Embertárs

Borszentelés Miskolcon

Borszentelés Miskolcon

A lillafüredi István Nádor Borlovagrend évekkel ezelőtt indította el ezt a tradíciót: a János névnaphoz kötődően minden esztendőben hálát adnak Istennek az elmúlt év szőlőterméséért és az abból készült italért, amely az emberi munka gyümölcse.
A borszentelésre a hivatásos borászokon kívül ezúttal is bárki elhozhatta a szentelésre szánt borait. Az idei eseményen többek között ott voltak a lillafüredi István Nádor Borlovagrend, az Európai Borlovagrend, a bogácsi Szent Márton Borlovagrend, valamint a Miskolczi Pincék Asztaltársasága tagjai.
A borszenteléssel egybekötött vasárnapi szentmisét Szalkai Zoltán József, a minorita templom plébánosa mutatta be, aki a liturgia végén megáldotta az oltár elé helyezett borokat. Ezt követően Czupper András, az István Nádor Borlovagrend elnök nagymestere néhány gondolattal megemlékezett a templom egykori plébánosáról, Kartal Ernőről, aki jelentős szerepet vállalt a lillafüredi borlovagrend létrehozásában.
A szentmise zárásaként Kolozsi Balázs és Vihula Mihajlo az alkalomhoz illő szép dallamokkal köszöntötték a jelenlévőket, majd a kijáratnál a borlovagok a megáldott borokból megkínálták az ünnepi esemény résztvevőit.

Szöveg és kép: Fojtán László/Egri Főegyházmegye

Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

Könyv jelent meg a márianosztrai pálos kolostorról

Fotó: Merényi Zita

 

A kötetet Vadász Judit Mária Magdolna nővér, fogadalmas remete állította össze. A kiadó részéről Török Csaba, az Ecclesia Szövetkezet elnöke köszöntötte a résztvevőket. Mint elmondta, a könyv tulajdonképpen hazaérkezett, hiszen a bemutató helyszíne egykor a pálos rend nemzetközi központja volt.
„Sok szálon kötődöm a pálos rendhez, magam is pálos konfráter vagyok” – kezdte beszédét Beer Miklós váci megyéspüspök, majd elmondta, az egykori pálos, a mai belvárosi Kisboldog­asszony-templom­ban (Egyetemi templom) szentelték alszerpappá 1965-ben. Első önálló lelkipásztori szolgálatát a márianosztrai kegytemplomban töltötte. Itt ismerte meg az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend szellemiségét, lelkületét. A zarándokokat fogadva sokszor eszébe jutott, milyen jó volna egy olyan kötet, amelynek alapján részletesen is mesélhetne a kolostor történetéről. Most végre megszületett egy olyan mű, amely rendkívüli alapossággal mutatja be a pálos rend múltjának egy fontos szeletét.
Beer Miklós püspök kiemelte, hogy Borsos János József emeritus tartományfőnök – akinek 80. születésnapjára született meg a könyv – követte őt a márianosztrai plébánia élén. A váci főpásztor külön megköszönte, hogy Mária Magdolna nővér a pálosok története mellett kitért Migazzi Kristóf (1714–1803) bíboros, váci püspök életének azon eseményeire is, amelyek a márianosztrai kolostorhoz köthetők.
A kötetet Völgyesi Levente diakónus, egyetemi docens, a könyv szakmai lektora ismertette. A szerző hét éven át dolgozott művén. A könyv tudományos alapossággal készült, ezt jelzi az is, hogy mintegy háromezer lábjegyzet található benne. „Ez a kötet olyan, mintha egy oknyomozó riporter munkája lenne.” Mária Magdolna nővér egészen apró kis mozaikdarabokat illesztett egymás mellé úgy, hogy azok végül egy teljes képpé alakultak. A mű három nagy részre tagolódik. A középkori időszakot bemutató fejezetekben megelevenedik előttünk a kolostor, láthatjuk, hogy ebben az időben milyen életet éltek itt a szerzetesek. A mű gerincét a barokk kor adja – Márianosztra a török kiűzését követően újraéledt –, ezekben a fejezetekben a kolostort műszaki, bölcsészettudományi és művészettörténeti oldalról is bemutatják. Igen érdekes a Szent Borbála-kápolna történetének rekonstruálása, de ugyanígy izgalmas kérdéseket vet fel a kegykép keletkezésének története is.
A kolostor egykori könyvtára már nem létezik, de a szerző a leltárok alapján beazonosította annak köteteit, méghozzá úgy, hogy ezek a dokumentumok tartalmazzák a könyvek adatait. A szerző a márianosztrai képzést is rendkívül részletesen és érdekesen mutatja be. A könyvben nem a nagy történelmi eseményekkel, politikusokkal vagy hadvezérekkel, hanem a hétköznapi szerzetesi élet mindennapjaival találkozhatunk – az ételadagok beosztásán és az imarenden keresztül a ruházaton és a studensek vakációrendjén át a betegellátásig mindenről olvashatunk.
A modern kor ismertetésénél láthatjuk, hogy abban az időben, amikor a pálos rend nem működhetett, a világi papok is fenntartották a pálos lelkiség folyamatosságát. A XX–XXI. század történeténél érdekes, hogy sok esetben kevésbé dokumentált, mint a megelőző korszakok. A kötet végén a szakirodalom ismertetése és a függelékek adatai mellett színes fotók hozzák közelebb az olvasóhoz a kolostor történetét. Völgyesi Levente leginkább azoknak ajánlotta ezt a könyvet, akik „szeretik az Egyházat és a történelmet”.
A bemutató végén Vadász Judit Mária Magdolna nővér és Borsos János József emeritus tartományfőnök tiszteletpéldányt adott át azoknak, akik segítették a mű létrejöttét. Az eseményen közreműködött Nagy Réka csellóművész.

