Embertárs

Orvosi eszközöket adományozott Kárpátalján a karitász

Orvosi eszközöket adományozott Kárpátalján a karitász

Fotó: Katolikus Karitász

 

Az orvosi és gyógyászati segédeszközöket Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója és Vojcek László professzor, a szervezet orvosmissziójának vezetője adta át Jaroszlav Hajovics polgármesternek. Az adományok ünnepélyes átadásán Écsy Gábor hangsúlyozta, az eszközökkel, valamint az orvosmisszió rendszeres munkájával a karitász a viski lakosokon túl a környező településen élőket is segíti, javítja a családok biztonságérzetét és támogatja a helyi magyarság megmaradását. A település polgármestere köszönetet mondott a magyar kormánynak és a Katolikus Karitásznak a város támogatásáért, és úgy fogalmazott, a figyelemnek és a kézzelfogható segítségnek köszönhetően érezhetően javult a viski emberek életminősége. Écsy Gábor azt is elmondta, hogy igen nagy nehézségekkel jár a segélyszervezet szállítmányainak átjuttatása a határon. A rendkívül hosszú várakozás, az adományok visszafordítása, vámudvarba helyezése, a segélyszállítmányokra vonatkozó szabályok gyakori változása és kiszámíthatatlansága, valamint a korrupció megnehezíti a segítségnyújtást. Ezért a Katolikus Karitász petícióban kérte Ukrajna új elnökétől, Volodimir Zelenszkijtől, hogy a magyarországi és más külföldi szervezetek segélyszállítmányai bürokratikus akadályok nélkül, egyszerűen, gyorsan és korlátozásoktól mentesen juthassanak el a kárpátaljai és ukrajnai rászoruló családokhoz és karitatív szervezetekhez. Écsy Gábor az adományok átadásán azt kérte, hogy elektronikus aláírásukkal minél többen támogassák a határon túli humanitárius adományok célba érését. (Az ukrán elnöknek írt petíció aláírására az interneten, a www.citizengo.org/hu oldalon van lehetőség – a szerk.) Vojcek László professzor az átadón méltatta a polgármesternek a városért és a helyi magyarságért végzett munkáját, melynek köszönhetően Visk kiemelkedik a Tisza menti magyarlakta települések közül.
A tízezer lakosú város népességének fele magyar nemzetiségű. A településen magyar óvoda és iskola is működik, az ide járó gyermekek rendszeres egészségügyi szűréséről a karitász orvosmissziója gondoskodik. Ezen a településen kezdődött el 2019 tavaszán a Katolikus Karitász nőgyógyászati rákszűrése is. „A vizsgálatok során azt kellett tapasztalnunk – mutatott rá a professzor –, hogy a településen nincs EKG-készülék és vércukormérés. Ennek következtében megdöbbentő leleteket kaptunk, például a szűrt betegek egy-két százalékának rendkívül magas volt a vércukorszintje.” Ebből is látható, mennyire fontos, hogy a viski és a környékbeli lakosok gyógyítását a jövőben – egyebek mellett – két EKG-készülék, több vércukorszintmérő és két gyermek­in­ha­látor segítik majd, a betegek mozgatását pedig kerekesszékek és rollátorok teszik könnyebbé.
Az elmúlt években a magyar kormány támogatásával megújult az óvoda épülete és a város rendelőintézete, most pedig a kórház fölszereltsége javult a katolikus segélyszervezetnek köszönhetően. Az orvosi eszközöket a polgármester az önkéntes orvosok tavaszi missziója alkalmával kérte a Katolikus Karitásztól.

25 éves a budapesti RÉV szolgálat

25 éves a budapesti RÉV szolgálat

Fotó: Katolikus Karitász

 

