Embertárs

A kassai vértanúk arcának élethű mása

A kassai vértanúk arcának élethű mása

Fotó: Kassai Főegyházmegye

 

A Cícero Moraes brazil specialista által veze­tett munkacsoport a Cseh Köztársaság, a Szlovák Tudományos Akadémia, a pozsonyi Comenius Egyetem, a szlovákiai Jézus Társasága és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye szakembereivel együttműködve a legújabb tudományos módszer alkalmazásával – a kassai vértanúk koponyaereklyéinek segítségével – rekonstruálta a szentek arcképét. Most nyilvánosságra hozták a kutatás eredményét. A nagy érdeklődést kiváltó bemutatón részt vett Bernard Bober kassai érsek, Alojz Tkáč nyugalmazott érsek, Marek Forgáč kassai segédpüspök, a teológiai kar elöljárói, valamint a rekonstrukciót végző szakemberek egy csoportja. A kutatók részletesen beszámoltak a rekonstrukciók elkészítése során felmerült nehézségekről, a problémák megoldásáról és az elért eredmények erkölcsi és szellemi értékéről. Jó volt hallani a különböző országok szakembereinek együttműködéséről, és látni az elért sikereket. Ahogyan négyszáz évvel ezelőtt a különböző nyelvet beszélő vértanúk egymást segítve tettek tanúságot a lelkiismereti szabadságról, úgy most a különböző nemzetiségű szakemberek közös munkája révén elkészülhetett a három szent arcának élethű mása – fogalmazott Gábor Bertalan szepsi esperes plébános.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a kassai vértanúk halálának 400. évfordulója alkalmából 2019. november 13-án, szerdán nemzetközi zarándoknapot szervez, amelynek helyszíne Esztergom lesz.

Forrás: Szepsi Római Katolikus Esperesség

Új tartományfőnök a magyarországi verbitáknál

Új tartományfőnök a magyarországi verbitáknál

Fotó: Peidl Péter

 

Tete Remis 1979-ben született Indiában. Pappá szentelése után hazánkba kapott missziós kinevezést, 2012-ben érkezett Magyarországra. Dolgozott a verbiták kőszegi és budatétényi közösségben is. Az évek során szolgált iskolai lelkivezetőként, prefektusként, hivatásgondozóként, bibliaapostolkodást vezető koordinátorként.
A korábbi gyakorlattal ellentétben Remis atya kinevezése három helyett négy évre szól, ahogyan a rendi tanácstagok megbízatása is. Helyettesének Ghie Marcell SVD atyát, admo­nitornak Juhos Ferenc SVD atyát választotta meg a rendi káptalan, hogy segítsék a tartományfőnök munkáját. Tete Remis Burbela Gergelytől vette át a tartományfőnöki tisztséget. Remis atya a szentmisén mondott homíliájában elsősorban a rendtestvéreihez szólt. Hangsúlyozta, fontos a verbita identitás megőrzése, az evangélium hirdetése. Beszélt a missziós feladatokról és a jövőbe vetett hitről. Szentbeszéde végén, a liturgikus emléknaphoz kapcsolódva fölidézte Munkás Szent József alakját, aki egyszerű emberként is hatalmas munkát végzett az örömhír hirdetésében.
A mise végén a kőszegi hívek szeretetük jeléül egy-egy tortát ajándékoztak a leköszönő és az új tartományfőnöknek.

Forrás: Isteni Ige Társasága

Isten szól hozzánk rajta keresztül

Isten szól hozzánk rajta keresztül

Fotó: Lambert Attila

 

Mikor ismerkedett meg Esterházy János életével, és mi ragadta meg Önt leginkább a felvidéki magyarok két világháború közötti szellemi és politikai vezetőjének személyiségében?
– Esterházy János személyét a szintén Felvidékről származó Molnár Imre történészen keresztül ismertem meg, akinek a felesége lengyel. Molnár Imre az egyetemi tanulmányainak befejezése óta foglalkozik Esterházy János életének kutatásával. Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne javítani a magyar–szlovák viszonyt, mert ez nem egyszerű, s emiatt János boldoggá avatásának ügye sem könnyű feladat. A közelmúltban Krakkóban volt a perindító ülés, és Esterházy János egyik unokája, Alice lányának a fia ugyanazt kérdezte, mint Ön: mi volt az, ami megragadott engem Jánosban? Ő igaz Krisztus-követő volt, mivel mindvégig imádkozott az ellenségeiért, és azért, hogy azok a népek, amelyek Isten rendeléséből egy földön élnek, fogjanak össze. Gyönyörű magyar kifejezés ez: összefogni. Ha ellenségesen vagy közömbösen élünk egymás mellett, nem biztos, hogy teljesítjük Isten akaratát, és ennek következtében nem biztos, hogy megmaradunk. Nagy szükségünk van a valódi összefogásra, és nemcsak politikailag – gondolok itt a visegrádi négyekre –, hanem lelki értelemben is. János példát mutatott ebben, még a hóhéraiért is imádkozott, azokért, akik elítélték, bántalmazták.

