Embertárs

Hogy a mustármagok hatalmas fává nőjenek

Hogy a mustármagok hatalmas fává nőjenek

Fotó: Merényi Zita

 

Ez a nap az egész város ünnepe – hangzott el többször is az átadáson. És valóban, a szeptemberi dátumot meghazudtoló nyári hőségben nem- csak a gimnázium pedagógusai, diákjai és szüleik vettek részt a tanévnyitón, hanem mások is. A szentmisét Marton Zsolt, a Váci Egyházmegye új felszentelt püspöke mutatta be, Beer Miklós nyugalmazott me­gyés­­­püspöknek, Csáki Tibornak, a váci Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatósága (EKIF) főigazgatójának, Molnár Zsolt veresegyházi plébánosnak, valamint a környező települések lelkipásztorainak konceleb­rá­lá­sával. Az ünnepségen jelen volt Tuzson Bence, a Miniszterelnökség közszolgálatért felelős államtitkára, a térség országgyűlési képviselője; Pásztor Edina, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházfinan­szí­rozá­si, Támogatási Koordinációs és Fejlesztési Főosztályának vezetője, valamint Veresegyház közéleti vezetői, a környező települések polgármesterei, Pest megye egyházi és állami iskoláinak igazgatói, a testvéregyházak képviselői, Zsigmond László építész, Somogyi Veronika belsőépítész, illetve a kivitelező cégek, a Laterex Építő Zrt. és a ZÁÉV Építőipari Zrt. képviselői.
Marton Zsolt püspök az alázatról beszélt. – Az igazi alázat azt jelenti, hogy valaki tisztában van a saját értékeivel, tudja, hogy tehetséges valamiben, de azt is tudja, hogy e képességek forrása Isten. S ő úgy adja nekünk ezeket az ajándékokat, hogy a ránk bízottak javára kell fordítanunk őket. Az alázatos ember tudatában van mindennek, és folyamatosan köszönetet mond ezért Istennek.
Marton Zsolt a katolikus gimnázium új épületének megnyitásáról szólva, A katekézis általános direktóriumát idézve rámutatott: a katolikus iskolában az evangéliumi szabadság és szeretet légkörét vagyunk hivatottak megteremteni.
– Az evangéliumi szeretethez tartozik, hogy nem teszem magam az első helyre, hanem azt nézem, miben tudok a másiknak segíteni, miközben én is elfogadom a szeretetet. Ahhoz, hogy képes legyek erre, naponta oda kell fordulnom Jézushoz, és segítséget kérnem tőle, aki szeret engem, és elfogad úgy, ahogy vagyok. – mondta a megyéspüspök, s a szentbeszéde végén azt kérte: „Hívjuk meg Jézust ebbe az iskolába, de ne vendégnek, hanem lakónak!”
A szentmise végén Beer Miklós püspök köszönetet mondott Pásztor Bélának, Veresegyház polgármesteré­nek, aki több mint ötven éve vezeti a települést, és kezdettől fogva a szívén viselte a katolikus gimnázium létrejöttét, majd az intézmény otthonának megépülését is. A tanítás 2017 szeptemberében indult a gimnáziumban, amely ideiglenesen a régi városházán kapott helyet. Beer Miklós úgy fogalmazott, Pásztor Béla különleges karizmát kapott Istentől, amit alázattal visel. „Mindaz, ami az elmúlt fél évszázad alatt Veresegyházon történt, rajtad keresztül valósult meg. Egy kis faluból csodálatos város épült, ahol élet van, ahol az emberek szeretik egymást, ahol jó élni.” Hálája jeléül a nyugalmazott megyéspüspök átadta a polgármesternek Ferenc pápa áldását.
Pásztor Béla a Szentatya imáit megköszönve hangsúlyozta, mind­ezt a munkát nem egyedül végezte el, ő csupán egy a sok ember közül. Ez az áldás biztatás a további feladatokhoz, és a város minden lakójának szól.
A liturgia után került sor a 2019/2020-as tanév megnyitójára és az épület átadására. Prehodáné Nagy Éva igazgató a beszédében elmondta, ez a mostani a gimnázium harmadik tanévnyitó ünnepsége. A megálmodott terv valósággá vált, és most új terek nyílnak meg a diákok előtt az iskolában.
Az épület 15 osztály befogadására alkalmas, a jelen tanévre hét osztály számára rendeztek be tantermeket. Minden szaktanterem, az étkező és a kápolna is elkészült. A testnevelésórákat az újonnan épült kosárlabdacsarnokban tarthatják majd. 236 fiatal kezdi meg tanulmányait az intézményben, a 7., 9., 10., és 11. évfolyamon. A hat évfolyamos gimnázium elindításával az úgynevezett organikus pedagógia számára is újabb tér nyílt meg. A tanulók létszámának növekedése szükségessé tette a tantestület bővítését: ebben a tanévben 11 új kollégával 31 főre nőtt a tantestület létszáma.
Ünnepi beszédében Csáki Tibor EKIF-főigazgató rámutatott: három évvel ezelőtt elültettek itt egy kis magot, ami mára fává nőtt. Azt mondja Jézus: „Isten országa olyan, mint a mustármag.” Hisszük, hogy az épülettel együtt Isten országa is növekedett itt. De az építkezés nem ért véget, sőt, most kezdődik igazán az a növekedés, ami belül, a szívekben történik. Tuzson Bence államtitkár után Pásztor Béla polgármester mondott beszédet, majd Csáki Tiborral közösen elismerő okleveleket adtak át és köszönetet mondtak mindazoknak, akik az iskolaépület megvalósításában részt vettek. Ezután Veresegyház Város Önkormányzata és a Váci Egyházmegye nevében Prehodáné Nagy Éva igazgatónak átnyújtották a gimnázium jelképes kulcsát.
Végezetül, a bejárat előtti szalag ünnepélyes átvágása után, Marton Zsolt püspök megáldotta az épületet, kérve minden itt tanuló diák és tanár számára Isten, a tudományok Ura kegyelmeit.

Menthetetlen a civilizációnk?

Menthetetlen a civilizációnk?

