Embertárs

A vasárnap ünneplése fontos jel a világ számára

A vasárnap ünneplése fontos jel a világ számára

Fotó: Merényi Zita

 

A tanácskozást és a helyszínek bejárását követően milyen benyomásai vannak az előkészületekről?

Piero Marini: Logisztikai szempontból nagyon jól állunk. Már tavaly is eljöttünk, hogy megnézzük, melyek a lehetséges helyszínek, és láttuk, hogy zavarba ejtően sok a lehetőség. Egészen más a helyzet, mint a 2016-os cebui kongresszus előtt: ott nem volt 15 ezer ember befogadására alkalmas hely. Magyarországnak eleve különleges adottságai vannak: egykor az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, posztkommunista állam, amely Európa központjában helyezkedik el, és számos szempontból központi jelentőségű hely. Az eucharisztikus kongresszus jó alkalom a remény újjáéledésére és arra, hogy visszatérjen közénk az öröm egy olyan korban, amikor az embereket nem lelkesíti a jövő.

Hatalmas tömeg vett részt 1938-ban a Budapesten tartott kongresszuson. Vajon ma hogyan fogad egy ilyen rendezvényt ugyanez a város? Miként tudnak a hívők valóban kilépni az emberek közé ebben a szekularizálódott világban?

– 1938-ban más idők jártak, a politikai rendezvényekre is rengetegen gyűltek össze. Más volt akkor a társadalom és az Egyház is. Ma nem az erőnket akarjuk megmutatni, nem annyira a számok a lényegesek, mint inkább az üzenet. Azt szeretnénk, hogy Budapest, Magyarország, Európa és a világ meglássa az Eucharisztiát, amelyen keresztül kapcsolatba kerülünk az Úr Jézussal. Szeretnénk megmutatni a hitet, ami megmenthet minket. Egy új remény üzenetét kívánjuk átadni, egy új világét, amely nem az erőre, hanem a szolgálatra, a segítőkészségre, a szeretetre épül. Ezt az üzenetet és egy új Európa álmát szeretnénk útjára bocsátani Budapestről.

Hogyan tudjuk bevonni a fiatalokat?

– A tanúságtételen keresztül. Talán már az is jó példa, hogy minden vasárnap elmegyünk a szentmisére, és az emberek felteszik maguknak a kérdést: miért gyűlünk össze a templomban? A vasárnap, amit megünneplünk, erős jel a világ számára. Az életünk is jel: az egység, a közösség jele. Közösségre lépünk Jézussal az Eucharisztiában, és ennek a közösségnek van egy másik fele is: egymással is közösséget kell alkotnunk. Krisztus teste vagyunk, egyesülni a szentségben azt is jelenti: egyesülni egymással a közösségeinkben, a családban, a társadalomban. Sokszor nehéz, de ezt kell tennünk, előre kell haladnunk ebben.
Vittore Boccardi: Ma a keresztények nem a nagyságot, a bőséget hirdetik az embereknek, mint régen. Nem úgy lépünk ki a társadalomba, hogy elfoglaljuk a nagy nyilvános tereket, hanem úgy, hogy újfajta dinamizmusok térnyerését segítjük elő. Ez akkor valósul meg, ha az Eucharisztiát evangéliumi módon ünnepeljük. Az embereknek, a fiataloknak azt kell megérteniük, hogy az Eucharisztia ünneplésében otthon vannak, hogy nem egy régi nyelvezetet használunk, nem olyan jeleket, amelyeket nem értenek. Az Eucharisztia magáról az életről szól, úgy működik, ahogyan Jézus élt, aki nem azt nézte, ki hova tartozik, hanem mindenkit befogadott, mindenkit szívesen látott. Amikor az Eucharisztia ünneplése a befogadás közegévé válik mindenki számára, akkor valóban mindenki a részese lehet. Ennek az új dinamikának a kiindulópontjait nem a keresztények nagy összejövetelei jelentik, hanem az egyes keresztények életpéldái.
Mi nem az első helyeket keressük a világban, hanem azon igyekszünk, hogy engedelmeskedjünk Jézus parancsának, aki azt mondta: „Köztetek azonban ne így legyen.” Ő azt kéri: igyekezzetek jó embernek lenni, akiben van irgalom, aki szolgálja a testvéreit. Nagyon sok az olyan fiatal, aki nem részesül az Eucharisztiából, de önkéntes munkát végez – már ez is egyfajta eucharisztikus felkészülést jelent. A kongresszust azért is szervezzük, hogy amikor összegyűlünk az Eucharisztia körül, abból mindenki megérthesse: ha nincs is benne az a hit, ami hovatartozást is jelent, ott van az a hit, ami az életben, a mindennapokban érlelődik benne.

Mit jelent bevonni a szegényeket az eu­charisztikus kongresszusba?

– A kongresszus keresi a lehetséges válaszokat erre is; nincsenek kész megoldásaink. Minden eucharisztikus kongresszus végén történik valamilyen szociális segítségnyújtás, például egy-egy helyen befogadóközpontokat létesítettek kábítószerfüggőknek, időseknek vagy másoknak. Kis jelek ezek, de mindenkit figyelmeztetnek arra, hogy amikor megünnepeljük az Eucharisztiát, a figyelmünket azok felé kell irányítanunk, akik a közelünkben élnek. A jóléti társadalmakban a szegénység nemcsak nyomort jelent, hanem kapcsolati szegénységet is, ami széles rétegeket érint. Ha nagyobb energiát tudunk befektetni abba, hogy a kapcsolatokat építjük, nem pedig csak a struktúrákat, az már azt jelenti, hogy a szegényekre figyelünk. Mert ma a kapcsolatok számítanak a leginkább. Nem bízhatunk kizárólag a struktúrákban, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek egyáltalán nem fontosak.