Hogyan alakult ki benne ez a lelkiség? Családi háttér, isteni kegyelem vagy a kettő együtt?

– Isten kegyelme a természetre épül, nagyon lényeges, hogy együttműködjünk vele. Biztos, hogy János egész életében vallásos volt. Ugyanakkor a börtönből a nővérének írt egyik leveléből kiderül, 1945-ben, a háború végén azért imádkozott, az Úr Jézus alakítsa át lelkileg, hogy feltétel nélkül, szorosan követhesse őt. Ettől kezdve már nem csak vallásos, hanem mélyen hívő emberről beszélhetünk, akinek leghőbb vágya, hogy valóban egyesüljön Jézus Krisztussal, és ezáltal hozzá hasonlóvá váljon. Olyan volt ez, mint az Énekek énekének könyvében: a vőlegény azt mondja, hogy amíg a menyasszony nem ébred fel magától, addig nem ébreszti fel. Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát. Ő a kezdeményező, de semmit sem tud kezdeni az emberrel, ha az nem veti alá magát neki. Ekkor kezdődik János keresztútja is, igazi kálváriája a Gulagon át a csehszlovákiai börtönökig – nagyon szigorú börtönök voltak ezek. Az utolsó, a mirovi börtön a fegyháznál is sokkal keményebb volt. A legfontosabb az együttműködés Isten kegyelmével: János 1945-öt követően, mártíromságának kezdetétől mindvégig erre törekedett.

Az életrajzát vizsgálva azért megállapíthatjuk, hogy Esterházy Jánost már 1945 előtt is jellemezte a szociális érzékenység. Ő volt az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke, 1942-ben pedig a szlovák Parlamentben egyedüliként szavazott a zsidók deportálása ellen, vagyis szolidaritást vállalt az üldözöttekkel.

– Egyértelmű, hogy politikusként is igyekezett átültetni a gyakorlatba a katolikus keresztény tanítást. Mindig kiállt az igazságtalanul szenvedők mellett, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül. Beszédeiben és írásaiban is gyakran hivatkozott az evangéliumra, Jézus szavaira. Ő az irgalomra hív bennünket, és mi nem mehetünk más irányba. Amikor a háborúban fizikai atrocitások érték a magyarokat, arra kérte őket, hogy ne válaszoljanak erőszakkal az erőszakra, mert akkor nem leszünk hűségesek az evangéliumhoz és az arra épülő civilizációnkhoz.

Esterházy János a II. világháború után elmenekülhetett volna Csehszlovákiából, hiszen akkor már a húga, Mária kivételével a családja nagy része külföldön élt. Ő mégis maradt. Vajon miért?

– Ez nagyon érdekes kérdés. Különösen, hogy tudjuk: amikor korábban a Gestapo kereste, elmenekült, több hónapon keresztül rejtőzködött. Azzal is tisztában volt, hogy mit jelent a szovjet bolsevizmus, hogyan működik az NKVD (Belügyi Népbiztosság, az államigazgatás legfőbb bel­ügyi szerve a Szovjetunióban 1934 és 1946 között – B. D.). Többen kérték, hogy meneküljön el, de nemet mondott, hangoztatva, hogy nincs miért, nem tett semmi rosszat. Pozsonyban az utcán letartóztatták a szovjet katonák, és tizenkét napig őrizetben tartották. Ekkor még nem tudták, hogy kicsoda. János kihallgatást kért Gustáv Husáktól, a Szlovák Kommunista Párt belügyi felelősétől (később a csehszlovákiai kommunista párt főtitkára, 1975 és 1989 között Csehszlovákia államfője – B. D.), hogy panaszt tegyen, bár tudhatta, hogy ez milyen kockázatokkal járhat. Husák rögtön letartóztatta, és átadta a szovjet NKVD-nek. Hamarosan kivitték Moszkvába, a Lub­jan­ka börtönben raboskodott, majd a Gulagon. Lehet, hogy János világosan látta: politikusként, emberként itt már nem tud mit tenni, ezért eldöntötte, hogy megteszi a legtöbbet: feláldozza magát. Leveleiben nemegyszer megfogalmazta: egyetlen dolog volt fontos számára, hogy hűséges legyen Istenhez és a népéhez. Engedte, hogy Isten vezesse. Amikor 1949-ben a Gulagról visszavitték Csehszlovákiába, a hatóságok egy időben megengedték, hogy orvosi ellátásban részesüljön, miután Szibériában skorbutot és tuberkulózist kapott. Ekkor nem volt börtönben. Barátai, rokonai megszervezték számára a szökést. Nagy-Britannia nagykövete hajlandó lett volna kivinni őt Nyugatra. János azonban ezt a lehetőséget is elutasította.

