Embertárs

A doni áttörés áldozataira emlékeztek Budapesten

A doni áttörés áldozataira emlékeztek Budapesten

Fotó: Lambert Attila

 

A megemlékezésen részt vett Szabó István, a Honvédelmi Minisztérium honvédelmi államtitkára, valamint a Magyar Honvédség számos elöljárója. A szentmise kezdetén Berta Tibor általános helynök felolvasta Magass Miklós egykori tábori lelkész imádságát, melyet 1943-ban, a doni hadszíntéren mondott a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg elesett katonáiért.
Homíliájában Berta Tibor először Bíró László tábori püspök üdvözletét tolmácsolta, aki kórházi kezelése miatt nem tudott részt venni a megemlékezésen, ugyanakkor a budapesti szertartással egy időben ő is szentmisét mutatott be a Szovjetunióban elhunyt magyar katonákért. A tábori püspökség általános helynöke így fogalmazott: a mai napon tisztelettel fejet hajtunk az életüket áldozó katonákért, a hadifogságban elhunytakért, és mindazokért, akik megalázó gonoszság miatt vesztették életüket. Azokért, akik távoli földben nyugszanak, akik eltűntek, és akik hazatértek, de kivégezték, kitelepítették őket, vagy hallgatniuk kellett katonamúltjukról.
Az Egyház legősibb hagyománya, hogy a hősöket az oltárra hozzuk, áldozatukat Krisztus áldozatához kapcsoljuk, s az ő élő és szent keresztáldozatát ajánljuk fel a hősökért – mondta Berta Tibor, majd emlékeztetett Sára Sándor 1982-ben készült, a doni tragédiát feldolgozó dokumentumfilmjére, a Pergőtűzre, amelyben egy özvegy hasonlóképpen vélekedett. A hölgy elmondta, hogy miután a férjét halottnak nyilvánították, misét mondatott érte a lakóhelyük templomában. Ezután minden évben külön szentmisén emlékeztek meg a hősi halottakról.
„A hétköznapi ember 1943-ban is tudta, hogy ezek a katonák hősök voltak – mutatott rá az általános helynök. – Azokban az években is nyilvánvaló volt ez, amikor nem lehetett beszélni róluk, s ha mégis szóba hozták őket, akkor megalázóan nyilatkoztak róluk. A múlt azonban utat tör magának, mert az emlékezetet nem lehet kivégezni, kitelepíteni, elhallgattatni.” Berta Tibor hangsúlyozta: mindig meg kell emlékezni a múltról, akármennyi gyásszal, fájdalommal van tele, és azon kell dolgozni, hogy minden a helyére kerüljön a világ rendjében.
Az I. világháború után mintha a gonoszság erői irányították volna a világot: zavaros eszmék támadtak, az önzésből békétlenség fakadt. Ezek a hétköznapi emberek a parancsnak engedelmeskedve, hazaszeretettel és kötelességtudattal a szívükben mégis útnak indultak; hitték, hogy a hazájukat, a családjukat védik. Voltak, akik nem viselkedtek emberhez méltó módon, de ne engedjük, hogy ezek a szélsőséges esetek feledtessék velünk azoknak a tanúságtételét, akik a háborúban is emberek tudtak maradni, és a bajbajutottban nem ellenséget, hanem felebarátot láttak – hangsúlyozta a szónok. Homíliája végén Berta Tibor idézte Ferenc pápának az idei béke világnapjára írt üzenetét: a jó politika a béke szolgálatában áll. Majd Szent VI. Pál pápa egy beszédére emlékeztetett, amely 1965-ben hangzott el az ENSZ-ben. A szent pápa szerint a béke akkor lehetséges, ha békében élünk önmagunkkal, másokkal és az egész világgal.
A modern civilizáció nélkülözhetetlen alapelvei nem nyugodhatnak máson, csak azon a meggyőződésen, hogy Isten minden ember atyja. Így járulunk hozzá a béke világának építéséhez – zárta homíliáját a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke.

*

A megemlékezés a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán koszorúzással zárult. A doni tragédia helyszínein Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek metropolita emlékezett meg a hősi halottakról.
Magyarország hadtörténetének egyik legtragikusabb fejezete a doni áttörés. Az 1942 nyarától 1943 februárjáig tartó harcokban a több mint kétszázezer főt számláló Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg jelentős része megsemmisült. A veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A jelenlegi kutatások szerint 42 ezer magyar katona halt hősi halált vagy tűnt el, 28 ezer sebesült katonát szállítottak haza Magyarországra, és a Vörös Hadsereg 26 ezer magyar hadifoglyot ejtett.

„Senki nem hitetlen”

„Senki nem hitetlen”