Fotó: Merényi Zita

 

Az utóbbi napokban Ferenc pápa, a latin-amerikai püspöki konferenciák, Böjte Csaba ferences szerzetes is kifejezték aggodalmukat az amazóniai erdőtüzek miatt. Valóban ilyen nagy a baj?

– Igen, de nem csak azért, mert az esőerdők égnek, ez ugyanis máskor is előfordult már. A természeti rendszerek megszokott velejárója a tűz. Évente a világ földterületének három százaléka leég, ez normális. Az Amazonas vidéke azonban trópusi esőerdő, tehát nem természetes, ha tűz pusztítja. Azóta vált ez természetessé, mióta mindennapos az erdőirtás, és az éghajlatváltozás miatt melegszik, szárazabbá válik ez a terület. Ráadásul rendszeressé vált a rendszeres gyújtogatás. Ennek több oka van: a mezőgazdaságból élők legelőt nyernek ezzel, azok pedig, akik illegálisan jutnak fához, utána így tüntetik el a nyomokat. Ma az amazonasi tüzek jelentős részéért az ember a felelős. Előfordulhat, hogy a tűz egy villámcsapás miatt keletkezik, de a továbbterjedéséről szintén az ember tehet. Az esőerdő ugyan­is eredendően kiváló tűzfal.
A természetes nedvességű esőerdőben a tűz magától nem terjed sokáig.

Az esőerdők Dél-Amerika területének egyharmadát teszik ki. Sokak szerint a föld egyik tüdejéről van szó, amely ha megsérül, annak nagyon súlyos következményei lehetnek.

– Van itt egy kis félreértés. Az biztos, hogy az amazonasi esőerdők szerepe nagyon fontos, de nem igaz az a több helyen megjelent, és Macron francia elnök által is hangoztatott állítás, miszerint a föld oxigénellátásának húsz százaléka innen származik. Nem több ez kilenc százaléknál, és az Amazonas-vidék el is fogyasztja ezt a mennyiséget. Nem ez az igazán fontos. Az viszont igaz, hogy minden erdőirtásnál szén-dioxid szabadul fel, ami jelentősen hozzájárul a globális felmelegedéshez. Ám ha békében megvárnánk, hogy az erdő újranőjön, nem volna ez olyan nagy probléma. Ezért nem okoznak nagy gondot például a szibériai tüzek, mert az erdő működéséhez hozzátartozik, hogy időnként leég, ám ha visszanő, akkor ismét elnyeli a szén-dioxidot. Ez természetes körforgás. Problémát az jelent, ha az erdőterület nem tud visszanőni. Márpedig sajnos nagyon valószínű, hogy a most leégett esőerdőket az emberek nem hagyják majd újranőni. Akkor sem tud visszanőni az esőerdő, ha rövid idő alatt, azaz egy-két évtizeden belül háromszor is leég.

Mit jelent az, hogy az emberek nem hagyják visszanőni az esőerdőket?

– Ha például ráengedik a marhákat legelni, akkor a növényzet nem tud visszanőni. Az emberek jelentős része itt mezőgazdaságból él, érdekük, hogy művelhető területhez jussanak. Főleg a marhatenyésztőkről van szó, hiszen Brazília egyik legfontosabb exportterméke a marhahús. Rengeteg ország vásárol brazil marhahúst.
Nagyon nehéz kérdés ez. Könnyű elítélni a fejlődő világot, és felszólítani a lakóit, hogy ne irtsátok az erdőket, hagyjátok meg nekünk az oxigént. De a középkorban Európában mi ugyanezt tettük: kiirtottuk az erdőségeket, és a helyükön mezőgazdasági területeket hoztunk létre. A fejlődő országok azt mondják, nekik is joguk van a fejlődéshez, a jobb élethez, s ehhez még több mezőgazdasági területre van szükségük, iparra, infrastruktúrára. Milyen alapon akadályozzuk meg mi ezt?

Így tehát bezárul a kör?

– Természetesen lenne megoldás, hiszen globális érdek, hogy az amazonasi esőerdő ne pusztuljon. 2005 és 2012 között ötödére csökkent az erdőpusztítás. Az akkori brazil kormány különböző intézkedéseket vezetett be, összefogott a nemzetközi közösséggel, és létesítettek egy alapot. Azokat, akiknek anyagi forrást jelentett volna az erdőirtás, ebből támogatták, hogy más tevékenységet folytassanak, amely szintén biztosítja a megélhetésüket. Az viszont sajnos tény, hogy most kétszer annyi az erdőtűz, mint tavaly ilyenkor. Ez annak a jele, hogy a jelenlegi brazil vezetés másképpen áll ehhez a kérdéshez, így megfordulhat a korábbi pozitív tendencia. Ez pedig azért volna nagy baj, mert a rendszeres erdőirtás visszafordíthatatlan folyamatot indít be az Amazonas vidékén. Mára a szélső erdők húsz százalékát már kiirtották. A szakértők számítása szerint ha ennek mértéke eléri a harminc-negyven százalékot, akkor a leégetett terület kiszárad. Az esőerdő azért is különleges, mert maga hozza létre az esőjének a felét. Jönnek a felhők keletről, leesik belőlük a csapadék, a fák pedig visszapumpálják a levegőbe ugyanazt a párát, amely továbbmegy, és megint esni kezd. Az Amazonas-medencében lehullott esőnek a fele újrafelhasznált víz. Ha viszont a fák nem tudják visszapumpálni a lehullott csapadékot a levegőbe, akkor beindul egy kiszáradási folyamat. Erre több módon is ráerősít az éghajlatváltozás. Az amazonasi esőerdő – mint általában az erdők – nagyszerű légkondicionáló. A szárazföl-
dön a globális átlagnál 0,2 fokkal jobban melegszik az éghajlat, az Amazonas-régióban viszont eddig csak 0,6 fokot melegedett a globális 1 fokhoz képest, mivel ez a csodálatos párologtatóhatás lehűtötte. Az ijesztő az, hogy szakértők méréseket végeztek a területen, és megállapították: ahol kiirtják az erdőt, és legelő vagy mezőgazdasági terület lesz a helyén, ott 4,3 fokkal lesz melegebb. Így még jobban párolog a csapadék, viszont az eső kevesebb lesz, és reális a félelem, hogy az Amazonas-medence szárazabb, szavannaszerű területté válik. Ezt jól látjuk már azokon a területeken, ahol kiirtották az erdőket.