A Kegyelem életfogytig című dokumentumkötetben olvashatjuk János börtönbeli feljegyzéseit és nagyobbrészt húgának, Máriának a hozzá írt leveleit. Mária mindvégig a bátyja mellett állt, lelkileg erősítette, ez gyönyörű történet…

– Mária áldozatot hozott, és nemcsak ő, hanem a családja is. A férje lengyel volt, öt gyerekük született. Legálisan távozhattak volna Lengyelországba, de maradtak, mert Mária nem akarta magára hagyni a bátyját. Ekkor már János édesanyja és nővére, Lujza külföldön, Franciaországban élt. Mária úgy gondolta, János mellett van a helye. Ezért még a szegénységet is vállalta. Rengeteg kérvényt írt a hivatalos szerveknek, melyekben kegyelmet kért a bátyjának. Még a köztársasági elnökhöz is levelet intézett. Az államelnök pedig kegyelemből életfogytiglanra változtatta a bíróság halálos ítéletét. Később huszonöt évre mérsékelték a büntetését, de Jánosnak a Gulagon szerzett súlyos betegségei miatt ez is egyenlő volt a halállal. 1957. március 8-án adta vissza lelkét a Teremtőnek, a mirovi börtönben.

Mária hite időnként megrendül, amikor a hivatalos szervek sorozatos ígéretei ellenére sem történik előrelépés János kiszabadításának ügyében. Úgy érzi, Isten akarata, hogy a bátyja börtönben maradjon. Képtelen arra is, hogy ellenségeikért imádkozzon, szemben Jánossal, akit szentnek nevez.

– Igen, de van itt egy nagyon érdekes mozzanat. Mária lányától megtudtam, hogy az anyai nagyanyja, tehát János édesanyja földi élete végéig mindennap imádkozott Sztálinért, még annak 1953-ban bekövetkezett halála után is. Ez is szorosan hozzátartozik a képhez, hogy János édesanyja ennyire irgalmas szívű volt. Csak nemrég jutott a tudomásomra az is, hogy anyagilag támogatta a kőbányai lengyel templom építését.

Számomra az is elgondolkodtató, hogy János négyéves volt, amikor az édesapja meghalt. Ettől kezdve az édesanyja egyedül nevelte a három gyermekét. A keresztút mintha kezdettől fogva kísérné a család életét…

– Nagyon érdekes tényekkel találkozhatunk János életében. Húszéves korában talán még nem is tudta, hogy politikus lesz, a felvidéki magyarság vezetője. Már ekkor olyan döntést hozott, amely meghatározta az ő és a családja későbbi életét is. Trianon után ahhoz, hogy megmentse a család Nyitra melletti birtokát, el kellett adnia az összes magyarországi ingatlanukat. Már akkor érezte, hogy neki a Felvidéken kell maradnia. Később is többször csábították, hogy költözzön át az anyaországba, de mindig nemet mondott.

Posztulátorként hogyan ítéli meg Esterházy János boldoggá avatásának jelenlegi szakaszát?

