Embertárs

Mindig készen állt a szolgálatra

Mindig készen állt a szolgálatra

Fotó: Lambert Attila

 

Radnainé Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója a köszöntőjében elmondta, a rákoskeresztúri Új Köztemető Nemzeti Gyászparkjába idén is sok diák látogatott el, és emlékezett az 1956-os forradalom eseményeire. Mától a Nemzeti Gyászparkba látogatásnak még egy oka lehet. Sándor István emlékhelye ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy ha valaki az életét adja a meggyőződéséért, a hitéért, annak az emlékét nem lehet eltörölni.
„A kommunizmus már a születése pillanatában megmutatta a valódi arcát. A kollektív megbélyegzésen és a gyűlöleten alapuló terrorrendszer már akkor működésbe lépett.
Pontosan tudták, hogy nem a lét határozza meg a tudatot – ahogyan azt évtizedekig szajkózták –, hanem az, ami a lelkünkben és a szívünkben él” – kezdte beszédét Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.
A kommunisták a hívő emberekben és az Egyházban egyed­uralmuk veszélyeztetőit látták. Ezért ítéltek el koholt vádak alapján sok papot, szerzetest és világi hívőt. Közéjük tartozott Sándor István is, aki „minden tudását a hit és a szalézi rend szolgálatába állította”. Életcéljától semmi nem téríthette el. Amikor értesült várható letartóztatásáról, nem hagyta magára tanítványait. Életének utolsó percéig a krisztusi hit tanúja maradt. „Úgy hiszem, ajándékként kaptuk István testvért azért, hogy soha ne kételkedjünk: Isten szeretete végtelen” – fejezte be beszédét Schmidt Mária.
Ezután került sor Boldog Sándor István mártírtársai – Zana Albert, Farkas Ferenc, Hautzinger József, Káldi Gyula és Zalatnai Tivadar – földi maradványainak újratemetésére. A vértanúkat közös koporsóban temették el. Ezután Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek megáldotta a Sándor István tiszteletére állított emlékművet.
A szertartás után kutatási beszámolókat hallgathattak meg a jelenlévők a Nemzeti Gyászpark Látogatóközpontban.
Ábrahám Béla, a Szent István Magyar Szalézi Tartomány tartományfőnöke a köszöntőjében azt emelte ki, hogy e naptól a 301-es parcella nemcsak a szaléziak, hanem az Egyház otthona is lesz, ahol emlékezhetünk a meghurcolt vértanúkra. Boldog Sándor István életéről szólva elmondta, a fiatal szalézi mindig készen állt a szolgálatra: ha kellett, sekrestyés volt, dolgozott nyomdában is, de legszívesebben a fiúk nevelésében vett részt. „Boldog Sándor István nekünk, felnőtteknek a nevelés felelősségét, a fiataloknak a növekedés boldogságát adja tovább” – hangsúlyozta Ábrahám Béla.
Előadásában B. Varga Judit történész, a Terror Háza Múzeum munkatársa a Sándor István elleni perről beszélt. A koncepció szerint Sándor István beépítette embereit az államvédelembe, s a tőlük megszerzett adatokat Ádám László tartományfőnöknek továbbította, aki eljuttatta azokat a Vatikánba, ahonnan Washingtonba kerültek. A per során – melyet Zana Albert köré építettek – 16 embert ítéltek el. Az ő példájuk azt bizonyította, hogy lehetett nemet mondani még az ÁVO-ra is.
Csány Márton, a Don Bosco Szalézi Társaságának egykori ifjúsági referense volt az, aki Boldog Sándor István ereklyéinek felkutatását szorgalmazta. Mint elmondta, Sándor Istvánnal több könyv is foglalkozott, ezeket olvasva szembesült azzal, hogy a vértanú pontos nyughelyét nem ismerik. A 301-es parcellát fölkeresve jutott arra az elhatározásra, hogy segíteni fogja Boldog Sándor István maradványainak felkutatását.
Susa Éva igazságügyi antropológus szakértő az előadásában arról beszélt, hogy a sírhelyet először Sándor István testvére, Sándor János kezdte kerestetni 1992-ben. Azt tudták, hogy 1953. június 8-án hat személyt végeztek ki – a börtönadatok csak a kivégzés időpontját rögzítették, a helyét nem –, ezenkívül az is kiderült, hogy egy, a börtönben, betegségben meghalt embert is regisztráltak ebben az időben. Ezt a személyt a 301-es parcellába temették, ezért merült fel, hogy a 2. sorban keressék Sándor Istvánt és társait. Támpontot nyújtott, hogy a Fő utcai börtönben történt a kivégzés, valamint fogódzót jelentett a temetési rend is – az 5. sortól kifelé kezdtek temetni –, ez alapján pedig következtetni lehetett a sír helyére. Kiderült, hogy 1964-ben a 2. sorban exhumálások voltak – eredetileg szociáldemokrata politikusok maradványait keresték –, az ekkor készült dokumentumok is információt nyújtottak. A feltárást az adatok alapján 2018 novemberében kezdték meg. Ennek során a sírban hat személy csontmaradványát találták meg.
Az antropológiai és a genetikai vizsgálatokat a Nemzeti Szakértői és Kutató Központ (NSZKK) végezte. Nagy Gábor, az intézet főigazgatója elmondta, a szakértők ma abban az épületben dolgoznak, ahol Sándor Istvánt kivégezték. Dudás Eszter genetikai szakértő, az NSZKK munkatársa a csontok azonosításának folyamatát ismertette. A csontokat 2018-ban exhumálták, majd megindult a maradványok azonosítása. A koponyákat a vizsgálat során három korcsoportba sorolták, majd a combcsontokat a koponyákhoz rendelték. Sándor István 1950-es és testvére, Sándor János 2003-as levélbélyegének nyálmintája volt a DNS-azonosítás alapja. Miután a DNS rendelkezésre állt, ezeket a csontokban is azonosították. Így találták meg Boldog Sándor István ereklyéit.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke Sára Sándor Feldobott kő című filmjéből idézett: „Számonkérik rajtad a történelmet. Kérd számon a történelemtől az embert és kérd számon magadat is!” Ma számonkértük a történelemtől az embert. A kommunista diktatúra valódi arcára utal a látogatóközpont falának felirata: „Hol sírjaik homo­rul­tak”, hiszen az áldozatoknak még a sírjait is igyekeztek eltüntetni. A perek során – köztörvényes bűncselekményekkel megvádolva őket – a hitelüket is le akarták rombolni. „A mi feladatunk nem csak az, hogy megőrizzük az emléküket. Vissza kell adnunk az erkölcsi tisztaságukat is” – hangsúlyozta Földváryné Kiss Réka.
Az eseményen a Junior Prima díjas Marczibányi téri Kodály Iskola leánykara énekelt.