 

Pio atya a karjában tartotta a Kisjézust karácsonykor

Pio atya a karjában tartotta a Kisjézust karácsonykor

Fotó: Capuchins.org

 

Joseph Mary Elder kapucinus szerzetes azt írta, hogy pietrelcinai otthonában Pio atya maga készítette a jászolt; gyakran már októberben dolgozni kezdett rajta. Miközben a család birkáit legeltette barátaival, agyagot is keresett, amiből elkészíthette a pásztorok, az állatok és a háromkirályok alakját. Különös gonddal formálta meg a Kisjézust, újra és újra nekilátott, míg azt nem érezte, hogy tökéletes lett.
A gyermek Jézus iránti tisztelet egész életében elkísérte. Egy lelki gyermekéhez írott levelében így fogalmazott: „Amikor a szent kilenced elkezdődik a Kisjézus tiszteletére, úgy érzem, mintha a lelkem újjászületne. Úgy érzem, mintha túl kicsi volna a szívem ahhoz, hogy befogadja mindezt a mennyei áldást.”
Az éjféli mise mindig örömteli ünnepet jelentett Pio atya számára, soha ki nem hagyta volna. Lelkét az égbe, Istenhez emelte a hatalmas öröm.
Többen is tanúskodtak arról, hogy látták a kisded Jézust Pio atya karjaiban.
Renzo Allegri így írja le ezt az esetet: „Rózsafüzért imádkoztunk a misére várva. Pio atya is velünk imádkozott. Egyszer csak valami dicsfényt láttam, és a Kisjézus jelent meg Pio atya karjaiban. Pio atya egészen átszellemült, tekintete a karjaiban fekvő Gyermeken nyugodott, arcát beragyogta a meglepett mosoly. Amikor a látomás eltűnt, abból, ahogyan néztem rá, nyilvánvaló volt számára, hogy mindent láttam. Odahajolt, és arra kért, ne beszéljek erről senkinek.”
Egy hasonló történetet mesélt el Raffaele da Sant’Elia atya is, aki évekig Pio atya szomszédja volt.
„1924 karácsonyán, amikor elindultam a templomba az éjféli misére, a hatalmas és sötét folyosót csak egy kis olajmécses világította meg. A sok árny között ki tudtam venni Pio atya alakját, aki szintén a templomba igyekezett. A szobájából jött, és lassan ballagott a folyosón. Észrevettem, hogy egy fénysugár vonja körbe őt. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy a gyermek Jézust tartja a karjaiban. A földhöz szegezve megálltam a szobám ajtajában, és térdre hullottam. Pio atya továbbment, a ragyogástól övezve. Észre sem vette, hogy ott vagyok.”
Ezek a természetfölötti jelenségek is azt mutatják, milyen mélységes volt Pio atya szeretete Isten iránt; milyen egyszerűség és alázat élt benne, és milyen nyitott szívvel fogadott minden mennyei áldást, amit Isten tervezett számára.
Mi is nyissuk meg szívünket a gyermek Jézus előtt karácsonykor, és engedjük, hogy Isten szeretete eltöltsön bennünket örömmel!

Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz

A szépség napszámosa

A szépség napszámosa

Fotó: Lambert Attila

 

A múzeum válogatott Prokop-anyagából létrehozott állandó kiállítást bejáró tárlatvezetés előtt Vörös Márta az Astriceum előcsarnokában tartott vetített képes előadást a pap festő nagyszabású templomi munkáiról. De egészen a kezdetekig visszatekintett, ugyanis a sokféle -izmust, stílust és festészeti technikát felvonultató életmű áttekintésének kiindulópontja az a két – Máriát, illetve Krisztust ábrázoló – grafika volt, amelyet Prokop Péter 1942. március 25-ére („Újmisém emlékére”) készített. A művész Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében található grandiózusabb alkotásainak szemlézése Nagykékes megmentésre váró, felújításra szoruló Szent Gellért-kápolnájának szenteket ábrázoló sorozatával kezdődött. A sükösdi Mindenszentek-templomban a lecserélt főoltárkép helyére került a barokk közegben feszülő, teljes falat kitöltő, hatalmas freskó, amelynek erőteljes kifejezőeszközei, különös (például a pokolba tartók csoportját ábrázoló) részletei ma is meglepik a nézőt. Prokop-munkák találhatók Dunatetétlen Krisztus Király-templomában és a keceli, újfalusi iskola kápolnájában is. Bácsbokod barokk kori, a XX. század 10-es éveiben alaposan kibővített templomában egy szuggesztív Utolsó vacsora őrzi a művész emlékét. Bácsszőlősön Szent Orbánt örökítette meg, a mélykúti – szárnyas­ol­tár-­sze­rűen osztott, háromrészes – főoltárképen pedig Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázolta. Vörös Márta Prokop Péter egyik legszebb alkotásaként emlegette ezt az utóbbi alkotást. A múzeumvezető röviden kitért a bajai belvárosi templom torony alatti terében látható, Szent Rita sorsát feldolgozó ciklusra, valamint a kaskantyúi és a hajósi képsorozatokra is.
Az Astriceum Akit szeretett Jézus című álladó tárlata Az angyali üdvözlet és a Golgota, a hit tanúságtételeinek nagy gondolati-lelki ívei alá gyűjtve térben, időben és stíluskísérletek szempontjából is átfogó képet ad Prokop Péter munkásságáról. Szent Család-ábrázolások és passiójelenetek, csendéletek és tájképek, portrék és expresszionista látomások tükrözik sokoldalúságát.
A száz éve született pap festőért felajánlott szentmise bevezetőjében Bábel Balázs külön köszöntötte a szertartáson koncelebráló Pénzes János szabadkai püspököt, aki személyesen is ismerte Prokop Pétert. Homíliájában az érsek a január 6-án született, minden szépben az Istent kereső lelkipásztor művész pályafutását a számára programot adó vízkereszt, az Úr megjelenését és a napkeleti bölcsek hódolatát kifejező ünnep fényében láttatta.
A főpásztor által kiemelt, Prokop Pétertől vett idézet lényegi, sokat eláruló ars poetica: „A boldogságot hajszolom egész életemben, de soha el nem érem. Jelentkezzék, kinek más a véleménye. Nem lehet ilyen kegyetlen, aki teremtett, hogy amire születtem, el ne érjem. Légszomjat oltott volna belém, hogy soha ne lélegezzek? Ekkora csalónak hogy tételezed föl a célratörő bölcsességet? Kielégíthetetlen a földi hajszánk, hogy el ne feledjük, nála lesz a beteljesülés, ha hozzá eljutunk. Sikertelenségeink a legmegbízhatóbb remény jelei. Éhségünk csak a vele betelés által oszlik szét. Onnét még nem jött vissza senki, mégis nyugodt vagyok. A végtelenre és örökké-levésre sóvárgom. A legfőbb argumentumom. E tudat nélkül a mindennapi tyúkkapargatás kétségbeejtő volna. Mikor én mondom, s majd nekem kívánják, az örök világosság fényeskedjék neki, a halálban találok olthatatlan szerelemre. Ölelem véget nem érő célom. Atyám, te leszel otthonom, ki adja az örök megnyugvást mindannyiunknak.”
Prokop Péter sok szálon kötődött szülővárosához és a főszékesegyházhoz: 1942-ben itt szentelték pappá, 2003-ban bekövetkezett halála után e templomban búcsúztatták. Több ezer képet hagyott hátra. Évtizedekig Rómában élt és alkotott, a 60-as évek első felében díszletfestőként, a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet freskójának egyik megidézőjeként vett részt a Michelangelóról szóló nagyszabású játékfilm előkészületeiben.
Jól ismerte a kortárs festőket, a különböző művészeti irányzatokat, de kedvence két régi nagy mester maradt. Az említett Michelangelo mellett a boldoggá avatott Fra Angelicóhoz – egy másik Péterhez, polgári nevén Guido di Pietróhoz – fűzte különleges lelki rokonság. Vele együtt vallotta: „Aki meg akarja festeni Krisztust, együtt kell élnie vele.” Kortársa, a svájci teológus, Hans Urs von Balthasar színházi terminológiával élve a drámán, a hatalmas Isten-drámán keresztül közelítette meg a misztériumot. Az érsek szerint az örökösen Isten látására vágyakozó, a szépséget folyamatosan újrafogalmazó Prokop Péter a szakrális művészetével betlehemi csillag módjára akarta Krisztushoz vezetni a munkáit szemlélőket. Miközben kitartóan kereste az legfőbb igazat, jót és szépet, ahogyan ezt annak idején a napkeleti bölcsek tették.