– A Szentek Ügyeinek Kongregációja megerősítette: a célunk az, hogy bebizonyítsuk, János vértanúhalált halt. Ez nem egyszerű dolog, mert sem a moszkvai, sem a pozsonyi vádiratban nincs leírva, hogy Jánost a Krisztus iránti gyűlöletből ítélték halálra. Ugyanakkor Erdő Péter bíboros atya nagyon jól megfogalmazta: lehet, hogy nem közvetlenül Jézusba vetett hitéért ölték meg, de biztos, hogy azon tettei miatt, amelyek krisztusi és evangéliumi lélekből származtak. János mindvégig hűséges maradt Krisztushoz és az evangéliumhoz. A per nagyon összetett folyamat. Marek Jędraszewski krak­kói érsek azért vállalta el az eljárást, mert 2017 szeptemberében részt vett János újratemetésén a Nyitra melletti Alsó­bo­do­kon. Elolvasta az Ön által említett, Kegyelem életfogytig című könyvet, és nagyon megérintette a lelkét. Már akkor úgy nyilatkozott, hogy Esterházy János megérdemli a boldog­gá­avatási pert. Az eljárás elindítására Jan Graubner olmützi érsek volt illetékes, ugyanis az ő egyházmegyéjéhez tartozik Mirov, amelynek börtönében János elhunyt. Ő azonban átadta ezt a jogot a krakkói érseknek, aki a vatikáni kongregáció hozzájárulását kérte. Engedélyező válaszában a prefektus, Angelu Becciu bíboros azt írta: „Isten szolgája Esterházy János.” Nem sokkal azt követően, hogy a krakkói érsek kinevezett posztu­lá­tor­nak, létrehozott egy történészi bizottságot, lengyel, magyar, cseh és szlovák tagokkal. Ennek a testületnek az a feladata, hogy összegyűjtse az összes, Jánosra vonatkozó adatot, beszédeket, írásokat. Közben pedig nagyon lényeges, hogy ismerjük meg az igazi Esterházy Jánost mint Isten szolgáját, mint vértanút. A legfontosabb az ima. Amikor Krakkóba készültem a per indítására, akkor kaptam a hírt, hogy édesapám haldoklik. Több mint ötven évig nem járult szentségekhez. Tud­tam, hogy amikor János a Gulagon volt, nagyon erősen imádkozott Lisieux-i Kis Szent Teréz és Kaszap István közbenjárásáért: kérte, Isten adja meg neki azt a kegyelmet, hogy ne haljon meg szentségek nélkül. Ha pedig ez lehetetlen volna, akkor lelkileg legyen képes a tökéletes bűnbánatra. Ezért kértem János közbenjárását, hogy apám még a földi életében béküljön ki Istennel, és ez be is következett. Amikor a perindító ülés lezajlott a krakkói kápolnában, elmondtam ezt a tanúságtételt, ami nagy hatással volt az érsek atyára is. Ráadásul tudtam, hogy tőlem függetlenül másvalaki is kérte János közbenjárását apám ügyében. Nagyon fontos, hogy használjuk ki ezt a lehetőséget, hiszen most már imádkozhatunk a közbenjárásáért. Ugyan­ilyen lényeges, hogy Alsóbodokon, ahol János sírja van, a Kereszt Felmagasztalása-kápolnában minden hónap első szerdáján szentmisét mutatnak be a boldoggá avatásért és a népek megbékéléséért. A boldoggá avatásáért elmondott imába beleírtam, hogy az ő lelki örökségének megvalósításáért, illetve ennek szándékára. A krakkói érsek atya jóváhagyta ezt.

Vannak-e tiltakozások, támadások Esterházy János boldoggá­ava­tási pere ellen?

– Ki kell mondani, hogy szlovák részről akadnak, akik nem örülnek annak, hogy ez a boldoggáavatási per elindult, mert számukra Esterházy János elsősorban politikus. De nem mint politikust akarjuk boldoggá avatni, hanem mint vértanút, és hála Istennek vannak olyan szlovákok is, akik támogatják ezt. Fontos, hogy minél több szlovákkal megismertessük az igazi Jánost, Krisztus követőjét, aki mindvégig, az élete árán is hűséges maradt Krisztushoz. Csak egy jellemző példa: a csehszlovák börtönökben azok, akik nem ismerték Jánost, tehát a valódi bűnözők, azt mondták, ez az ember pap, mert olyan sokat imádkozott. János élő tabernákulum volt, aki a zsebében rejtegette az Úr Jézust, sőt, volt, amikor másokat is áldoztatott. Az egyik rabtársa a magyarok Krisztusának nevezte őt vallomásában. Egyesült a szenvedésben Jézussal. Azt is tudjuk, hogy a Gulagon nem csak magyarokért imádkozott. Megtörtént eset, hogy amikor kórházban feküdt, bevittek egy tizenkilenc éves lett fiút, aki haldoklott. Már a rabokat nagy szeretettel ápoló orvosnő is lemondott róla. János ekkor Kis Szent Teréz és Kaszap István segítségét kérve imádkozni kezdte a kilencedet a fiú gyógyulásáért. A kilencedik napon a fiú felült, evett, majd kiment dohányozni. Majdnem teljesen meggyógyult. János együttműködött Isten kegyelmével, teljesen Istenre bízta magát. Ezért lett vértanú, s rajta keresztül Isten szól hozzánk.