Mit adhat a magyar egyház az egyetemes Egyháznak?

– A magyar egyház, amely a kongresszuson fogadja majd a többi egyházat, hitbéli hagyományait adja, ezt a több mint ezer éves, gazdag hagyományt. Emellett pedig a saját magyarázatát a hitre; azt a tapasztalatát, amit a háborúk és az ateista rezsim idején szerzett, majd akkor, amikor újra szabadon élhetett, ismét teret engedve a harmonikus emberi létezésnek és annak, hogy a világ mindenkinek otthona legyen. A társadalom ugyanis mindenkié. A keresztények nem úgy lépnek a társadalom elé, hogy megmondják, mit kell tennie, hanem úgy, hogy felajánlják az értékeiket, de ezeket nem kényszerítik rá senkire. Elmondjuk, szerintünk melyek az alapvető értékek, és megkérdezzük másoktól, akarnak-e egyesülni velünk, hogy közösen megpróbáljuk emberibbé tenni a világot. Ezt adhatja a világnak Magyarország, és ezt adhatja Európa is.

Megnyílt a 27. Szent István Könyvhét

Megnyílt a 27. Szent István Könyvhét

Fotó: Lambert Attila

 

A teológiai kategória díjazottjának életútját Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspök ismertette. Robert Sarah 1945. június 15-én született Ourousban, az afrikai Guinea egyik legkisebb falujában, animista törzsi családban. 1947. július 20-án részesült a keresztség szentségében egy misszionárius atya szolgálata által. Az elefántcsontparti Bingerville-ben, majd Nancyben járt szemináriumba, 1969 és 1974 között a római Pápai Gergely Egyetem (Gregoriana) hallgatója volt. Közben a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanumban szentírástudományból licenciátusi fokozatot szerzett. 1969. július 20-án szentelték pappá. Szent VI. Pál pápa 1978. április 18-án nevezte ki püspökké. 2001. október 1-jén Szent II. János Pál a Népek Evangelizációjának Kongregációja titkárává tette meg. XVI. Benedek pápa kreálta bíborossá 2010. november 20-án. Ferenc pápa 2014. november 24-én az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusává nevezte ki.
Robert Sarah bíboros nevében a díjat Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök vette át. A kitüntetett köszönőlevelét Sarbak Gábor olvasta fel. A bíboros ebben többek között arról írt, ez a díj is arra ösztönzi, hogy segítse megőrizni Európa katolikus értékeit. Mint azt Farkas Olivér elmondta, Robert Sarah bíboros várhatóan karácsony körül látogat majd Magyar­országra.
Az irodalmi kategória kitüntetettjét Madas Edit, a Magyar Tudományos Akadémia tagja méltatta. Szelestei Nagy László 1947. július 30-án született Szombathelyen. Kutatási területe a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom és lelkiségtörténet. Számtalan könyv szerkesztője és lektora, megannyi tanulmány, cikk, szócikk és recenzió szerzője, hazai és külföldi konferenciák rendszeres előadója. Munkásságát több kitüntetéssel is elismerték.
Szelestei Nagy László a díjat megköszönve elmondta, fokozatosan alakult ki benne az a tudat, hogy a megtartó örökséggel, elsősorban a lelkiségtörténettel kell foglalkoznia. Ezért leginkább azoknak szeretne köszönetet mondani, akiktől ezt a „megtartó és megtartandó örökséget” kapta.
Rózsa Huba, a SZIT alelnöke arról tájékoztatta a megjelenteket, hogy a pesti Ferenciek terén naponta 9 és 19 óra között 29 könyvkiadó várja az érdeklődőket. A könyvhétre ellátogató olvasókat idén csaknem 7000 kiadvánnyal, köztük mintegy félszáz könyvheti újdonsággal és nagy kedvezményekkel várják a kiadók.
Az ünnepség – amelyen a Gaudete Vonósnégyes játszott – végén Erdő Péter bíboros, prímás hivatalosan is megnyitotta a 27. Szent István Könyvhetet.

 

Úton Máriával Krisztus felé

Úton Máriával Krisztus felé

Fotó: Lambert Attila

 