Emberi igyekezetből, a gondviselés erejével

Emberi igyekezetből, a gondviselés erejével

Fotó: Thaler Tamás

 

Közel négy évtizedet várt Budapest-Újpalota lakossága az 1970-es évek elején létrejött mintalakótelep templomának megépítésére. A terület egyházilag Pestújhelyhez tartozott. Márton Mihály plébános a hívek igényét felismerve szorgalmazta a templomépítést. Az emberek már rég­óta gyűjtöttek arra, hogy templomuk épülhessen. 1993-ben született meg az elhatározás, de még jó tíz évet kellett várni a megvalósulásra. Az itt élők, az egyházmegye és az önkormányzat összefogásával 2006-ban kezdődött meg az építkezés.
Az alapkőletételt Erdő Péter bíborossal ünnepelte a közösség, még ugyanebben az évben. 2008. december 19-én szólaltak meg a templom harangjai, és december 27-én a bíboros Urunk színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére felszentelte az elkészült épületet. A szertartáson Bábel Balázs érsek, Udvardy György és Székely János – akkor még esztergom-budapesti segédpüspökök – koncelebrált.
Az újpalotai toronyházak és sávházak, valamint a kisvárosi kertes házak ölelésében épült fel a Kruppa Gábor tervezte templom és közösségi ház. A tízemeletesek között szerénynek tűnhet a templom hat emelet magas épülete, de a kisvárosi és a panelházas övezet határán monumentálisnak hat.
Repcsik Gyula plébános a felszenteléskor így fogalmazott: A templom és a plébánia hivatása a közösségformálás. A mintegy 40 ezres lélekszámú lakótelepen, ahol az elszegényedés, az elöregedés és az atomizálódás kiáltó gondot jelent, közösségi teret kell teremteni, ez a missziónk.
Az építész több, különböző méretű, egybenyitható termet és tágas udvart alakított ki a tervezés során, s emellett igyekezett hangsúlyozni Isten házának nyitottságát, fénnyel telítettségét, befogadókészségét.
A tizedik évfordulóra megtelt a templom nagy belső tere. Ünnepelni jött a közösség. Erdő Péter mellett Repcsik Gyula plébános és számos pap testvér koncelebrált.
Szentbeszédében a bíboros a következőket mondta: Öröm látni, hogy a hívő közösség magáénak érzi ezt a szent helyet. Öröm megtapasztalni, hogy ez az épület valóban az imádság háza lett. Amikor katolikus templomot szentelünk, s amikor ellátogatunk ide, mindig eszünkbe jut az utolsó vacsora helye, az a bizonyos emeleti terem, ahol Jézus először mondta a megtört kenyérről: „vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Ám tudjuk, hogy templomaink nem csak egy tucat emberből álló asztaltársaság befogadására szolgálnak, hanem arra, hogy a nyilvános, hivatalos istentiszteletek helyszínei legyenek. A keresztény templom ugyanis utóda a jeruzsálemi templomnak, ahol áldozatokat mutattak be az egész népért. Jézus kereszthalála pedig valódi engesztelő- áldozat volt. Ha az utolsó vacsora jelenvalóvá válik a szentmisében, akkor súlyuk van azoknak a jézusi szavaknak is, amelyek a kenyér és a bor felett hangzanak el: „Ez az én testem, mely értetek adatik”; „Ez az én vérem, amely kiontatik a bűnök bocsánatára”. Jézus nem egyszerűen a testét és a vérét adja nekünk, hanem áldozatul bemutatott testét és vérét. Ez az az egyetlen és végtelen értékű áldozat minden más áldozat helyébe lép.