„A vallás ürügyén gyilkolni – szemben áll az iszlám előírásaival” – ezzel a kijelentéssel kezdődik az Iszlámábádi nyilatkozat, amelyet a pakisztáni ulémák (egyházjogtudósok) tanácsának ülésén írtak alá január 6-án.
Az egész országból több mint ötszáz imám írta alá a dokumentumot, amely egyértelműen elítéli a kisebbségekkel szembeni erőszakot és diszkriminációt, s arra szólít fel, hogy tartsanak tiszteletben minden pakisztáni embert, vallási hovatartozásától függetlenül. Ez nem kis lépés egy olyan országban, ahol a fundamentalisták kegyetlenül támadják a kisebbségben lévő vallások és felekezetek tagjait, különösen a keresztényeket, az ahmadikat (az indiai iszlám vallástudós, Mirza Ghulam Ahmad követőit) és a síitákat. A káromlási törvényt gyakran önkényesen, a vallási kisebbségek üldözésének eszközeként alkalmazzák. Ami még inkább rendkívülivé teszi a nyilatkozatot, az a mellékletként csatolt határozat, amely nyíltan hivatkozik Ászja Bibire, a káromlási törvénnyel való visszaélés emblematikus áldozatára.
A 2009. június 9-én letartóztatott katolikus asszonyt bizonyítékok nélkül ítélték halálra, azzal az ürüggyel, hogy megsértette Mohamed prófétát. 3241 napig tartották fogva, mígnem a legfelsőbb bíróság tavaly október 31-én meghozta a felmentő ítéletet. A Tehrík-i-Labbaik elnevezésű pakisztáni iszlamista mozgalomhoz kötődő szélsőséges csoportok azonban nem adták fel a küzdelmet, és perújrafelvételt kértek. Ezzel kapcsolatosan kéri az ötszáz imám az igazságügyi minisztériumtól, hogy abszolút prioritásként vizsgálják meg az esetet, és „ismertessék a közvéleménnyel a törvény szerinti igazságot”.
Szakértők szerint a perújrafelvétel csupán formalitás, hiszen ismét ugyanazok a bírák járnának el az ügyben, akik egyszer már meghozták a felmentő ítéletet. Amíg azonban ez nem történik meg, addig Ászja Bibi sorsa bizonytalan marad: már kiszabadult a börtönből, de kénytelen titkos helyen rejtőzni, a hatóságok szigorú felügyelete mellett. Ez utóbbiak igyekeznek megvédeni őt a halálát kívánó szélsőségesektől. Az asszony csaknem három hónapja arra vár, hogy megkapja a vízumot, ami feljogosítja az ország elhagyására: ez az egyetlen lehetősége, hogy valóban szabadon élhessen, még ha száműzetve is. Egyelőre azonban kevéssé valószínű, hogy a hatóságok a legfelsőbb bíróság ítélethozatala előtt kiadják neki a vízumot.
Az imámok azt kérik a bíróságtól, hogy mihamarabb hozzon ítéletet. A nyilatkozat hét pontban, nyíltan vizsgálja a terrorizmus kérdését. Kimondja: nem csak az áll szemben az iszlám előírásaival, hogy a vallásra hivatkozva ártatlan embereket gyilkolnak meg, hanem az is, hogy egy vallási csoportot vagy szektát hitetlennek bélyegeznek, és tagjait megfosztják az alkotmányos jogaiktól csak azért, hogy mások a saját kulturális, vallási előírásaik szerint élhessenek az országban. Ezért kifejezetten elítélik az állítólagos „hitetlenek” bírói eljárás nélküli halálra ítélését és kivégzését, ami különösen gyakori a káromlással megvádoltak esetében. A dokumentum aláírói emellett határozottan állást foglalnak a gyűlöletre buzdító szórólapok, internetes felszólítások és a radikális ulémák által kibocsátott fatvák (vallásjogi határozatok) ellen is.
A dokumentum – elismerve, hogy Pakisztán soknemzetiségű és multikulturális ország – hangsúlyozza, hogy a kormánynak kötelessége „megvédeni a nem muszlimok életét és tulajdonát”, valamint szent helyeiket. A nyilatkozat kiemeli annak fontosságát, hogy a terrorizmus ellen alkalmazzák a nemzeti akciótervet, 2019-et pedig olyan évvé nyilvánítja, amelyben meg kell szüntetni ezt a súlyos társadalmi problémát. A terrorizmus tavaly legkevesebb 595 ember halálát okozta.

Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Avvenire

Nyitott szívek, nyitott kapuk temploma

Nyitott szívek, nyitott kapuk temploma

Fotó: Lambert Attila

 

Az állandó szentségimádással kapcsolatban nehéz lehet eredményekről és tapasztalatokról beszélni. A templom folyamatos nyitvatartásához biztosítani kell az állandó jelenlétet, az imádságos környezetet, és még számtalan más feltételnek is teljesülnie kell. Hogyan sikerült mindez? Mik a tapasztalataik? Eredményesnek bizonyult a kezdeményezés? Mindig voltak hívek, akik imádkoztak az Oltáriszentség előtt?

– Végtelenül boldog vagyok, hogy belevágtunk ebbe a nagy vállalkozásba, és mindenki hasonlóképpen érez a környezetemben. El kell ismernem, kockázatos vállalás volt. Nem volt nyilvánvaló, hogy egész évben, minden órában lesznek imádkozók a templomban. Ma már elmondhatom, hogy 2018-ban hiánytalanul sikerült megoldanunk ezt: 361 napon keresztül, 8664 órán át folyt a szentségimádás.

Az év 365 napból áll…

– A húsvéti szent három napban természetesen nem volt adoráció, hiszen akkor maga a liturgia az imádás.

Ha már a számoknál tartunk, mondana néhány adatot? Hányan jelentkeztek az imádságra?

– Összesen 10 980-an. Tizenhárom olyan hívünk is van közöttük, akik száz óránál is többet vállaltak. Közel százan heti rendszerességgel jönnek szentségimádásra. A jelentkezők között vannak idősebbek és fiatalok is. Az utóbbiak körében sok az egyetemista, a középiskolás. Ők többnyire a tanóráik után térnek be a templomba, de az esti, éjszakai órákban is gyakran jönnek imádkozni, hiszen ők könnyebben közlekednek este is.

Milyen nehézségek merültek fel a szervezés során?