A több útvonalon haladó zarándoksereg a nap végén öt helyszínen ünnepelt szentmisét – ezek egyike a nagytétényi Nagyboldogasszony-templom volt.
Az egész fővárost körüljáró Élő Rózsafüzér zarándoklatra öt különböző helyszínről indultak a hívek. Magyar­országért és a fővárosért imádkoztak, és összesen mint­egy 180 kilométert tettek meg. A kilenc szakaszból álló út végén öt templomban mutattak be szentmisét.
A gyalogos zarándoklat résztvevői városszéli plébániákat, kegyhelyeket kerestek föl útjuk során – egy-egy szakasz hossza körülbelül húsz kilométer volt.
A zarándokok Máriabesnyőről (Gödöllő) Kerepesre, illetve Fótra, Csillaghegyről (III. kerület) Fótra és Máriaremetére, Farkasrétről (XII. kerület) Máriaremetére és Nagytéténybe, Soroksárról (XXIII. kerület) Nagytéténybe és Pestszentlőrincre, Rákoskeresztúrról (XVII. kerület) pedig Pestszentlőrincre és Kerepesre gyalogoltak.
A napsütéses zarándoklat zárásaként Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét a nagytétényi plébániatemplomban. A májusi szombaton a műemlék templomot betöltötték a legkülönbözőbb életkorú zarándokok.
A mai plébániatemplom helyén egykor egy középkori templom állt, amelynek tornyát és szentélyét részben megtartották a XVIII. századi átépítés során. Az újjáépített templomot Padányi Biró Márton szentelte föl, 1755. október 5-én.
A színekben gazdag, mozgalmas főoltárkép, amelyet feltehetően idősebb Dorfmeister István festett, Mária mennybevételét ábrázolja, így jól illett a rózsafüzér-zarándoklat végéhez. A templom egyik oltárképét, amelyről bebizonyosodott, hogy Maulbertsch Antal keze munkája, a Nemzeti Galéria őrzi.
Erdő Péter bíboros a szentbeszédében elmondta: „Ma este itt, Nagytétényben szentmisével zárjuk az Élő Rózsafüzér egyik szakaszát. Rózsafüzért imádkozva jártuk körül Budapest városát. A dicsőséges titkokról elmélkedve Isten megújító szeretetébe ajánlottuk városunkat és hazánkat. A Boldogságos Szűz Máriában az Egyház édesanyját is tiszteljük. A Napbaöltözött Asszony bibliai képe pedig egyaránt jelenti számunkra a mennybe fölvett Szűz Máriát és az üdvözültek egész közösségét, amelyet győzedelmes vagy megdicsőült Egyháznak nevezünk.
Erre gondoljunk, amikor a dicsőséges rózsafüzér titkait mondjuk. Szűz Mária ugyanis előttünk járt azon az úton, amely a Krisztussal való örök találkozásra és boldogságra vezet. Kérjük tehát közbenjárását mindannyiunkért, hogy valóban örömmel és vágyakozással készülhessünk a számunkra megígért üdvösségre. Abba az örök hazába, ahová Krisztus, a jó pásztor vezet minket. Ámen.”

*

A szentmise végén a résztvevők közösen elmondták a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus imáját, majd zárószavaiban Fülöp Ákos plébános utalt az előző budapesti kongresszusra: a plébánia iratai szerint 1938-ban a templomot kifestették. Most is él ez a remény, hiszen az egyik oldalfal festése már befejeződött, és remélik, hogy jövőre elkészül az egész épület. Fülöp Ákos végezetül köszönetet mondott a zarándokoknak a részvételért, a bíborosnak pedig azért, hogy együtt ünnepelhettek. Legvégül pedig bejelentette: nem engedik haza étlen-szomjan a zarándokokat.

Az Eucharisztia a teremtést megelőzve létezett

Az Eucharisztia a teremtést megelőzve létezett

Fotó: Lugosi Balázs

 

Barsi Balázs az általa is vallott Duns Scotus-i felfogásról beszélt, amely szerint nem a bűn hozta le Krisztust a földre. A megtestesülés a bűnbeesést, sőt a világ teremtését is megelőzte Isten tervében. Ez az irgalmasság és a részvét legnagyobb isteni tette, amely a Szentháromság belső életéből fakadt. „Arra, hogy a világ teremtett, mert önmagát nem magyarázza meg, az ember rájöhet. De hogy miért teremtette Isten, az már nehéz kérdés. Szent Pál leveleiben benne van, hogy Isten mindent Krisztusban teremtett. Ez azt jelenti: Isten első gondolata a világról, hogy legyen Krisztus. Mert Istent igazából csak Isten tudja szeretni. És ha Isten azt akarja, hogy legyenek sokan a teremtmények, akkor csak Fiában tudja elképzelni őket; mindent őbenne teremtett. Kapcsolatunk Krisztussal tehát nem Betlehemben kezdődik” – hangsúlyozta az előadó.
„Ha Isten szemével próbálok az univerzumra és a történelemre tekinteni, akkor a legnagyobb érték a szentséges megtestesülés: az, hogy a második isteni személy emberré lett. Isten ezt akarta, és mindent ebben akart. Isten tehát nem teremtett tőle elszakadt embert, hanem vele, az ő kegyelmében élő embert teremtett. Amikor az ember elszakadt a szabadságától, Krisztus nem tagadott meg minket, hanem vállalta a bűneinket is.” Az Eucharisztiával kapcsolatban Barsi Balázs Duns Scotus gondolataira hivatkozott. „Az Eucharisztia már a teremtést megelőzve létezett. Isten úgy gondolta el az embert, hogy mindig is belőle él. Ádám és Éva a paradicsomkertben az állandó áldozás állapotában volt, anélkül hogy ezt tudta volna. Az étellel együtt vették magukhoz Isten szeretetét. Az élet fájáról ehettek, de aztán saját akaratukból el akartak fordulni Istentől, ezért az Úr eltiltotta őket az élet fájától.
Az Efezusi levél azt írja: aki hűséges marad, az ehet az élet fájáról. Ez a vasárnapi szentáldozást jelentette az őskeresztényeknél. De mit jelent, hogy Isten először eltiltotta az embert az élet fájától, azután mégis megengedte, hogy együnk róla? A kettő között, a történelem közepén ott áll a keresztfa, amely lerombolta a távolságot Isten és ember között, és életet adott nekünk. Ebben a nagy összefüggésben kellene az Eucharisztiára tekintenünk.”
Barsi Balázs arról is beszélt, hogy a nyugati civilizáció embere elveszítette a szakralitás iránti érzékét. Számára nincs szent tér és szent idő, így nincs kapaszkodója sem a világban. „Amíg az ember a semmivel szembesülve nem érez megrendülést és félelmet, addig a létezés csodáját, azt, hogy bármi is van, nem tudja értékelni. Hiába milliárdos, unatkozik, mert nem rendült meg. Nem tudja, hogy nem az élet, hanem maga a létezés a csoda, hihetetlen ajándék. Itt van például Európa unalma. Létezik az unatkozásnak egy olyan fajtája, amely a bűnök legsötétebb forrása. Unalmában iszonyatos dolgokat követ el az ember. Ezért megrendülni jó. Mintha megrázna bennünket valami, és onnantól fogva másképpen állunk hozzá az életünkhöz. Isten, amikor kinyilatkoztatja magát, igazából a megrendült emberhez szól.”