Vannak, akik csak legyintenek erre: messze van, nem érdekes.

– Sajnos nagyon is az. Nem elsősorban az oxigén, hanem az időjárás és az éghajlat miatt. Az Amazonas-régió mellett és a Peru partjainál lévő tengeráramlások összjátéka időnként beindítja a kisgyermekről (a kisded Jézusról) elnevezett El Niño folyamatot. Azokban az években, amikor ez beindul, az egész világ éghajlata kibillen az egyensúlyából, ezt mindenütt megérezzük. Ha az Amazonas-vidék valóban szavannává válna, sokkal gyakoribbak lennének az El Niño-jelenségek. Nagyon sokan aggódnak emiatt, és ezért fontos ez ügyben a fokozott sajtófigyelem. Sajnos csak az utóbbi hetekben hatezer erdőtüzet regisztáltak, jóval többet, mint tavaly vagy a korábbi években. Ha a nemzetközi nyomás hatására sikerülne ezt még időben megállítani, akkor talán stabilizálni lehetne a helyzetet. Remény van arra is, hogy az új brazil politikai vezetés belátja, hosszú távon nem érdekük az erdők irtása, hiszen az esőerdőkből is van bevételük, például az ökoturizmus révén. Lehet, hogy ebből több jövedelemre tennének szert az ott élő emberek, mint a marhalegeltetésből. Ezt a folyamatot kellene erősítenie a nemzetközi közösségnek.
Ha viszont elszavannásodik az Amazonas vidéke, marhalegeltetésre sem lesz sokáig alkalmas…
Ez így van, és azt is tudni kell: az esőerdőnek szegényes a talaja. Gyakori, hogy az erdő leégetése után a farmerek csupán néhány évig tudnak mezőgazdasági tevékenységet folytatni a területen, utána pedig kénytelenek továbbállni, mert a föld annyira tönkremegy. Az égetések csupán rövid távú nyereséget biztosítanak az ott élőknek.

Egyes vélemények szerint a klímakatasztrófa veszélyét néhány civil szervezet és a zöldpártok találták ki, politikai haszonszerzés céljából. Klímakutatóként miként vélekedik erről?

– Sajnos nem így van, és ezt tudományos kutatások igazolják. A kollégáim jó része depressziós, és nekem is volt egy periódusom, amikor nagyon nehezen tudtam kijönni a letargiából. Folyamatosan olvasom a szakirodalmat, és mindennap találkozom olyan hírrel, amiből egyértelműen látszik, hogy a helyzet napról napra romlik. Újabb és újabb összefüggésekre jövünk rá, amelyek mind azt mutatják, hogy a helyzet még annál is rosszabb, mint eddig hittük. Mindig tudtuk, hogy az amazonasi esőerdő billenőpont, de az, hogy már most ennyire melegszik és szárazodik, még minket is megdöbbentett. Már napjainkban is egy hónappal később érkezik meg az esőerdőben az esős évszak, mint azelőtt: október helyett csak novemberben. Kétségbeejtő, hogy egyre több ilyen összefüggést ismerünk fel. A közelmúltban meglátogatott egy volt évfolyamtársam, aki Brüsszelben eurokrata, semmi köze a környezetvédelemhez. Eljött vele a felesége és a tizen­öt éves lánya is. Elmeséltem nekik, hogy az egyik kislányomnak, az ikerpár egyik tagjának, a hamarosan kilencéves Boginak (Ürge-Vorsatz Dianának hét gyermeke van – B. D.) klímafélelme van. Az történt, hogy magammal vittem őt egy tévéfelvételre, és látta az egyik bejátszást. Azóta is vigasztalom. A vendégeim tizenöt éves lánya pedig elsírta magát, hogy neki már nem lesz gyereke, és elmesélte, hogy az osztálytársai már nem is klímadepresszióban, hanem klímagyászban élnek. Már most gyászolják a saját életüket, mert tudják, hogy ez a civilizáció menthetetlen. Próbáltam biztatni, hogy talán még megmenthető, de az a baj, hogy a világ nem mozdul, pedig már annyiszor rámutattunk, hogy az utolsó percben vagyunk. A gond az, hogy akik tagadják a klímakatasztrófa veszélyét, azoknak sokszor ez gazdasági érdekük, és mindent elkövetnek azért, hogy ne ismerjük fel a bajt.

Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű enciklikájában nagyon egyértelműen figyelmeztetett arra, hogy óriási felelősséggel tartozunk az Isten által teremtett világ állapotáért.

– Neki köszönhetjük ezt a fokozott figyelmet, ezzel az enciklikával indult el a változás ebben az ügyben. Ezután fogadta el csaknem kétszáz ország a fenntartható fejlődés céljait, majd következett a párizsi klímaegyezmény. Különleges jelentősége van annak, hogy az Egyház a klímavédelem mellett áll. Ferenc pápa a lényegre, a szegények aránytalanul nagyobb érintettségére hívta fel a figyelmet. Valóban azt látjuk, hogy az éghajlatváltozás döbbenetes mértékben növeli az egyenlőtlenségeket. Az emberiség alig tíz százaléka felelős a káros szén-dioxid-kibocsátás feléért. Ha ez a tíz százalék semmi mást nem tenne, csak annyira csökkentené a kibocsátását, mint az európai uniós átlag – és ez nem sötét, hideg barlangban tengődést jelent, hanem jó életkörülményeket –, akkor az egész világ kibocsátása az egyharmadával csökkenne. Haragszom, amikor sokan például az afrikai népességnövekedésre hivatkoznak. A népesség még a legpesszimistább számítások szerint is legföljebb ötven százalékkal fog növekedni, miközben a fogyasztás csak az évszázad közepéig háromszáz százalékkal. Ez azok önfelmentése, akik a saját fogyasztásukat fontosabbnak tartják, mint mások jogát az élethez. A túlságos fogyasztás trónfosztását kellene elérni. Ha a Katolikus Egyház elvei jobban érvényesülnének, és nem a kizsákmányolásról, a vagyonszerzésről, a fogyasztás hajszolásáról szólna az élet, akkor az éghajlatváltozás okozta gondokat is sokkal könnyebben meg lehetne oldani.