Az egyházak több száz, több ezer éve végeznek szociális munkát – mondta Fülöp Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért felelős államtitkára a Katolikus Karitász szenvedélybeteg-segítő szolgálata fennállásának évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Az államtitkár arról beszélt, hogy az egyházak már akkor odaálltak a legelesettebbek mellé, amikor erre a munkára még nem volt jogszabály, sem támogatás, és nyugdíjbiztosító sem létezett.
Ezért a szolgálatért köszönet illeti őket, és a magyar kormány mindig támogatni fogja az államtól átvállalt szociális munkájukat. Az államtitkár úgy fogalmazott, hogy az a százezer ember, aki a szociális szférában és a gyermekvédelemben dolgozik, nem távolról szurkol, hanem megfogja a bajban lévő emberek kezét.
Ezt teszik a RÉV munkatársai is, nem kérdezve, hány alkalommal kell segíteniük valakinek, mire meggyógyul. Mindennap elindulnak a bizonytalanságba, és többnyire nem a fényes eredményekért, hanem az emberi túlélésért küzdenek – fogalmazott Fülöp Attila. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök, a Katolikus Karitász elnöke köszöntőjében hangsúlyozta, a RÉV munkatársai Isten nevét gyakran ki sem ejtve építik Isten országát. Azt kívánta, „érezzék magukat mindig kiválasztottaknak”, és tapasztalják meg minél többször, hogy munkájuk nyomán megújul az élet.
Isten az embert mindig meg akarja váltani, ezért küldte el Fiát, aki meghalt értünk a kereszten, és ma is mindig „küld valakit, aki új utat mutat nekünk” – mondta a püspök.
Hoffmann Tamás, a főváros XI. kerületének polgármestere – megköszönve a kerület és a RÉV 25 éves együttműködését – hangsúlyozta, hogy negyedszázad alatt sokat változtak a fel­adataik. Példaként említette, hogy az alkohol- és kábítószer-függőség mellett súlyos problémává vált a játékfüggőség is, amely egyre több, sokszor rendezett körülmények között élő fiatalt érint.
Zagyva Richárd, a Katolikus Karitász országos igazgatóhelyettese fölidézte: a karitász szenvedélybeteg-segítő szolgálatát 1994-ben német mintára alapította a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. Az első központ Budapesten alakult, majd további hét városban hoztak létre segítőcsoportot.
A RÉV nem orvosi, hanem pszichoszociális segítséget nyújt a szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak, emellett nagy hangsúlyt helyez a prevencióra – tette hozzá.
A jubileumi rendezvény keretében június 13-án szakmai konferenciát tartottak, ahol a RÉV szolgálat tevékenységei közé tartozó témákról tartottak előadást hazai szakemberek. Az ünnepi programhoz kapcsolódóan a budapesti RÉV munkatársai Szabadulás a függőségek fogságából címmel kliensek gondolataiból állítottak össze egy műsort, valamint egy némajátékot. A programban közreműködtek a Budapesti Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Zeneművészeti Szakgimnázium diákjai.

Egyetemi kitüntetéseket adott át a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora

Egyetemi kitüntetéseket adott át a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora

A Pro Universitate oklevelet, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemért végzett munka legmagasabb szintű elismerését csak kivételes alkalmakkor adják át. A kitüntetettek mindannyian olyan személyiségek, akik maradandó módon, szakmai tudásuk legjavát adva, egyedülálló elkötelezettségük révén gazdagították a mostanra európai szinten is a legjobb katolikus egyetemek között számontartott PPKE működését.
Róka Miklós a katolikus egyetem utóbbi három rektorának (Erdő Péter, Fodor György, Szuromi Szabolcs) hivatali ideje alatt kifejtett, tizennyolc éves példaadó munkájáért vehette át az elismerést.
Radetzky Jenő pedig a műszaki felsőoktatás és az ipar igényeinek minőségi összehangolása, valamint a Pázmány egyetem létesítendő műszaki tudományi kara megszervezésében és oktatási programjának kidolgozásában végzett nélkülözhetetlen munkájáért érdemelte ki a PPKE legmagasabb tudományos elismerését, a Pázmány-plakettet.
Mindkét kitüntetett személy munkája jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a PPKE meghatározó szereplője nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi versenyképes képzést nyújtó és minőségi felsőoktatásnak, megőrizve a katolikus identitás alapértékeit napjaink legmagasabb szintű oktatási, kutatási és innovációs elvárásai között.

Forrás és fotó: PPKE Rektori Hivatal

Lovagok és remeték

Lovagok és remeték

Fotó: Lambert Attila

 