Akik együtt imádkoznak, azok együtt is maradnak

Akik együtt imádkoznak, azok együtt is maradnak

Szombat kora délután ragyogó őszi napsütés és a már ismerős arcok fogadtak minket a lelkigyakorlatos házban. A gyerekek is bátrabban fordultak a többiek felé, szinte azonnal előkerültek a labdák, és kezdődhetett a közös játék. A házigazda Bartal házaspárnak köszönhetően ezúttal is rögtön otthonosan éreztük magunkat. De a többi család sem érkezett üres kézzel és szívvel. Ki-ki egy üveg házi lekvárral, süteménnyel, gyümölccsel vagy éppen mosogatással, zenéléssel, gyerekvigyázással járult hozzá a hétvége sikeréhez.
Az első előadást a Sopronból érkezett Stagl házaspár tartotta. Témájuk a nő és a férfi közötti különbözőségek voltak. Jó volt átismételni velük az általános női-férfi személyiségjegyeket, majd kettesben összegyűjteni jó és rossz tulajdonságainkat, „bogarainkat”. Tudatosítani annak fontosságát, hogy a másikat ne megváltoztatni akarjuk, hanem elfogadni, még akkor is, ha egy korábban rokonszenves, vonzó tulajdonsága tíz-húsz év házasság után már nehezen elviselhető. Ami az én gyengeségem, sok esetben éppen az a társam erőssége, így alkotunk teljes egészet, ahogyan azt Isten nagyon jól elgondolta.
A nap szentmisével folytatódott, melyen Sárai-Szabó Kelemen OSB atya, a győri Szent Mór Bencés Perjelség perjele rutinosan kötötte le a mocorgók figyelmét, így a liturgia szép közös élmény lehetett a családoknak. A vacsora és a kisgyermekek altatása utáni esti beszélgetés remek alkalom volt arra, hogy a házaspárok aktuális élethelyzetéről, örömeiről és nehézségeiről szóló beszámolókat hallgatva jobban megismerjük egymást, és így egyre jobb közösséggé kovácsolódjunk.
A vasárnapi előadás témája a csend volt mint „Isten szeretett nyelve”. A mindennapi életünkben uralkodó állandó zaj és rohanás közepette a keresztény ember egyik feladata, hogy időnként tudatosan törekedjen a csendre. Egy nagycsaládban, ahol sok kisgyerek rohangál otthon, ez szinte lehetetlen feladatnak tűnik. De legalább azt a kis időt, amit autózás vagy altatás közben csendben töltünk, kihasználhatjuk a lelki csend megteremtésére is. „Mielőtt megszólalsz, gondold meg, szebb-e az, amit mondani akarsz, mint a csend, amit megszakítasz” – idézte Senecát az előadó Németh házaspár, és felhívták a figyelmünket arra, hogy kettesben is lehetünk csendben. A közös imádság mindig kedves Isten előtt. Többen célul tűztük magunk elé ennek megvalósítását, hiszen, ahogyan Teréz anya mondta: „Akik együtt imádkoznak, azok együtt is maradnak!”