Ha érvényesülnének Jézus intelmei: Ne tedd másokkal azt, amit nem kívánsz, hogy veled cselekedjenek?

– Igen. Ne az álljon az életem középpontjában, hogy mennyi luxusban lehet részem, mi mindent halmozhatok fel, hanem a szeretetre törekvés. Az egész probléma gyökere, hogy abban a tévhitben élünk: a világ javai végtelenek, és korlátlanul növelhetjük a fogyasztást. Ez nem így van, mert a föld és az erőforrásai végesek. Azért nehéz megváltoztatni ezt a mentalitást, mert a jelenlegi gazdasági világmodell arról szól, hogy mindig többet és többet vásároljunk. A megoldás az volna, hogy ne az jelentse a növekedést, ha megint megvehetek valamit, amit aztán úgyis eldobok. Érjem be azzal, hogy esetleg kevesebb fizetést kapok, mint amit elképzeltem, de legyen több a szabadidőm, törődjek többet a családommal, a környezetemben élőkkel, járjak közösségbe, a természetbe. Egy bizonyos szint után az emberek a több szabadidőt jobban értékelik, mint a mértéktelen fogyasztást. A Katolikus Egyház is arra figyelmeztet: ne a földi javakat halmozzuk, hanem az égieket, a szeretet szellemében építsünk közösséget, törődjünk a rászorulókkal. Mindez összhangban van Jézus tanításával.

Pedagógusnak lenni méltóság

Pedagógusnak lenni méltóság

Fotó: Merényi Zita

 

A székesegyházban jelen lévő közel kétezer pedagógust és a helyi közélet képviselőit Juhász Ferenc, az Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságának (EKIF) elnöke köszöntötte. A szentmise kezdetén a bazilikában összegyűlt hívek a Szentlelket hívták segítségül.
Erdő Péter a szentmisén elmondott homíliájában arra emlékeztetett, hogy az evangéliumban Jézus keményen bírálja a kor értelmiségét, az írástudókat és a farizeusokat. Ők voltak akkoriban a nép szellemi vezetői, Mózes törvényének hivatalosan elismert szakértői. Jézus a szemükre veti, hogy a törvényt elviselhetetlen igává tették, s elhanyagolták a belső meggyőződést és a szívbeli szeretetet Isten és az emberek iránt.
Minden társadalomnak megvannak a maga farizeusai és írástudói, akik a közvéleményt formálják, akiknek befolyásuk van a döntésekre, a nevelésre, az emberek viselkedésére. Ehhez a csoporthoz tartozni, ilyen szerepet betölteni hatalmas felelősséggel jár. A XX. században minden értelmiséginek szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy felsorakozzon-e valamely divatos ideológia mögött, és zárójelbe tegye-e saját meggyőződését. Julien Bendának Az írástudók árulása című munkájából kiindulva a nagy magyar katolikus író, Babits Mihály (1883–1941) azt állította, az értelmiségiek igazi árulása nem az, hogy gyakran olyan értékeket és viselkedési modelleket kínálnak a társadalomnak, amelyeket maguk nem követnek. A valódi árulás az, amikor biztosan látják az értékeket és a helyes utat, a társadalomnak mégis annak éppen az ellenkezőjét javasolják.
Egy harmadik magatartás is lehetséges. Az, amikor mérvadó értelmiségiek már nem látják világosan a követendő értékeket, sőt, nem is hisznek abban, hogy ilyen értékek egyáltalán léteznek, még­is vezető szerepet vállalnak, s az értékek nélküli életet állítják követendő mintaként mások elé.
A mai evangéliumi részletben Jézus azt hangsúlyozza: tanítványai ne hívassák magukat rabbinak, mesternek vagy tanítónak, mert az egyetlen igazi tanítójuk maga Krisztus. Erre napjainkban is emlékeznünk kell – figyelmeztetett a főpásztor. Itt nem önmagukban a szavak, a megnevezések a fontosak, hanem az, hogy kinek a tekintélyével adunk eligazítást másoknak az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban. „Nem arról van tehát szó, hogy katasztrófa történik, ha valaki egy papot atyának szólít, vagy ha egy pedagógusnak megadja a hivatásával együtt járó tiszteletet, és tanár úrnak nevezi. Az itt a kérdés, hogy nekünk, mai keresztényeknek mi az igazodási pontunk.” Ha keresztények vagyunk, Krisztust kell a központnak tekintenünk, hiszen benne jelentette ki önmagát Isten. Ő valóságos Isten és valóságos ember, történelmi személy, akinek életét, művét, tanítását hitelesen megismerhetjük az Újszövetség könyveiből, az Egyház hagyományából és részben bizonyos külső forrásokból is. Krisztus személye és üzenete nem az önkényes fantáziálás és a szenzációhajhász feltételezések szabad prédája. Krisztus munkatársai vagyunk mindnyájan, „papok és világiak, hittudósok és tanárok, oktatók és nevelők a katolikus iskolákban, de másutt is, az élet minden területén. Ehhez a felelősségteljes küldetéshez kérjük mindannyiunk számára Isten áldását az előttünk álló tanévre!” – zárta homíliáját Erdő Péter.