– Mint minden világvárosnak, így Budapestnek, és ezen belül a belvárosnak is megvannak a sajátos adottságai. Három dolog nehezítette és nehezíti az életünket – ezeket már az eddigi lelkipásztori munkám során is megtapasztaltam. Az egyik korlátot az jelenti, hogy a belvárosban más városrészekhez képest kevesen laknak, így a hívek száma is alacsony. A legtöbb épületben irodák, hivatalok működnek. Ez az állandó szentségimádás megszervezésében is gondot jelenthetett volna, hiszen kevesen élik meg azt az érzést, hogy itt lakunk, ez a mi templomunk, ő a mi papunk, ennek a közösségnek vagyunk a tagjai… De a hátrány bizonyos szempontból előny is, hiszen itt jó a tömegközlekedés, a város szívében vagyunk, és sokan járnak hozzánk misére. A hívek közül nagyon sokan jelentkeznek és jönnek a szentségimádásra, még a más plébániákhoz tartozók közül is.
A másik gondot a nappali parkolás jelenti a távolabbról, gépkocsival érkezőknek. Reménytelen parkolót találni a közelben. Az pedig a lelkipásztori munkát nehezíti, hogy nincs a plébániának hivatali épülete, csak egy irodája, illetve néhány, az önkormányzattól használatba kapott helyisége.
Ha már a problémákról érdeklődik, meg kell említenem egy örömteli gondunkat is. Olyan sok ember és imádkozó csoport jár hozzánk, hogy olykor nagyon nehéz megszervezni az ő nyugodt és zavartalan itt-tartózkodásukat. Törekszünk arra, hogy megőrizzük számukra a csöndet, és biztosítsuk a személyes imádság lehetőségét. A Hit és Fény közösség, a Máriás papi mozgalom, a Világ Győzelmes Királynője Engesztelő Mozgalom Egyesület és számtalan plébániai közösség tagjai is gyakran jönnek hozzánk. Persze mindez örömteli feladatot jelent számunkra, mert a sikerünket jelzi.

Rendszeresen térnek be emberek az utcáról is, akár csak egy rövid imára?

– Amikor az állandó szentségimádást elterveztük, úgy fogalmaztunk: ez legyen a „nyitott szívek, nyitott kapuk temploma”. Egy év elteltével elmondhatom, sokan térnek be hozzánk járókelők, turisták – hazaiak és külföldiek egyaránt. Gyakran még éjszaka is többen imádkoznak a kápolnában.

Egy templomot, amely egy világváros szívében egész nap nyitva van, védeni, őrizni kell. Hogyan lehet ezt megoldani?

– Nappal a munkatársaim dolgoznak az altemplomban, illetve a bejáratnál lévő információs pultnál. Éjszakára pedig szerződést kötöttünk egy őrző-védő céggel, hogy még véletlenül se adódjon gond. Eddig nem is volt.

Mindez pénzbe kerül. Hogyan tudják előteremteni a szükséges anyagiakat?

– Számtalan pályázaton veszünk részt a munkatársaim segítségével. Sokan vannak, akik nem imádkozni érkeznek, hanem turisztikai látványosságként kívánják megtekinteni a templomot. Tőlük pénzt kérünk, s ezeket a bevételeket is erre a célra fordítjuk. Egy kisebb összeggel a plébánia is hozzájárul a költségekhez. Az őrzéshez szükséges források legnagyobb részét az idei esztendőre két cég anyagi felajánlása révén tudjuk biztosítani. Az egyik a Tigra Kft., a másik pedig a Bau-Vip Generál Kft. Az utóbbi a templom rekonstrukciós munkálatainak a generálkivitelezője is.

A hazánkban 2020-ban rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) lelki előkészületeként indították el az állandó szentségimádást. Templomainkban rendszeresen imádkozunk a világtalálkozó sikeréért. Önök különösen odaadó formában teszik ezt. Miért hozzák meg a nem kis áldozatot?

– Az elmúlt években nálunk zajlott rekonstrukciós munkákhoz kapcsolódó történeti és művészettörténeti kutatások egyértelművé tették, hogy templomunk az évszázadok során mindig kiemelkedő helyszíne volt az Oltáriszentség tiszteletének, az imádó hódolatnak. Ennek alátámasztására csupán két dolgot említenék. Az egyik az az 1300-as évekből származó csodálatos Trónoló Madonna-freskó, amelyet a közelmúltban tártak fel a régészek a főoltár mögött. Kiderült, hogy a kép főszereplője nem Mária. Egy eucharisztikus csoda legnagyobb képi ábrázolásáról van szó, hiszen Jézus kezében egy testévé átváltozott szentostya van. Alatta három vércsepp is látszik. Az egykori zarándokhelyre utal a széles szentélykörüljáró is. Ez azt igazolja, hogy e freskót felkereshették a zarándokok, s az előtte lévő kegyoltárnál imádkozhattak.
A másik bizonyíték a templom két csodálatosan szép reneszánsz pasztofóriuma. Ezek egykor az Oltáriszentség őrzésének helyei, szentségházak voltak, erre utalnak a fölöttük olvasható feliratok. Ez cáfolhatatlan érv amellett, hogy a templomunk életében központi szerepet játszott az Oltáriszentség tisztelete. Mindez az elmúlt év során vált nyilvánvalóvá, a szakemberek kutatásai alapján. Mire gondoljon az ember, ha nem arra, hogy ez a gondviselés műve? Isten működését, bennünk való munkálkodását magam is érzem a rendszeres szentségimádásnak köszönhetően, és erről számolnak be többen azok közül a hívek közül is, akik az elmúlt egy évben velünk imádkoztak.

