elején a püspök köszöntötte a jelenlévőket, és hangsúlyozta, hogy a szeretetszolgálat fontos, hiszen meg kell osztanunk javainkat és erőinket a másik emberrel.
Szentbeszédében Varga Lajos arról szólt, hogy Jézus Szíve ünnepén lényegében Jézus Krisztus személyére (isteni és emberi mivoltára) emlékezünk. A szív elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberhez, és az érzelem központja. Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levele alapján tudjuk: Isten szereti a világot és az embereket, s az idők teljességében elküldte közénk Jézust, és általa megtörtént a bűnös emberiség kiengesztelődése Istennel.
A bűnök elválasztanak bennünket a mennyei Atyától, de Isten megelőzte a bocsánatkérésünket, részéről megtörtént a bűnbocsánat és a kiengesztelődés is. Ezért az Egyház feladata a kiengesztelődés szolgálata a szentségek kiszolgáltatása, ünneplése által. Varga Lajos hozzátette: Isten engesztelése megvalósulhat a jó cselekedeteinkben és az imáinkban, de a legtökéletesebb módon a szentmisében, közelebbről a szentáldozásban történik meg, amikor bekapcsolódunk Jézus egyetlen és örök áldozatába.
A betegséggel küzdő emberek számára a segédpüspök a fájdalmas rózsafüzér imádkozását ajánlotta, és hangsúlyozta, a szenvedőt segítheti, ha tudatosítja magában, hogy Jézus a mi fájdalmainkat vette át és viselte el a keresztfán.
A homília után a szentmise keretében sor került a betegek kenetének közösségi kiszolgáltatására. A zarándoklat litániával, valamint a kegytárgyak megáldásával ért véget a mátraverebély-szentkúti kegyhelyen.

A piarista karizma jegyében

A piarista karizma jegyében

Fotó: Márkus Roland SP, Szathmáry Melinda

 

Az új tagok közül öten a 2018-ban szerveződött pesti közösséghez tartoznak, ketten pedig Temesváron alakítanak közösséget, és a szegedi testvériségtagokhoz kapcsolódnak.
A pesti közösség tagjai: Dezső Tímea tartományfőnökségi munkatárs; Strom­mer Pál piarista öregdiák, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke; Strommer Pálné Szilvia; Szilvásy László SP tartományfőnök; Vár­gedő Tamás piarista öregdiák, a diákszövetség választmányának elnöke.
Temesvárról Jakab Ilona, a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatónője és Kocsik Zoltán atya, a Gerhar­di­num igazgatóhelyettese, spirituálisa tett ígéretet.
A piarista rend testvériségét 1988-ban alapította meg az akkori generális, Josep María Bal­cells.
A testvériség azoknak a keresztény hívőknek az összessége, akik a piarista karizma (lelkiség, küldetés és élet) megélésére kisközösségekben egymáshoz társulnak, mindegyikük a saját világi, szerzetesi vagy papi hivatása szerint. A testvériség tehát a piarista karizmában egybekapcsolódó hívők társulása, amelyet a piarista rend elismert.
A magyarországi testvériség két évvel ezelőtt, pünkösd vigíliáján alakult meg, négy világi, piarista intézményben dolgozó munkatárs és három piarista szerzetes csatlakozásával, akik most megújították ígéretüket a családtagok, barátok, rendtársak és kollégák körében zajlott esemény keretében.
Az első közösség világi tagjai: Dekiszkyné Fejér Rita (Piarista Szakképző Központ, Göd); Jusztinné Nedelkovics Aliz igazgató (Dugonics András Piarista Gimnázium, Szeged); Jusztin István kollégiumvezető (Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium, Szeged); Mikulás Domonkos igazgató (Piarista Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Óvoda, Kecskemét).
Az első közösség szerzetes tagjai: Czeglédi Zsolt SP (Szeged); Labancz Zsolt SP tartományi asszisztens (Budapest); Szabó László SP (Sátor­aljaújhely).