*

A szentmise után a bíboros, Papp Miklós görögkatolikus lelkipásztor és Molnár-Gál Béla kazincbarcikai iskolaigazgató előadását hallgathatták meg a résztvevők.
Erdő Péter a katolikus iskolák XXI. századi szerepéről beszélt, történelmi visszatekintést is nyújtva e témában.
Mint mondta, az V–VI. században a Római Birodalom nyugati tartományaiban fokozatosan összeomlott az addig jól működő oktatási rendszer. A barbár királyságok idején megnőtt az igény arra, hogy a püspökségek mellett egyes kolostorokban, sőt a helyi lelkipásztori központokban – a plébániákon – oktassák a gyerekeket és a fiatalokat.
Az újkori laikus állam és a reformáció megjelenésével azonban hazánkban is kezdett teret nyerni az oktatás szekularizációja, kialakult a világi népoktatás. Már ebben az időben, de a II. világháború utáni államosításkor is felmerült a kérdés: hogyan lehet a katolikus életszemléletet továbbadni színvonalas oktatással, neveléssel.
1990-ben az új, szabadon választott kormány jelentős szerepet szánt az egyházaknak az oktatásban, a nevelésben, a szociális és az egészségügyi ellátásban. Ám az egykori szerzetesrendek, melyek ezeket az intézményeket működtették, a szocializmus ideje alatt megszűntek, illetve tagjaik jelentős része a rendszerváltás után már idős volt. Bár az egyházak visszakapták egykori – javarészt rossz állapotba került – épületeiket, ezek működtetése sok esetben nehézségekbe ütközött.
A katolikus életszemlélet továbbadásában a család is fontos szerepet tölt be. A szülőknek az állam által előírt közoktatás keretei között a saját világnézetüknek megfelelő képzést kell választaniuk gyermekeik számára. A katolikus iskolák óriási feladatot látnak el – mondta Erdő Péter bíboros, majd hozzátette: fontos, hogy tanáraink, nevelőink ismerjék a hitünket, és elkötelezetten vegyék ki a részüket ebből a történelmi léptékű küldetésből.
Papp Miklós görög­kato­likus lelkész, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola docense Teológiából pedagógusnak lenni címmel tartott előadást. Rámutatott: a pedagógus Isten teremtő munkájának folytatója, hiszen mindenki úton van az örök élet felé, a gyermekek is.
Az előadó kerékhez hasonlította a pedagógusok életét és munkáját. Ha a kerék egy-egy része rosszul működik is, attól az egész még képes a tengelye körül forogni. Csak a tengelynek kell épnek lennie, ez pedig maga a spiritualitás – fejtette ki Papp Miklós.
Arra is figyelmeztetett, hogy a tanár idősebb korára könnyen morgós öreggé válhat, ha nem vet számot azzal, hogy önmagában és a rábízott gyermekekben is az isteni teremtést folytatja. Minden oktatónak és nevelőnek tisztában kell lennie azzal, hogy pedagógusnak lenni méltóság, melyre a Szentlélek keni fel az embert.
A gyermekekkel foglalkozók nem postások, akiket nem érdekel az üzenet tartalma. Nem csupán a szaktárgyak oktatói, hanem a hit építői is – tehát tulajdonképpen papok. Ezért fontos misére járniuk, még akkor is, ha valamilyen oknál fogva nem járulhatnak szentáldozáshoz – hangsúlyozta Papp Miklós.
Az előadó beszélt az egyetemes értékekről, például a családról, a becsületről, a kultúráról. Szólt azoknak a pedagógusoknak a felelősségéről is, akik esetleg nem vallják a katolikus értékeket. Úgy fogalmazott: legalább ne legyenek kerékkötői ezeknek.
Molnár-Gál Béla diakónus, a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakközépiskola, Szakgimnázium, Gimnázium és Kollégium igazgatója a hátrányos helyzetű tanulókról és szüleikről tartott számtalan példával illusztrált előadást. A hátrányos és halmozottan hátrányos helyzet meghatározása csupán viszonyítás kérdése – mondta az intézményvezető. – Ezeknek a tanulóknak is érezniük kell az életükben a pedagógusok jelenlétét. Ez megerősítés számukra, amit úgy élnek meg, hogy Jézus eljött közéjük. Mindehhez fontos a hit, a humor és a hatékonyság. Az utóbbival kapcsolatban Molnár-Gál Béla hangsúlyozta: meg kell érteni, hogy ezek a gyerekek otthon nem tudnak tanulni, a családban nem feltétlenül a jó példát látják maguk előtt, ezért az iskolában és a kollégiumban kell biztosítani ezt számukra. A pedagógusok felelősségét hangsúlyozva Molnár-Gál Béla figyelmeztetett: Tudnunk kell, hogy ezeket a fiatalokat a Jóisten küldte hozzánk.

*

Az előadások után Ternyák Csaba érsek átadta az idei Szent Gellért-díjakat, majd ünnepélyesen megnyitotta az egyházmegyében az új tanévet.
A Szent Gellért-díj ezüst fokozatát Ágoston Zsolt, Bencsik Lajosné, Farkasné Besenyei Mária, Kalóné Kovács Mária, Menyhártné Kormos Klára, Molnár Csaba és Szekeres Istvánné vehette át. A díj arany fokozatában részesült Barta Judit, Lanszkiné Donkó Márta, Putz József és Sándorné Tóth Éva.

Gyémántjubileum, tanítványsereggel

Gyémántjubileum, tanítványsereggel

Fotó: Merényi Zita

 