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Nincs távol, csak nincs jelen

Nincs távol, csak nincs jelen

Fotó: Merényi Zita

 

Mit válaszoljunk erre? Egyáltalán, beszéljünk-e róla, vagy hessegessük el még a gondolatát is? Sajnos a közvélekedés az utóbbit sugallja, hiszen igyekszünk távol tartani magunktól a természetes halállal való szembesülés minden formáját. Szeretteink nem otthon töltik az utolsó óráikat, gyermekeink nem jönnek el a temetésükre, inkább nem beszélünk ezekről a dolgokról, menőbb a Halloween-parti, mint a negatív csengésű halottak napja. „És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Lassan tabuvá vált az a tudás, amibe a régi ember belenőtt. Paradox módon mégis ellepi a gyermekvilágot az ölés,
a pusztítás gondolatköre, olyannyira, hogy az elmúlással kapcsolatban szinte csak ezzel az agresszív „halálpornóval” találkoznak a gyermekeink. A virtuális játékok ezernyi formáját kínálják fel annak, miként lehet embereken átgázolni, minden utadban állót felrobbantani, lelőni, megsemmisíteni. Polcz Alaine egy hároméves kislány kérdésével érzékelteti ezt a jelenséget: Anyu, a nagymamát ki lőtte le?
Felkészületlenül érnek bennünket a gyerekek kérdései, és nemegyszer a saját halálunk körüli dilemmáink is. Jó választ akkor tudunk adni ezekre, ha valamelyest letisztult bennünk az, hogy mit is gondolunk a halálról.
Henri Boulad jezsuita szerzetes véleménye szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A problémának ugyanis létezik észszerű megoldása. A misztérium ezzel szemben a szív és az intuíció világához tartozik. Akkor tárul fel, ha egész valónkkal hatolunk belé.
Az ember, amióta csak létezik, mindig hitt a halálon túli életben, s a halált kultúrától függetlenül a másik világ kapujának tekintette. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz. Azt is evidenciának tartotta, hogy szerettei valami titokzatos módon a haláluk után is jelen vannak az életében. Mi is furcsa kettősséget tapasztalunk ezzel kapcsolatban. Elhunyt szeretteink távol vannak tőlünk, mégis közel érezzük őket magunkhoz. Mintha csak egy másik szobába mentek volna át. Változást e tekintetben csak a két-háromszáz évvel ezelőtt megjelent racionalizmus hozott: hatására megelégedtünk azzal, hogy csupán a fejünket, az eszünket használjuk. Ekkor tagadtuk először azt, hogy az ember a halála után tovább él. Pedig „jól csak a szívével lát az ember” (Saint-Exupéry).
Életünk csupa átalakulás, s ezek közül talán a legnagyobb a halál. Ám minden életváltozásnak sajátja a növekedés, az előző állapot túlhaladása. Így lesz a lárvából pillangó, az elhalt búzaszemből kalász. Bizonyos meghalások nélkül nincs megújulás. A hitünk is csak azt a tapasztalatot erősíti meg, amit a természetben lépten-nyomon látunk.
Ám a halál a legmélyebb ösztönünket, az életösztönt akarja eltörölni. Ezért szorongunk, félünk, rettegünk tőle. Ez is örök emberi érzésünk marad. Még Jézus emberi valója is beleremegett a halál közelségébe. Jézus vérrel verítékezett. Csoda, hogy nem vagyunk képesek elébe menni a halálnak? Hogy féltjük tőle a gyermekeinket? Az élet Alkotója életre hívott minket, és a halhatatlanság vágyát hordozzuk magunkban.
A kisgyermekek még nem is fogják fel a végességet. Szerintük aki meghalt, az is visszatér. Csak kisiskoláskorban kezdünk ráeszmélni a valóságra, hogy minden élő átmegy ezen a nagy változáson. Fontos, hogy ebben az életkorban a gyermek megtapasztalja a hétköznapi elmúlást, beszélgethessen a veszteségek fájdalmáról, kérdezhessen a halálról. Föl fogja fedezni, hogy az ember testből és lélekből áll, s a test útjához hozzátartozik a halál. De a lelkünk nem csak a testtel együtt tud létezni. Sőt, keresztényként hozzátehetjük, hogy hisszük a test feltámadását is. A szeretet képes átlépni a testi halál szűk kapuján; csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak.
A belső erőt nyújtó válaszaink kulcsa ebben a kettősségben van. Engedjük, hogy a gyermek átélje: bizony, fájdalmas és nem minden szempontból megmagyarázható a szeretett ember távozása. Sírunk, megrendülünk, vigasztalást keresünk. És mégis átéljük a bizonyosságot, hogy az élet halad tovább. A szeretet, a kapcsolat megmarad. Átalakul. Továbbra is keressük a kapcsolódást elhunyt hozzátartozónkhoz, beszélgessünk a családban a vele közösen átélt élményeinkről, gondozzuk magunkban halottaink emlékét és legfőképpen azt, ahogyan szerettek és szerettük őket. Ahogyan átadták, amit tudtak, ahogyan másokat szolgáltak. Idézzük fel az önfeledt pillanatokat, amikor örülhettünk egymásnak. Köszönjük meg az együtt töltött napokat, órákat. S eközben újra összekapcsolódhat a lelkünk, csakúgy, mint korábban, és lassanként bennünk is letisztul az életünk értelme, a halál súlya. Kirajzolódik az a tapasztalat, amit a régiek úgy tanultak meg, hogy a szeretteiket a kapuig kísérték. Mert „a haldokló mellett lemeztelenednek a dolgok” (Polcz Alaine): csak a szeretetnek, az adásnak, egymás felemelésének van értéke. A koporsón nincs zseb. Az elválás mindig fájdalmas és értelmetlen, de mindenen átragyog az a bensőséges közelség, amit a szeretettel teli kapcsolatban megéltünk. Ez örökre megmarad.
Mit mondjunk tehát a gyermekeinknek minderről? Csak is azt, amire a szívünk mélyén rájöttünk. Éljük át együtt ezt a misztériumot, akár hétköznapi eseményekhez kapcsolódva, és ne csak fejben tisztázzuk. Szép ebben a nehéz feladatban, hogy általa nem csupán a halál kikerülhetetlen valóságára készítjük fel őket, hanem a boldogulást az egymás iránti szeretetben kereső, a kapcsolatokban mélyen gyökerező életre, sőt az örök életre is.