Erdő Péter bíboros a beszédében rámutatott, hogy az Újszövetség Krisztus testének nevezi az Egyházat, s egyúttal lelki háznak is, vagyis Isten templomának. Templomainknak tehát titokzatos értékük van, amely nem csupán a falakban, hanem a közöttük egybegyűlő közösségben is rejlik. Diocletianus császár uralkodása idején, az egész Római Birodalomra kiterjedő keresztényüldözés során elkobozták, lerombolták a keresztény templomokat. Így akarták kitörölni a köztudatból a kereszténység jelenlétét, és megakadályozni, hogy egybegyűljön az egyházi közösség.
A Boldog Salkaházi Sára-templom tíz évvel ezelőtt egy, az önkormányzattól kapott területen épülhetett fel az emberi igyekezetnek és a Mindenható segítségének köszönhetően. A gondviselés teremtette meg a lehetőségeket az építkezéshez, és Isten oltotta az itt élők szívébe a vágyat a saját templom után.
A gondviselés ma is megmutatja feladatainkat. Amikor Boldog Salka­házi Sára Krisztusnak ajánlotta az életét, hamarosan az üldözöttekben kellett meglátnia az Üdvözítő arcát. „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” – mondta Jézus. És Sára testvér megtette, ami tőle telt. Szállást, élelmet, búvóhelyet adott a rászorulóknak. A nagy szembesítés pillanatában pedig tudatosan vállalt szeretetből odaadta az életét is. S aztán eljött a csend ideje, a hosszú, évtizedekig tartó hallgatásé. Végül azonban, ami a rejtekben történt, nyilvánosságra került. 2006-ban Budapesten boldoggá avatták Sára testvért. Ez a felejthetetlen este az emlékezet megtisztításának alkalma, a hit és a szeretet ünnepélyes pillanata volt.
Amikor ma ellátogatunk a Boldog Salkaházi Sára tiszteletére szentelt templomba, kérjük a gondviselő Istent, hogy életünk minden egyes napján mutassa meg nekünk, mivel fejezhetjük ki szeretetünket iránta és a rászoruló emberek iránt. Kérjük, adja meg az erőt is ahhoz, hogy amit felismertünk, azt teljes szívvel, halogatás nélkül megtegyük.
Az ünneplés a szentmise után szeretetvendégséggel folytatódott. Repcsik Gyula plébánossal az eltelt tíz évről beszélgettünk.
A célunk megvalósult: a templomhoz tartozó plébánia a közösség otthona, ahol számos program valósulhat meg. A közelmúltban például kulturális triduumot, játékesteket, koncerteket, irodalmi délutánokat tartottunk a közösségi helyiségekben. A plébánián stabilan működik a Szent Pióról elnevezett karitászcsoport, a férfi- és a női kör, az ifjúsági közösség és a szentmiséken szolgáló két énekkar – mondta Gyula atya, aki említést tett a nehézségeikről is. A lakótelep a legtöbb fiatal család számára csak átmeneti lakhatási lehetőséget jelent, az itt élők hosszú távon máshol képzelik el a jövőjüket. Amint lehet, elköltöznek ezekből a kényelmes, de személytelen lakásokból. A plébános úgy véli, a paszto­rációban a legfontosabb a személyes megszólítás és a személyre szabott figyelem. Ennek gyümölcseként jött létre az a jó hangulatú közösség, amely a szentelés jubileumának napján is betöltötte a közösségi termeket.