Forrás: Piarista Rend Magyar Tartománya

„Alig fér belém a sok öröm”

„Alig fér belém a sok öröm”

Fotó: Merényi Zita

 

Az ebéd után fokozatosan elhatalmasodó vidámságban Zoli bácsit is fölkértem táncolni, de sajnos mozgásszervi bántalmai miatt vissza kellett utasítania. Pedig mennyire szerette hajdan a bálokat, a mulatságokat! Mostanában nincsenek is nagyon bálok, állapítottuk meg közösen, majd körülnéztünk, és rájöttünk, hogy nagyon is vannak, hiszen igazi ünnepi, báli hangulat kerekedett a Párbeszéd Háza termében. Laci bácsit nem kellett sokáig kérlelni. Mindenki örömére elővette a szájhamonikáját, és a remek zenészek örömmel kísérték őt is. Játékával többek szemébe könnyeket csalt, ő maga pedig még táncra is perdült. Ki tudja, mikor tette utoljára.
Sok jó barát ünnepelt együtt: hajléktalanok az aluljárókból és barátaik a közösségből, akik hetente látogatják őket; a Gát utcai templom környékén élő szegény családok, gyerekekkel; a Rózsa utcai idősek otthona vidám lakói azokkal a kamaszokkal és felnőttekkel, akik a közösségből járnak hozzájuk; Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, aki barátságosan, vendégszeretően köszöntött mindenkit; sok-sok segítő, a fiatal cserkészlányoktól a nyugdíjaskorú úrig… Nem elszigetelt csoportok ezek, hiszen a Sant’Egidio közösség Isten nagy, színes népe szeretne lenni. A sok találkozó, az imádságok, a szentmisék, a karácsonyi ebédek révén sokan már ismerik egymást. A Béke Iskolájában tanuló szegény gyerekek közül a kamaszok már a közösség tagjainak gyerekeivel együtt járnak az intézeti idősekhez, és közösen táboroznak a nyáron. Milyen szép, amikor a testvérek együtt vannak! – ennek örömét sugározta a rendezvény, amelyen Marika nénibe, akinek a 74. születésnapját ünnepeltük, „alig fért bele az öröm”. Nem volt egyedül ezzel.
Délután úrnapját ünnepeltük a szentmisében, és megéltük a misztikus kapcsolatot Krisztus megtört teste, a szegények megtört teste, az Eucharisztia kenyere és a szegényeknek adott kenyér, étel között. „Szia, keresztanyu” – búcsúzott a mise végén a nagymamájával szegényes körülmények között élő Dani Kingától, de előtte még elmesélte neki az egész hetét és a következő napi programjait, ahogyan az ember egy jó családi kapcsolatban teszi. Dani régen, az első találkozásainkkor még alig szólalt meg, az asztal alá bújt, hogy ne kelljen beszélnie. Most azonban már örömmel köszönt mindenkit; érzi, ugyanannak a nagy családnak vagyunk a tagjai.
Idős barátainkkal az ebédnél a háborúkról is beszélgettünk. Mennyi bölcs gondolat hangzik el az idősek szájából! Igazi tanítómestereink. „A szeretet a legnagyobb erő, ami változtatni tud, segítenünk kell, hogy növekedjen.” „A szép szavak arra valók, hogy használjuk őket.” Tizenkét éves lányommal a végén hazavittük az otthonba Marika nénit, Laci bácsit és Irént. Közben a Mária utcai jelzőlámpánál valaki pénzt kért. Elmondta, hogy a hét végén rosszra költötte a pénzét, és most nem tud miből ennivalót venni. Örültem, mert épp félretettem a táskám zsebébe egy köl­csön­adott összeg visszajáróját, amit a tulajdonosa nem fogadott el. Mondtam is neki, hogy majd odaadom annak, aki kéri. Nem telt el túl sok idő, és kérték… A fiatalember annyira elcsodálkozott az autóban ülő társaságon – két néni, egy bácsi és egy kislány az anyukájával, ráadásul mind­annyian mosolyognak rá, és kedvesek vele –, hogy hosszan, ámulva nézett ránk. Milyen jó volna mindennap a barátságnak ebben a szép, nyitott, mások felé forduló világában élni!

Az egész embert gyógyítani

Az egész embert gyógyítani

Fotó: Merényi Zita

 

