Embertárs

Szent László-zarándoklat Nagyváradon

Szent László-zarándoklat Nagyváradon

A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye április 29-én, húsvét ötödik vasárnapján hagyományosan ünnepi szentmisével és körmenettel egybekötött egyházmegyei zarándoklatot tartott a nagyváradi Szent László-székesegyházban.
Az ünnepi szentmise főcelebránsa Palánki Ferenc, a szintén Szent László oltalma alatt álló Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora volt.
A hagyomány szerint ezúttal is megérkeztek az ünnepre Magyarországról a Szent László gyalogos zarándoklat résztvevői, Dénes Zoltán újirázi plébános vezetésével. A száztíz kilométer hosszú, négynapos zarándoklat Böcskei László, a Nagyváradi Egyházmegye püspöke kezdeményezésére indult el először 2015-ben.
Palánki Ferenc az ünnepi szentmise homíliájában Szent László példamutató életéről beszélt. Hangsúlyozta, a magyar uralkodót az Istennek való odaadottságában követhetjük, különösképpen a kettős szeretetparancs, az isten- és az emberszeretet parancsának megélésében.
Mi az, amit csak az Isten iránti szeretetből teszünk meg? – a főpásztor a fiatalok szemszögéből adott választ erre a kérdésre, hiszen Ferenc pápa őket helyezte az idei év középpontjába a róluk szóló püspöki szinódus meghirdetésével.
A fiatalkor ajándék, de egyúttal feladat és felelősség is. Nem mindegy, hogyan éljük meg, képesek vagyunk-e elfogadni Istentől kapott hivatásunkat: a papságot, a szent szüzességet vagy éppen a családanyaságot, a családapaságot, keresztény hivatásunkat. El tudjuk-e fogadni, amire Isten hívott el bennünket, vagy pedig csak addig teljesítjük, amíg jólesik? Isten elvárja tőlünk a kemény küzdelmet, amiben szintén Szent László lehet a példaképünk, hiszen a harca nem róla szólt, hanem a rábízottakról, akiket megvédett, s akiket el akart vezetni Istenhez. Ha valaki pusztán a maga ügyéért küzd a maga eszközeivel, kudarcra van ítélve, még ha időről időre kisebb győzelmeket is arat. Olyan győzelem ez, mint megnyerni egy kártyapartit a süllyedő Titanicon. Az igazi küzdelem, a jóért, a szeretetért, az Istenért való küzdelem határvonala a szívünkben van – hangsúlyozta Palánki Ferenc.
A debrecen-nyíregyházi püspök szerint a fiatalok előtt példaként áll Szent László „igen”-je, amelyet Isten hívására, az ő akaratára mondott.
Az ő példáját kövessük az Istennel való kapcsolattartásban, az imában is. A „vasárnapi keresztények – hétköznapi pogányok” a hétvégén elmennek a templomba, és így imádkoznak: „Uram, elhoztam a terveimet és az összes problémámat, most leteszem, hogy segíts rajtam, és egy hét múlva újra eljövök. Addig te maradj itt.” Ők Isten nélkül élik az életüket. Szent László éjszakákat töltött imádsággal. Az imádkozás nem csupán a papok és a szerzetesek dolga. Gyakran időhiányra, fáradtságra, kimerültségre, türelmetlenségre hivatkozunk. Hiába minden, a sok munka, a szabályok maradéktalan betartása, ha a legfontosabbról, az Istennel való szeretetkapcsolatról megfeledkezünk. Ám ha Isten jelenlétében élünk, az kihat a hétköznapjainkra is, és megtermi a szeretet gyümölcseit. Ezért nagyon fontos követnünk Szent Lászlót az imádságban – buzdított a megyéspüspök.
Milyen a mi istenkapcsolatunk? Csak néha-néha szólunk Istenhez, amikor segítségre van szükségünk, vagy az ő jelenlétében élünk, egy olyan szeretetkapcsolatban, amely éltet, és másoknak is gyümölcsöt hoz? Imádságainkban Istent kell megdicsőítenünk, s egész életünkkel is ezt tehetjük, azáltal, hogy teljesítjük akaratát, elfogadjuk hivatásunkat, és hűségesek vagyunk a kimondott igenhez. Ez a teljes önkifejezés azt jelenti, hogy megtagadom magam azért, akit szeretek – hangsúlyozta Palánki Ferenc.
Az istenszeretet után a főpásztor az embertársi szeretet parancsáról beszélt, amely meghatározza a mindennapjainkat. Ez megmutatkozhat a keresztény szeretet alapján meghozott döntéseinkben is. Példaként említett egy házaspárt, akik arról vitatkoztak, hogy városban vagy vidéken telepedjenek le. Mindkettő más-más érveket hozott fel a saját elképzelése mellett. Végül a férj felhagyott a vágyával, és azt mondta, legyen úgy, ahogyan a felesége szeretné, mert ott akar élni, ahol ő boldog lesz.
Ez a keresztény szeretet és ez a teljesség – mutatott rá a szónok –, hogy ott akarok élni, ahol a másiknak jó, vagy ahol a másik szolgálatáért élhetek.
A korábbi ima helyett a következőt ajánlotta Palánki Ferenc: „Uram, itt vagyok, segítek, hogy a Te akaratod teljesedjék, a Te akaratod valósuljon meg az életemben és a körülöttem lévők életében, mert tudom, hogy a szándékod az örök életet jelenti.”
A szentek nem azt akarják, hogy ünnepeljük, hanem hogy kövessük őket – tette hozzá.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A jelenlétből fakad minden