Küldetésben járunk

Küldetésben járunk

Fotó: Lambert Attila

 

Vízkereszt ünnepe különösen kedves volt Slachta Margit számára. A Szociális Testvérek Társasága minden évben az ehhez az ünnephez legközelebb eső szombaton tartja az alapító napját. „Ez az a nap, amikor Krisztus kilép a világ elé. Mi is ezen a napon szeretnénk megmutatni, milyen szolgálattal járunk küldetésben a világban” – mondta Szabó Katalin testvér, a közösség magyarországi elöljárója.
Harmadízben rendezett a társaság bárki számára látogatható, nyitott ünnepet, a közösség évtizedes jelenlétének és tevékenységének egyik helyszínén. A Szentháromság-plébániára hívták össze a testvéreket, valamint a társaság kültagjait, barátait, munkatársait és az érdeklődőket.
Az ünnep vendégelőadója és a szentmise főcelebránsa Erdő Péter bíboros, prímás volt. A nap programja képet adott a közösség sokoldalú szolgálatáról, amit a nővérek ma is az alapító, Slachta Margit szellemében végeznek. Budapesten és több vidéki helyszínen kis közösségekben működve fáradoznak a testvérek környezetük lelki megújítása érdekében. A 84 tagot számláló rend sokszínű tevékenységéből 22 előadás, fórum és beszélgetés adott ízelítőt a nap folyamán. Szó esett hivatásról, családpasztorációról, imaszolgálatról, zene- és művészetterápiáról, evangelizációról, hitoktatásról, idős- és beteggondozásról, teremtésvédelemről, népművészetről. A pszichológiában és a mentálhigiénében járatos testvérek a konfliktuskezelésről, veszteségeink feldolgozásáról és az emberi kapcsolatainkról beszéltek.
Előadásában Erdő Péter bíboros az alapító alakját állította a középpontba. Fölelevenítette Slachta Margit munkásságának egyes állomásait, és számba vette mai társadalmunk aktuális kérdéseit is, azt keresve, milyen válaszokat adna ezekre Slachta Margit. A rendalapító egyfajta közéleti katolicizmus képviselője volt, a mindennapi élet valamennyi kérdésében azonnal felismerte, mi a keresztény szeretet mondanivalója. A háború után részt vett a politikai élet újraindításában, a szocializmus éveiben pedig határozottan kiállt az emberiesség ügye mellett.
Erdő Péter szerint az Egyház ma nem vállalhatja fel, és a világ sem várja tőle, hogy kész gazdasági-politikai koncepciókat, politikai filozófiákat dolgozzon ki. Állásfoglalásának indoklására a főpásztor elmondta: a természet- és a társadalomtudományok fejlődésének következtében a világ mára olyannyira bonyolulttá vált, hogy helyes tényállások megfogalmazása, a valós helyzet feltárása csak egy-egy szakterület nagyfokú ismerete alapján lehetséges.
Ezzel párhuzamosan tapasztalhatjuk azt is, hogy a nyugati világban élő emberek nagyon felszínes módon tájékozódnak napjaik valóságáról. A klasszikus út – tényfeltárás, logikus érvelés, meggyőzés – helyét mára a propaganda, a reklám és a manipuláció vette át.
Ugyanakkor az alapkérdések – például az igazságosság, az emberi méltóság kérdése – megoldásért kiáltanak. A nyugati államok nem akarnak költeni az oktatásra, az egészségügyre és a szociális szférára. Tanúi lehetünk annak, hogy hazánkat szinte pellengérre állítják, amiért felvállalja ezeket a területeket.
A bíboros szerint európai társadalmi berendezkedésünk alapjait veszélyezteti az angolszász jogszemlélet térhódítása, amely túl nagy szabadságot enged a bírói mér-
legelésnek. Precedenst mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet találni – fogalmazott a bíboros, és hangsúlyozta: ez a gyakorlat az egész európai jogi kultúrát megrázta.
Egy másik, főként Kelet- és Közép-Európában megfigyelhető jelenség a vezető rétegek kriminalizálódása, ami jelentősen hozzájárult az állam
tekintélyének meggyengüléséhez, a belé vetett bizalom megrendüléséhez.
– Feladatunk, hogy az egyes emberhez eljuttassuk az örömhírt, azt a bizonyosságot, hogy az életének van értelme – fogalmazott a bíboros. – Hogyan tegyük ezt? „Ismerjük meg egyre jobban a Szentírást, tegyük életünk irányadójává, s éljünk meg szorosabb közösséget egymással. Hétköznapi életünkben tegyük valósággá a szentírási elvet: arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást. Ez a kívül­állók számára vonzóvá teheti az életprogramunkat. „A hit objektív valóság. Képes arra, hogy mindenkit boldoggá tegyen. Jézus léte történelmi tény, s tanítása az a középpont, amire építünk” – fogalmazott Erdő Péter bíboros.
A gondolatébresztő előadást szentmise követte. Erdő Péter mellett számos pap testvér koncelebrált, köztük Kosinsky Béla, a Szentháromság-templom jelenlegi plébánosa és elődje, Tomka Ferenc. Erdő Péter a szentbeszédében leszögezte: „Vissza kell térnünk a gyökerekhez, Jézus személyéhez. Ő mutatja meg nekünk, mi Isten akarata, és mi az az út, amin járva eljuthatunk hozzá.”
A szociális testvérek közösségében sok a fiatal. Jelenleg öt novíciájuk van, és többen most ismerkednek a közösséggel. Szabó Katalin testvért arról kérdeztük, hogyan élik meg a hivatásgondozást. Mint mondta, rendszerint hosszabb ideje tartó kapcsolat eredményeként születnek meg az új hivatások. A közösség havonta lelkinapot tart a fiataloknak, meghívják őket ünnepeikre, a szent három napra, de például szilveszterre is. A rendszeres találkozások alkalmával az érdeklődők egyre jobban megismerhetik a közösséget, s egyre mélyebbre juthatnak az elköteleződésben. Figyelnek arra is, hogy a fiatalokat korban hozzájuk közel álló testvérek fogadják, olyanok, akik már egy-két lépessel tovább jutottak az elköteleződési folyamatban. Általában így születnek az új hivatások.