A megfogant magzat élet, nem sejtcsomó

A megfogant magzat élet, nem sejtcsomó

Fotó: Merényi Zita

 

A CitizenGo meghívására Magyarországra látogatott és konferencia-előadást tartott október 24-én este a Párbeszéd Házában Amy Sinclair republikánus párti iowai szenátor, aki az úgynevezett szívdobbanás-törvénnyel hatalmas eredményeket ért el az Amerikai Egyesült Államokban a legfiatalabb gyermekek, a magzatok védelmében.

A rendezvény mottója ez volt: „A szívdobbanás az élet apró jele. Az élet egy csoda. Vigyázzunk rá!”
Az elmúlt két évben az USA kilenc államának – Iowa mellett Alabama, Dél-Dakota, Georgia, Kentucky, Louisiana, Mississippi, Missouri, Ohio – kormányzója írta alá azt a jogszabályt, amely az első szívdobbanástól, körülbelül a várandósság hatodik hetétől kezdve védi a magzat életét.
Amy Sinclair felidézte, hogy Iowa egyike volt az Egyesült Államok olyan államainak, ahol különösen veszélyeztetett volt a magzati élet. Az elmúlt két évben azonban ez megváltozott, ma már a magzati élet számára a legbiztonságosabb államok közé tartozik Iowa.
Amy Sinclair és képviselőtársai 2017-ben több törvényjavaslatot is benyújtottak a meg nem született gyermekek védelmében. Az egyik a már említett szívdobbanás-törvény volt, az emberi élet méltóságának és védelmének jegyében. A másik az abortuszt támogató intézmények és szervezetek adótámogatásának megszüntetéséről szólt, a harmadik pedig az abortusz során visszamaradó magzati testrészekkel való kereskedelem megtiltásáról. Ez utóbbit összevonták a szívdobbanás-törvénnyel. Előírták azt is, hogy az abortuszra való bejelentkezés és a beavatkozás között hetvenkét órás várakozási idő teljen el, mivel szükségesnek tartják az abortuszra jelentkező édesanya széles körű tájékoztatását. A szenátus még 2017-ben elfogadta ezeket a törvényeket, és Iowa állam kormányzója aláírásával szentesítette őket. Az a jogszabály viszont, amely az élet megfogantatásának pillanatától védené a magzatot, nem ment át a szenátuson.
Voltak, akik támogatták az iowai republikánusok kezdeményezését, mások, főként az abortuszpárti szervezetek kritikával fogadták. Amy Sinclairt fizikailag is megfenyegették. A fent említett kilenc állam közül Georgiában, Kentuckyban, Ohióban és Mississippiben azonban idén olyan törvényt hoztak, amely a magzat első szívdobbanásától, azaz körülbelül a várandósság hatodik hetétől tiltja az abortuszt, Alabama államban pedig már a fogantatás pillanatától tilos a magzatelhajtás. Louisiana arra példa, hogy a szívdobbanás-koncepció nem pártfüggő, ugyanis mind a Demokrata, mind a Republikánus Párt támogatja a magzati élet védelmét.
Ám Amy Sinclair előadásából az is kiderült, hogy mivel a Planned Parenthood nevű, szélsőségesen abortuszpárti szervezet megtámadta a szívdobbanás-törvényt a bíróságon, ezért az jelenleg nincs hatályban. A megoldás az lehetne, ha az ügy az USA Legfelsőbb Bírósága elé kerülne, s az kimondaná az 1973-as abortusztörvény hatályon kívül helyezését, amely legálissá tette a magzatelhajtást az Egyesült Államok egész területén.
Az amerikai szenátor felidézte, hogy tizenkilenc éves volt, amikor első gyermekével várandós lett, és úgy érezte, nincs felkészülve a gyerek vállalására. Minden megváltozott azonban, amikor az ultrahangvizsgálat során meghallotta fia első szívdobbanását. Többé nem volt kétséges számára, hogy megszüli a gyermekét. „Hogyan is lehetne nem embernek nevezni azt, akinek van és dobog a szíve?!” Amy Sinclair elmesélt egy másik történetet is. Hét évvel ezelőtt telefonon felhívta egy tizenhat éves iowai lány, aki megtudta, hogy várandós. Meg volt rémülve, mindenáron el akarta vetetni a magzatot. A szülei, az ismerősei, az orvosok, az abortuszpártiak, mindenki a terhesség-megszakításra akarta rábeszélni, arra hivatkozva, hogy ha megszüli a gyermeket, azzal vége az életének, a rá váró karriernek. Amikor nemet mondott, az orvosok megalázóan beszéltek vele, azt javasolták, legközelebb jól zárja össze a lábát. A lány végül megszülte a kisfiát, leérettségizett, főiskolát végzett, diplomát szerzett. Jelenleg egy életvédő szervezet ügyvezető igazgatója. Az esettel kapcsolatban az előadó megjegyezte: a Planned Pa­rent­hood keveset beszél arról, hogy milyen agresszíven és embertelenül bánnak a hozzájuk forduló, krízishelyzetben lévő várandós anyákkal.
A világban mindenkinek van Istentől kapott küldetése. Ki tudja, az enyém talán az, hogy mindenütt felszólaljak a magzati élet védelmében, így itt, ezen az estén is, Magyarországon – zárta nagy sikerű előadását a szenátor asszony. A közönség hosszan, állva tapsolta.