Jó együtt lenniük a testvéreknek

Jó együtt lenniük a testvéreknek

Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1971. április 18-án Gyulafehérváron tízen, szeptember 12-én Ditróban ketten részesültek Isten szolgája Márton Áron püspök kézfeltétele által a papság szentségében.
Húsvét hetében, évtizedes hagyományt követve, a ma élő kilenc egykori évfolyamtárs közül ismét összegyűltek nyolcan, hogy hálát adjanak az elmúlt évekért, és Isten segítségét kérjék további életükre, szolgálatukra.
Április 24-én este érkezett meg Vecser Lászlóhoz a linzi Papnevelő Intézetbe a hét vendég: Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök Budapestről, Ambrus Vilmos főesperes plébános Maros­lu­das­ról, László András plébános Újtusnádról, Gábor Zoltán plébános Szépvízről, Ferenc István nyugalmazott plébános Marosvásárhelyről, Pálos István kanonok, plébános Nagyváradról és Sándor Tivadar plébános Arad-Gájról. (Az egykori tíz évfolyamtárs közül hárman, Sáska Jenő, Siklódi Sándor és Kolozsvári István már nincsenek közöttünk.)
A találkozás csúcspontja a koncelebrált magyar nyelvű szentmise volt, amelyet csütörtökön délelőtt mutattak be a linzi Belvárosi templomban (Stadtpfarrkirche). A főceleb­ráns Cserháti Ferenc segédpüspök, az ünnepi szónok Ambrus Vilmos plébános volt. Hívei egy csoportjával – köztük erdélyi származásúakkal – Szabó Ernő linzi magyar lelkész is csatlakozott az ünneplőkhöz.
Szentbeszédében Ambrus Vilmos többek között arról beszélt, hogy a pap életében a szavak mellett nagyon fontosak az olyan tettek is, amelyek által a feltámadt Jézusra irányíthatja az emberek figyelmét.
A szentmise után plébánialátogatás következett, majd a lelkipásztorok megtekintették a jezsuiták templomát, amely a XVIII. században, a Linzi Egyházmegye alapításakor püspöki székesegyház volt. A találkozó résztvevői délután betértek a jelenlegi püspöki székesegyházba, a 62 éven át épült Mariendomba, amely 2024-ben ünnepli majd felszentelésének századik évfordulóját. A húszezer férőhelyes dóm Ausztria legfiatalabb ilyen hatalmas temploma. Tornya 135 méter magas, és csak azért nem magasabb, mert a császár nem engedélyezte, hogy meghaladja a bécsi Stephansdóm tornyának méretét, amely 137 méteres.
A lelkipásztorok a találkozó során beszámoltak egymásnak jelenlegi munkájukról, örömeikről és gondjaikról.
Az együtt töltött napok után a búcsúzás is igazolta a zsoltáros szavainak ma is érvényes igazságát: jó együtt lenniük a testvéreknek. Jövőre szintén húsvét hetében találkoznak az egykori évfolyamtársak, mégpedig Csíksomlyón, a Jakab Antal Házban. És már most készülnek 2021-re, amikor, ha Isten engedi, aranymisésekként Gyulafehérváron adnak majd hálát a kegyelmekért.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Tartsuk szem előtt a személyes hit megerősítését

Tartsuk szem előtt a személyes hit megerősítését

Fotó: Ács Tamás

 

A budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való felkészülés jegyében telt május első napja a győri Káptalandombon. A Veres András megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki konferencia elnöke által kezdeményezett egyházmegyei zarándoklat középpontjában az Oltáriszentség, a Szent Család példája és a missziós kereszt állt.
A program délelőtt Veres András megyéspüspök köszöntőjével kezdődött, majd a Nagyboldogasszony-székesegyházban Fábry Kornél, a NEK főtitkára beszélt a világesemény előkészületeiről és kulisszatitkairól a Győri Egyházmegye különböző pontjairól érkezett zarándokoknak. Előadása után a győrújfalui Öröm Hírnökei ének- és zenekar zenés áhítattal segítette a híveket a szentmisére való felkészülésben.
A liturgia főcelebránsa Veres András püspök volt, és Fábry Kornél, valamint a Győri Egyházmegye papsága konce­leb­rált. „Különösen szolidárisnak kell lennünk mindazokkal, akik szükséget szenvednek. Ha az eucharisztikus asszonnyal, Máriával szemléljük Jézus arcát, általa minden embertársunkban megtanulhatjuk felfedezni Isten arcát. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a gyermek Jézus sokat tanult édesanyjától, Szűz Máriától és nevelőapjától, Szent Józseftől. Az emberré válás iskolája számára is a család volt, a názáreti otthon. Az áldozatvállalásra való készséget, amely legteljesebben a kereszten mutatkozott meg, minden bizonnyal tőlük sajátította el. Mária keresztútja már az angyali üdvözletkor elkezdődött, amikor egyedül ő tudta, hogy a gyermek, akit fogant, Isten Fia. Jézus és Mária keresztútja a Golgota felé menet találkozott, és ekkor teljesedett be Simeon jövendölése: »a te lelkedet is tőr járja át« (Lk 2,35). De jó volna, ha minden szülő képes lenne szavaival, életpéldájával megtanítani gyermekének a helytállást, az áldozatvállalást és a hűséget! Ha képesek volnánk több áldozatot vállalni egymásért, biztosan nem lenne ennyi összeomlott család” – hangsúlyozta szentbeszédében a Győri Egyházmegye főpásztora.
A szentmise után a szervezők a Püspökvár kertjébe várták a családokat, ahol a Hangra­forgó együttes hívta zenei kalandozásra az érdeklődőket. A zenészektől Veres András megyéspüspök és Reisner Ferenc, a Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektora vette át a pódiumszínpadot. Beszélgetésük alapjául a hívek előzetesen megfogalmazott kérdései szolgáltak. A kérdezők a délután folyamán hallhattak a főpásztori szolgálat mai kihívásairól, a fiatalok megszólításának lehetőségeiről, és választ kaphattak az Egyház és az egyházmegye jövőjét érintő kérdésekre is.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke azt is megosztotta a jelenlevőkkel, hogy mi volt a szándéka az egyházmegyei zarándoklat meghirdetésével: „Szeretném, ha minél több közösségi élményünk lenne egyházmegyei szinten. Hiszen Jézus Egyházat, közösséget alapított: ki akar emelni bennünket sokszor szűkös világunkból. Úgy látom, egyházmegyénk plébániai közösségei is gyakran elszigetelten működnek. Fontos, hogy szélesebb körben is megéljük: jó az Egyházhoz tartozni.” A zarándoklat házigazdája kifejtette, hogy nem aggódik az Egyház jövője miatt. „Egy idősebb pap testvér, aki már nincs közöttünk, lelkipásztori szolgálatom elején gyakran emlékeztetett arra, hogy a háború előtt sem voltak vallásosabbak az emberek, mint a mi időnkben. Lehet, hogy többen voltak a templomban, de nem voltak vallásosabbak, nem volt mélyebb a hitük. Ez a gondolat mindig megerősített abban, hogy nem kell aggódnunk a hívek létszáma miatt, inkább a személyes hit megerősítését kell szem előtt tartanunk” – fogalmazott beszédében Veres András megyéspüspök.
A káptalandombi programok idejére az egyházmegyei ostyasütő is megnyitotta kapuit a látogatók előtt, a Nagyboldogasszony-székesegyház fatimai kápolnájában pedig szentségimádásra nyílt lehetőség. A Forrás Filmklub vetítésén Ladislao Vajda Vigasztaló Marcelino – Kenyér és bor című filmjét láthatta a közönség a Triangulum Galériában. A gyerekeknek a Győri Egyházmegye hitoktatói tartottak foglalkozást, A missziós kereszt gyerekszemmel címmel. A Győri Egyházmegyei Karitász munkatársai is igyekeztek hasznos időtöltést kínálni a kicsiknek: ők kézműves-foglalkozásra hívták a legfiatalabb zarándokokat.
A programsorozat a Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet elöljárói és növendékei által vezetett Mária-köszöntővel és főpásztori áldással zárult a Könnyező Szűzanya kegyoltára előtt.

Forrás: NEK Titkárság

Faültetéssel emlékeztek Kelemen Didákra Miskolcon

Faültetéssel emlékeztek Kelemen Didákra Miskolcon

Kelemen Didák 1702-ben lépett be a minorita rendbe, ekkor vette fel a Didák nevet. 1717-ben tartományfőnök lett. Élete során templomokat, iskolákat építtetett, gondoskodott az árvákról és az öregekről. Az általa emelt minorita templomban helyezték örök nyugalomra. Boldoggáavatási eljárását, amely napjainkban is zajlik, az akkori erdélyi püspök kezdeményezte 1794-ben.
Halála évfordulóján, április 28-án Kelemen Didák-emléknapot tartottak a miskolci minorita templomban. Az eseményre az erdélyi Kézdialmásról (Baksafalva), Didák atya szülőfalujából is érkeztek zarándokok, Kopácsi Ferenc plébános vezetésével.
A megemlékezés Szalkai Zoltán József, a minorita templom plébánosa köszöntőszavaival kezdődött, majd a templomépítő sírjánál imádkoztak. Baksafalva csillaga címmel irodalmi műsor hangzott el a Versbarátok Köre előadásában. Mint minden évben, idén is sor került a Kelemen Didák-díj átadására, melyet tizenegy évvel ezelőtt Kalna Zsolt egykori minorita tartományfőnök alapított. Idén a díjat Czikora Ágnes újságíró vehette át a plébánostól.
A vasárnap délelőtti program ünnepi szentmisével folytatódott, amelyet Szalkai Zoltán József és Kopácsi Ferenc plébánosok mutattak be. A szentmisét koncert követte, melyen a Cardinal Mindszenty kórus és a Szent Ferenc kórus közreműködött, Gergely Péter Pál vezényletével.
Az ünneplők megkoszorúzták a templom melletti Földes Ferenc Gimnázium falán lévő Kelemen Didák-emléktáblát. Mások mellett a minorita rend, a plébániai közösség tagjai, Miskolc város önkormányzata nevében Kriza Ákos polgármester, a kézdialmási zarándokok, valamint a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének képviselői helyezték el az emlékezés koszorúit.
A délelőtti programban ugyan nem szerepelt, de kedves meglepetés volt a jelenlévők számára, hogy az Erdélyből érkező zarándokok egy kis ezüstfenyő-csemetét hoztak el Miskolcra, melyet Didák atya tiszteletére a rendház előtti parkban ültettek el.