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

A nyomorban élők fölemelése a társadalom ügye

A nyomorban élők fölemelése a társadalom ügye

Fotó: Lambert Attila

 

Nemrég egy interjúban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia romapasztoráció ügyével megbízott tagja a leszakadó cigányság helyzete kapcsán „új Trianonra” figyelmeztetett. Ön szerint is ennyire súlyos a helyzet?

– Az elmúlt években több száz település életét kísértük figyelemmel. Többségük a nagy szegénység ellenére tudott élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek akár az állami, akár az európai uniós intézkedésekből, forrásokból fakadtak. Azok, amelyek viszont nem voltak erre képesek, mélységes nyomorba süllyedtek. Róluk tesz említést püspök atya.
Sokszor beszélünk a szegénység felszámolásáról. Pontosítanunk kell a fogalmakat. Mi a szegénység alatt azt értjük, amikor az emberek jólé­téhez sok minden hiányzik, mégis komoly erőfeszítések árán az élet élhető, a célok megmaradnak, a közösségek létét értékek vezetik. A nyomor azonban más. Azért is használjuk mélyszegénység helyett a nyomor kifejezést, mert a nyomor nem a szegénység mélyebb formája, hanem a létezés egy másik dimenziója. A nyomorúság az, amikor a hiány olyan mértéket ölt, hogy szétmarja a közösséget, eltűnik a holnap, csak a ma számít. A pillanatnyi szükség felülír mindent, nem számít más, csak a túlélés. Ha valaki emlékszik a 60-as, 70-es évek Magyarországára, akkor tudja, hogy a szegénység ellenére még komoly értékrendje, tervei, céljai voltak mind az egyénnek, mind a közösségnek.
A nyomor esetében azonban már nincs sem egyéni, sem közösségi cél, az élet térben és időben is beszűkül egyetlen pontba. Az emberi nyomorúság teljes célvesztettséget jelent. Ha egy jövőképpel bíró embernek vetőmagot meg állatokat adunk, akkor ezzel segíteni fogjuk az életét. A nyomorban élő embernek azonban most kell túlélnie; mire a vetőmagból növény lesz, az már késő. Ma kell a gyógyszer, ma kell befűteni, ma kell enni adni a gyermeknek, ez a kényszer pedig gyakran az uzsorát és a prostitúciót is segíti. Éppen ezért például először nem heti, hanem napi fizetést kell adni, fokozatosan kell elvezetni az így élő embereket ahhoz, hogy kialakíthassák a maguk hosszú távú céljait. A szegénységnek van egy mély gyökerű kultúrája, a nyomornak azonban nincs.
Én a hajléktalanellátásban kezdtem a szociális munkát. A budapesti otthontalanoknak akkor néhány százaléka volt cigány, most a legfrissebb mérések azt mutatják, hogy a fiatal hajléktalan embereknek a fele roma. Ez azt jelzi, hogy a nyomorgó települések már nem tudják megtartani a lakóikat. És sajnos az is igaz, hogy egy aluljáróban élő hajléktalan embernek nagyobb esélye van segítséget kapni egy fagyos téli éjszakán, mint egy nyomorban élő vidéki gyereknek. Az aluljáróban kolduló hajléktalan embert közelről látjuk, de a fűtés nélküli, romos házban élő gyerekek a jóléti erkélyünkről nem látszanak, csak akkor hallani róluk, ha valami rettenetes történik velük.

Az Ön feladata a diagnózisalapú felzárkózási romastratégia irányítása lesz. Mit jelent ez pontosan?

– Az állandó jelenlét segít abban, hogy felmérjük, mik a valós hiányok, így lépésről lépésre kerülünk közelebb a problémákhoz, amelyekre megoldásokat kell találnunk. A diagnózis felállítása egy folyamat. Például, ha egy kétezer lakosú településen évente ötven-hatvan gyermek születik, akkor ott szükség van egy bölcsődére. Ennek a megvalósítása azonban nem függhet attól, hogy abban az időszakban kiírtak-e pályázatot bölcsődeépítésre. Ezért is fontos, hogy ez az ügy közvetlenül a miniszterelnök irányítása alá fog tartozni. Az sem véletlen, hogy egy nagy karitatív szervezet alelnöke kapta ezt a megbízást.

A hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásában ezek szerint hatékonyabb lehet a diagnózisalapú cselekvési program?