Az Úr mindenütt jelen van

Az Úr mindenütt jelen van

A liturgia előtt Németh Éva büntetés-végrehajtási ezredes, főtanácsos parancsnok köszöntötte a jelenlévőket, és örömének adott hangot, hogy Márfi Gyula ismét fölkereste a fogvatartottakat. Az érsek minden látogatása fontos esemény a börtön életében – fogalmazott.
A szentmise homíliájában Márfi Gyula hangsúlyozta az imádság, az Istennel folytatott mindennapos csendes beszélgetés jelentőségét. A szabad embernek nehezebb a dolga, ha elcsendesedésre vágyik, a fogvatartottaknak több lehetőségük adódik erre. Figyeljünk tehát Isten szavára, válaszaira – hangsúlyozta a nyugalmazott érsek. – Az Úr mindenütt jelen van, a Szentírásban, a liturgiában, a hitoktatásban, a lelki olvasmányokban, szól hozzánk a lelkiismeretünkön és akár a teremtett világon keresztül is. Fontos tehát a csend és az idő. Isten mindenhol érezteti a jelenlétét és a szeretetét, a büntetés-végrehajtási intézetben is. Egy további, lényeges feladatunk a mindennapi hálaadás, még a börtön falai között is. Hálát adhatunk egy jó beszélgetésért, egy lelki társért, akivel megoszthatjuk a gondolatainkat, vagy akár egy nyugodt éjszakáért is – mondta Márfi érsek. A szentmiseáldozat bemutatásánál Zsebe Attila börtönlelkész, állandó diakónus és Lendvai-Frikkel Attila akolitus volt a nyugalmazott érsek segítségére. A zenei szolgálatot a Spiritusz együttes látta el.
A szentmise után Márfi Gyula bemutatta Alapvető hittan című könyvét. A jelenlévők kaptak is a kötetből egy-egy saját példányt, hogy a börtönben is tovább bővíthessék ismereteiket a katolikus hit alapjairól.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Imalánc a NEK-ért

Imalánc a NEK-ért

2020. szeptember 13. és 20. között Budapest ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak. A rendezvény alapvető célja, hogy elmélyítse és tudatosítsa a katolikus hívekben: az Egyház életének forrása és csúcsa az Eucharisztia.
A Szombathelyi Egyházmegye Család­pasz­torációs Bizottsága arra hívja a családokat, hogy töltsék meg imával a hátralévő előkészületi időt: készüljenek együtt az ünnepre, közeledjenek együtt az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztushoz 2019 adventjétől 2020 szeptemberéig.
2019. december 1-jétől 2020. szeptember 20-áig 42 hét áll az imádkozók rendelkezésére. A szervezők kérik, hogy ezeket a heteket osszák fel egymás között a családok. „Testileg távol, de lélekben közel” (1Kor 5,3), különböző helyszíneken és különböző időben, de az Úrban összekapcsolódva imádkozzanak az Oltáriszentség előtt.
A családok elmélkedési anyagok segítségével imádkoznak majd.
Hisszük, hogy értékes és maradandó gyümölcsei lesznek a közös imádságnak – olvasható az egyházmegye közleményében.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Jézusban végre elkezdődött valami

Jézusban végre elkezdődött valami

Fotó: Merényi Zita

 

Puskás Attila – aki Fila Bélát követte a dogmatika tanszék élén – házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Személyes tapasztalatait, emlékeit felidézve elmondta, egyszer részt vett egy Fila Béla által tartott lelkigyakorlaton. Az egyhetes elmélkedés végén úgy érezte, hogy sokkal jobban szereti a saját életét, élettörténetét, mint előtte. Fila Béla ugyanis arról tett tanúságot ez idő alatt, hogy az élet egy megrendítő csoda és nagy titok.