A Daganatos Betegek Lelki Rehabilitációs Otthonának megálmodója és vezetője a tavaly december 31-én, életének 75. évében elhunyt Bakos-Tóth Márta klinikai szakpszichológus volt. A Veszprém megyében található intézmény az 1991-es létrehozása óta több száz beteg gyermek és szülő lelki gyógyulását segítette elő. Június 21-én a csaknem harminc esztendeje működő otthon életében rendkívül jelentős eseményt ünnepeltek: felavattak és átadtak egy, a közelmúltban elkészült új épületegyüttest.
Az ünnepség délelőtt szentmisével kezdődött, amelyet Márfi Gyula veszprémi érsek mutatott be. A konce­leb­rálók között ott volt Tóth Tamás, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára is.
Szentbeszédében Márfi Gyula érsek úgy fogalmazott: a test és a lélek gyógyítása szorosan összetartozik, és nagyon fontos, hogy a betegek segítséget kapjanak keresztjük hordozásához. Sajnálattal állapította meg, hogy korunkban a gyógyítás elvesztette szakrális jellegét. Felidézte: amikor orrsövényműtétje volt, közös kórteremben feküdt egy gége-, illetve egy fülműtétre váró beteggel. Az orvosok és az ápolók így szólították őket műtétre: most következik az orros, a gégés, a füles – mondta a szónok. – Ezzel szemben a bakonyszücsi rehabilitációs otthon létrehozója, Bakos-Tóth Márta nem csupán a szerveket, a testet, hanem az egész embert akarta gyógyítani. A test és a lélek szétválaszthatatlan volt számára, és a daganatos betegségen átesett gyerekek családtagjainak lelki gyógyítására is nagy gondot fordított. Nemegyszer a széthullás szélén álló családokat forrasztott újra egybe. Valódi, lélekben és hitben egymáshoz kapcsolódó, egymást segítő keresztény kisközösségek jöttek itt létre.
A főpásztor visszaemlékezett arra is, hogy egyszer egy idős, betegen fekvő néni azt kérdezte tőle, vajon ott van-e a szívében Jézus. Igen, és a gyerekei, az unokái szívében is ott van, hangzott a válasz. Márfi Gyula ezzel kapcsolatban elmondta: tizennyolc évvel ezelőtt súlyos szívműtéten esett át. Úgy fogalmazott: rezgett a léc. A történteket végiggondolva arra jutott, a betegsége összefüggött azzal, hogy nem tudott feloldódni a hitben. Számára teljesen egyértelmű: az, hogy túlélte a műtétet, annak köszönhető, hogy „visszacsempésztem a lelkembe a bizalomteljes istenhitet”. Nagyon fontos azonban, hogy ne csak akkor forduljunk Istenhez, ha bajban vagyunk, hanem olyankor is, amikor jól megy a sorunk. Betegség esetén pedig bízzunk az orvosokban, az ápolókban, de mindenekelőtt Istenben – mondta a főpásztor. Az új épületegyüttes talán ha száz méterre van a templomtól. A rehabilitációs otthon új vezetője, Forsthoffer Erzsébet az ünnepi beszédében hangsúlyozta: elődje, Márta néni Rajczi Pál kanonok plébánossal olyan gyógyítóintézményt hozott létre, amely egyedülálló nemcsak Magyarországon, de egész Európában is. Pszichológiai segítséget nyújt daganatos betegségben szenvedő embertársainknak, akik a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség útját végigjárva itt valami jóhoz, pozitív élményekhez juthatnak, és megerősödnek abban, hogy van folytatás, érdemes bízni a gyógyulásban. Forsthoffer Erzsébet elmondta: a mai napra készülve korábban soha nem látott összefogást tapasztalt. Anyagi, szellemi és lelki segítséget kaptak mindenfelől, intézményi és egyéni szinten egyaránt. Beszédének végén az intézményvezető Szent Pált idézte: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny (…) nem gerjed haragra (…) S a szeretet nem szűnik meg soha.”