A szentmise főcelebránsa mellett rendtársai és pap testvérei álltak az oltár körül, a padokban egykori tanítványok; sokan feleségükkel, gyermekeikkel, unokáikkal érkeztek. Nemzedékek ünnepeltek együtt, olyan családok, ahol a nagyapa és az apa után most a gyerekeket is a piaristák tanítják. „…hitre, tudásra, szép életre, jóra példaadója!” – hangzott fel a szentmisén a himnusz Kalazanci Szent Józsefhez.
Szentbeszédében Jelenits István a farizeusi magatartásról szóló evangéliumi szakaszhoz fűzte gondolatait. Személyes hangon vallott életéről, egy-egy meghatározó tapasztalatáról. Föltette a kérdést: milyen világban, milyen emberek között kellett helytállnia Jézusnak? És párhuzamot vont a saját eddigi életével, azt vizsgálva, neki milyen korban, milyen körülmények között kellett felnövekednie, döntéseket hoznia, helytállnia, s később, Kala­zanci Szent József példáját követve kísérnie a rábízottakat.
Felidézte gyermekkorának háborús éveit, gimnáziumi tanulmányait a kereszténységet eltörölni akaró kommunista uralom időszakában, s napjaink szabadságát és bőségét, sokszínűségét, amikor arra a kérdésre kell megtalálnia a választ: milyen utat kínál neki Isten? A minden nehézség ellenére a szerzetesi hivatást választó fiatalemberben megerősödött a meggyőződés: a világnak szüksége van az Istenre tekintő emberek munkájára. Erőforrást jelentett számára Szent Ágoston tanítása, akinek műveivel már piarista diákként ismerkedni kezdett. „Több ezer oldalt olvastam el tőle latinul, s egész életemet meghatározta, hogyan gondolkodott Szent Ágoston Európáról, valamint Isten dolgairól. Később is többször visszatértem hozzá mint nagy mesteremhez” – vallotta meg.
A piarista szerzetes visszatekintett a több mint negyvenévnyi tanári pályájára, a diákjaival tett sok-sok kirándulásra, melyek nemcsak az osztálytársakat vitték közelebb egymáshoz, hanem őt is a fiatalokhoz és a szüleikhez, s mindannyiukat Istenhez. „Milyen különös módon gondoskodik rólunk Isten egy-egy veszedelmektől terhes korban, és segít hozzá bennünket ahhoz, hogy egymásnak is támaszai legyünk, s Isten iránti bizalommal éljünk! A mi életünk tanúsága, hogy nemcsak tudásunkkal, szavainkkal, hanem imánkkal is Isten közelébe tudjuk vinni a ránk bízottakat, és segíthetjük helytállásukat a változó világban” – fogalmazott Jelenits István. A szentmise után megkezdődött a jubiláns életét bemutató portréfilm premierje. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy nem jutott be minden vendég a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Auditorium Maximum termébe, a vetítésre. Két öregdiák, Novák Tamás és Maróti-Agóts Ákos – Jelenits István első könyvére utalva – Betű és lélek címmel készített filmet a szerzetes tanár pályafutásáról. Maróti-Agóts Ákos elmondta, egy osztálytalálkozón született meg a film ötlete, és nagyjából egy év alatt elkészült a 87 éves Jelenits István életéről, illetve több mint negyvenévnyi tanári pályafutásáról képet adó alkotás.
A film betekintést nyújt a Jelenits család életébe, megmutatja, miként határozta meg a kor – a II. világháború, Észak-Erdély visszacsatolása és elvesztése – a család életét, hogyan élte meg a történelmi eseményeket a tizenéves fiú. Jól összeválogatott archív felvételek elevenítik fel a történéseket. A néző megismerheti az édesapa kedvelt kirándulóhelyét, a Bihar-hegységet, majd a fiatal Jelenits István életének meghatározó eseményeit, a család Nagyváradra települését, a közeledő front miatt az otthon és az iskola elhagyását, a budapesti újrakezdést a Piarista Gimnáziumban, az egyetemi éveket az ELTE bölcsészkarán és az 1956-ban induló tanári pályát.
Egy hivatás története kezdődött el a forradalom évében. Jelenits István atya magyar nyelvet és irodalmat, valamint hittant tanított a rend intézményeiben: Kecskeméten, Budapesten, Vácon és Gödön. Biblikus tárgyakat oktatott a Kalazantinumban, majd a Sapientia főiskolán, esztétikát a Pázmány bölcsészkarán. Munkásságáról egykori diákokból lett pályatársak és barátok mesélnek a filmben. Vallomásaik szerethető képet rajzolnak a tanári hivatásról, és megmutatják, milyen felbecsülhetetlen értéket jelent, ha valaki az egész életét a fiatalok nevelésének szenteli. Sikeres embereket hallunk – építészt, gépészmérnököt, iskolaigazgatót, irodalomtörténészt, írót, jogászt, politikust és állattenyésztőt –, akik diákként szerzett, s egész életüket meghatározó élményeikről mesélnek. Tanáruk pedig azokról szól őszinte elismeréssel, akik hivatásukon, családjukon, gyer­mekeiken keresztül képesek voltak mások szolgálatába állítani az életüket.
Jelenits atya – amint a filmből is kiderül – tudta, hogyan kerüljön közel a diákjaihoz, és ismerte a módját annak is, miként szerettesse meg velük azt, aminek megtanulása nehézséget okoz nekik. Olyan utat mutatott a rábízott fiataloknak, amelyen járva a legnehezebb időkben is boldogulni tudnak az életben, és nem veszítik el keresztény hitüket. A portréfilmben átélhetővé válik a piarista mindennapok vidámsága, és belekóstolhatunk a kirándulások, a római kerékpáros zarándoklatok, a kenutúrák élményeibe is. A Betű és lélek című filmet a tervek szerint ősszel a Duna Televízióban láthatja a nagyközönség.
A jubileumi ünnepséget állófogadás zárta, amely jó alkalmat kínált a személyes találkozásokra is.