Szöveg és kép: Fojtán László

Egyházmegyei ministránstalálkozó Szombathelyen

Egyházmegyei ministránstalálkozó Szombathelyen

Egymás megismerése és az egymás hitéből való épülés, ez adja az esemény jelentőségét – fogalmazott Böjti Balázs körmendi káplán, egyházmegyei ministránsreferens. Hangsúlyozta: a ministránsok számos feladatot látnak el a liturgiában, ezért fontos, hogy mindig legyenek, akik vállalják ezt a szolgálatot.
A nap során több fiatal is elmondta, hogy szívesen ministrálnak a vasárnapi és a hétköznapi miséken is. Nem kényszerből teszik ezt, hanem azért, mert átérzik az oltár körüli szolgálat jelentőségét, és tudják, ezáltal is kifejezhetik, megvallhatják a hitüket.
Köbli Tamás őriszentpéteri plébános elmesélte a fiataloknak, gyermekként mit jelentett számára a ministrálás, miért maradt kitartó ebben a szolgálatban. Szólt arról is, hogy milyen szerepet játszott mindez papi hivatásának alakulásában.
Ebéd előtt játékkal, anyák napi meglepetés készítésével, tánccal, énekléssel tölthették az időt a résztvevők.
A találkozó szentmisével zárult, amelynek főcelebránsa Székely János szombathelyi megyéspüspök volt, aki szentbeszédében apostolkodásra biztatta a résztvevőket.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Együtt szabadulunk

Együtt szabadulunk

Fotó: Börtöncursillo

 

Láthatjuk, hogyan zúzza szét Jézus a lélek bilincseit, hogyan rombolja le a falakat, ha a végtelen égi szeretet a lehető legszűkebb földi korlátok – ha úgy tetszik, rácsok – közé szorítja magát, önként és érdemeletlenül. A börtön­cur­sillo szakmai hétvégéje minden résztvevőnek a szívébe véste, hogy a külső-belső szabadsághoz egyedül Jézus lábnyomai vezetnek el.
„A száz, az nagyon sok.” Nem gondoltam volna, hogy egy keresztény találkozóról szóló cikket éppen egy Besenyő Pista bácsitól származó szállóigével indítok majd, de Istennek jó a humora. A fenti – kétségkívül magvas – gondolatot sokat idéztük április 25–28. között Balatonszárszón, hiszen a református SDG Konferenciaközpontban majdnem százan gyűltünk össze, katolikus, református, baptista és más keresztény cursillós testvérek az ország – sőt a Kárpát-medence – minden tájáról, hogy megismerjük a börtön­cur­sillo munkásságát, és megtaláljuk benne a magunk helyét.
A csütörtök délutántól vasárnap ebédig tartó rendezvény – ahogyan azt Eperjesi Tamás rektori nyitóbeszédében előre jelezte – valóban belső lelki utazásra vitte a jelenlévőket, akik emellett sok új ismerettel és kapcsolattal is gazdagabbak lettek. A találkozót Tóth Viktória abaújvári református és Szabó István ferencvárosi görögkatolikus lelkészek lelkivezetői szolgálata kísérte. Az előadásokkal, tanúságtételekkel, worksho­pok­kal, csoportos beszélgetésekkel, zenével, játékkal teletűzdelt program jóval többet jelentett annál, mint hogy száraz felsorolással emlékezzünk vissza rá. Épp ezért tíz (plusz egy) olyan gondolatot adnék közre, amelyeket mi is életre szóló ajándékként hoztunk el Szárszóról.