Kriván Gergely főorvos a rehabilitációs otthon legfontosabb szakmai céljának nevezte, hogy olyan pszichológiai gondozást nyújtson a gyer­mek­onkológiai központok által gyógykezelt gyermekeknek, fiatalkorúaknak és családtagjaiknak, amely a gyakran több éven át tartó bizonytalanság után segíti a személyiségfejlődést, és támaszt nyújt. Spirituális világ teremtődött meg itt, önsegítő és egymást segítő kis közösségek jöttek létre. E konzervatív értékrenden alapuló, a családi gyökerekre épülő, a lélek prioritását hangsúlyozó közegben a legfőbb szervezőelv az átmeneti másság elfogadása és elfogadtatása az egyéni kompetenciák felszínre hozásával, például a mindennapi tevékenységekkel, a sütéssel-főzéssel, a gyógyító közösségépítéssel. Gyógyulás ez, egymás által – mondta a főorvos. Felidézte: Bakos-Tóth Márta sokszor kifejezte aggodalmát, mi lesz Bakonyszüccsel nélküle; ki viszi tovább, és megmarad-e az a szellemiség, amit megteremtett, amire az életét áldozta? „Letekintve megnyugodhatsz, céltudatos és elkötelezett embereket láthatsz, akik megfogadjuk, folytatjuk ezt a munkát, hitünk szerint úgy, ahogyan te is szeretnéd” – zárta beszédét Kri­ván Gergely főorvos.
Az ünnepség végén Márfi Gyula érsek megáldotta az épületet.
Kérdésünkre Tóth Tamás, a püspöki kar titkára elmondta: a daganatos gyerekek ba­kony­szücsi otthona a Veszprémi Egyházmegye fenn­tartásában működik, de sok püspöknek szívügye ez az intézmény, amely egyedülálló, fontos és hiánypótló szolgálatot végez itt, a Bakony közepén. Az otthon támogatást nyújt nemcsak a daganatos betegségben szenvedő gyerekeknek, hanem a családtagjaiknak is. Különleges jelentőségét az adja, hogy itt komplex módon, nem csupán fizikai, hanem spirituális valójában is gyógyul a beteg, és a közelében élő családtagok is segítséget kapnak. „Ez hatalmas dolog. Éppen ezért fontos az otthon létezése a püspöki karnak, amelynek képviseletében jelen vagyok az ünnepségen” – közölte Tóth Tamás atya.
A daganatos gyermekek rehabilitációs központjának vezetője, Forsthoffer Erzsébet szociális munkás, gyógypedagógus elmondta: a kibővített épületegyüttesben hét új szobát alakítottak ki, így mostantól kezdve huszonnyolc főt tudnak fogadni: gyerekeket, felnőtteket, heti turnusokban. Ezentúl mindenkinek itt lesz a szállása, és a régi épületben, illetve a plébánián zajlanak majd a család- és közösségi terápiák, a zene- és a művészeti terápiák. Testmozgásra alkalmas helyiséget is szeretnének kialakítani. A régi épületben szabadtéri medence is van, és úgy tervezik, a játszóteret átviszik majd oda. Nagy öröm, hogy bár Bakonyszücs egy kis zsákfalu, kiváló adottságai vannak, és számtalan értéke. Gyönyörű a katolikus templom, van itt szabadtéri fitneszpark, korszerű gyermekjátszótér és néprajzi ház is. Az ezekben rejlő lehetőségeket a rehabilitációs otthon is igyekszik felhasználni gyógyítómunkája során. Az intézmény nagyon jó kapcsolatot ápol Oláh Kálmán Gézával, Bakonyszücs polgármesterével, és az egész község összefogott azért, hogy méltóképpen ünnepeljék meg az új épületegyüttes elkészültét. A falu szívügyének tekinti a daganatos beteg gyerekek rehabilitációs központját – mondta az intézményvezető, és hozzátette: munkájuk során a legfontosabb, hogy segítséget nyújtsanak, sok örömöt és élményt szerezzenek a terápiák során fizikailag és lelkileg is megfáradt gyerekeknek, valamint testvéreiknek, szüleiknek. „Fontos, hogy legyen egy hely, ahol a gyerekek újabb célokat tűzhetnek maguk elé, ahol erőt meríthetnek a folytatáshoz, és ahol megtapasztalhatják: a világ nem állt meg, és nekik is fontos helyük van benne a családtagjaikkal együtt. Igyekszünk reményt adni a daganatos betegségből felgyógyult gyerekeknek és hozzátartozóiknak” – mondta Forsthoffer Erzsébet. – Akik eljönnek az otthonba, azokat összeköti a szenvedés. A szülők mind­annyian átélték azt a különösen fájdalmas érzést, hogy esetleg elveszíthetik a legdrágábbat, a gyermeküket. Itt megbeszélhetik a tapasztalataikat, hasznos információkat gyűjthetnek, és mindez erősítheti bennük a remény érzését – hangsúlyozta az intézményvezető.