Béla atya igehirdetését prófétai szellem jellemezte. Egy kármelita nővér fogadalomtétele alkalmával például azt mondta a szerzetes nővéreknek, hogy a magyar egyház jövője az ő imáikon múlik. Puskás Attila még egy esetet említett: Fila Béla az egyetemi templomban tartott konferenciabeszédet. Május lévén Szűz Mária életéről, a boldogságról és az örömről szólt. „Úgy éreztük, hogy tulajdonképpen az öröm fenomenológiájának kifejtését hallottuk. Béla atya szavaiban mindig koherencia volt a filozófiai és a teológiai látásmód között.”
A kötet keletkezéséről Baranyai Béla szerkesztő beszélt, ezután Görföl Tibor teológus mondta el gondolatait a könyvről és Fila Béla személyéről. A beszédekből is kitűnt, hogy Fila Béla a szó nemes értelmében intellektualista volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy a megismerés és a megértés az ember elsődleges tevékenysége, és ha felismertünk egy igazságot, abból helyes cselekvés következik. Életében több törés is bekövetkezett, nemcsak az egészségével kapcsolatban, hanem tanári és papi életében is. Intellektualista tartásának is köszönhetően azonban mindig újraépítette magát.
„Beszédeiben is arra törekedett, hogy új távlatokat nyisson a hallgatói előtt” – hangsúlyozta Görföl Tibor. Fila Béla szerint a kereszténység a végérvényesség vallása, ami nem lezártságot jelent, éppen ellenkezőleg, Jézusban végre elkezdődött valami.
Fila Béla a jézusi áldozat papja volt, életében ez számított a legfontosabbnak. Homíliáiban mindig valakihez beszélt, sok életpéldát említett, minden emberi élethelyzetet komolyan vett. A problémákat nem megoldani, hanem feloldani akarta. Tudta, nem biztos, hogy egy-egy élethelyzetet meg tudunk változtatni, ám abban lehet segítséget nyújtani, hogy elviselhető, sőt szerethető legyen. Ugyanakkor nem volt híve a bárgyú és cukormázas kereszténységnek.
Fila Béla a keresztény életet előkészületnek tartotta – hangsúlyozta Görföl Tibor. A hála embere volt, sokszor azzal fejezte be a beszédét, hogy „Istenem, köszönöm az életemet”. Béla atya mindig arra törekedett, hogy a szellem lángját felgyújtsa az emberekben.
Az est végén kerekasztal-beszélgetésen idézték fel Fila Béla alakját. Deák Hedvig domonkos nővér a teológus távlatos gondolkodását és szenvedélyes igazságkeresését, Válóczy József az empátiáját és az érzékenységét emelte ki. Gáspár Csaba László vallásfilozófus a közvetlenségét és az őszinteségét hangsúlyozta, míg Görföl Tibor teológus szerint Fila Béla tudatában volt annak, hogy minden szónak, gesztusnak jelentősége van. Papp Miklós morálteológus „szellemi apjának” nevezte Fila Bélát, akitől az elbűvöltség jelentőségét tanulhatta meg. Puskás Attila teológus szerint Fila Béla alapvetően filozófus volt, szellemi tágassága is ehhez köthető. A dogmatikáról szólva azonban egyszer megjegyezte: „Nekünk, teológusoknak jobb dolgunk van, mint a filozófusoknak, mert ők csak kívülről nyalogatják a mézes bödönt, míg mi belülről is lakmározhatunk a finom mézből.”
Fila Bélának A hetedik szoba küszöbén című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.; nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9-től 17 óráig; szerdán 10-től 18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Őszintén a tiszta szerelemről