A templom előtt zöld ruhában és szalmakalapban két lány fogadja az érkezőket; a ruha, mint mondják, középkori, Szent László idejéből való. – Egy ilyen kis település számára óriási esemény ez a mai találkozó – örvendezik Horváth Győző polgármester odabent a mise kezdetén, majd Varga László köszönti az egybegyűlteket, és tegnapi élményéről mesél, amikor a Keresztúr nevű települések huszadik találkozóján vett részt, Balatonkeresztúron. Közben látom, hogy minden székre a huszadik iharosi Szent László-napokat hirdető szórólapot tettek; az eseményt augusztus elején tartják, íjászkodással, harci bemutatóval meg dumaszínházzal. A templom esküvőhöz díszítve, a hirdetőtáblán a stóladíjakon túl a Balaton déli partjának miserendjét lehet tanulmányozni. Az evangéliumban Jézus a két főparancsról: Isten és a felebarát szeretetéről beszél. Prédikációjában a püspök Szent Lászlóról szól: a Szent István-i mű folytatásáról, az idők jeleiről, amelyekre László figyelt és válaszolt. A pálosok is így tettek, akár remeteségről, akár az igehirdetésről volt szó.
Mi a fő kihívás a XXI. század keresztényei számára? Az emberiség megosztottsága, amely az egység építésére szólít fel. Vallási, illetve vallási címen vívott háborúk okoznak megosztottságot, és maga a kereszténység is megosztott: keleti és nyugati, katolikus és protestáns keresztények közötti határvonalak választanak el bennünket egymástól. Össze tudunk-e fogni, hogy együtt válaszoljunk a kor kihívásaira? Hiszen a kereszténységet és híveit sokfelé üldözik a világon. Szilárd értékrendjük van, és a világ szemében ez a legveszélyesebb. Akinek ugyanis Isten irányítja az életét, az kevésbé manipulálható, gyúrható tömegemberré. Mi lenne, ha a keresztények önmagukon kezdenék az egység építését?
Hálás korban élünk, hiszen XXIII. Jánostól mindmáig, Ferencig bezárólag minden pápa elkötelezett a keresztény egység ügyében. A megosztottság mindig romboló, és maga a gonosz a megosztó, diabolosz, azaz „összevissza dobáló”. Jézus viszont azt mondja: „Legyetek mindnyájan egy.”
Amikor az Algírban egykor megölt trappista szerzetesekre emlékeztek, több száz imám is csatlakozott a gyászolókhoz, az egységet óhajtókhoz. A muszlimoknak is megvannak a maguk vértanúi, és ők mindig a megosztottság, az ellenségeskedés ellen fellépők közül kerülnek ki. Mert hatalmas a megosztottság a népek, népcsoportok, a különböző vallású, bőrszínű, erkölcsi beállítottságú, szociális helyzetű emberek között is. Ahhoz, hogy ez a helyzet változzon, a szívünkben uralkodó megosztottságot kell felszámolnunk, önmagunkkal és embertársainkkal kell igazán találkoznunk, és ráébrednünk, hogy mindannyian Isten ajándékai vagyunk egymás számára.

*

A mise után először Csóka János pálos tartományfőnök mond köszöntőt. Olyan települések találkoznak ma itt, ahol jelen voltak vagy vannak a pálosok, és a múltjuk ezáltal összefonódik. A megjelentek ma délután arról is beszélgetni fognak, hogyan erősödhetne a kapcsolatuk a jövőben. Szászfalvi László országgyűlési képviselő szerint az a mai nap legfőbb üzenete, hogy kereszténységünk nem magánügy, hanem a legszentebb közösségi ügyünk. Nem csak egy tényező sok más közül, hanem mindent átölel, magához vonz, magát az életet jelenti számunkra. A pálosok jelenléte, tevékenysége mindig áldást hordozott a magyarok számára, ma is lelki megújulás elősegítője lehet. Huszti Gábor, a Somogy Megyei Közgyűlés alelnöke a szeretetparancsra, a közösség- és értékteremtésre helyezi a hangsúlyt rövid köszöntőjében. A polgármester ismét örömének ad hangot, hogy ötszáz fős településüket ennyien és ennyi felől meglátogatták ma, majd a tartományfőnökkel együtt átadja a vándorzászlót a jövő évi találkozó szervezőjének, Füzér polgármesterének, aki büszkén meglengeti, és néhány szóban beszámol gazdag pálos kötődéseikről. Végül koszorúzás, majd Gyöngyösi Gergely pálos generális, a rend történetírója (1472–1531) faszobrának megáldása következik a nemrég felújított kiállítóház mellett.
Aztán a helység másik központjába, a művelődési házhoz indulunk, a legtöbben autóval, de látom, hogy néhány hívével a plébános gyalog megy előttem úgy száz méterrel, míg egy jó kilométer után föl nem veszi egy kisbusz. Fél­úton engem is autójába invitál a kollégám, így pár perc múlva már egy kertben állunk és várakozunk, műsort hirdettek ugyanis. Csóka Jánostól megtudom, hogy annak idején nem kellett sokat erőlködni a pálos települések összekapcsolásával, múltjuk, örökségük fölelevenítésével, mivel a legtöbb helyen már eleve büszkék voltak erre a hagyományra. A folyamat gyümölcsei az identitás erősödése, új kapcsolatok születése, régészeti feltárások, a múlt újrafelfedezése. Mindig az a legfontosabb, hogy milyen élet születik az igyekezet nyomán. Ma például a nagyvázsonyi polgármester a pálos települések kapcsolatának erősítésére fog javaslatot tenni: kedvezményekkel kedveskednének a többiektől érkező vendégeknek.