– Három évvel ezelőtt arra kérte a kormány a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán segítsen a felzárkóztatásban. Ennek során közösen tapasztalhattuk meg azt, hogy a pontos diagnózisnak akkor van értelme, ha felállítását azonnal követi a terápia. Ehhez az szükséges, hogy folyamatosan jelen legyünk. A nyomorban élő közösségek csak akkor látszanak, ha kellően közelről nézzük őket. Bár a tünetek messziről is észrevehetők, az okokat csak akkor lehet megismerni, ha ott vagyunk. Sok mindent gondoltunk például arról, hogy egy településen miért sok az iskolai hiányzás, de a valódi okokat távolról nem láttuk. A helyszínen aztán rögtön kiderült, hogy a falkában vonuló sok kóbor kutya miatt a szülők gyakran nem engedték el otthonról a gyermekeiket.

A programmal háromszáz települést céloznak meg. Hogyan alakult ki ez a szám?

– Néhány évvel ezelőtt egy szakmai protokoll során azt vizsgáltuk, hogy hány olyan település van Magyarországon, ahova bármennyi anyagi segítség érkezik is, nem tudnak igazán élni vele. Azt tapasztaltuk, hogy háromszáz körül van azon falvak száma, ahol a leginkább szükséges a beavatkozás. Első körben arra vállalkozunk, hogy e leginkább hátrányos helyzetben lévő háromszáz település közül harmincban a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel, a Baptista Szeretetszolgálattal, a Református Szeretetszolgálattal és a Katolikus Karitásszal együttműködve segítsünk. A mély és összetett problémák miatt a nagy szervezetek hálózataira építünk, de nem nélkülözhetjük a településeken már működő civil kezdeményezések tapasztalatait és tudását.

Ennek a helyzetnek a megoldásában a társadalom együttműködésére is szükség van.

– A bajba jutott emberek fölemelése nem a segítőszervezetek magánügye. A létezés peremén élő embereket a szociális rendszer, a különböző programok tudják támogatni, de befogadni őket csak a társadalom képes. Ezért nagyon fontos, hogy érthetővé tegyük a társadalom számára azt, hogy mit is teszünk. Mindenkinek látnia kell, hogy a nyomorban élő ember nem maga választotta a sorsát. Ahogy mi sem azért vagyunk a magunk helyzetében, mert megérdemeltük. Egy gyerek nem dönthet arról, hova születik: rendezett, meleg lakásba, vagy döngölt földpadlós, hideg viskóba. Mind­össze ennyit kellene megértenünk ahhoz, hogy ne felzárkóztatásról, hanem a társadalom egészséges működéséről beszéljünk. Mi a társadalom megbízásából végezhetjük a munkánkat. Ha azonban nincs mögöttünk a társadalom támogatása, akkor nem tudunk eredményt elérni.

Ehhez fontos lenne az is, hogy megszabaduljunk a sztereotípiáinktól.

– Sokszor halljuk, hogy azért van a nyomorban élő ember ebben a helyzetben, mert nem akar dolgozni. Mi, akik ismerjük a nyomor arcait, tudjuk, hogy ez a felvetés úgy helyes, hogy „még nem tud akarni”, nem tud magának értelmes célokat felállítani. Az is a feladatunk, hogy képessé tegyük erre. Mindenki azt az örökséget tudja átadni, amit maga is kapott. A nyomorúság is öröklődik. A nyomorúságba érkező gyerekek a szüleik sorsát öröklik és örökítik tovább. Ha mi nem teremtünk nekik esélyt, akkor nincs lehetőségük másra. Mire a gyerekek óvodába kerülnek, szinte behozhatatlan lemaradásban vannak az átlagos családba született kortársaikhoz képest.
Ezért ha egy kisbaba megszületik, először nem azzal kell foglalkoznunk, hogy a szülei miért nem dolgoznak. Sokkal fontosabb, hogy minden gyereknek megadjuk azt a biztonságot, hogy melegben legyen, hogy lámpa világítson az íróasztala fölött, és hogy tudassuk vele: ő megismételhetetlen érték. Ez nem ajándék a társadalom részéről. Ez minden gyermeknek jár. Gyakran kapjuk erre válaszként, hogy az alkoholista apja biztosan italra költi a pénzét. Lehet, de talán azért nem tud igazi apuka lenni, mert gyerekkorában ő ugyanúgy a földön aludt, neki sem volt játéka, nem mondtak neki mesét és nem énekeltek neki. Én azt tapasztalom, hogy mindezek ellenére ők is szeretnének jó apukák lenni, és gyakran tudunk is segíteni, hogy azzá válhassanak.

A munkavégzés, de általában az élet más területén is fontos a minta.