A jelenlétből fakad minden

Fotó: Merényi Zita

 

A bőrünk alá bújt Isten című könyvet, amelyben Varga László kaposvári megyéspüspökkel beszélget Bodnár Dániel. A Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozatban megjelent kötetet Versegi Beáta Mária nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja ismertette.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának rendezvényén házigazdaként Csillag Gusztáv, a csoport vezetője köszöntötte a megjelenteket, majd a kiadó részéről Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője szólt néhány szót. „Azt szerettük volna, hogy ez a kötet Varga László püspökről szóljon, de mégse legyen egyszerűen csak egy életrajz. A célunk az volt, hogy bemutassuk személyes tanúságtételét, hiszen ezen keresztül Jézus Krisztushoz lehet közelebb jutni.” A megélt, hiteles szavak pedig képesek arra, hogy átformálják az életünket.
Versegi Beáta nővér, a Központi Oltáregyesület vezetője a könyvet ismertetve elmondta, hogy szerzőjét már régóta ismeri, ezért is vette nagy érdeklődéssel a kezébe ezt a kötetet. „Ha a műfaja nem életrajz, akkor tulajdonképpen mi lehet ez? Először azt hittem, olyan ez, mint amikor belépünk egy szobába, ahol két ember mély beszélgetését hallhatjuk – egy elkötelezett hívő ember kérdez egy másik elkötelezett hívő embert. Olyan kérdések kerülnek elő, amelyek megérintik a világban tájékozódó embert.” E felvetések mögött ott húzódik az a vívódás, melynek során a mondatokat az „igen, de…” szavakkal fűzik egymás után.
Ennek a könyvnek tulajdonképpen nincs kezdete, és nincs befejezése sem. Belépünk a körébe valahol, és egy másik ponton kilépünk. Biztos, jól megfogható válaszokat nem találunk benne, mégis azt érezzük, „Laci atya úgy beszél, mint akinek a bőre alá bújt az Isten”. Erős meggyőződéseket közvetít, melyek mögött ott érezzük a tapasztalatot.
Mi lehet ennek a könyvnek a célja? Az biztos, hogy semmit nem akar eladni nekünk.
A könyvet olvasva el kell engednünk az elvárásainkat. És ha ez sikerül, akkor rátérünk arra az „emmauszi útra”, melynek során kirajzolódhat számunkra az üzenete. Az olvasó egy utazáshoz csatlakozik, s miközben Isten országútján gyalogol, egy életút bontakozik ki előtte. Ennek egyik ösvénye a „kapcsolatba lépés”, annak megtapasztalása, hogy „a jelenlétből fakad minden”. Nagyfokú őszinteség jellemzi e kötetet, amely arra hív, hogy igazak legyünk önmagunkkal szemben is. „Szaván kell fogni az Istent – mondja Laci atya –,teljesen függetlenül attól, milyen helyzetben is vagyunk. Egyszerűen hinnünk kell abban, amit Isten mond.” Remélnünk kell, hogy megmutatkozik, és el kell hinnünk azt is, hogy Isten nemcsak általában az embert szereti, de „engem is, személy szerint”.
Versegi Beáta azt is hangsúlyozta, hogy Varga László gyakran beszél az Oltáriszentségről. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Eucharisztiában a megtört Krisztus lett a miénk. „A megtört ostya és a megtört ember pedig összetartozik.” Hitünk központi titka akkor nem lesz ideológia, ha az, aki erről beszél, találkozik a saját törékenységével is. Az eucharisztikus élet e megtörtségben jelenik meg – ezt helyezzük Isten kezébe azért, hogy átformáljon minket.
Bodnár Dániel a beszélgetés különleges légköréről mesélt a bemutatón. „Mint mindig, most is felkészültem, összeírtam hatvan-hetven kérdést. Bár sok interjút készítettem, ilyet még nem tapasztaltam: már az elején teljesen más irányba kanyarodtunk, ezért az előre felírt kérdésekből alig tettem fel néhányat. Úgy éreztem, hogy Laci atya válaszai vezetnek engem is.” Varga László élete során gyakran vállalta a „kérjetek, és adatik” kockázatát: számtalan élethelyzetben mondta ki: „Uram, most te következel.” Nagyon mély hittel, bizalommal kell lennie valakinek Isten iránt, ha vállalja ezt. „Laci atya sokszor arra is képes volt, amire mi talán kevésbé, hogy a legnagyobb konfliktushelyzetekben is keresztényként viselkedjen.”
„Igen, de a Szentlélek a főnök” – csatlakozott a beszélgetéshez Varga László. A kötetről szólva elmondta, hogy nem tudta, mennyi ideje lesz majd minderre, de a nagyfokú figyelmet érzékelve szívesen válaszolt a kérdésekre, sőt, „alig tudta abbahagyni” a beszélgetést. Ha az emmauszi út hasonlatánál maradunk, a mellénk szegődő emberben fel kell ismernünk Jézust. Ebben az evangéliumi történetben olvassuk azt is, hogy „lángolt a szívünk”. Nekünk pedig hagynunk kell elégni magunkat ebben a tűzben. Az „ötödik evangélium” ott íródik bennünk, engednünk kell vezetni magunkat a Szentlélek által, aki soha nem merül ki, soha „nem megy szabadságra”. „Ha elfogadjuk Jézus barátságát, akkor ez egy gyönyörű kapcsolat és egy nagy kaland lesz, amelyet nem szabad kihagynunk, s amely soha nem gondolt távlatok felé visz el bennünket.”
A könyvbemutató dedikációval zárult.
A bőrünk alá bújt Isten című interjúkötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban (bolt.ujember.hu).