Az otthon új vezetőjeként arra törekszik, hogy jó kapcsolatot építsen ki a különböző egészségügyi és szociális szervezetekkel. Tervezi egy honlap beindítását is, amelyen keresztül önkénteseket toborozhatnak. Úgy gondolja, meg kell erősíteniük a helyüket a szociális rendszerben, hiszen nem klasszikus intézmény az övék. Az otthonban nincsenek kezelések, ide gyógyultak vagy jelenleg tünetmentes gyerekek és családtagjaik jönnek el. Az intézmény legfőbb célja a segítségnyújtás a szereteten keresztül, az, hogy az itt lakók egyéni és közösségi élményekhez és önbecsüléshez juthassanak.
Beszéltünk egy édesapával is, Muhi Zsolttal, aki az ünnepi eseményen – a remény jeleként – Kriván Gergely főorvossal együtt elültette az otthon kertjében „az Élet fáját”. Elmondta: feleségével két lányuk van, és a kisebbiknél, Lillánál két és fél éves korában a leukémia egyik igen ritka válfaját diagnosztizálták. Teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül az történt, hogy az egyik hétvégén bekékült a kislány karja. Aznap a szegedi vadasparkba látogattak, az édesapa a kezében vitte Lillát, és mire hazaértek, kék volt a kislány karja. Azután többször begyulladt a szeme, és még több alkalommal is bekékült a karja, amikor Zsolt kézben vitte őt. Rögtön beutalták a kórházba, és a diagnózis lesújtó volt. Lilla már nem is mehetett haza. Másfél éven át intenzív, majd fenntartó kezelést kapott, havonta ismételt injekciókkal. A fenntartó kezelés még tartott, amikor Zsolt Lillával, a feleségével és a nagyobbik lányukkal, Petrával először jöttek el Bakonyszücsre. Az édesapa úgy fogalmaz: amikor kiderül egy gyermekről, hogy daganatos beteg, az felfoghatatlan trauma a szülők számára, pánikot idéz elő a családban. Ő az interneten keresztül próbált kapcsolatot létesíteni olyan emberekkel, akik kigyógyultak a leukémiából. Mivel azonban Lilla esetében a betegség egy egészen ritka fajtájáról volt szó, nem sikerült sorstársakra találnia. Bakos Tóth-Márta hívta meg őket Bakonyszücsre, egy olyan családdal együtt, amelynek az egyik tagja, Marci egy, Lilláéhoz hasonló daganatos betegségben szenvedett. Onnantól kezdve a Muhi család többször is eljött Bakonyszücsre. Zsoltnak erőt és reményt adott, hogy Marci egyre erősebb lett, és nyolcadikos korára meggyógyult: olyan jó erőben volt már, hogy focizás közben Zsolt nem tudta őt a testével ellökni. A rehabilitációs otthonba látogató családok egymás pozitív példájából merítenek erőt, és ez különleges közösséggé kovácsolja őket.
Muhi Zsolt kivételes személyiségként emlékszik vissza a tavaly év végén elhunyt Bakos-Tóth Mártára. Bármilyen témáról beszélgettek is, mindig eszébe jutott egy-egy odaillő vers, amivel erőt öntött a szülőkbe. Zsolt villamosmérnök. Azt mondja: egy adott rendszeren belül mindig tudja, hová nyúljon, ha hiba van a működésben. Márta néni szépen megmagyarázta neki és a többi szülőnek: ha az embert rossz dolgok érik, az hozzásegítheti ahhoz, hogy az életében később jó döntéseket hozzon. Ez nyugtatólag hatott rájuk.
A kis Lilla ma már nyolcéves, és teljesen tünetmentes, mosolygós, kedves gyermek. Derű, szeretet és reménység sugárzik belőle, csakúgy, mint a szüleiből és tizenöt éves nővéréből.