Nem sikerre, hanem hitre szól a meghívásunk

Nem sikerre, hanem hitre szól a meghívásunk

Dominic Gomes, az érsekség helynöke az Asia News katolikus hírportálnak elmondta: „Nagyon bensőséges ünnep volt. Kalkuttai Szent Teréz anya születésének 109. évfordulóján a hála, az imádság és az öröm hangja töltött el bennünket. A kápolna tele volt a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből érkezett emberekkel.”
Homíliájában az érsek hangsúlyozta: „Jézus arra tanít, hogy szeressük egymást. Teréz anya a szegények legszegényebbjeit szolgálta, önzetlenül és lángoló szeretettel, Jézust nyújtva nekik a szolgálatban.”
A szentmise végén a helynök vezetésével a jelenlévők gyertyát gyújtottak Teréz anya sírjánál. Maria Prema anya, a kongregáció vezetője úgy fogalmazott: „Teréz anya folyton azt ismételte, hogy nem sikerre, hanem hitre szól a meghívásunk.” Teréz anya, Agnes Gonxha Bojaxhiu 1910. augusztus 26-án született Szkopjéban (a volt Jugoszlávia területén, ma Macedónia), albán katolikus család gyermekeként. 18 évesen döntötte el, hogy belép az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. 1928-ban utazott Írországba. A következő évben Indiába küldték, ahol 1931-ben letette az első fogadalmát. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránti tiszteletből választotta. A következő 17 évben történelem- és földrajztanár volt Kalkuttában, a rendi Szent Mária Iskolában. 1944-ben az intézmény igazgatónője lett. Életében a fordulópontot az jelentette, amikor 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, egy lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben átél. Tisztán érezte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében „a sugallat napja”. Jézust látta a keresztjén, aki azt kiáltotta: „Szomjazom.” 1948 augusztusában Teréz anya levetette a Loreto-nővérek ruháját, és kék szegélyű fehér száriba öltözött, a vállán kereszttel.
1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, A Szeretet Misszionáriusai rendet, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. VI. Pál 1965 februárjában pápai jogú kongregációvá tette a társulatot. Így vallanak magukról: „Mindenekelőtt szerzetes nővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség közöttünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit teszünk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap huszonnégy órájában Jézust szolgáljuk.”
Teréz anya 1997. szeptember 5-én, pénteken este halt meg, 21.30-kor. 87 éves volt. A rend kalkuttai anyaházában található sírján a következő felirat olvasható: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” 2016. szeptember 4-én, vasárnap Ferenc pápa a szentté avatáson Teréz anyát az önkéntesség életszentségének példájaként állította az egész világ elé, az önkéntesek védőszentjévé nyilvánítva őt.

Forrás és fotó: AsiaNews/Catholica.ro
Fordította: Kuzmányi István

Baán Izsák lett a bakonybéli bencés monostor új perjele

Baán Izsák lett a bakonybéli bencés monostor új perjele

„Közösségünk több hónapon át gondolkodott az elöljárói szolgálatról, aminek eredményeként Ábel atya, aki immáron tizenkét éve látta el ezt a feladatot, átadja a stafétabotot Izsák atyának” – számol be a döntés hátteréről a szerzetesi közösség a Facebook-oldalán.
Halmos Ábel OSB továbbra is a bakonybéli testvéri közösség tagja marad, és plébánosként gondoskodik a falu híveiről.
Baán Izsák szeptember 1-jén, a 9.30-kor bemutatott vasárnapi szentmisén kezdi meg szolgálatát, Hortobágyi Cirill főapát áldásával. A közösség szeretettel várja a szentmisére minden kedves barátját, és kéri, hogy imádsággal támogassák új elöljárójukat.

* * *

A bakonybéli völgyben Szent István, első királyunk alapított szerzetesi közösséget 1018-ban. A Bajorországból érkező Szent Günter, aki Gizella révén a király rokona volt, remeteközösséget hozott létre: a völgyben kunyhókban és barlangokban élő szerzetesek mindennapjait az imádság és a munka, a magány és a találkozások ritmusa alakította – olvashatjuk a monostor weboldalán.
Ehhez a közösséghez csatlakozott később, 1023 körül a Velencéből érkezett Szent Gellért is, aki hét évet töltött a monostorban.
Az alapítók Szent Mauríciuszt választották védőszentül: egy római katonaszentet, aki több ezer társával együtt a III. század végén szenvedett vértanúhalált, mert nem volt hajlandó ártatlan keresztényeket üldözni.
1693-ban Göncz Celesztin pannonhalmi szerzetes lett Bakonybél apátja. Vele kezdődött a török kor utáni újraalapítás több évtizedes folyamata. Az 1720-as években zajló betelepítésnek köszönhetően megszületett az újkori Bakonybél köz­ség; a monostor barokk épületegyüttese pedig 1754-re készült el teljesen.
1950-ben a történelemben immár harmadszor kellett elhagyniuk a monostort a szerzeteseknek; 1998-ban térhettek vissza.
A bencés közösség az alapítás 1000. évfordulója alkalmából 2018-ban nagyszabású felújításba kezdett, a beruházás első üteme idén áprilisban zárult le.

Forrás és fotó: Szent Mauríciusz-monostor

A kövekből, amikkel megdobnak minket, hidakat kell építenünk

A kövekből, amikkel megdobnak minket, hidakat kell építenünk

Több ezren vettek részt augusztus 26-án az úzvölgyi temetőben tartott megemlékezőünnepségen. Az eseményen a II. világháború úzvölgyi csatájának 75. évfordulója alkalmából a résztvevők lerótták kegyeletüket a temetőben nyugvó hősök emléke előtt.
A megemlékezés kezdetén Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszöntötte a jelenlévőket.
„Nem szeretnénk azok közé tartozni, akik elfeledkeznek a nagyokról, a hősökről, akik életüket adták a hazáért. Éppen ezért minden évben ide szoktunk zarándokolni ezen a napon, hogy emlékezzünk azokra, akik a II. világháborúban az életüket adták a hazáért ezen a helyen. Szeretnénk a mai zarándoklatban is leróni kegyeletünket, kifejezni megbecsülésünket, és szeretnénk töltekezni az ő lelkületükkel, hogy mi is mindent meg tudjunk tenni ezért a szülőföldért és az itt élőkért” – mondta az ünnepi szentmise főceleb­rán­sa, Tamás József püspök az egybegyűlteknek.
„A Jóisten irgalmába ajánljuk az itt nyugvókat, de Isten oltalmába ajánljuk önmagunkat és népünket is, hogy a földi életben mi is mindent megtegyünk, ami a kötelességünk, ami a feladatunk, s Isten szolgálatában és szeretetében mindvégig kitartsunk, hogy majd az ő örök boldogságában is mind együtt legyünk” – fogalmazott a gyulafehérvári egyházmegye segédpüspöke.
Amikor fölkérték Böjte Csaba ferences szerzetest, hogy legyen az ünnepség szónoka, elgondolkodott azon, hogy Jézus vajon mit mondott volna az Úzvölgyében összegyűlt emlékezőknek, mivel vigasztalta volna őket a sírkertben történt kegyeletsértés után.
A ferences szerzetes elmondta: véleménye szerint Jézus csak tényeket közölt volna. Talán elmesélné azt, hogy a tavaszi európai parlamenti választások alkalmával 500 millió ember feszült egymásnak, az erőviszonyokat próbálgatták, majd végül felállt egy olyan bizottságrendszer, amely Európát irányíthatja. A nagy dolog az, hogy mindeközben senki nem halt meg, nem voltak polgárháborúk, ez pedig Isten szeretetének jele. Európában nagyon fontos dolgokról nagyon sok ember tud dönteni úgy, hogy az nem vezet vérengzéshez – fejtette ki a ferences szerzetes.
Ez a remény jele lehet számunkra, hiszen népünkkel rengeteg kegyetlenség történt a múltban, most mégis itt vagyunk, együtt. Ez a remény, a bizalom és a megmaradásba vetett hit ereje – tette hozzá Böjte Csaba.
A ferences szerzetes hangsúlyozta: Az a dolgunk, hogy a követ, amivel megdobnak, összeszedjük, és hidat építsünk belőle.
„Ezt az országot egészen biztosan csak együtt tudjuk tündérkertté tenni. Valahogy el kell mondanunk a román testvéreinknek, hogy nem az a baj, hol van egy temetőben egy kereszt, hanem hogy a fiataljaink, a tanáraink és az orvosaink elmennek, itt hagynak bennünket. Biztatnunk kell a jó szándékú román embereket, hogy értsék meg: ha a társadalomban feszültség van, akkor nem lehet eredményt elérni. Mert ha ennek az országnak jó a mi verejtékes munkánk és a pénzünk, amit adóként befizetünk, akkor legyen jó a zászlónk is, a himnuszunk is, a nyelvünk is. A törvények mindenkire egyformán legyenek érvényesek” – hangoztatta homíliájában Böj­te Csaba.
Az ökumenikus megemlékezés végén a résztvevők elénekelték a magyar és a székely himnuszt, majd elhelyezték a kegyelet koszorúit a temetőben kialakított történelmi emlékműnél.