„Leborulok a legkisebbek előtt”

„Leborulok a legkisebbek előtt”

Fotó: Lambert Attila

 

A kávézó alagsora, mint a hasonló rendezvényeken általában, ezúttal is megtelt. Tóni atya első kérdésére, hogy milyen gyermek volt, Böjte Csaba elmondta, papi jelmondata egy kívánság: „Isten azt akarja: az emberiség egy nagy családot alkosson, és mindannyian egymásnak testvérei legyünk.” Gyermekként arról ábrándozott, hogy a barátaival sátorvárost alapít, mert nagyszerű érzés lehet közösségben megélni az együvé tartozás örömét. Társaival sokat kirándultak, bejárták az erdélyi hegyeket, táboroztak a Szent Anna-tónál.
Csaba testvér föltette a kérdést: Az, hogy a tizenkét éves Jézus eltűnt, vajon azt jelenti-e, hogy Mária és József felelőtlen szülők voltak, vagy pedig azt, hogy Jézus már korábban is „bandázott a haverokkal”? Az utóbbi a valószínűbb, vagyis hogy a gyermek Jézus is szeretett együtt lenni a barátaival, nem ült egész nap Mária szoknyája mellett vagy József lábai körül. Ezért először fel sem tűnt a szüleinek, hogy eltűnt.
A ferences szerzetes nem tagadta, hogy „a falra mászna”, ha a „gyerekei” úgy viselkednének, ahogyan ő tette kamaszként. Nyolcadikos korában például az egyik barátjával úgy érezték, be kellene járniuk a világot. Ezért, azt füllentve, hogy a távol élő nagymamához mennek látogatóba, kölcsönösen elkérték egymást a szüleiktől – Csaba testvér édesapja akkor már nem élt –, majd kimentek az állomásra, és felszálltak egy tehervonatra, amely elvitte őket Bukarestbe. Egy hetet töltöttek ott, miközben a szülők abban a tudatban voltak, hogy a nagyszülőknél vannak. Ellen­őrzésre nem volt módjuk, hiszen a telefon ritka kincs volt akkoriban.
Nem feltétlenül ezzel összefüggésben, de Csaba testvér arra biztatja a gyerekeket, hogy legyenek önállóak – a létért küzdeni kell, mindenkor bízva az isteni gondviselésben.
Michels Antal kérdésére, hogy kik voltak a példaképei, Böjte Csaba elsőként Márton Áron gyulafehérvári püspököt említette, aki bérmálta, és aki fölvette őt a teológiára. „Székelyföldön Áron püspök megkerülhetetlen példakép – fogalmazott Csaba testvér. – Mindnyájunknak meg kellene tanulnunk és követnünk kellene a mentalitását. »Soha nem ment át kutyába«, üldözhették, börtönbe zárhatták, megfigyelhették, ő mindenkivel tisztelettel beszélt. Leírta azt is, hogy népének sorsa soha nem lehet közömbös számára. Márton Áron útja a damaszkuszi út, a párbeszéd útja. Jézus sem kiabált Saullal, nem kérte számon, hogyan tudott erre vetemedni, hiszen még ott piroslik rajta István diakónus vére… Ehelyett azt kérdezte tőle: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?«, és megmondta neki, mit kell tennie: az Úr kiválasztott edényeként sokat kell szenvednie.”
Az újabb kérdésre, hogy a tanárai közül voltak-e olyanok, akikre szívesen emlékezik, Böjte Csaba megemlítette egykori fizikatanárát, akinek segítségével eljutott az országos diákolimpiára. „Azok a tanárok maradnak meg az emlékezetünkben – mutatott rá a ferences szerzetes –, akik kihozzák belőlünk a maximumot. Egy pedagógusnak, edzőnek az a dolga, hogy a rábízott gyereket kivigye a léte peremére, hogy ott megtapasztalhassa: van tovább. Sokszor nem a fizikai adottságaink vagy a politikai környezet korlátoz bennünket, hanem mi magunk, amikor azt mondogatjuk, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Ki se nézzük magunkból a többet. Kivinni valakit a lét peremére azt jelenti, hozzásegíteni ahhoz, hogy megtapasztalja: több, mint amennyit gondol magáról, mint amit a tükörben lát.”
Böjte Csaba arról is beszélt, hogy az ember szüntelenül döntéseket hoz az élete során. Ha egy ajtó kinyílik, sok másik becsukódik. A legfontosabb az, hogy az ember kitartson. Az biztos, hogy a Jóisten nem játszik velünk, nem visz ki bennünket az erdőbe, hogy aztán otthagyjon egyedül egy fa mögött, ő pedig elbújva nevessen rajtunk. Ha egy fiatal férfinak azt sugallja, hogy ott van az a szép leány, vedd feleségül, a lánynak pedig azt, hogy menj hozzá ahhoz a fiúhoz, az biztos, hogy egy életre szól. Isten semmit sem von vissza.
Engem elhívott a teológiára, és rám bízta az elhagyott gyermekek gondozását – mondta Csaba testvér. Azt is elmesélte, hogy amikor az egyik tanár kollégája el akart menni Afrikába missziós munkát végezni, ő figyelmeztette: ezt a küldetést, az árva gyermekek nevelését, közösen vállalták, s ha elmegy, az olyan, mintha félbehagyná a munkát. Azt mondta neki: „Együtt kezdtük el, együtt is kell végigvinnünk. Ha leraktál valahol egy téglát, építsd fel ott a házat. Még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.” A lényeg, hogy mindig Istent szolgáljuk, szeretetben. És akkor teljesen mindegy, hogy milyen munkát végzünk, utcát söprünk, perselyezünk, vagy prédikálunk a bazilikában. Ki kell kapálnunk a gazt a szívünkből, hogy ne a hiúság, a beképzeltség, hanem a tiszta szeretet vezessen bennünket az utunkon. Teljesen oda kell adnunk magukat a Jóistennek, akit nem tudunk felülmúlni az ajándékozó szeretetben. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, örök élete legyen” – idézte a ferences szerzetes János evangéliumát.
Ezután arról is beszélt, hogy mindig hihetetlen élményt jelent számára, amikor koldusoktól, a legszegényebbektől kap ajándékot. Elmesélt két történetet.
Van Déván egy szemétdomb, afféle senki földje, ahol azonban él negyven-ötven szegény család. Csaba testvér gyakran ellátogat ide. Az egyik alkalommal megszólította őt egy körülbelül tizenöt éves fiú, és arra kérte, szentelje meg a házát. „Talán az apád házát” – jegyezte meg Csaba testvér. A fiú azonban öntudatosan azt mondta, a saját házáról van szó. Kiderült, hogy ez a „ház” a szemétből kiszedett gumicsizmákból, üvegpalackokból, félredobott téglákból épült, sárral, földdel egybetapasztva. A fiú egyedül végezte ezt a munkát, a házikó falára pedig felírta: „Isten hozott, drága feleségem!” Arra készült, hogy a kórházból hazavigye a feleségét és újszülött gyermeküket, s hogy méltóképpen fogadhassa őket, ezért kérte Csaba testvért otthonuk megáldására.
A másik történet arról szólt, hogy a ferences szerzetes hazaengedte téli vakációra az egyik serdülőkorú kislányt. Egy szép új farmernadrágban ment el, s egy szakadt ruhában tért vissza. Mi történt? – kérdezte tőle Csaba testvér. Tudta, hogy a gyermek édesapja durva természetű, alkoholista, terror alatt tartja a családját. A kislány elmesélte, hogy az apja pénzt akart szerezni – hogy milyen úton-módon, azt a ferences inkább nem részletezte –, de nem sikerült neki. Ezért a kislány eladta a farmernadrágját, s így megvolt az étel karácsonyra, még ajándékokra is futotta. A gyermek azt is elmondta, hogy bár az apja szörnyű ember, ő még emlékszik arra, hogy amikor négy-öt éves kislányként egyszer leforrázta magát, és kórházba vitték, az apja elkísérte. Nem engedték be vele, ezért hazament, forró vizet öntött magára, így őt is bevitték a kórházba, és ápolhatta, gondozhatta a gyermekét.
Amikor ilyen történeteket hallok, leborulok a legkisebbek előtt, akikben valóban megjelenik Krisztus. Soha ne a látszat alapján ítéljünk, mert nem tudjuk, mi van egy-egy tragikus, szomorú élet mögött – mondta végül Böjte Csaba testvér.