A rehabilitációs otthon kibővítése 85 millió forintba került. A beruházáshoz a Nemzeti Alapítvány 50 millió forintot adott, az Alapítvány a Közjóért 20-at, a Magyar Villamos Művek Zrt. pedig tizenötmilliót. Juhász Judit, a két alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: Bakos-Tóth Mártát a 80-as évek közepe óta ismerte. A Tűzoltó utcai gyermekklinika pszichológusa volt, ott készített vele riportot mint rádiós. Mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy a világ számos kérdésében hasonlóan gondolkoznak. Kölcsönös rokonszenv alakult ki közöttük, s ettől kezdve figyelemmel kísérték egymás életét. Juhász Judit lelki támasza volt Bakos-Tóth Mártának, aki mélyen hívő emberként úgy gondolta, a gyógyítást nem lehet különválasztani a spiritualitástól. Létének alapja az istenhit volt. Orvosként is ebben a szellemben építette föl a világát: a betegek testét és lelkét is gyógyítani akarta.
Arról, hogy miként jelenik meg a bakonyszücsi otthon működésében a lelki segítségnyújtás, Bakos-Tóth Márta évekkel ezelőtt egy személyes beszélgetésben így nyilatkozott e sorok írójának: „Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Képzeljen el egy nagycsaládos miliőt. Minden csoporttal jön hét család, ez körülbelül huszonnyolc fő. A terápiát két családra alapozzuk. Az egyik az a család, amelyik már járt nálunk: ők törzstagnak számítanak, és beavatják az újonnan érkező családokat, hogy lássák, hogyan élünk itt. Vannak tematikus foglalkozások, van csoportterápia, külön szülőcsoport, ahol minden szülő őszintén elmondhatja, milyen lelki utat járt be. A törzstag szülő erre reflektál: ne szégyelld, mi is így voltunk. Ugyanez játszódik le a gyerekcsoportoknál is. Alapvető tehát a miliő.
Egyetlen példát mondok: egy Richárd nevű, tizenkét éves kisfiú magassága transz­plantáció és több daganat következtében egy ötéves gyermek magasságának felel meg. Emellett különböző sorvadásokban is szenved. Az édesanyja a karjában hozta be. A kisfiú gondolkodása viszont a korának megfelelő. A terápiás célom az volt, hogy a csoport fogadja el őt így, ahogyan van. Ennek a csoportnak a tagjai az ország különböző centrumaiból érkeztek Bakonyszücsre. Megkérdeztem: Richárd, vállalod, hogy téged külön bemutatlak a többieknek? Te sem vagy átlagos, én sem vagyok az. Tudod-e, mit jelent az, hogy átlagos? Bólintott, hogy igen. Kézen fogtam, odaálltam vele a csoport elé, és a törzstagokra támaszkodva, akik már sok mindent megéltek velünk, így a gyászt is, azt mondtam: »Márta néni vagyok, szeretettel üdvözöllek benneteket. Richárdot azért mutatom be nektek külön, mert sem ő, sem én nem vagyunk olyanok, mint mások. Én egy csúnya, idős asszony lettem. Nézzétek csak meg balra azt a fotót, hogy milyen karcsú és csinos voltam fiatalkoromban. Benneteket a betegség változtat meg, engem a kor. Az élettel együtt jár, hogy a külsőnk változik. Ti már csak szebbek lehettek, míg ugyanolyan idősek nem lesztek, mint én. Richárdnál a betegsége miatt elmaradt a növekedés, de ugyanúgy gondolkodik, mint egy átlagos hatodikos. Én alacsony és kövér is vagyok. Elfogadtok így bennünket?« Óriási taps, elfogadjuk. Ilyen esetek egyetlen tudományos könyvben sincsenek leírva. Szerintem mind­nyá­junknak jót tenne egy bakonyszücsi tréning. Én is ott tanultam meg, hogy az alacsony termetemet nem kell okvetlenül tűsarkú cipővel kompenzálnom. Az egyetlen, ami megmaradt nekem, az a hosszú, dús hajam. Arra viszont nincs időm, hogy kontyba rendezzem. A klinikai időkben még volt rá időm, két gyerek és a háztartási munka mellett is. Nem én vagyok itt a legnagyobb tudású, mert a beteg gyermekéért aggódó anyuka átélte mindazt, amit én csak a könyvekből tudok a betegség pszichés tüneteiről. A legfontosabb sem én vagyok, ahogyan a saját családomban sem, mert otthon a gyerekeim azok. Itt pedig a beteg, de gyógyulni vágyó gyerekek a legfontosabbak.”