Forrás és fotó: Székelyhon.ro

Újdonságok a katolikus tanintézményekben

Újdonságok a katolikus tanintézményekben

Fotó: Merényi Zita

 

Idén hány katolikus általános iskolában, szakközépiskolában és gimnáziumban kezdődött meg a tanév?

– Szám szerint 321 katolikus intézményben tartottak Veni Sanctét augusztus utolsó hétvégéjén. Ezek közül tíz új intézmény. Nálunk sok az intézményi központ és a tagintézmény, összesen 690 fölött van a számuk. De talán a számoknál sokkal izgalmasabb az újdonságok megjelenése: egyre több zeneiskolát veszünk át, többek között a budapesti Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola is katolikus fenntartású lett. És tagintézményként apró községek, falvak iskolái is csatlakoznak intézményrendszerünkhöz. A meglévő iskolák kiegészülnek óvodával vagy gimnáziumi tagozattal. Úgyhogy bővülünk, és ezzel együtt színesedünk is.

Hány diák tanul, illetve hány pedagógus dolgozik a katolikus iskolákban?

– A tanévet több mint 130 ezer gyermek kezdte el hétfőn a katolikus intézményekben. Közülük a legtöbben az általános iskoláinkban tanulnak, és mintegy 13 ezer pedagógus dolgozik majd velük a tanórákon és a különböző foglalkozásokon. Augusztus 23-án került sor a katolikus intézményvezetők országos szakmai tanévnyitó értekezletére. Ezen az eseményen több mint 30 új igazgatót és vezetőt is köszönthettünk, ami szintén nagy öröm számunkra. Ezek az eredmények lelkesítenek minket a tanévkezdés forgatagában.

Van esetleg olyan szakmai újdonság, amelyre figyelni kell az idei tanévben?

– A legjelentősebb újdonság az új nemzeti alaptanterv és a kerettantervek megjelenése lesz. Ezek közzétételét ősz végére ígéri a szaktárca. Mindannyian kíváncsian várjuk, milyen mértékű és típusú változást hoz majd ez a jelenlegi tananyaghoz képest.
A középiskolát idén befejező diákok számára is igazán izgalmas lesz ez a tanév. Leg­alább­is azoknak, akik a felsőoktatásba szeretnének továbblépni. Nekik ugyanis legkésőbb a tanév végéig sikeres nyelvvizsgát kell szerezniük ahhoz, hogy érvényes legyen a felvételi jelentkezésük.
A tanév vége is újdonságot ígér, hiszen a 9. és 11. évfolyamot elvégzett diákok nyáron két hetet külföldi nyelviskolában tanulhatnak majd, állami finanszírozással. Ez kivételes lehetőség számukra, a pedagógusoknak pedig nemcsak új feladatot, hanem újszerű kihívást is jelent.
Az idei tanév során valamennyi intézményben külön figyelmet fordítanak 2020 őszére: a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülnek a tanárok és a diákok. A lelkinapok, zarándoklatok, versenyek vagy a történelem-, az irodalom- és rajzórák mind-mind alkalmat kínálnak majd a felkészülésre ebben az esztendőben.

Történt-e változás a tankönyvek, taneszközök tekintetében?

– Az elmúlt években intézményeinkben sorra jelentek meg a digitális táblák és más, korszerű informatikai eszközök. Ma ezek mindennapi használatát tanulják, gyakorolják a pedagógusok és a diákok.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egy évvel ezelőtt indította el egy új katolikus tankönyvcsalád megírásának programját. Az első kötetek elkészültek. A 9. évfolyamos magyarnyelv-, irodalom- és történelemtankönyveket a tanév során már ki is próbálhatják az arra vállalkozó iskoláink. A további kötetek szerkesztése pedig idén folytatódik.

Pedagógiai szempontból mitől tekinthető egy tanév sikeresnek?

– A pedagógus számára siker lehet egy jó versenyeredmény, egy kitűnő bizonyítvány, de egy jó közös program vagy az összekovácsolódott osztályközösség, sőt akár egyetlen gyermek beilleszkedése is. Egy tanévet azonban nem lehet egyértelműen sikeresnek vagy sikertelennek minősíteni, hiszen a nevelés sokszínű, változatos területein sikerek és sikertelenségek egyaránt előfordulnak. Az apró sikerek pillanatait kell megragadni, a kevésbé sikeresekből pedig tapasztalatot meríteni. Egy jó tanév így áll össze.