Bemutatkozott az egyéves kaposvári Irgalmasság Háza

Bemutatkozott az egyéves kaposvári Irgalmasság Háza

Fotó: Merényi Zita

 

A szolgálat abból a spirituális felismerésből született, hogy az Oltáriszentségben és a megtört ember testében ugyanaz a Krisztus van jelen. Ezt szeretnénk életre váltani a szükséget szenvedőkhöz való odafordulásban olyan önkéntesekkel, akiket lelki és szakmai képzéssel készítünk fel a szolgálatra – mondta el Hágen Ilona Edit, az Irgalmasság Háza koordinátora.
Az Irgalmasság Háza elsősorban lelki épület, amelynek négy alappillére van: az Eloldozva szolgálat, az Imádság Háza szolgálat, a kritikus élethelyzetben lévők szolgálata, valamint a családoknak, a gyermekeknek és az ifjúságnak nyújtott preventív szolgálat.
Az Eloldozva szolgálatot Udvardy Márton állandó diakónus, koordinátor mutatta be. „Szabadító szolgálatról van szó, amely nem ördögűzés és nem is gyóntatás. Leginkább a hagyományos közbenjáró imához tudnám hasonlítani, egy jelentős különbséggel. Míg a közbenjáró imádságnál az imakérő általában megfogalmaz egy-egy gondolatot, kérést, majd passzív módon várja, hogy imádkozzanak érte, addig az Eloldozva szolgálat magától az imakérőtől kér együttműködést ahhoz, hogy egy többnyire évek óta meglévő, különböző szálakból álló problémát vagy sebzettséget megpróbáljon feltárni. Az imavezető ebben kíséri és vezeti őt. Az imádság végén pedig az imakérő fog ellene mondani a megkötözöttségeinek, Jézus Krisztus nevében.”
Balogh Móni, a kaposvári Imádság Háza koordinátora elmondta: a segítőszolgálat igyekszik befogadni mindazokat, akik szeretnék a mindennapokban élni az irgalmasság lelki cselekedeteit. „Célunk, hogy a szolgálat idővel heti hét napon keresztül, huszonnégy órában fogadja az imádkozni és dicsőíteni vágyó embereket, a Jézussal való találkozás lehetőségét kínálva nekik. Hazánkban többek között Budapesten, Kecskeméten és Pécsen már működik ez a szolgálat. Az Imádság Házába szeretettel várjuk azokat a gyakorlattal rendelkező zenészeket és énekeseket, akik szívesen vesznek részt dicsőítéseken, énekes imákon.”