– Van egy kép, amit gyakran meg szoktam mutatni: egy nyomortelepen élő család otthona, a falon egy Jézus- és két Szűz Mária-kép. A szoba, ahol több generáció él együtt, rendezetlen, koszos, amire sokszor megjegyzéseket tesznek a hallgatóságból: lehet, hogy szegény, de azért takaríthatna. És itt visszatérünk a mintákhoz. Hogyan takarítson, ha nem látta ezt az anyukájától? Az a valóság, amit megmutatunk. A takarítást oktatni nem lehet, de lehet együtt takarítani. A tanítás leggyakrabban a mintaadás. A Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában vagy a gyulaji savanyítóüzemünkben rendszeresen vannak tanórák. Ha lelkes a gyerek – márpedig szívesen vesznek részt ilyen órákon –, akkor sokkal könnyebb átadni neki az alapismereteket. A varrodában a háromméteres vonalzón sokkal egyszerűbb megtanítani a hosszmértéket, vagy a savanyúság eltevése közben az űrmértéket, mint elvontan, a padban ülve. Az ilyen településeken működő iskolákban ugyanis általában nem lehet olyan ütemben haladni a tananyaggal, mint egy budai intézményben. Nem kell egy másik, B típusú tanterv, de a tempón lehet lassítani, lehet más módszereket alkalmazni. És ha az iskola nem a kudarc, hanem a siker helyszínévé válik, akkor be tudjuk hozni a kezdeti lemaradást. Ha a szülő látja, hogy a gyermeke sikert ér el az iskolában, akkor a szülői értekezletre is el fog jönni, és ha már ott van, akkor közösen tudjuk végiggondolni a teendőket, együtt tervezhetjük a jövőt.

Az első időszakban öt karitatív szervezet vesz részt ebben a programban. Hogyan hangolják össze a munkájukat?

– Jól átgondolt, megtervezett segítségre van szükség. Fontos szempont, hogy erős szervezetek dolgozzanak ebben a programban, mert a felmerülő problémákat ezek tudják majd megfelelően kezelni. Már önmagában az, hogy kívülről jött emberek vannak a faluban, sok változást hozhat. Nem történhet meg ugyanis bármi, hiszen nyílik egy csatorna a külvilág felé. A jelenlét azért is fontos, mert a szervezetek magukkal fogják hozni a támogatóikat. Az integráció ugyanis kétirányú: azokra is hatással van, akik egy hátrányos helyzetű település életének valamilyen módon a részesei lesznek. A gyakorlatban azt tervezzük, hogy minden településen lesz két szociális munkás vagy segítő, egy közösségi tér, ahol dolgoznak, és rendelkezésükre áll majd egy autó is. Négy települést fogunk egy csokorba – lehetőleg úgy, hogy ezek más és más szervezethez tartozzanak –, melyek a tapasztalataikat egyeztetve egy máltai és egy minisztériumi szakemberrel együttműködve dolgozzák ki a maguk helyi programját.

Milyen forrásokat tudnak majd igénybe venni?

– Az indulásnál elsősorban hazai forrásokat fogunk felhasználni. A diagnózisok rugalmas rendszerében akkor tudunk majd európai uniós forrásokkal élni, ha azok felhasználhatósága kevésbé lesz merev. De ezen még sokat kell dolgoznunk.

Hol kell kezdeni a felzárkóztatást?

– A segítség íve a fogantatástól a foglalkoztatásig húzódna. Éppen ezért olyan szervezeteket kerestünk, amelyek részt tudnak venni az oktatásban, a kulturális életben, a foglalkoztatásban és akár a közlekedés megszervezésében is.

Ezek szerint nem egy évre terveznek?

– Nem. Pont ezért nehéz meghatározni a siker mértékegységét, hiszen itt akár húszéves időtartamról is beszélünk. Gazdasági értelemben ez egy hosszú távú befektetés. Érdemes odafigyelni arra, hogy 2050-re az optimista becslések szerint is körülbelül nyolcmillióan leszünk. Ezeken a településeken arányaiban kétszer annyi gyermek születik, mint egy átlagos településen, ezért a következő generációban – ha semmi sem változik – egyre nagyobb arányban lesznek a kirekesztett közegben felnövekvő gyerekek. A munkaképes korú lakosság aránya pedig várhatóan húsz százalékkal csökken. Ezért nem mindegy, hogy az ezeken a településeken születő gyerekek hogyan nőnek fel, kapnak-e esélyt arra, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek. Gazdasági szempontból az is fontos, hogy értékteremtő munkát tudjanak végezni.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy a változás érzékelhető legyen?

– Nem fog varázsütésre megváltozni a helyzet. Ha valaki azért látogat meg egy ilyen települést, hogy problémát találjon, az találni is fog. A következő időszak legnagyobb missziós feladata, hogy keressük a megoldásokat, és hírt adjunk a kis sikerekről is, mert a társadalom is ebből meríthet bátorságot.

Milyen szerepet kapnak a már létező kezdeményezések?

– Ahol már jól működik egy program, azt természetesen tovább támogatjuk. Ahol pedig szükség van más kezdeményezésekre, ott azokat kell támogatni. Sok cég szívesen segítene, ám egy hátrányos helyzetű településre megérkezve hirtelen nem tudja, mit is kellene tennie. Ha azonban jelen van már ott valamilyen kezdeményezés, akkor van mire támaszkodnia. A szervezetek létrehoztak számos üzemet, köztük varrodát, asztalos-, savanyító-, húsfeldolgozó üzemet, olajprést vagy sajtkészítő műhelyt. Sokkal könnyebb egy munkáltatót elhívni a területre, ha van már példa a jó működésre, és ismerjük a település lehetőségeit.

Önt mi motiválja a munkájában?

– Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója azt mondta: „A csoda a cselekvő emberrel, és nem a csodaváróval történik.” Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, a legnagyobb ajándékok a találkozások voltak. Ezek azt üzenték számomra, hogy a világban sokkal több a jó, mint a rossz, sokkal több a lehetőség, mint a hiány. Azt hiszem, valójában emiatt dolgozom.