*

A műsor három részből áll, és nagyjából három világ. Az első a helyi hagyományőrző asszonykör éneke és néhány általuk előadott vers. A harmadik az ovisok tánca, amely – talán mondanom sem kell – bűbájos, részben éppen abból fakadóan, hogy a kicsik még csak tanulgatják a lépéseket, meg attól, hogy egyikük-másikuk végig a közönséget figyeli, kissé gyanakvóan és csodálkozva.
A végére hagytam a legnagyobb meglepetést: a vitézi­torna-bemutatót, ez ugyanis olyan profi, hogy bármelyik fesztiválon megállná a helyét az országban. (Hívják is már őket ide-oda, mint később megtudjuk.) Formagyakorlatokat, bot-, lándzsa- és kardvívást meg ezek különböző kombinációit látjuk. Az eseményeket a polgármester konferálja, de olyan szakavatottan, hogy abból azonnal kiderül, maga is bajvívó lehetett korábban. Mintha egy középkori filmet néznénk, annyira hihető minden, és még hol komolynak tűnő, hol vicces párbeszédeket is megeresztenek közben a harcosok, olyanokat például, hogy „Csak ennyit tudsz?”, meg hogy „Feladod?” Legfontosabb megfigyelésem, hogy ez az egész nagyon komoly, nem bohóckodás vagy megjátszás. Nem csak mímelik a harcot, hanem valóban küzdenek, miközben persze rettentően vigyáznak is egymásra. Ijesztő viszont, hogy minden küzdelem végén jelzik, hogyan végeznének az ellenféllel. De talán ez is csak a küzdelem komolyságának hangsúlyozása.
A bemutató után Joó Attilával beszélgetek, akit a fiával is láttam vívni pár perccel korábban. Ő a harci bemutatók felelőse. Meglep, amikor azt mondja: a fia kezdte előbb, nyolcévesen, ő csak követte a csapatba. De amint elkezdte, a szenvedélyévé vált. A kard nem érhet a másikhoz; ez óriási koncentrációt, fegyelmezettséget kíván. A gyerekek és a tinik nagyon fogékonyak e téren: gyorsan tanulnak, felfejlődnek a felnőttek reflexszintjére, és jól improvizálnak.
A polgármester kedvenc szentjének nevezi Lászlót, és a lovagi értékek fölelevenítésének szándékával magyarázza, hogy 2000-ben megalapították a „lovagkört”. A tizedik Szent László-napon, azaz tíz évvel ezelőtt találkozott az akkori pálos tartományfőnökkel; az együttműködés, amelyről akkor állapodtak meg, tartósnak bizonyult.
Laczkó-Angi Gyula plébánost akkor érem utol, amikor ebéd után a távozóban levő püspököt kikíséri az autóhoz. A mai alkalom jelentőségét közösségformáló erejében látja. 21 éve működik itt, a hitoktatást és az igehirdetést tartja a munkája súlypontjának, és a prédikációira minden alkalommal nagyon alaposan felkészül. Talán túl alaposan is, teszi hozzá, de ez fontos, mert éhezik a jó szót az emberek. Ő nem ostoroz, kiabál, hanem az isteni jóságot akarja közvetíteni. Az Úristennel úgyis mindenkinek a saját lelkiismeretében kell elszámolnia. A nehézségeket hosszú távon nem lehet letagadni: pezsgősdugó módjára robbannak ki előbb-utóbb, ha nem veszünk róluk tudomást, hiába takargatjuk őket még magunk előtt is.

*

Nem telik bele egy óra, és már a Balatonban vagyunk, majd egy teraszon, az esőt és a villámokat bámulva. Kollégám ismerőseivel beszélgetünk a napról. A pálosokról, a lovagokról meg a hitről, amely nem templomi belügy, hanem a hullámok között is fontos marad, akár ringatnak, akár fölénk magasodnak és el akarnak nyelni, amikor megérkezik a vihar.