Újévi fogadást rendeztek a veszprémi Pannon Egyetemen

Újévi fogadást rendeztek a veszprémi Pannon Egyetemen

Az idei ünnepségen bejelentették, hogy az elmúlt esztendő végén Veszprém elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet, amelyet 2023-ban viselhet majd. „Hatalmas erőfeszítésre, kitartásra és hitre lesz szükség ahhoz, hogy meg­valósíthassuk ezt a programot, de együtt sikerülni fog” – hangzott el a köszöntőben.
Az elnyert címhez ünnepi beszéde elején gratulált Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát is. Újévi beszédében a hatalomról és a tekintélyről szólva a következőket mondta: Szent Benedek VI. századi regulájának gondolatai ma is inspirálók és iránymutatást adnak. Olvashatunk benne arról a hatalomról, amely távolságtartó, amelyben jelen van a félelem. A tekintélyes embert ezzel szemben elfogadják és értékelik; ő emberi és erkölcsi értéket testesít meg, segít másoknak, a rábízottak javát keresi. Vezetőt, apátot az életmódja alapján válasszunk, tanácsolja a regula, s így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Amikor tehát valaki az apát nevét elvállalja, annak kettős tanítással kell vezetnie tanítványait: azaz mind­azt, ami jó és szent, inkább tetteivel mutassa meg, mint szóval: úgyhogy fogékony lelkű tanítványainak szóval adja elő az Úr parancsait, a keményszívűeknek és együgyűbbeknek pedig tetteivel mutassa az isteni törvényeket.”
A monostor vezetője nem mondhat le a kitűzött célokról, ugyanakkor szüksége van rugalmasságra. Figyelembe kell vennie a testvérek meglátásait, s emellett nem nélkülözheti a nagyvonalúságot, az okosságot. Tisztelnie kell a másik embert, és elfogadnia, s különösen oda kell figyelnie a fiatalokra – folytatta beszédét Várszegi Asztrik. Végül arra biztatott, hogy hallgassunk a bensőnkre, hiszen „a Lélek ott fú, ahol akar”. A Lélek szabaddá tesz, és segít bennünket az év során, a mindennapokban.
A fogadáson a Mendelssohn Kamarazenekar zenészeiből alakult vonósnégyes adott ünnepi műsort, majd a színpadon közös koccintással kívánt boldog új évet Porga Gyula, Veszprém polgármestere, Várszegi Asztrik, Gelencsér András, az egyetem rektora és Kovács Gyula, az intézmény kancellárja.
A város és az egyetem által közösen rendezett újévköszöntő ünnepség több évtizedes hagyomány Veszprémben. Az eseményen minden évben részt vesznek a helyi vezetők, a gazdasági és a kulturális élet szereplői, valamint az egyházak képviselői, köztük Márfi Gyula érsek és a helyi papság.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

A misére járás jótékony hatásai – az egészségedre

A misére járás jótékony hatásai – az egészségedre

Jobban alszol

Ahelyett, hogy altatóhoz nyúlnál, inkább vedd fontolóra, hogyan tudnál több szentmisét beépíteni a hetedbe; akár a napi miselátogatás is szóba jöhet, ha az életmódod engedi. A Sleep Health Journal című, alváskutatással foglalkozó folyóirat nemrég publikált egy tanulmányt, melynek szerzői arra jutottak, összefüggés van a jó alvás és a rendszeres templomba járás között. Úgy találták, a mélyebben hívő felnőttek jobban alszanak, mint kevésbé vallásos társaik.
A kutatók azt állítják, a vallásosság valószínűleg csökkenti, enyhíti az egyén mentális, kémiai, fiziológiai izgatottságát (szaknyelven: arousal – a szervezet általános izgalmi és éberségi állapota), amely a lelki megpróbáltatásokkal, szerhasználattal, stresszel és az allosztatikus terheléssel (tartós stresszes állapot és fiziológiai kísérőtünetei) áll összefüggésben.

Kisebb az esélyed a depresszióra és az öngyilkosságra

Napjainkban sajnálatosan magas az öngyilkosságok száma, és rengetegen szenvednek depresszióban, így különösen szükség van rá, hogy keressük azokat a tényezőket, melyek megvédenek ezektől a veszélyektől. Az oltalmazó faktorok között előkelő helyen szerepel a templomba járás, különösen a katolikusok miselátogatása.
Egy 2016-os tanulmányban, melyet a JAMA Psychiatry orvosi szaklap tett közzé, egy 1996 és 2010 között folytatott vizsgálat eredményeit ismertették. Azoknak a nőknek a körében, akik hetente legalább egyszer részt vettek valamilyen vallásos szertartáson, ötször kisebb volt az öngyilkosságok száma. A heti egyszer istentiszteleten részt vevő protestáns nők sokkal inkább védve vannak az öngyilkosság ellen, mint a vallásukat nem gyakorlók, a katolikus nők azonban még náluk is hétszer nagyobb oltalmat élveznek.

Szilárd, boldog, szexuálisan is elégedett házasságok

Az amerikai Családkutatási Intézet (IFS) is megállapítja, hogy az együtt imádkozó párok együtt maradnak – vagyis a templomba rendszeresen együtt járó házastársak általában elégedettebbek a kapcsolatukkal, mint azok, akik egyáltalán nem vesznek részt istentiszteleteken.
Sőt, a vizsgálatok azt is kimutatták, hogy az együtt templomba járó párok a szexuális életükkel is elégedettebbek. A Marriage and Religion Research Institute (Marri) házasság- és valláskutatással foglalkozó amerikai intézet hivatkozik az 1992-es országos felmérés eredményeire, mely szerint a 18 és 59 év közötti, jól működő házasságban élő, rendszeresen templomba járó felnőttek között volt legmagasabb azok aránya, akik úgy nyilatkoztak, „rendkívüli módon” vagy „nagyon” élvezik a házastársi együttléteket.