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Énekes imádságok Egyeken

Énekes imádságok Egyeken

Fotó: Papp Ágoston

 

A rendi elöljáró a zsolozsma titkaiba vezette be hallgatóságát: a zsolozsma Isten dicsőítésére szolgál, általa hálát adhatunk, és kéréseink is megfogalmazódhatnak benne. Könnyen megtanulható, szép dallamú énekes imádságok ezek.
A premontrei szerzetes arra is felhívta az egyekiek figyelmét, hogy míg a szentmise akkor is érvényes egy hívő számára, ha csendben hallgatja végig, addig a zsolozsma nem létezhet imádkozó ember és imádkozó közösség nélkül. Az érdeklődők ízelítőt kaptak a zsolozsmát alkotó liturgikusének-tételek történetéből is.
Az egyeki hívek kötetbe gyűjtötték a plébániájukon nyolc éve használt zsolozsmarepertoárjukat, melyet Egyeki énekes népzsolozsma címen adnak ki. A készülő könyv szerkesztését Balogh Piusz végzi. Az előadás zárásaként a résztvevők az isteni irgalmasság vesperását imádkozták a premontrei szerzetessel, Papp László egyeki és Bökő ­Péter fehérgyarmati plébánossal együtt.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Agyonlőttek gyóntatás közben egy papot Közép-Mexikóban

Agyonlőttek gyóntatás közben egy papot Közép-Mexikóban

Fotó: Vatican News

 

A harminchárom éves ­Juan Miguel Contreras Garcíát a közép-nyugati Jalisco szövetségi államban található Tlajomulco de Zúñiga településen gyilkolták meg. A mexikói Egyház sajtóközpontjának értesülése szerint a lelkipásztorral gyóntatás közben végeztek. Juan Miguel Contreras Garcíát két évvel ezelőtt szentelték pappá. Az ügyész­ségnek az előzetes vizsgálatokról kiadott közleménye szerint két férfi tért be a templomba, tüzet nyitott, majd autóval elmenekült a helyszínről. A papot több lövés érte, a kiérkező mentősök már nem tudták megmenteni az életét.

*

Két nappal korábban Mexikóváros külterületén az ötvenéves Alcántara Díaz lelkipásztort ölték meg a templomában. A sajtóközpont adatai szerint idén négy papot gyilkoltak meg az országban, 2012 óta összesen huszonhármat. Latin-Amerika országai közül Mexikóban a legmagasabb az egyházi személyek ellen elkövetett emberölések száma.

Hivatás az igazság és a szeretet jegyében

Hivatás az igazság és a szeretet jegyében

Fotó: Lambert Attila

 