Őszintén a tiszta szerelemről

Fotó: Merényi Zita

 

Beszélgettem egyszer egy hetvenöt éves, az éjszakáit már évek óta hajléktalanszállón töltő úrral. Leginkább a hitéről akartam kérdezni, és mesélt is a gyermekkori hittanórákról, arról, hogy milyen jó volt hittanból, meg hogy az isteni szeretetbe és igazságosságba vetett hite mennyire erős ma is. De amikor arról érdeklődtem, mire vágyik a legjobban, meglepetésemre ezt válaszolta: „Szeretném megtalálni az igazit, mert eddig még nem sikerült. A társamat keresem, akit nekem szánt a Jóisten. Egy nőt, aki jóban-rosszban elfogadna, velem maradna.”

*

Nemrég egy társaságban arról töprengtünk, mi lehet az oka, hogy az angol ugyanazt a szót használja a szeretetre és a szerelemre. Hogyhogy ez egy és ugyanaz számukra, noha tudjuk, mennyi különbség van közöttük. A szeretet nem érzelem. Mindenkinek adnunk kellene belőle, akivel csak találkozunk; ez egész életünk hajtóanyaga. A szerelem ezzel szemben heves érzelem; sokszor megkínoz, egyetlen személyhez köt, és időleges állapot. S van, akit egy életen át elkerül.

*

„Jó, hogy van szerelem, van tiszta szerelem, vannak szeretetben megélt pillanataink, napjaink, hónapjaink, éveink – kezdi prédikációját Lukács János jezsuita. – Érdemes imádkozni és küzdeni érte, nem élhetünk nélküle.
Gyerekkoromban a Duna-parton vagy a tengernél nagyon szerettem csillogó kavicsokat gyűjteni és hazavinni – folytatja. – De csalódás volt látnom, hogy otthon, szárazon már nem voltak olyan szépen csillogók, mint a vízben. Így vagyunk a tisztasággal is. Szívesen hazavinnénk, de könnyen kipereg a kezünk közül, és rájövünk, hogy a szeretet és a szerelem tisztasága nem tőlünk jön, hanem olyan, mint a tengeri kavics csillogása, amelyet az őt körülvevő víz tesz gyönyörűvé.
Úgy élünk Istenben, mint hal a vízben, és annyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy már nem is vesszük észre. De ha így van, miért tud mégis hiányozni a szeretete, miért nem érezzük mindig? Ne hamarkodjuk el a választ, mondván, hogy a bűn az oka. Amint a Rómaiaknak írt levélben olvassuk, senki és semmi nem választhat el bennünket Isten szeretetétől. És mégis. Sokszor mintha nem lenne ott, nem lenne velünk. Szeretetének hiányát, ennek kínját mindenki megtapasztalja. De olyankor sem szakadunk el Isten szeretetétől, csak úgy tűnik. Ami nagy különbség.
Meg vagyunk hívva a tiszta szeretetre. És megvan bennünk rá a képesség is. De soha nem leszünk olyanok, amilyennek megálmodtuk magunkat. Ez az áteredő bűn következménye. A szeretet és a szerelem életünk legértékesebb része. Az a pont, ahol Isten a legjobban meg tud érinteni bennünket. Isten fényében kellene néznem magam, és nem szabadna hallgatnom arra a belső hangra, amely a tökéletlenségem megtapasztalásakor azt súgja: „Látod, nem megy!” Ez a lelkiismeretünk hangjának tűnik, de nem az. Valójában a vádlóé. Azzal árulja el magát, hogy messzire visz Isten szeretetétől, míg a lelkiismeretünk segít Istennel lennünk.
Csak Isten tudja a szeretetünket tisztává tenni, ha a gyengeségünkkel hozzá fordulunk.