Hosszú élet

Úgy tűnik, akik a mennyet célozzák meg, kicsit tovább maradnak a földön. A JAMA ­(Journal of the American Medical Association) belgyógyászati lapja 2016-ban publikálta egy vizsgálat eredményeit, melyek arról tanúskodtak, hogy azok a nők, akik hetente többször vettek részt istentiszteleten, 33 százalékkal kisebb eséllyel haltak meg a vizsgált időszakban. A hetente egyszer templomba járók körében 26 százalékkal volt alacsonyabb a halálozási arány. Ez a vizsgálat kifejezetten a nőkre irányult, és leginkább a keresztényekre. A kutatók azt a következtetést vonták le, a vallás és a spiritualitás talán alulértékelt lehetőség, eszköz az egészség és az egészségmegőrzés szempontjából, amire az orvosoknak több figyelmet kellene fordítaniuk.

Alacsonyabb vérnyomás

Egy 1998-as vizsgálat arra jutott, a vallásilag aktív felnőtteknek általában alacsonyabb a vérnyomásuk – vagyis azoknak, akik gyakran járnak istentiszteletre, imádkoznak, Bibliát olvasnak.
A templomba járás tehát testünk és lelkünk egészségére is jó hatással van. Istennek nem azért van szüksége rá, hogy részt vegyünk a szentmisén, mert ez számára hasznos. És persze mi se csak azért vegyünk részt, mert ez valami hasznot hajt számunkra, hanem többek között azért, mert építeni szeretnénk az Istennel való kapcsolatunkat.

Forrás: Aleteia.org
Fordítota: Verestói Nárcisz

Negyven katolikus misszionáriust öltek meg 2018-ban

Negyven katolikus misszionáriust öltek meg 2018-ban

Fotó: Vatican News

 

Tavaly csaknem kétszer annyian vesztették életüket, mint 2017-ben, amikor 23 misszionárius halt meg erőszakos körülmények között. A misszionárius szót a Fides hírügynökség valamennyi megkereszteltre érti, mindazokra, akik a keresztség jegyében Isten népének tagjaivá és ezáltal misszionárius tanítványokká váltak. Minden megkeresztelt – bármi legyen is funkciója az Egyházban és felkészültsége a hitben – az evangelizáció tevékeny szereplője. A Fides hírügynökség éves jelentése ezért egy ideje már nem csupán a szűk értelemben vett ad gentes misszionáriusokra vonatkozik, hanem az Egyház missziós szolgálatában elkötelezett minden megkereszteltre, aki erőszak áldozata lett, és nem feltétlenül a hit elleni gyűlöletből eredően. A jelentésben nem használják a vértanú kifejezést, nem kívánnak ítéletet alkotni a vértanúságról, amelyről a jövőben egyes esetekben az Egyház hoz majd döntést.
Afrikában – Nigériában, a Közép-afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Elefántcsontparton, Kamerunban, Dél-Szudánban, Kenyában és Malawiban – 19 papot, egy szeminaristát és egy világi misszionáriust öltek meg. Az amerikai kontinensen – Mexikóban, Kolumbiában, Nicaraguában, Venezuelában, Ecua­dorban, El Salvadorban és Peruban – 12 pap és három világi hívő halt erőszakos halált. Ázsiában – a Fülöp-szigeteken és Indiában – három papot gyilkoltak meg. Európában – Németországban – egy pap vesztette életét erőszakos körülmények között. Alain-Florent Gandou­lou kongói papot, a berlini francia nyelvű katolikus közösség káplánját egy vitát követően ölték meg az irodájában, február 22-én.
Számos alkalommal emberrablás vagy betörési kísérlet során gyilkolják meg az áldozatokat. Ezeket a bűncselekményeket általában szegény társadalmi közegben követik el, ahol az erőszak szabályozza az életet, a hatóságok nincsenek jelen vagy a korrupció és a kompromisszumok miatt nagyon gyengék, illetve ott, ahol a vallást eszközként használják fel politikai, hatalmi célok érdekében. A papok, a szerzetesek és a világi hívek osztoznak az emberek mindennapjaiban, a remény és a béke jeleként elviszik nekik az evangélium örömhírét a szeretetről. Igyekeznek enyhíteni a leggyengébbek szenvedéseit, és felemelni szavukat megtiport jogaik védelmében, elítélve a rosszat és az igazságtalanságot. Ezek a misszionáriusok a személyes biztonságukat veszélyeztető helyzetekben is a szolgálati helyükön maradnak, sokszor a polgári hatóságok vagy elöljáróik figyelmeztetései ellenére is, s bár tudatában vannak az ezzel járó kockázatoknak, kitartanak felvállalt elkötelezettségük mellett.
Egyes misszionáriusokat elraboltak, és máig nincs hír felőlük. Közéjük tartozik Paolo Dall’Oglio olasz jezsuita, akit 2013-ban hurcoltak el a szíriai Rakkában. Elrablását egyetlen csoport sem vállalta magára. Egy ideje nem érkezik hír Gabriel Oyaka szerzetesről sem, akit 2015-ben raboltak el a nigériai Kogi államban. Nincsenek biztos hírek a kolumbiai Gloria Cecilia Narváez Argoty nővérről, akit 2017-ben rabolt el az al-Kaida terrorszervezet Maliban. Továbbra is fog­vatartói kezében van Pierluigi Maccalli, az Afrikai Missziós Társaság (Societas Missionum ad Afros) tagja, akit szeptemberben raboltak el Nigerben.
A Fides missziós hírügynökség adatai szerint 1980 és 1989 között 115 misszionárius vesztette életét erőszakos körülmények között. Ez a szám valószínűleg nem teljes, mert az adott időszakban csak azokat az eseteket vették számba, amelyekkel kapcsolatban biztos információval rendelkeztek. 1990 és 2000 között 604 misszionáriust öltek meg, jóval többet, mint az előző évtizedben. Az adat értékelésénél azonban figyelembe kell venni a következő tényezőket: az 1994-ben végrehajtott ruandai népirtás leg­alább 248 egyházi áldozatot követelt; a tömegtájékoztatásban ekkoriban felgyorsult az információk terjesztése, így a legfélreesőbb helyekről is több hír érkezett; továbbá ebben az időszakban már nem csak a szűk értelemben vett ad gentes misszionáriusokat vették figyelembe, hanem minden olyan egyházi munkatársat, akik erőszakos módon haltak meg, életüket áldozták, illetve tudatában voltak a kockázatnak, amellyel szembe kellett nézniük, de nem akarták magukra hagyni a rájuk bízott embereket. 2001 és 2017 között összesen 416 pasztorális munkatársat gyilkoltak meg világszerte.