 

Ne félj a szeretetben elmenni a végsőkig

Ne félj a szeretetben elmenni a végsőkig

Fotó: Kling Márk

 

A szentmisén – melyen az egyházmegye papságából többen is részt vettek – Szűcs Imre plébános köszöntötte az ünneplő közösséget, majd felkérte a főpásztort a liturgia bemutatására.
Homíliájában a megyéspüspök a szentelendőhöz fordulva a vértanúságról beszélt: „Legyél diakónus és majdan pap a Lélek erejében; s legyél olyan diakónus és pap, aki kész a vértanúságra. Mindkettőt nagyon fontosnak tartom. Legyél olyan diakónus, aki a Szentlélek erejében áll. A Szentlélek sohasem tolakszik, s nem kényszerít ránk semmit. Állandóan bennünk él, az Isten árasztotta a szívünkbe, leghűségesebb társunkként.
Meg kell tanulnunk figyelni a Szentlélek diszkrét hangjára. Ő állandóan imádkozik bennünk. Ha jó kapcsolatban vagyunk vele, akkor gyakran hangolódunk az ima hullámhosszára, s megengedjük, hogy betöltsön minket.
Ő a szenvedélyes szeretet Lelke. Akik naponta sokszor hívják, kérik, és figyelnek rá, azokban a Szentlélek felizzítja a szenvedélyes szeretet tüzét. A Szentlélek István diakónusnak ajkára adta a szót. Nem kellett gondolkoznia, amikor bírái előtt állt. Nem kellett külön tanulmányokat folytatnia; eltelt Szentlélekkel, s a Lélek abban az órában kinyilatkoztatta neki az igét, melynek nem tudtak ellenállni a hallgatói.
Prédikálj, hirdesd az igét, és járj a Szentlélek erejével! Szenvedélyes szeretettel szeresd a szegényeket, a betegeket, a megtört, peremre jutott embereket! Legyél kész a vértanúságra! Már a keresztségünkkor komolyan gondolja az Egyház a vértanúságot. Felkennek bennünket olajjal a szellemi harcra a gonosz és csatlósai ellen, akiket Jézus legyőzött. Küldetést kaptunk arra, hogy megvívjuk a saját szellemi harcunkat.
Vedd komolyan ezt a küzdelmet, és állj készen a vértanúságra abban is, hogy újra és újra megbocsátasz azoknak, akik bántanak, gyűlölnek, és ártanak neked. Szeresd az ellenségeidet a Lélek erejében úgy, ahogyan a Mester tette. Jézus a kereszten jobban szerette ellenségeit, mint saját magát. Odaadta értük az életét, meghalt értük. Az ellenségszeretet az evangélium szíve.
Ne félj a szeretetben elmenni a végsőkig! Légy bátor, és szeresd az ellenségeidet is. S ha a Szentlélek kéri tőled, ne hátrálj meg, hanem add oda az életedet úgy, ahogyan István diakónus tette, s ahogyan keresztények ezrei teszik ma is az Úr Jézus Krisztusért a világ különböző tájain. A vértanúk korát éljük. Ne félj, s ne hátrálj meg! Maradj hűséges mindig a Szentlélek erejében ahhoz, aki meghívott és kiválasztott, aki felszentel és megszentel!” – hangzott el Varga László megyéspüspök homíliájában.

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

„Köszönöm, hogy hazajöhettem!”

„Köszönöm, hogy hazajöhettem!”

Fotó: Lambert Attila

 