„Egy elmaradt abortusz vagyok”

„Egy elmaradt abortusz vagyok”

Életének 97. évében elhunyt Franco Zeffirelli olasz rendező, aki leginkább látványos Shakes­peare-adaptációiról ismert. A színház és az opera világában is maradandót alkotó művész 1993-ban, egy életvédő csoportoknak rendezett országos konferencián osztotta meg a jelenlevőkkel, hogy édesanyja házasságon kívül, „botrányos módon” esett teherbe vele, és ezért sokan gúnyolták gyerekkorában. Giorgio La Pira, Firenze későbbi polgármestere védte meg, s a tanítása nyomán Zeffirelli mélyen tisztelte az édesanyját és a Szűzanyát. Marina Corradi jegyzetét közöljük.
„A csoda, hogy érzitek sarjadni a méhetekben az új életet, látjátok kibújni, világra jönni, erősebbé tesz benneteket, nőket. Még ha esetleg később a gyerekek csalódást okoznak is, az élet teremtésének éveit soha senki nem veheti el tőletek.” Franco Zeffirelli tanúságtétele a toscanai Montecatini Terme városában 1993-ban rendezett konferencián úgy hatott, mint egy himnusz az anyaságról. A rendező 70 éves volt akkor, de ahogyan az édesanyjáról, minden anyáról és a Szűzanyáról beszélt, az olyan volt, mintha egy szerelmes férfi szólna a hallgatósághoz. Pedig kegyetlen őszinteséggel azt is megvallotta: „Egy elmaradt abortusz vagyok.”
Firenze, 1922 nyara. Az országban hatalomra törnek a feketeingesek, készülnek bevonulni Rómába. Egy háromgyermekes férjes asszony teherbe esik egy másik férfitól. Sokan tudnak erről, kitör a botrány. Mindenki azt mondja: Vetesd el! A nő azonban erős, nem adja meg magát. Meg fogja szülni a gyermeket. „Meghalnék a lelkiismeret-furdalástól, a gondolattól, hogy lett három gyermekem, és elpusztítottam egy új életet” – mondja. A gyermek 1923 februárjában megszületik. A kórházban találnak neki egy családnevet, de mindenki tudja, hogy kitől van. A fiú társai kórusban csúfolják a firenzei San Marco oratóriumban, kinevetik. Egyik nap valaki ezt kiáltja oda neki: Az anyád egy utcanő!
És verekedés kezdődik, dühödt bunyó a gyerekek között. Az oratóriumban él akkor egy világi testvér, egy szemüveges úr. Giorgio La Pira az (aki később Firenze legendás polgármestere, a hit és az ima embere, a béke valódi építője lett – a szerk.). Közbelép, szétválasztja a verekedőket, és megkérdezi, mi történt. A hatalmas palota lépcsőjének tetején álló kis Franco mogorván hátralép. Fölötte a falon Fra Angelico Angyali üdvözlete függ. „Nézd csak – mondja La Pira a fiúcskának –, az angyali üdvözlet méltóságteljes jelenete a hajnali fényből emelkedik ki, a hajnal csendjéből. Az angyal várja egy teremtmény igenjét. Isten várja egy asszony igenjét. Mária a méhén nyugtatja a kezét, és meghajtja a fejét…”
La Pira hangja erős, megrendült: „Soha ne szégyenkezz! Az anyaság mindig szent dolog. Bármit is mondanak az édesanyádról, neked mindig úgy kell gondolnod rá, mint egy szentre, mert olyan, mint a Szűzanya. És amikor majd szükséged lesz valamire az életben, kérd a Szűzanyától, és imádkozz édesanyádhoz is.” A gyerek, aki még csapzott a verekedéstől, hallgat. De soha nem felejti el ezeket a szavakat.
Egészen addig a napig úgy gondolt magára, mint „egy kis zabigyerekre”. Még a saját nagymamája is bevallotta neki, hogy nagyon nem akarta a születését, és bocsánatot is kért tőle ezért. Mély sebek ezek, amelyekből nehezen gyógyul meg az ember. Zeffirelliben még­is szilárd bizonyosság élt: „Szeretetben nőttem anyám méhében, sok szeretetet szívtam magamba, éreztem, belém költözött a szeretete. Anyámat hétéves koromban veszítettem el, de a szeretete átitatott” – vallotta meg a rendező az életvédő konferencia résztvevőinek.
Édesanyja minden körülmény, minden elítélő tekintet, minden rossz szó ellenére akarta őt az immár fasisztává vált Olaszországban. A fiú, akinek nem kellett volna megszületnie, a világra jött. Igen, gúnyolták. Úgy érezte, tévedésből született meg, illegálisan. És akkor egy nagy keresztény ember odaállította Fra Ange­lico Angyali üdvözlete elé, az elé a pillanat elé, amikor az egész teremtett világ némán várt egy fiatal lány beleegyezésére.
Zeffirelli tanúságtétele hódolat az anyaság előtt, minden anyaság előtt, a nem kívánt, „az elhibázott”, „a nem megfelelő” anyaság előtt is. Mintha azt mondaná: ne ezt nézzétek, nézzétek a csodát: minden gyermek egy csoda. És a mai Olaszországban, ahol üresek a bölcsőink, ahol naponta megannyi gyermeki élet foszlik semmivé orvosok receptjei nyomán, oda kellene figyelnünk arra, amit ez a mester mond nekünk, aki oly sokszor elvarázsolt bennünket. Mit veszítettünk volna, ha nem születik meg? És tragikus módon mit veszítünk el mindannyiszor, amikor abortálunk egy gyermeket? A rendező szavai 26 év után visszaolvasva úgy hatnak, mint egy végrendelet: üzenet ez a földnek, ahol világra jött, s ahol egy ideje túl csendesek a házak udvarai, az utcák.