Ti vagytok Jézus jelenléte!

Ti vagytok Jézus jelenléte!

Fotó: Vatican News

 

Ferenc pápa megbízásából Pietro Parolin bíboros, vatikáni államtitkár december 24. és 29. között hivatalos látogatást tett Irakban, melynek során találkozott az ország állami vezetőivel és a különböző rítusú keresztény közösségekkel.
Bagdadba érkezve a Béke Palotában találkozott az Iraki Köztársaság október elején hivatalba lépett elnökével, a kurd származású Barham Szalihhal. December 27-én az ország északkeleti részébe, Iraki Kur­disz­tánba utazott a vatikáni államtitkár. Itt először Maszúd Barzani, a kurdisztáni demokratikus párt elnöke fogadta, majd meglátogatta Erbíl káld katolikus érsekségét, a Szent Péter és Pál-templomot, a Ferenc pápa nevét viselő idősek otthonát és az erbíli katolikus egyetemet. December 28-án az Iszlám Állam által szétdúlt Ninivei-fennsíkra látogatott el, ahol Karakosban, a szír katolikus székesegyházban szentmisét mutatott be aprószentek, a Jézusért megölt ártatlan vértanú kisdedek tiszteletére. Vele együtt misézett III. József Ignác antiochiai szír katolikus pátriárka és Yohanna Petros Mouché moszuli szír katolikus érsek.
„A Szentatya arra kért, hogy hozzam el nektek üdvözletét és apostoli áldását, továbbá biztosítsalak benneteket arról, hogy mindig a szívében hordoz benneteket, és mindennap megemlékezik rólatok az imádságában” – mondta homíliájában a vatikáni államtitkár. Hozzátette, nagy öröm számára, hogy az Eucharisztiát azon az oltáron ünnepelheti, amely az iraki keresztények szenvedésének jelképe lett. Ez a szenvedés Krisztus áldozatával egyesült, és most a béke és az üdvösség forrása a világ számára.
Olyan városban vagyunk, ahol a keresztény közösség ősidőktől fogva mindig mélységesen megélte a hitét, ezernyi baj és szenvedés közepette. Az üldöztetés, az igazságtalanság, az árulás, a pusztítás benneteket sem kímélt, még a legszentebbet, ezt a székesegyházat sem – folytatta Parolin bíboros. Felidézte, hogy az Egyház és az egész világ döbbenettel tekintett azokra az eseményekre, amelyek 2014 nyarán kezdődtek, amikor az itt lakók egyik napról a másikra arra kényszerültek, hogy mindent maguk mögött hagyva elhagyják otthonaikat. „Ti azonban nagy példamutatást tanúsítva nem tagadtátok meg a hiteteket. A názáreti Szent Családhoz hasonlóan útra keltetek, hogy oltalmazzátok gyermekeitek életét, egy jobb jövő reményében.”
Isten üdvözítő tervében az áldozatok nem maradnak gyümölcs nélkül, ahogyan nem maradt gyümölcstelen azoknak a mártíroknak a tanúságtétele sem, akik a kereszténység kezdetétől fogva saját vérükkel áztatták ezt a földet – fogalmazott Pietro Parolin a vértanú elődök bátorító példájára utalva, amelynek emlékét a liturgia ápolja. A bíboros külön megemlítette a helyi Szent Behnám és Szent Szára nagyszerű tanúságtételét. – Ezekre a szenvedésekre a keresztény ember mindig a hite révén igyekszik választ adni. Ma, miként tegnap, újból feltűnnek az életet elutasító sötét erők, de mindennél jobban ragyog a szeretet fénye, amely legyőzi a gyűlöletet, és egy új világ beköszöntét jelzi.
A keresztény ember válasza az istengyermekségre mindig a megbocsátás. Mégis fel kell tennünk a kérdést: miért kell megbocsátanunk, miért kell eltörölnünk mások adósságait? A válasz nagyon egyszerű: mert Isten is így tesz! A bűnbocsánat közelebb viszi az embert Istenhez. A megbocsátásban a jóval győzzük le a rosszat, szeretetté alakítjuk a gyűlöletet, s ezáltal tisztább lesz a világ. Ti a megbocsátás tapasztalt emberei vagytok! – szólt elismerőleg a bíboros államtitkár. – Megindító tudni, hogy sokan megbocsátottak azoknak, akik rosszat tettek velük.
A hitben való növekedés mindenekelőtt magában foglalja Isten bocsánatát. Valahányszor megbocsátunk, a szívünk újjászületik. Miután nekünk is megbocsátották vétkeinket, mi is képesek vagyunk a megbocsátásra és a szeretetre, jóllehet Ferenc pápa gyakran hangsúlyozza, hogy megbocsátani nem könnyű. Mindenekelőtt az imádsággal kell kezdeni, ahogyan István diakónus tette. Először szívünk neheztelésével kell szembesülnünk, és Istenre kell bíznunk azt, aki rosszat tett Isten irgalmassága ellen: „Uram, érte könyörgök hozzád, hozzád könyörgök érte!” Ismételjük ezt gyakran! S közben megfigyelhetjük, hogy ez a belső harc megtisztítja a szívet a rossztól, az imádság és a szeretet megszabadít bennünket a bosszú benső láncaitól. Az elszenvedett fájdalom és erőszak soha ne váljon bosszúvá és a gyűlölet nehéz igájává! – kérte Parolin bíboros.
A megbocsátás ugyanis a kiengesztelődés alapja. Isten megadja nekünk az erőt ehhez! – idézte az államtitkár ismét Ferenc pápa szavait. – A megbocsátás és az irgalom társadalmi hatása rendkívül erős. Éppen ezért hivatásotok arra szól, hogy hozzájárulásotok ne csak az Egyház javát szolgálja, hanem az egész társadalomét. A megbocsátást otthon kell elkezdeni, a saját közösségben, s az, mint a keresztény lét tapintható jele, élő tanúságtétellé válik a megosztottságtól és erőszaktól szenvedő mai világ számára.
Parolin bíboros ezt követően ismét a Szent Családra utalt, amely a próbatételek után visszatért Názáretbe. „Örvendetes, hogy Karakos városa és az egész Ninivei-fennsík az újjáépítés útjára lépett; ez nagy reménység az egyetemes Egyház és az egész ország számára. Persze nemcsak fizikai értelemben vett újjáépítésről van szó, hanem a bizalom újjáteremtéséről, a társadalom szövetének újraszövéséről is, és éppen ebben áll a ti nagyszerű missziótok.”
Pietro Parolin végezetül ismételten leszögezte, mennyire fontos a keresztények jelenléte a Közel-Keleten. „Ti vagytok Jézus jelenléte. Küldetésetek semmi mással nem helyettesíthető, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy továbbra is éljétek a hiteteket és küldetéseteket nagylelkűen, bizalommal és reménységgel. A Szent Család erősítsen meg benneteket a hitben, tartsa fenn reményeteket, és növelje bennetek a szeretetet!” – fohászkodott Parolin bíboros az iraki Karakosban bemutatott szentmisén.