A Szent Adalbert Központban mindhárom konferenciatermet megtöltötték a résztvevők, a tizenhat főegyházmegyei köznevelési intézmény hatszázötven dolgozója. Oláh Gábor, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága (EKIF) tanügyi igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket.
Erdő Péter bíboros bevezetőjében a katolikus iskolák különleges felelősségére hívta fel a figyelmet, és az intézmények előtt álló kihívásokról beszélt. Valamennyi iskola identitását alapvetően meghatározó feladat a magas színvonalú ismeretátadás és a nevelés. A katolikus intézmények sajátossága emellett a mindennapi munkát átható szellemiség továbbadása.
A világkép meghatározza, hogy mit gondolunk az emberről, mit tartunk hivatásunknak és mit tekintünk boldogságunk forrásának
– hangsúlyozta Erdő Péter. Rámutatott arra is, hogy rendkívül fontos e világkép egysége. „A személyes Isten iránti tisztelet és szeretet, a Krisztus személyében történelmileg is elérkezett végső és teljes isteni kinyilatkoztatás harmóniába rendezi körülöttünk a világot. Ennek fényében felismerjük felelősségünket környezetünk iránt, és ráébredünk arra, hogy az Isten iránti odaadás és az emberek iránti segítő szeretet nem csupán valami függeléke az általános emberi tevékenységnek, hanem ez alkotja minden értelmes cselekvésünk lelkét, ez ad sajátos színt minden megnyilvánulásunknak.” Erdő Péter felhívta a figyelmet annak jelentőségére is, hogy a katolikus iskolák az egész földkerekséget behálózó rendszert alkotnak: a Katolikus Nevelés Kongregációjának adatai szerint több mint hatvanmillió gyermek nevelkedik ezekben az intézményekben.
A bíboros szólt a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésének munkájáról is. „A fiatalok számára akkor marad feledhetetlen emlék ez a nagy nemzetközi megmozdulás, ha nagylelkűen részt tudnak venni az előkészítésben és a lebonyolításban.” ­Erdő Péter arra buzdította a pedagógusokat, hogy vonják be a diákokat a találkozó előkészületeibe.
Ternyák Csaba egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Oktatási Bizottságának elnöke előadásában bemutatta az egyházi oktatási-nevelési intézményrendszer kialakulását, és a katolikus pedagógusidentitás kérdésével is foglalkozott. Az Egri Főegyházmegyének 2010 előtt – ekkor vált szabaddá az út a felekezeti iskolák alapítása előtt – csupán tíz intézménye volt. Ma negyvenkilenc iskolában huszonkétezer diákot tanítanak – mondta.
Az egri érsek szerint nagyon fontos, hogy a katolikus intézményekben dolgozó pedagógusok tisztában legyenek a helyzetükből fakadó missziós lehetőséggel, sőt kötelezettséggel. Az intézményrendszer kialakulásával kapcsolatban elmondta: elsőként azok az egyházi iskolák kezdték meg működésüket, amelyek a tulajdonjogok rendezése során kárpótlásként kerültek vissza az Egyház fenntartásába. „A pedagógusok ekkor úgy érezhették, hogy a fejük felett hoztak döntést, és tulajdonképpen csak táblacsere történt az intézményen.” A 2010-es esztendő aztán paradigmaváltást hozott: alulról induló kezdeményezéssel jöttek létre újabb egyházi intézmények. Ternyák Csaba hangsúlyozta: egyházmegyéjében csak akkor mondtak igent egy-egy önkormányzat kérésére, hogy az Egyház vegye át a helyi iskola fenntartását, ha az adott intézmény pedagógusai, illetve a szülők részéről megvolt az ötvenegy százalékos támogatottság. Olyan eset is előfordult, hogy az érintettek kilencven százaléka támogatta a fenntartóváltást.
Az újonnan átvett intézmények – a II. vatikáni zsinat szellemében – tiszteletben tartották a vallásszabadságot, ugyanakkor törekedtek a katolikus identitás kialakítására. Az Egyháznak mint fenntartónak tehát nincsenek világnézeti elvárásai, de az intézményeiben dolgozó pedagógusoknak tiszteletben kell tartaniuk az iskola katolikus szellemiségét. Tény ugyanakkor, hogy a katolikus identitás erősítése elsősorban a katolikus pedagógusok által történhet meg. Motorja lehet ennek minden vallását gyakorló pedagógus, s főként az intézményvezető. Fontos továbbá a papi jelenlét is. Az az ideális, ha az iskolának saját lelkipásztora van, s ha az intézmény szoros kapcsolatot ápol a területi plébániával, egy élő közösséggel. Egerben több kezdeményezés is útjára indult: vezetői képzésbe vonják be az intézményvezető-jelölteket, és a kántortanítók mintájára képezik az énektanárokat. Minden lehetséges módon hangsúlyozzák az Egyházhoz tartozás fontosságát. „Nem csupán személyes ügyem ez, mert Krisztus testének, az Egyháznak vagyok a tagja. Tudatosítanunk kell, hogy Krisztusba öltözünk, a testének tagjai vagyunk. Ő a fő, ő adja az identitást. Mi együtt vagyunk a test, és felelősek vagyunk egymásért” – fogalmazott az egri főpásztor.