Boldog Ceferino vértanút ünnepelték Esztergomban

Boldog Ceferino vértanút ünnepelték Esztergomban

Még alig hallgattak el a bazilika harangjai a Mindszenty József boldoggá avatásáért bemutatott szentmise után, s alig indultak haza a zarándokok, az esztergomi sportcsarnokban máris újabb ünnep kezdődött.
A cigány közösségek hagyományosan együtt ünneplik Boldog Ceferino vértanút, a védőszentjüket, aki a spanyol polgárháború idején, 1936-ban vesztette életét katolikus hite miatt. A róla elnevezett Boldog Ceferino Romamisszió Személyi Kváziplébánia szervezésében színes programok várták az ünnepen a cigány és a nem cigány családokat.
Megérkezésünkkor kellemes illat lengte be a csarnok udvarát, hiszen pörköltfőző versenyt hirdettek a szervezők, amire szép számmal jelentkeztek versenyzők.
Nagy vendégszeretettel fogadtak minket, s hamarosan megismerhettük az igazi cigány pörkölt titkát: fatűzön és téglán kell főzni. Míg az asszonyok sürögtek-forogtak az étel körül, addig a férfiak sakkversenyen mérték össze tudásukat, a gyermekeket pedig bohóc szórakoztatta.
Michels Antal plébánosnak, a közösség lelkivezetőjének köszöntője után elindultunk a romamisszió központjához, ahol Mohos Gábor segédpüspök is csatlakozott hozzánk.
Ferenczy Éva, az Esztergom-Bajóti Karitászrégió vezetője mutatta be a több épületből álló komplexumot, amely várhatóan augusztus végére készül el. A központ ad majd otthont a karitásznak, a Boldog Ceferino Intézetnek és a romamissziónak is. A főegyházmegye támogatása révén új irodákat, raktárhelyiségeket, közösségi termeket alakítanak ki, amelyekben karitászos felnőttképzéseket, összejöveteleket, romapasztorációs, missziós programokat tartanak majd. A felújítás során vendégszobákat, teakonyhákat, fürdőszobákat is kialakítanak a lelkigyakorlatozók számára.
Mire visszatértünk a sportcsarnokhoz, már elkészültek a finom pörköltek. A zsűrinek valóban nehéz volt eldöntenie, melyik a legízletesebb.
A ferences szegénygondozó nővérek és a ferencesek régről ismerik az esztergomi romákat, hiszen évek óta ők készítik fel őket a szentségek vételére, és foglalkoznak a gondjaikkal. Nem volt kérdés, hogy az ünnepen is velük tartanak.
„Tevékenykedik a közösségben öt-hat megtért család, akik komolyan veszik a hitüket. Ők segítenek megszervezni ezeket a programokat, amelyekkel a cigányság minden rétegéhez igyekeznek eljutni. Szeretnék megerősíteni cigány testvéreiket a hagyományaikban és az értékeikben, és Istenhez is közelebb vezetni őket. Ez az ünnep is erről szólt, és ebben szívesen támogatjuk őket” – mondta el Veronika nővér.
Közben a lányok gyönyörű szoknyákba öltöztek, és vidám tánccal köszöntötték a püspököt. Az ünnep szentmisével zárult, melyen Mohos Gábor arról beszélt: Jézus a barátunk akar lenni, azt szeretné, ha a szívünkbe fogadnánk. Ő le tudja csendesíteni életünk viharait; s amikor ezt megtapasztaljuk, átéljük a csodát. A szentmisén gyönyörű cigány dallamok és ismert gitáros énekek csendültek fel, lovári nyelven. Megható volt az Úr imáját magyarul és lovári nyelven is elmondani, miközben egymás kezét fogtuk. Michels Antal elmondta: azt reméli, félévente össze tud gyűlni a közösség, hogy együtt ünnepeljen. Erre remek alkalom nyílik majd augusztus végén, a romamissziós központ átadásakor és megáldásakor.