Nem feladatunk, küldetésünk van

Nem feladatunk, küldetésünk van

Fotó: Merényi Zita

 

Az esemény plakátja Keresztény álarcok címmel hívta az érdeklődőket a jezsuiták budapesti lelkiségi központjába, ám a jelenlévők egy álarc nélküli katolikus pap életébe nyerhettek bepillantást, aki őszintén, minden köntörfalazás nélkül beszélt arról, hogyan fedezhető fel a mindennapjaiban Isten terve, és miként vélekedik a keresztényeknek, különösen a katolikusoknak a mai közéletben betöltött helyéről, az őket érő kihívásokról.
Korából adódóan Kozma Imre – már papként is – hosszú időn át a szocializmus viszonyai között élt. Amint a beszélgetés elején elmondta, a keresztény magyarok számára nehéz tanulóéveket jelentett ez az időszak. A diktatúra ugyan megengedte az egyházak működését, de a templom falai közé zárta őket, így korlátozta az életüket. Az egyházakat figyelmeztették, hogy a falakon kívül történő eseményekhez semmi közük nem lehet.
Amikor Imre atya a zugligeti plébániára került, közösséget szervezett, hiszen tudta, a keresztényeknek nem feladatuk, hanem küldetésük van: életükben, cselekedeteikben azt kell megjeleníteniük, aki küldte őket. Így lett „a Málta” e keresztény közösség gyermeke. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat ma is a zugligeti közösség erejét hordozza. Ma is az ott életerőssé növekedett gyökerek táplálják a már hatalmas, szerteágazó szervezetet.
Bár Kozma Imre a beszélgetés során nem mondta, nekem eszembe jutott: teher alatt nő a pálma. Hiszen az elnyomás és a bezártság viszonyai között élte meg Zugliget az 1989-es évet is, amikor az NDK-ból érkezett németek a templom körül kaptak menedéket, s a hazai és a külföldi politikusok Kozma Imre plébánossal egyez­tetve, az ő segítségét kérve jutottak el a határok megnyitásáig, végső soron a szocializmus fölszámolásáig. Mint Imre atya mondta: nincs kereszténység karitatív munka nélkül. Zugligeti plébánosként ezt valósította meg közösségében, s ezt a szerepvállalást ismerte el és értékelte a politikai hatalom is.
Kozma Imre beszélt Európáról is. Egy harmadik generációs, Nyugaton felnőtt, ám radikalizálódott szíriai muszlim fiatallal való találkozását említette példaként. Az illető azt mondta: „Európa olyan gyenge, hogy elfoglalható; olyan önző, hogy már védekezni sem akar.” Imre atya a keresztények felelősségét hangsúlyozta. Földi élete során Jézus értékeket szórt szét, melyek őrzését ránk bízta. Az életünk Istené, hiszen tőle kaptuk, nem várt ajándékként – mondta az est meghívott vendége.
Sajgó Szabolcs föltette a kérdést: milyen Egyház él Imre atya szívében? És mit gondol arról, hogy sokan élvezik a kereszténység gyümölcseit, de a gyökereinek táplálását elhanyagolják? Az Egyház emberarcú – felelte Imre atya. – Kísértést érzünk arra, hogy mi magunk viselkedjünk istenként. Elképzeljük magunknak, hogy milyen Isten, rá hivatkozunk, ám az életünk nem istenes; máz, álarc mögé bújunk. Ha le akarjuk venni ezt az álarcot, be kell látnunk, hogy Isten értünk az, aki, s általunk akarja megmutatni magát a másik embernek. A felebaráti szeretet tehát az istenszeretet. Ez keresztény életünk mércéje. Nem szeretheti a felebarátját az, aki nem szereti Istent. Ha viszont szereti Istent, szeretnie kell a felebarátját is. Nagy kísértés azonban, hogy szívesen tartozunk Istenhez, de arról, hogy Isten a szeretete által a másik emberhez irányít, nem veszünk tudomást. A kereszténynek azt kell tennie, amire Jézus hívja, az elől nem térhet ki. Ez pedig az álarc levetését jelenti. Ha eszerint cselekszik, akkor egymás után kapja a feladatokat. Az embernek szeretnie kell a felebarátját, ezáltal teljesíti a feladatát. Mindez sikerélményhez vezet, ami egyre fokozódó örömet okoz.
Kozma Imre beszélt arról is, hogy életének néhány meghatározó fordulópontján egyértelműen megtapasztalta Isten gondviselő szeretetét. Elmesélte, hogy még szinte csecsemő volt, amikor elvesztette az édesapját. Édesanyja ekkor hazaköltözött a szüleihez. Kozma Imre így nagycsaládban nőhetett fel, s a nagyapja jámborsága példává vált számára, és meghatározó lett életének alakulásában. Szólt arról is, hogy hatévesen elhatározta, pap lesz. Úgy gondolta, állami gimnáziumban tanul tovább, ám édesanyja a hatalmas túljelentkezés ellenére szinte csodával határos módon elvezette őt a győri bencésekhez. Imre atya a gondviselés ajándékának érzi, hogy egyik napról a másikra megszületett benne a döntés: irgalmas rendi szerzetes lesz. Csilla von Boeselager még a szocializmus idején partnert keresett hazánkban ahhoz, hogy segítséget nyújtson a nincsteleneknek. Így jutott el a zugligeti plébánoshoz, aki egyebek mellett éppen ilyen karitatív munkára készítette fel a közösségét. Így születhetett meg a szeretetszolgálat magja, amely mára nagy fává terebélyesedett.
Sajgó Szabolcs az Egyházról alkotott képéről is kérdezte Imre atyát, aki úgy válaszolt: megítélése szerint a világnak ezen a felén gyakran túl jól élünk, és összkomfortos egyházat építünk. Indiai tapasztalatairól beszélt, arról, hogy ott szegényebb az egyház, mégis élő, boldog közösségekkel találkozott. Tudomásul kell venni, hogy a közjó fontosabb, mint az egyéni érdekek. Harcolnunk kell az ellen, hogy sokszor csak magunkra gondolunk, közben Istenre hivatkozunk, és úgy véljük, az emberekkel nem, csak Istennel kell kapcsolatban lennünk.
Kozma Imre atya Sajgó Szabolcs kérdéseire válaszolva arra is figyelmeztette a jelenlévőket, mindenki legyen büszke rá, hogy magyarnak született. Szavait hallgatva magyarságunkban és kereszténységünkben is megerősödhettünk. Nem túlzás azt állítani, hogy Imre atya estje leginkább egy lelkigyakorlathoz hasonlított. Egy hiteles ember beszélt arról, hogy szerinte milyennek kell lenniük a keresztényeknek, milyennek az Egyháznak, és mi, illetve ki ad neki erőt papi élete során. A lelkekhez szólt, amit az is bizonyít, hogy Sajgó Szabolcs javaslatára – egy kis elcsöndesedés után – néhány szóval többen is elmondták, milyen ajándékot visznek haza magukkal az estről. Végül ugyancsak a házigazda javaslatára a hallgatóság áldást mondott Imre atyára.