A konferencia vendége, a Ghánából érkezett Charles Gabriel Palmer-Buckle érsek, Accra városának főpásztora statisztikai adatokkal alátámasztva mutatta be országa oktatási helyzetét. A három Magyarországnyi területen élő 30 millió ember 65 százaléka fiatal, harmincöt év alatti, ezért Ghánában óriási jelentőségű fel­adat hárul az oktatási rendszerre – mondta az érsek. – Az 1957 óta független köztársaságban a lakosság 71 százaléka keresztény, 17 százaléka muszlim, és bizonytalan számban különböző tradicionális afrikai vallások hívei is élnek az országban.
A keresztények között a pünkösdisták vannak a legtöbben, 23 százaléknyian, a katolikusok számaránya 13 százalék. A lelkipásztorkodás derékhadát az elmúlt tíz-tizenöt évben szentelt kétezer pap jelenti.
Az érsek méltatta a vallás- és felekezetközi párbeszédet, s említést tett az oktatási intézményekben jelentkező nehézségekről is. Ghánában léteznek egyházi fenntartású katolikus magániskolák, illetve olyan állami fenntartású iskolák, ahol a katolikusok együttműködő partnerek. Gondot jelent, hogy a Világbank és az Európai Unió által támogatott oktatás világnézeti semlegességet kíván meg, gyakorlatilag előírja a keresztény értékek háttérbe szorítását. Így a legnagyobb kihívást a szekularizáció jelenti, amely kifejezett vallásellenességgel párosul. Accra főpásztora az evangélium hirdetését, a hit átadására irányuló katekézist és a szolgáló szeretet gyakorlását fogalmazta meg a katolikus oktatás-nevelés elsődleges küldetéseként. Öt pontban foglalta össze, hogy mire kell nevelni a fiatalokat: engedelmességre, önuralomra és fegyelemre – ami a helyes önbizalom alapja –, bölcsességre – ami tágabb értelemben az élet művészetét jelenti –, a fizikai képességek terén megvalósuló növekedésre, az istenfélelemben és a szeretetben való előrejutásra és a szeretetszolgálatra.
Az oktatás-nevelés szempontjából döntő tényezőt jelent a pedagógus személyisége – erről szólt előadásában Gombocz János, a Testnevelési Egyetem emeritus professzora. Az iskola gyakran unalmas és lehangoló a diák számára, a pedagógus pedig óriási versenyben van a gyerekek környezetével. Ebben a helyzetben kell teljesítenie azt a kettős feladatot, hogy az „egek Urához emelje a diákot, és maga is higgyen abban, hogy érdemes felemelnie”. Munkájában legfőbb eszköze a személyisége. Gombocz János szerint fontos, hogy a pedagógus erős egyéniség legyen, ugyanakkor éppen az egyéniség volt az, aminek nem engedett teret sem a közelmúltunk, sem a régmúltunk pedagógiai felfogása.
A konferenciára delegációt küldött a Katolikus Pedagógiai Intézet, az Egri Főegyházmegye, a Pécsi, a Debrecen-Nyíregyházi, a Székesfehérvári és a Nyíregyházi Egyházmegye. A résztvevők között jelen volt Snell György püspök, az EKIF korábbi vezetője; Bárány Béla, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hitoktatási felügyelője, valamint Fábry Kornél, a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) főtitkára.
Az idei tanévben létrejöttének huszonötödik évfordulóját ünneplő szentendrei Szent András Katolikus Általános Iskola diákjai, a Kenguru csoport tagjai akrobatikus ugrókötél-bemutatót tartottak. Fordul a kocka! címmel a diákok saját élményei alapján összeállított darabot adott elő a Salkaházi Sára Katolikus Nevelési és Oktatási Központ Kis Mese Köre.
A találkozó az esztergomi bazilikában tartott szentmisével zárult.
A liturgia főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt. A főpásztor homíliájában hangsúlyozta: a krisztusi közösség maga az Egyház. ­„Ennek vagyunk a részei, ennek szeretetét képviseljük a tanulók, a munkatársak és a világ előtt. A katolikus iskolában az Egyház nem pusztán valamiféle fenntartó szervezet, hanem az igazság és a szeretet közössége.” Erdő Péter arra kérte a pedagógusokat, segítsék hozzá a fiatalokat ahhoz, hogy megértsék az Egyházat, hogy ne adjanak hitelt ellenséges érzületű történelmi legendáknak, és rányíljon a szemük a katolikus értékekre a művészet, az irodalom, a tudományok és a mindennapi élet bármely területén. Ez többletmunkával is járhat, de „mindenképpen éreztetnünk kell, hogy nem valami elvont, távoli történetről van szó, hanem az életünkről, annak szépségéről és értelméről. Ez persze nekünk magunknak is nagy feladatot jelent. Csak azt a szeretetet lehet ugyanis továbbadni, ami bennünk él. Az Egyház iránti bizalom és szeretet fontos erősítői lehetnek a közös élmények, a zarándoklatok, a lelkinapok vagy akár a vakáció és a szabadidő jól megválasztott programjai” – hangsúlyozta beszédében a főpásztor.