*

Az Örökimádás-templomban rendezett imaestek mindig kivételesen ihletettek, bensőségesek. Elhatározom, hogy ezúttal kiderítem, mi lehet ennek a titka. Az első, amire gyanakszom, a zene, az énekek elvarázsoló hatása. Az előadott dalok nagy részét itt hallom először; meditatívak, énekelt imák. Nehéz ellenállni nekik. Fokról fokra bevonnak a nagy, közös istentiszteletbe, és magukkal sodornak.
Fontos az is, hogy ebben együtt vagyunk. A szervezők is igyekeznek bevonni a jelenlévőket az imaestbe. Ma úgy, hogy mindenkit kérnek, keresse meg magában, mi az, ami bezárja, magányossá, erőtlenné, reményvesztetté teszi. Aztán vegyen egy kavicsot a kihelyezettek közül, és lépjen be vele Isten világosságába: menjen ki, és tegye az oltár elé. Mártsa a kezét a tálakban levő szenteltvízbe, és vessen magára keresztet Isten kegyelmének megerősítő jeleként.
A titok egy újabb eleme a közbenjáró imapárok jelenléte, akikhez sokan odamennek imát kérni. Ahogyan fogadják, amilyen gyengédséggel körülveszik a hozzájuk fordulót, majd azok a hosszú percek, amiket segítő szándékkal vele töltenek, már maga egy kis istenbizonyíték. Arra is hat, aki nem lép oda hozzájuk, nem mondja el, miben szenved szükséget. Itt észrevétlenül mindenki a részévé válik a csendes bizakodásnak, elmélyülésnek. Noha külön-külön érkeztünk és távozunk, itt egészen egyek vagyunk.

*

Utoljára hagyom az ez alkalommal legkényesebbet, a tanúságtételeket. Amelyek akkor érnek a legtöbbet, ha őszinték, és olyan mélységekbe engednek betekinteni, amelyeket mind­annyian ismerünk, de megosztani egymással általában sem merszünk, sem módunk nincsen.
Az este ebből a szempontból különösen jól sikerült. Az őszinteségnek olyan fokát tapasztaljuk meg a tanúságtevők részéről, hogy az egészen zavarba ejtő.
A téma a szerelem és a szexualitás, a tisztaságért folytatott küzdelem, ennek nehézségei. Az út, amelyen haladva egymás iránt elköteleződő pár lesz két emberből. A szerelem és a testiség egymáshoz való viszonya, amelynek megvannak a buktatói. A félelem, hogy nem sikerül párt találni, később pedig sokszor az attól való félelem, hogy mi lesz, ha a kapcsolatot elhibázzuk.
Hogyan a legjobb az egymáshoz tartozásunkat kifejezni, a szenvedélyünket a másik iránt megőrizni, egymás igényeinek megfelelni? Hogyan találhatjuk meg annak a módját, hogy Isten ajándékaként tekintsünk egymásra, de úgy adjuk oda magunkat egymásnak, ahogyan ő szeretné? A jegyesség felkészülés erre az önajándékozásra. Adni és az ajándékot fogadni egyaránt meg kell tanulni. Hasonlatot is hallunk erről. Ha valakitől ingyen kapnánk egy szuper autót, előtte bizonyára helyet készítenénk, például garázst építenénk neki, hogy méltón fogadhassuk és minden későbbi ártalomtól megóvhassuk.

*

Szeretet és szerelem. A világ talán leggyakrabban kimondott szavai. Mégis mindig kevesebb van belőlük, mint kellene.