Forrás és fotó: Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Elhunyt Michał Łos atya, akit halálos ágyán szenteltek pappá

Elhunyt Michał Łos atya, akit halálos ágyán szenteltek pappá

Története bejárta a világsajtót, meghatott mindenkit, aki hiszi, hogy ha felajánljuk szenvedésünket, azzal segítünk másoknak. Május 23-án, délelőtt 11 órakor Marek Solarczyk, a Var­só-Pragai Egyházmegye segédpüspöke előbb diakónussá, majd pappá szentelte a súlyos beteg szeminaristát. Egy nappal a szentelése előtt az Isteni Gondviselés Gyermekei klerikus szerzetesi kongregáció tagja lett, amely a Don Orione szerzetesi család része.
Tarcisio Vieira, a Don Orione Művek főigazgatója elmondta: „Tudtuk, hogy hamarosan hírt kapunk a haláláról, de ez nem változtat mély szomorúságunkon. Tudjuk azonban, hogy nem a halál vette el az életét, hanem ő volt az, aki oda akarta ajándékozni, Krisztus és a szegények iránti szeretetből. Ez az üzenete és tanúságtétele mindannyiunknak tanított valamit, és teszünk azért, hogy tanítása ne vesszen el. Köszönjük az Úrnak, hogy nekünk ajándékozta őt, a hit és a szeretet nagy tanúságtevőjét.”
Példája, szeretete sokakat megérintett és imára ösztönzött, Koreától Indiáig, Japántól Kenyáig egyesítette valamennyi földrész hívőit. Az újmiséjéről készült videofelvételt több mint 350 ezer ember nézte meg a Face­boo­kon és az Instagramon. Meghatotta az embereket az az elszántság és bátorság, ahogyan Michał Łos megvalósította álmát: pap lett, és bemutatta az eucharisztikus szertartást. Az újmiséjén elhangzott mondata immár végrendelet és meghívás a reményre: „Semmi nem választhat el Jézus Krisztus szeretetétől.” A halál sem.

Forrás és fotó: Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Ti adjatok nekik enni!

Ti adjatok nekik enni!