Himod hívő népe és mind­azok, akik a rábaközi faluba érkeztek december 16-án, Michael August Blume-mal, hazánk apos­­toli nunciusával és Veres András győri megyéspüspökkel, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével ünnepelték az öröm vasárnapját.
Emberek gyülekeznek a harmadik adventi vasárnap délelőttjén Himod határában. Fehér a táj; ameddig a szem ellát, nagy havas síkságon pihenhet a tekintet. Így, igazi ünnepváró, decemberi ruhába öltözötten köszönti a vidék az öröm vasárnapján az ősei szülőfalujába érkező Michael August Blume-ot, Magyarország júliusban kinevezett apostoli nunciusát.
A gyülekezők egyre többen vannak – talán itt van már az egész falu, hogy fogadja messzire szakadt lányának hazatérő unokáját. A polgármester és a helyi közösségek képviselői zászlóval, lovas szekérrel várják a vendéget, aki Veres Andrással, a Győri Egyházmegye főpásztorával, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével érkezik.
A mindig mosolygó, szelíd verbita szerzetes, hazánk apostoli nunciusa az Amerikai Egyesült Államokban, South Bendben látta meg a napvilágot 1946-ban. A Magyarok Nagyasszonya-plébánia közösségéhez tartozott, a Magyarok Nagyasszonya-iskolába járt szülővárosában. Aztán nem tűzoltó lett, és nem katona, nem vadakat terelő juhász… Bár ez utóbbi nem áll messze az igazságtól: pásztor lett ugyanis – szerzetes és pap, diplomata. A világ számos pontján szolgált élete során, a legtöbbet Afrikában. És e világot látott pásztor most hazánkba érkezett. Ez a hazája neki is, különösen ez a kicsi rábaközi falu: Himod. Michael August Blume nagyanyja ezen a településen született 1881-ben, innen került a távoli Amerikába.
A falu határában felhangzik az „Isten hozta!” köszöntés, az arcokon derű. Az egyházközség világi elnöke egy himodi mondást idéz, amely e találkozás alkalmával különösen találó. A himodiak úgy tartották, mondja, hogy mire Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, addigra a himodi ember megkapálta a kukoricát. A mosolygó arcokat még inkább elönti a derű. Játék ez a különös mondás, a nép leleménye, s tanúságtétel a szorgalomról és a föld szeretetéről.
Az első út a temetőbe visz. Blume nuncius koszorút helyez el a temető keresztjénél, és imát mond az itt nyugvókért, köztük azokért, akiktől ő maga is származik.
Az ünnep ezután a Kisbol­dogasszony-templomban folytatódik; a legfontosabb eseménnyel, a szentmisével. Hazánk apostoli nunciusa együtt ünnepel nagyanyja falujának népével. A főce­leb­ráns Veres András püspök; Michael August Blume mellett Tóth Imre plébános és Depaula Flavio Silvio SDB koncelebrál.
Gaudete vasárnap van. A Szentszék hazánkba rendelt nagykövete magyarul biztat az örömre: „Örvendezzetek az Úrban mindenkor!”
Az Isten jelenléte örömet hoz a szívünkbe, és a mi szívünk nem talál sem nyugalmat, sem örömöt, csak őbenne – halljuk a szentbeszédben. Majd a szentleckében az egyszer már elhangzott szavak szólalnak meg ismét, Szent Pál szavai: „Örvendezzetek az Úrban mindenkor; újra csak azt mondom: örvendezzetek!” Nem lehet ezt elégszer elismételni. „Mert az Úr közel van. Nagyon közel.”
Ezen a reggelen azért gyűltünk össze, hogy örvendezzünk az Úrban – halljuk, majd a hála szavai következnek: „Boldog vagyok, hogy találkozhatom azoknak az embereknek a leszármazottaival, akik engem a hitben fölneveltek, akik megtanítottak az igaz hitre, a szeretetre és a könyörületre.” Ezt követően az evangéliumi szakaszról (Lk 3,10–18) szól a homília. Keresztelő János meghirdette Isten örömét és szeretetét az embereknek. Egyszerű, hétköznapi emberekhez szólt, akik megkérdezték tőle, mit kell tenniük, hogy kedvére legyenek Istennek. János egyszerű és gyakorlatias szavakat mond: amim van, meg kell osztanom azokkal, akik szükséget szenvednek. A vámosoknak pedig ezt tanácsolja: ne szedjenek be több adót annál, mint amire fölhatalmazásuk van, vagyis az igaz­ságosság szellemében végezzék munkájukat. János megoldása tulajdonképpen nagyon egyszerű: úgy kell végeznünk a kötelességeinket, ellátnunk hivatásunkat, hogy az megfeleljen az isteni igazságosságnak és irgalomnak. A Keresztelő a kérdésekre adott válaszokkal megmutatja az igaz örömökhöz vezető utat. Zárásképpen ismét egy biztatás következik. Imádkozzunk Assisi Szent Ferenc szavaival: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé (…) Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsátunk, nyerünk bocsánatot, amikor meghalunk, születünk meg az örök életre.”
Blume nuncius atya az átváltoztatás szavait és a szentmise több szövegét is magyarul mondja ősei szülőfalujában. Még csak néhány hónapja szolgál hazánkban, de tanulja, gyakorolja ősei szép nyelvét.
A liturgia zenei szolgálatát Bohner Anna, a szegedi tudományegyetem hallgatója végzi a plébániatemplom orgonáján, amelyet Albert Miklós orgonaépítő mester a látogatás alkalmából restaurált.
A szentmisét gyertyagyújtás követi a templom előtt. Adventi vers és énekek hangzanak el a helyi nyugdíjasok tolmácsolásában; a nunciust itt Áldozó István, a győri levéltár főlevéltárosa köszönti.
Az ünnepnap a kultúrházban folytatódik ebéddel és köszöntőműsorokkal. Jelen van, együtt ünnepel a falu a nem mindennapi vendéggel ebben a nagy közösségi térben. Módos Ferenc polgármester röviden felidézi Himod történetét, kiemelve azt az időszakot, amikor oly sokan – köztük Michael August Blume nagyanyja, Kocsis Anna – elhagyták a szülőföldjüket. Mielőtt búcsúzik, a nuncius kedves szavakkal fordul az ünneplőkhöz. Arra emlékeztet, hogy Krisztusban, keresztényként mind egy család vagyunk, majd megköszöni a szíves fogadtatást, a befogadást; azt, hogy hazajöhetett Himodra. Végül magyarul kíván áldott karácsonyt és boldog új évet a jelenlévőknek.