 

Kiút az öncsalás és az illuzórikus vágykielégítés útvesztőiből

Kiút az öncsalás és az illuzórikus vágykielégítés útvesztőiből

„Tegnap este elköltöttem egy remek magyar vacsorát, bár azt hiszem, az étteremben jól becsaptak a számlával” – kereken ötven éve, 1968 decemberében ezeket a szavakat jegyezte fel naplójában egy amerikai trappista szerzetes. Nemcsak a szerző személye különleges, de a helyszín is: Bangkok, Thaiföld fővárosa. Ráadásul A hegy másik oldala címmel kiadott naplónak ez az utolsó előtti bejegyzése, az ötvenhárom éves trappista ugyanis két nappal később egészen váratlanul meghalt (nyugalom, nem a magyar vacsora következtében).
Hogyan került Thomas Merton (hiszen róla van szó) Bangkokba, és miért hunyt el megdöbbentő váratlansággal? Merton ekkor már az egész katolikus világ egyik legismertebb írója volt, a lelkiség és az imádság nagy tanítója, akinek műveit ma már elképzelhetetlenül hatalmas példányszámban vásárolták meg, s néhány éve új belső kalandra vállalkozott, amikor kapcsolatot keresett a távol-keleti vallások, főként a buddhizmus szemlélődő hagyományaival. Bár stabilitási fogadalmat tett, vagyis megígérte, hogy egész életét egyetlen monostorban fogja eltölteni, eljuthatott Bangkokba, hogy részt vegyen egy olyan konferencián, amelyen különböző kontemplatív vallási hagyományok szerzetesi képviselői próbálták átgondolni, milyen jelentősége és esélyei lehetnek a XX. században a szemlélődő életstílusnak. Merton hosszú előadást tartott a marxizmus és a monasztikus élet lehetséges kapcsolódási pontjairól (jól látszik, hogy a 60-as években vagyunk), majd így szólt: „Én most eltűnök a színről, és addig mindenki ihat valamit.” Nem sokkal később holtan találták a szobájában: minden jel arra mutatott, hogy zuhanyzás után megcsúszva egy ventilátorba kapaszkodott, és áramütés végzett vele.
Aki ily módon valóban eltűnt a színről, előtte talán mindenki másnál nagyobb súllyal volt jelen a katolikus kultúra porondján. Az 1948-ban Hétlépcsős hegy címmel kiadott (magyarul Lukács László tökéletesen szép fordításában olvasható) megtéréstörténete egy csapásra ismert, sőt népszerű íróvá tette, s nemcsak hogy egy sor fiatal férfi kezdett kopogtatni a Getszemáni-monostor kapuján, hóna alatt a kötettel, hogy elmerüljön abban a világban, amelyet Merton oly szenvedélyesen szembeállított a XX. század hajszolt, üres és hamis színekben pompázó polgári életével, de szerzetesek és laikusok figyelme is világszerte ismét arra irányult, amiről századok óta sokan, túlságosan is sokan megfeledkeztek: a keresztény szemlélődésre és a kontemplatív életformára. Thomas Merton egész életműve ennek megvilágítását célozta, és aki veszi a fáradságot az egymást hosszú sorban követő kötetek áttanulmányozására, annak számára kiderül, hogy ehhez képest minden unalmas, száraz és színtelen az emberi életben.
Merton nagy és mindent meghatározó felismerése, hogy az ember, akár tetszik, akár nem, különböző illúziók foglya: nem ismeri önmagát, nincs tisztában a saját szándékaival, nem tudja, milyen késztetések és törekvések irányítják a magatartását, csak homályos és zavaros gondolatai vannak Istenről, bár hajlamos arra, hogy szegényes vallási ismereteit és szegényes istenszeretetét pöffeszkedve hamis biztonságot adó fészekké tegye. A nagy trappista imádkozó arra biztat mindenkit, hogy merje végre kiszolgáltatni magát Istennek, s ezen az úton fokozatosan fedezze fel önmagát, önmaga igazi, valódi lényegét, amivel párhuzamosan fokozatosan felfedezheti Istent, az igazi és valódi Istent is. Az egyéni és közösségi öncsalás, önérvényesítés, uralomvágy és illuzórikus vágykielégítés útvesztői egy életre leköthetik azokat, akik készek elhinni, hogy azonosak azzal az árnyékkal, amelynek önmaguk és mások szemében tűnnek. Van kiút az árnyékok és illúziók világából, és be lehet lépni a valóságba, kötik a lelkünkre határozottan a mertoni írások, amelyek a belső függetlenség és a szabadság nagy világát kínálják fel az egyéni és a közösségi szemfényvesztés szűkös folyosói helyett.