Carlotta csodája

Carlotta csodája

A fiatalon meghalt Carlotta Nobile élete a betegségben való lelki újjászületés csodája. 1988. december 20-án született Rómában, és 2013. július 16-án hunyt el Beneventóban. Hatalmas bátorságról tett tanúságot, amikor rákos betegséggel, melanomával küzdött. Élete utolsó hónapjait mély hittel és életörömmel élte. Huszonnégy évesen halt meg.
Tehetséges, sokoldalú, művelt fiatal lány volt, hegedűművésznek készült, művészettörténetet is tanult, könyveket és blogot írt. Már fiatalon igazi polihisztor volt, az olasz zenei élet ígéretes tehetsége. Sorsa váratlan fordulatot vett, amikor melanomát diagnosztizáltak nála. Ám Isten ajándékaként ezáltal különlegesen gazdagodott az élete, amely tanúságtétel lett a fiatalok számára.
Carlotta nem volt gyakorló katolikus, nem csatlakozott semmilyen csoporthoz, mozgalomhoz. A fiataloknak ahhoz a széles köréhez tartozott, akik „távol maradnak”. A hit nem volt része a mindennapjainak, igaz, nem is ellenezte, soha nem illette rosszalló kifejezésekkel az Egyházat. Kívül állt rajta, de nem volt kívülálló. A periférián élt, talán a legnehezebb perifériákon, a kultúra és a művészet, aztán pedig a betegség világában. Emberek, fiatalok sokasága él így.
Carlotta mégis bejárta az életszentség felé vezető utat, eljutott a Krisztussal megélt életre, bekapcsolódott az Egyház életébe, s útja az egész emberiségért megtett úttá lett.
Amikor melanomát diagnosztizálták nála, kétségbe esett, ám nagy bátorsággal viselte a betegségét. 2013. március 4-én elvesztette az öntudatát. Amikor a kórházban magához tért, valami megváltozott benne. Istenről kezdett beszélni. A családjában korábban soha nem volt szó Istenről, s ebben a tragikus helyzetben az isteni gondviselést emlegetni különösen furcsán hatott volna.
2013. március 13-án választották meg Ferenc pápát, és március 19-én foglalta el a pápai széket. Március 24-én tartotta első homíliáját a Szent Péter-székesegyházban. Virágvasárnap volt, és az ifjúsági világnap. A Szentatya prédikációja megváltoztatta Carlotta életét. A pápa arra kérte a fiatalokat, viseljék örömmel a keresztet, s akkor úgy döntött, így tesz: ha az Úr vele van, büszkén hordozza a keresztet huszonnégy évesen, és köszönetet mondott ezért Jézusnak. „Meggyógyultam belülről, a lelkemben – írta édesanyjának. – Ha holnap meg kell halnom, a világ legboldogabb embereként halok meg, mert közel vagyok Istenhez.” A hitet mennyből jött ajándékként kapta meg. A rák nem ellenség, hanem már kezdettől fogva tanítómester volt számára, de ettől a naptól kezdve hittel ráhagyatkozott Istenre, és teljesen megnyugodott. Az egyszerűséget kapta ajándékba ő, aki korábban bonyolult személyiség volt – mesélte róla a fiútestvére.
Carlotta sok-sok év után úgy döntött, elmegy gyónni. Nagypéntek kora délutánján az egyetlen templom, amit nyitva talált, a római Via del Corsón álló San Giacomo in Augusta-templom volt. Nem véletlenül. A plébános, ­Giuseppe Trappolini előző nap együtt ebédelt Ferenc pápával, aki azt mondta a vele étkező papoknak: „Hagyjátok nyitva a templomaitok ajtaját!” Giuseppe atya másnap, nagypénteken fáradt volt, az ünnepi szertartásra készült, még­is úgy döntött, nem megy el lepihenni, hanem nyitva hagyja az ajtót… amelyen aztán Carlotta belépett, és meggyónt.
Minden megváltozott, mondta Giuseppe atyának, még az is, ahogyan zenélek. A fiatal lány derűt sugárzott magából, bármerre is járt. Az Úrban megtalálta a szabadulást minden belső nehézségtől. Derűje csodálattal töltötte el a körülötte élőket. A fivére így vallott róla: „Carlotta a legnagyobb ajándékot adta nekem, annak örömét, hogy Isten létezése tapinthatóvá vált a hétköznapi életemben.”
Carlotta abban a kegyelemben részesült, hogy olyan emberekkel találkozott az Egyházban, akik nem felejtettek el szeretni. Szeretettel fogadták, és többé nem érezte magát távol lévőnek. Felnyílt a sorompó, egyszerűen azért, mert nyitva maradt az az ajtó… A pasztoráció egyszerű útja ez.
Giuseppe atya levelet írt a Szentatyának, amelyben beszámolt arról, milyen szép gyümölcsöket terem Carlotta hite. Ferenc pápa felhívta őt telefonon, megköszönte a levelét, és érdeklődött Carlotta felől.
Az ifjúsági szinódus előkészítői tanúságtevőként állítják a fiatalok elé Carlotta Nobilét. Története azt is megmutatja, milyen fontos teret adni az alkalom szülte pasztorációnak, s az igazi, jelentőségteljes kapcsolatoknak, amelyekben az ölelés őszinte, és mentes mindenfajta elvárástól, nem akarja sémákba illeszteni az embert. A „gyengédség forradalma” ez, az Egyház mély, missziós megújulása, amely az emberi kapcsolatok alakulásán keresztül megy végbe.
Carlotta így írt a változásról, amelyet megélt: „Egy pillanat alatt megérted, hogy éppen a rák volt az, ami meggyógyította a lelkedet, ami életed valódi lényegéhez elvezetett, és visszaadta neked a hitet, a reményt, a bizalmat, a ráhagyatkozást, annak tudatát, hogy végre azzá válhattál, amiért egész életedben mindent megtettél, s amivé addig mégsem lettél: kiegyensúlyozott, derűs nővé. Megérted, hogy a rák tette lehetővé számodra, hogy végre feltétel nélkül szeresd önmagad, minden érdemeddel és korlátoddal együtt, s hogy élvezz minden percet, megízlelj minden pillanatot, minden szagot, ízt, érzést, minden szót és minden osztozást, a végtelen e legkisebb szilánkjait, amelyek ott vannak ezekben a teljesen banális és nagyon értékes pillanatokban. Megérted, hogy gyötrelmével, agresszivitásával és keserűségével éppen a rák volt az, amely végül elvezetett téged a fényre.
Kopp. És megváltozik az életed. Ezt jelenti. És egy pillanat, egy pillanat, ami megold… mindent. A lelkemben meggyógyultam. Egyetlen pillanat alatt, a krízisből magamhoz térve egy napon, amely olyan volt, mint a többi. Újra kinyitottam a szemem, és már más ember voltam. Ez csoda.”
Carlotta ma hihetetlenül erőteljes tanúságtevő az egyetemisták, a zenét tanuló fiatalok, a nők, a művészek – különösképpen a zenészek – és a betegek, különösen a rákos betegek számára.

Forrás és fotó: Aleteia
Fordította: Thullner Zsuzsanna

2 / 49123...Utolsó