Budapest díszpolgára lett Mindszenty József bíboros

Budapest díszpolgára lett Mindszenty József bíboros

Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

 

Díszpolgári címet kapott Béres Ilona Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas színművész, Csókay András idegsebész, Darnyi Tamás négyszeres olimpiai bajnok úszó, Hargitay András Európa- és világbajnok úszó, Kállai Kiss Ernő klarinétművész és Korda György előadóművész.
Az elismerést posztumusz kapta meg Antall József, Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke és Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. Antall József kitüntetését özvegye, Antall Józsefné, Mindszenty Józsefét Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek vette át.
Ma egyszerre ünnepeljük a szovjet csapatok távozásának évfordulóját, városunkat és annak legkiválóbb polgárait. A múlt ápolásához és a jövő építéséhez példaképek kellenek, és teljesítményükkel, életművükkel a kitüntetettek olyan példaképekké váltak, akikre alapozni érdemes és kell a jövőt építő nemzedéknek – fogalmazott Tarlós István a szabadság napján tartott ünnepi ülésen, a címek átadása előtt. Fölidézte: az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor hagyta el hazánkat, és ezzel új időszámítás kezdődött az ország életében.
A függetlenség minden nép alapvető joga. Nagy nemzeti ünnepeink, fontos évfordulóink emlékeztetnek bennünket arra, hogy Magyar­országnak továbbra is identitását őrző, saját döntéseket hozó, szuverén országnak kell maradnia – jelentette ki a főpolgármester. Hozzátette: ez a státusz csak akkor állhat fenn, ha a magyar nemzet fővárosa is sikeres és erős marad.
Budapest különböző történeti korok, hagyományok, egyéni stílusok és szokások találkozási pontja. A reformkor nemzeti és polgárosító szándéka hozta létre, és abból a felismerésből született, hogy az országnak szüksége van egy szívre. Budapest talán az egyetlen olyan város Európában, amelyet nem az uralkodói hatalom hívott életre, hanem éppen annak ellenében jött létre, és önállóan vívta ki a nemzet fővárosának jogát. Budapest életképes, gyarapodni akaró város, ahol mindig is sokkal több volt az invenció és a találékonyság, mint bármely más környező fővárosban – fogalmazott a főpolgármester.
A modern nagyváros nem pusztán társadalmi, gazdasági jelenség, hanem jellegzetes kulturális és közösségi tér, amelynek saját szellemisége, szimbólumrendszere van. Nemcsak lenyűgöző épületek, fejlődő infrastruktúra és környezettudatos élet, hanem kiváló emberek nagyszerű teljesítménye is jellemezhet egy várost, és Budapesten sok ilyen ember él – mondta a Tarlós István. Hozzátette: a főváros a most kitüntetettek munkásságával olyan régi és új színeket mutat meg, amelyeket csak azok láthatnak igazán, akik megmerítkeznek az értékek világában.