Többek között Thaiföld, Tajvan, Etiópia, Paraguay, Chile, Szingapúr, India, az Amerikai Egyesült Államok és számos európai ország csatlakozott a szentségimádási lánchoz; közel 700 helyszínen imádkoztak. Ez volt a negyedik ilyen imalánc. Az első alkalommal 18 ország vett részt a kezdeményezésben, most minden korábbit meghaladva 47 ország csatlakozott. Az Oltáriszentség előtt eltöltött egy óra – azon túl, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés egy újabb állomását jelentette – olyan kegyelmeket hordoz, amely túlmutat emberi szándékainkon. Weöres Sándor ezt írta A teljesség felé című kötetében: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Az együttes ima ereje létraként teremtett összeköttetést ég és föld között, segítve Isten és az ember munkálkodását egy jobb és figyelmesebb világért. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Tajvan szigetén a hetente megjelenő katolikus lap hívó szavára 35 plébánia és közösség csatlakozott a szentségimádáshoz. Mexikó egyik városából a következő üzenet érkezett: „Együtt imádkozunk veletek! Ott leszünk a Kongresszuson is!” Az egyik magyarországi résztvevő úgy fogalmazott, már évtizedek óta jár templomba, de a szentségimádással rátalált egy egészen újfajta imamódra, amit mostantól sokkal gyakrabban fog alkalmazni.
Erdő Péter bíboros így buzdított a szentségimádáson való részvételre: „Amikor feltámadása után Jézus Krisztus búcsúzott tanítványaitól, elküldte őket az egész világra, hogy hirdessék az örömhírt. Megígérte, hogy velük lesz mindennap, a világ végezetéig. Velünk van tanításában, kegyelmében, szentségeiben, de különösen velünk van az Eucharisztia ünneplésében és az Oltáriszentségben, melyet a szentmisén kívül is imádattal veszünk körül.”
A szentségimádási lánc folytatódik. A szervezők a 2020-as 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig az alábbi két időpontban hívják imádkozni a hívőket, Krisztus Király és úrnapja ünnepéhez kapcsolódva:
2019. november 23., szombat;
2020. június 13., szombat.

Forrás: Iec2020.hu

Áldott vakációt, örömmel és ujjongással

Áldott vakációt, örömmel és ujjongással

Fotó: Lambert Attila

 