Miközben egymást követték az életmű felejthetetlen alkotásai, Lajos testvér életében is állomások követték egymást. A monostorban ugyanis a legtöbben csak Lajos testvérként ismerték a művészi hajlamú, nyugtalan intellektusú és időnként metszően kritikus szerzetest, akinek írásait olykor étkezések közben is felolvasták, csak éppen rendtársai közül a legtöbben nem is sejtették, hogy a népszerű Thomas Merton ott ül velük egy étkezőteremben. Először is sok változást hozott magával, hogy az évek folyamán Lajos testvér a katolikus világ legtekintélyesebb szellemeivel váltott leveleket az Egyház és a kor égető kérdéseiről, s így teljesen kiszélesedett előtte a látótér. Majd a növendékek nevelője, a novíciusok magisztere lett, és máig legendásnak számító előadássorozatok keretében vezette be őket a lelkiség rejtelmeibe. A hangfelvételek Magyarországon is elterjedtek, Merton jellegzetesen gyors beszédével és a hallgatóság rendszeresen felcsattanó hahotáival. Legkésőbb a 60-as évek elejétől aztán a remeteség eszméje kerítette hatalmába a fiatal trappistát, aki mindent megtett azért, hogy magányosan élhessen. Élete utolsó éveit így is töltötte: hajnali 2 órakor kelt a monostor területén fekvő remeteségében, majd három-négy órát csendes imával és zsolozsmával töltött, reggel 7 körül szentmisét mondott a közös templomban, s a nap hátralévő részében könyvein dolgozott, vendégeket fogadott, fizikai munkát végzett és leveleket írt.
Thomas Mertonnak sem az élete, sem a munkássága nem volt egyenes vonalú. Gyötrelmek, tévedések, bizonytalanságok, kétségbeesett tájékozódási próbálkozások kísérték mindvégig, de pontosan ezért érezheti a mai napig mindenki, hogy igazi társa és barátja a fiatal trappista: nem ígéri, hogy minden könnyebb lesz a szemlélődő élet nagyszerű vonzásának engedő ember sorsában, és nem akarja elhitetni, hogy a kereszténység csak azoké, akik folyamatosan kényszeredetten mosolyognak, mert azt hallották, hogy a keresztény embernek örülnie kell. Azt is meggyőzően tanúsítja, hogy aki mélyre hatol belső világában, a külvilág és a történelem eseményeire is érzékennyé válik, s minél mélyebb a belső élete, annál kevésbé szigetelődik el a kor folyamataitól, amelyeket nem akar pusztán tehetetlen és rémült megfigyelőként nyomon követni.
A belső nyomorúságaival, hiúságaival, hamisságaival, tévedéseivel és öntetszelgéseivel szünet nélkül viaskodó Merton a XXI. századi embernek is megbízható kísérője. És művei olvasása közben ki ne hinné el neki, hogy vannak olyanok, „akik lemondtak az egész világról, s ezért birtokul kapták az egészet”, „akik utánunk nyúlnak, hogy átöleljék nyomorúságunkat, és elmerítsék ártatlanságuk hatalmas tengerében, amely fényben fürdeti meg az egész világot”? Ki ne hinné el, hogy magában Mertonban is minden nyomorúságot valamilyen csodálatos ártatlanság tengere fogadott magába, s csak azért segíthet feldolgozni a mi nyomorúságunkat, mert az ártatlanság mozdulatával nyúl felénk a monasztikus szellemiség évszázadaival a háta mögött?