Forrás és fotó: Bánlaki Zsanett/MKPK Caritas in Veritate Bizottság

Hogy mindnyájan elteljünk Szentlélekkel

Hogy mindnyájan elteljünk Szentlélekkel

A Magyar Kurír Új Ember Kiadványok sorozatának új kötetében Raniero Cantalamessa meditációit olvashatjuk. A pünkösd misztériuma című könyvben a Pápai Ház szónoka a Szentlélek titkát hozza közelebb az olvasóhoz, elsősorban a Szentírás és a tapasztalat alapján. Az alábbiakban a kötet bevezető gondolataiból adunk ízelítőt.
Pünkösd Jézus Krisztusra vonatkozó misztérium. Passzív értelemben – vagyis a küldött vonatkozásában – a pünkösd a Szentlélek eseménye. Aktív értelemben azonban – vagyis a küldő vonatkozásában – olyan misztérium, amely Krisztussal is kapcsolatos. Péter apostol így magyarázza a pünkösd eseményét: „Miután tehát Isten jobbja felmagasztalta őt, és akit az Atya neki megígért, a Szentlelket, kiárasztotta – akit ti láttok és hallotok” (ApCsel 2,33). Krisztus az, aki kiárasztotta a Szentlelket! A pünkösd egyébként passzív értelemben is krisztológiai esemény, hiszen az, aki azon a napon elküldetett a tanítványokra, nem más volt, mint „Jézus Lelke”, „a Fiú Lelke”, vagyis a Szentháromság harmadik személye, aki azonban előbb megjelent és történelmivé vált az ember názáreti Jézusban.
A pünkösd legfőképpen a misztikus test valósága miatt krisztológiai misztérium. Szent Pál azt mondja, hogy amikor Krisztus fölment a mennybe, ajándékokat osztott az embereknek (Ef 4,7). Az a zsoltárrész azonban, amelyet itt idéz, éppen az ellenkezőjét mondja, vagyis azt, hogy ajándékként embereket fogadott (Zsolt 68,19). Miért cserélődik fel az ige? Az egyik és a másik dolog is igaz – magyarázza Szent Ágoston. Ugyanaz a Krisztus az, aki adja és aki kapja a Szentlelket: adja a Szentlelket mint fej, és kapja mint test. „Az embereknek úgy adott, mint fő a tagoknak, és úgy kapott az emberekben, mint saját tagjaiban… Krisztus tehát egyszerre adott a mennyből és kapott a földön.”
Miért csak most, vagyis a bibliai kinyilatkoztatás végén nyilvánul meg a világ előtt a Szentháromság harmadik személyének létezése? Nazianzi Szent Gergely ezt az isteni pedagógián alapuló, ma is érvényes választ adja: „Az Ószövetség – írja – világosan hirdette az Atyát és elkezdte homályosan láttatni a Fiút; az Újszövetség nyíltan kinyilatkoztatta a Fiút és elkezdte láttatni a Szentlélek istenségét; most a Szentlélek velünk lakozik, és világosan megnyilvánul előttünk. Nem lett volna ugyanis körültekintő dolog nyíltan hirdetni a Fiú istenségét, amikor még nem volt elismerve az Atya istensége, sem azt kérni az emberektől, hogy higgyenek a Szentlélekben, amikor még nem volt elismerve a Fiú istensége.” Amikor azt mondjuk, hogy „a Szentlélek most világosan megnyilvánul”, akkor az a „most” az Egyház idejét jelöli, amikor a Szentlélekbe vetett hit eléri a tetőpontját, és a nagy fáklya, ami a Szentlélek istenségének dogmája, felkerül – ahogyan ugyanez a szent mondja – a fáklyatartóra, ami a hit szimbóluma, a Hiszekegy.
A Szentlélekről szóló gondolkodásnak van egy másik jellemzője, ami nem a megismerésének az idejére, hanem az eszközére vonatkozik. Amikor az Atyaistenről beszélünk, valamilyen mértékben támaszkodhatunk a filozófiára, a teodiceára is (létezik ugyanis az úgynevezett „filozófusok Istene”!); amikor a Fiúról beszélünk, attól kezdve, hogy megtestesült, támaszkodhatunk a történelemre, és elsősorban éppen a történelmen keresztül közeledünk ma hozzá. De milyen eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a Szentlélekről beszéljünk? Semmilyen. Csak a Szentírás. Vagy jobban mondva: igen, van egy eszközünk, egy fontos eszköz, amely azonban nem tartozik semmilyen emberi tudományhoz. Ott van nekünk a „spirituális” tapasztalat! Maga Jézus mutatta meg nekünk ezt az eszközt, amikor ezt mondta a Szentlélekről: „akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad, és bennetek lesz.” (Jn 14,17.)
Amikor tehát a Szentlélekről beszélünk, csakis erre a két forrásra támaszkodunk majd: a Szentírásra és a tapasztalatra. Tapasztalat alatt nemcsak a saját tapasztalatunkat értjük, vagy csak a mai emberek tapasztalatát, hanem másokét is és a múlt tapasztalatát is; más szavakkal az egyházi hagyományt. A Lélek megtapasztalása az Egyházban ugyanis nem más, mint amit az Egyház hagyományának hívunk.
Raniero Cantalamessa A pünkösd misztériuma – Mindnyájan beteltek Szentlélekkel című kötete megvásárolható a Szent István Könyvhéten, az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.; nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Szofi néni 106 éves korában elhunyt

Szofi néni 106 éves korában elhunyt

Szofi néni századik születésnapjára (2013. május 18.) Rosdy Pál kollégánk írt köszöntőt. Az ő szavaival emlékezünk és búcsúzunk: „1947. március 30-án lépett a lap szolgálatába. Megteremtette az iratkezelést, kialakította a levelek iktatási rendjét,
és főként a sajtóarchívumot, amely nélkül egyetlen szerkesztőség sem dolgozhat. A technikai fejlődés azután lehetőséget teremtett ennek az archívumnak az elektronikus meg­őrzésére – részben még ezt a munkát is maga irányíthatta. A gyűjtemény számos olyan anyagot is tartalmaz, amelyek az évtizedek során fontos egyháztörténeti dokumentummá értek, s közülük nem egy kizárólag az Új Ember archívumában lelhető fel. Szofi néni életműve már csak emiatt is különösen jelentős. A folyamatosan bővülő könyv- és dokumentumtár rendben tartása, megőrzése egyre sokasodó feladatot jelentett Szofi néni számára. De ő ennél is jóval többet adott az Új Ember munkatársainak és a világnak. Nemcsak művelt, hanem intelligens szemléletével beszélgetőtársa tudott lenni az idősebb és a fiatalabb munkatársaknak egyaránt. Megmaradt közéleti érdeklődése, s nagy tapasztalata, emberismerete ellenére sem keseredett meg életérzése. Persze ő sem mosolyog mindig felhőtlenül, mégis: nemcsak fényképein őrizzük mosolyát, bátorító, szellemes mondatait.”
(Szofi néni temetéséről később intézkednek.)