A mintegy kétezer-négyszáz közép- és kisiskolás megtöltötte az aréna küzdőterét és a lelátókat. Az edelényi Szent Miklós Iskolaközpont szervezésében szólították meg Miskolc egyházi iskoláit, a Miskolci Egyházmegye görög­ka­to­likus intézményeit, és hívták meg őket erre a rendhagyó lelki­napra, hogy együtt ünnepeljék a tanév lezárását és a nyári szünet kezdetét. A mottóban megfogalmazott gondolatot para­liturgia, elmélkedés, ének és vers hozta közelebb a gyerekekhez.
A NEK előkészületének részeként megvalósult rendezvényen Fábry Kornél főtitkár köszöntötte a diákokat. Összefoglalót adott az eucharisztikus kongresszus programjairól, és részletesen beszámolt a fiataloknak szóló eseményekről. Egy kisfilm segítségével bemutatta a NEK főbb helyszíneit, és felhívta a jelenlévők figyelmét a szeptemberi ifjúsági eucharisztikus napra, a Forráspontra is. Bemutatta a NEK YouTube-csatornáját, Face­book- és Instagram-oldalát, illetve a szentmisével kapcsolatos kérdésekre választ adó misev­logot is.
Böjte Csaba testvérrel egy busznyi gyerek érkezett Déváról a rendezvényre. Jelen volt Kriza Ákos, Miskolc polgármestere, valamint számos görög­katolikus intézmény iskolalelkésze. A műsorban Si­mor­jay Emese színművésznő verseket szavalt, a találkozó végén pedig az Egri Érseki Fiúkórus adott rövid koncertet.
Elmélkedésében Böjte Csaba a gyermek Jézust állította a középpontba, és történetekkel illusztrálta egy-egy tulajdonságát, elmesélt néhány eseményt az életéből. Szavait para­liturgia és a Role együttes Kájoni János-dalfeldolgozásai kísérték. A dévai gyerekek a színpadra állították a gyermek Jézus szobrát. Trónusát borostyánból font zöld boltív keretezte, melyet az elmélkedés egyes szakaszainál meg-megállva fehér szegfűkkel díszítettek. Jézust felöltöztették, legvégül pedig megkoronázták.
Csaba testvér olyan jeleneteket idézett fel a gyermek Jézus életéből, amelyek a mai gyerekek mindennapjainak is részei. Láttatta az utcán játszadozó, a Jeruzsálemben barátaival „bandázó”, a családi asztalnál vacsorázó és az első munkanapjára induló Jézust. Csaba testvér arra hívta fel a figyelmet, hogy Jézus óriási bizalmat érzett irántunk, amikor eljött közénk. A szerelmes embert megszépíti, amit kedvese iránt érez, és minket is megszépít, ha szeretettel vagyunk egymást iránt. Szükségünk van a szeretetre, és arra, hogy mi is jézusi szemmel lássuk embertársainkat. „Mindenkiről lehet rosszat mondani, de ha jézusi szemmel nézünk rá, megváltozik” – mondta Böjte Csaba, és hozzátette: ez a látásmód teremti meg bennünk azt a bizalmat, ami életkedvet ad akkor is, amikor sötétnek látszik a jövő.
A ferences szerzetes történeteket mesélt arról, hogyan hat az emberre, ha jézusi pedagógiával közelítenek felé. Felidézte egy tizenkét éves fiú sorsát, akit az édesanyja a nagyanyjánál hagyott. A fiú egy napot se járt iskolába, nem tudott sem írni, sem olvasni. Miután nagyanyja meghalt, az édesanyjához került, aki időközben férjhez ment. Útban volt a felnőtteknek, ezért összeszedte jogosnak vélt anyai örökségét, eladta a kávéfőzőt, az órát, aztán amíg a pénzből futotta, utazott. Amikor a pénze elfogyott, Dévára került, Csaba testvér házába. El kellett kezdenie az iskolát, de csak az első osztályba tudták beíratni; még a legkisebbek is előtte jártak az írni-olvasni tudásban. „Amikor cikizték, seprűvel próbálta helyreállítani a tekintélyét, elverte öt osztálytársát.”
A büntetés nem maradt el: a szokásos módszer szerint ötször száz guggolás járt a verekedésért. Csaba testvér is bekapcsolódott a penitencia végzésébe, másnap alig tudott járni az izomláztól. „Tizenöt év elteltével találkoztunk. Kiderült, hogy a legjobb barátai között tart számon engem” – mondta a szerzetes.
Egy másik történet az iskola rosszairól szólt, akik teljesen kikészítették az egyik tanárnőt. A pedagógusok sok mindennel próbálkoztak már, de semmi nem vezetett eredményre, és a helyzet csak egyre rosszabb lett. Csaba testvér ekkor azt javasolta: „Eddig mostuk a fejüket, most mossuk a lábukat.” Felidézte: „Nagycsütörtökön a legrosszabbakat kiültettük. A gyerekek azt gondolták, szemmel akarjuk tartani őket. Aztán egyszer csak azt látták, hogy az igazgató hozza a lavórt, én pedig letérdeltem, és megmostam a lábukat. A légy zümmögését is hallani lehetett. A végén bejöttek a sekrestyébe, kérdezték, miért tettem. »Hátha szentek lesztek, Jézusnak bejött« – feleltem. A tizenkettőből négy a munkatársam lett”.
A ferences atya a barátkozás fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet a Jeruzsálembe zarándokló és a templomban tanító Jézus történetével. Amikor a gyermek Jézusnak nyoma veszett, „miért nem kereste őt Mária egy napon át? Talán gondatlan anya volt? Nem. Megszokta, hogy Jézus el-elmarad a barátaival, »bandázik«”. Csaba testvér szerint nagyon fontos, hogy építsük magunk körül a közösséget, maradjunk párbeszédben egymással. Elmesélte a diákoknak, hogyan fogadta be az első gyermeket: egy asszony azzal kereste meg őt, hogy talált egy gyereket, de nem tudja hazavinni, mert fél a férjétől. Bementek a templomba, imádkoztak. Éppen az az evangéliumi részlet hangzott el, ami a befogadásról szól: „aki egyet is befogad, engem fogad be”. Csaba testvér megszólítva érezte magát. Így kezdődött a dévai történet. Ma több mint kétezer gyermek nevelkedik a dévai Szent Ferenc Alapítvány által fenntartott intézményekben.
Böjte Csaba végül az Eucharisztiáról tanított: Hisszük, hogy Jézus közénk jön. Minden templom betlehemi barlang, és Jézus minden szentmisében kenyérré és borrá, Eucharisztiává lesz. Eljön közénk, és mi vagyunk a pásztorok, a napkeleti bölcsek, amikor elmegyünk hozzá. Ezért fontos számunkra az Eucharisztia, ezért csúcs és forrás.
A találkozó záróáldását Orosz Atanáz püspök adta. Így tanított: a Szentlélek teszi lehetővé, hogy sikerrel járjanak mindazok, akik ma elhatározták, hogy hasonlítani akarnak Jézusra. Ez a mai nap üzenete. A Szentlélek mutatja meg nekünk az utat, ha szeretnénk az Atya akarata szerint élni, fejlődni. „Szabadságra készülünk. Tegyünk bármit, ha szeretjük Istent és embertársainkat, akkor jól alakul a szünidőnk.”