A siker feltétele: térdelőrajt

„A világ kizárólag térdepelve ismerhető meg” – ezt Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, miniszterelnöki biztos mondta A nyomorúság hieroglifái című előadásában, amely a peremen élőkről, elsősorban a hajléktalanokról, a cigányságról és a leszakadó térségekben lakó emberekről szólt. Úgy fogalmazott: az ember térdelve közelebb van testvéréhez, saját magasságának, tehát erejének felét áldozza azért, hogy a másikat megismerje, miközben térdet hajt Isten előtt is. Vecsei Miklós arra is felhívta a figyelmet, hogy a szegénységet a nyomortól a perspektíva és az emberi méltóság megléte különbözteti meg. A nyomorúságban élők számára a tér és az idő mindig az adott pillanatra szűkül, ezért a leghatékonyabb segítség az, ha tisztelettel és jelenléttel elvezetjük őket az értékesség tudatáig, a célok kitűzéséig – mondta.
Az értékesség tudatát és a célt a Jóistennél találhatjuk meg: erről már Rácz Miklós beszélt, aki többszörösen is kisebbségi helyzetben, Ukrajnában magyar cigányként él, és kitartóan dolgozik azon, hogy kárpátaljai cigány fiatalokkal foglalkozhasson. Isten szemében senki nem ér kevesebbet másoknál, ő azt nézi, ami a szívünkben van – idézte fel.

Nem le, hanem oda

Lólé Attila szabadult fogvatartott a megrendítő tanúságtételének végén ezt a kérdést tette föl a jelenlévőknek: képesek vagyunk-e Krisztus átszúrt sebén át nézni a nyomorultakra? A drogfüggőségtől Isten irgalmának hirdetéséig jutó férfi az élő példa arra, hogy nem lehajolni kell az elesetthez, hanem odahajolni hozzá. Nem csak ő, de más előadók is szembesítettek bennünket azzal a kérdéssel: vajon magát a szenvedő Krisztust látjuk-e az elesettekben, vagy csak odáig jutunk, hogy „ők is emberek”, esetleg hogy „Isten Fia értük is meghalt”? Miklós Zoltán Hunort a szeretetlenséggel és a megfelelési vágyával való küzdelme korábban szélsőséges eszmék felé hajtotta, ám ma már lelkészként dolgozik a népek megbékélésén. Előadásában elmondta, hogy Isten ingyenes, bizalmat megelőlegező szeretete képes kitisztítani belőlünk a haragot és az előítéleteket, amelyektől saját erőnkből nem tudtunk megszabadulni.

Isten nem metafizikai vész­kijárat

Ez Lólé Attila gondolata. A volt fogvatartott Isten szívfacsaróan indokolatlan szeretetének és az emberi törődésnek felemelő erejéről tanúskodott. A hallgatóság állva, könnyes szemekkel tapsolta meg, és újra átélhette, hogy az Atya nem menekülési útvonal, hanem örök szabadulás. Hiszen – ahogy Schuckertné Szabó Csilla, a büntetés-végrehajtásban dolgozó munkatársunk mondta – a legrosszabb börtön a bezárt szív. A tudat, hogy mindannyian rászorulunk a kegyelemre, egyrészt Istennel, másrészt egymással is összeköt bennünket, és arra is emlékeztet, hogy Isten ereje a gyengeségben rejlik. Ehhez a gondolathoz kapcsolódott a hétvége egyik legnagyobb hatású dalának egyik sora is: „Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni” – énekelte a gitárjátékával és bátorító, vigasztaló énekével szolgáló Olasz Timi.

Hallgass, utána hirdess!

Mindenki számára tanulságos – és valljuk be, lélekcincáló – volt Butsy Lajos atya, börtönlelkész tanúságtétele is, amely arról szólt: létfontosságú, hogy meghallgassuk, akivel törődünk. Van, hogy csak a harmadik, negyedik alkalommal jut el valaki odáig, hogy kimondja az igazságot – fogalmazott az atya, aki fontosnak tartja az empátia és a szimpátia megkülönböztetését is. Empatikus vagyok az emberrel, de nem szimpatizálok a bűnével – foglalta össze Lajos atya, aki nem mellesleg A fegyházlelkész című dokumentumfilm főszereplője. Ehhez a gondolathoz Vatai Gyula is kapcsolódott: többször hangsúlyozta, hogy meg kell hallanunk a bűn történetét is egy ember életében, és meg kell látnunk a harag mögött a kegyelemért nyöszörgőt is.

Jó a szabadság, de mire?

A volt váci börtönparancsnok nem véletlenül nyerte el a „Mr. Katarzis” becenevet. Őrzője vagyok-e a testvéremnek? címmel Vatai Gyula tartotta a hétvége egyik leginkább felkavaró előadását, melynek egyik kulcsa a szabadság értelmezése volt. Mint mondta, a szabadságunk nem arra való, hogy válogassunk, hogy elvesszünk a lehetőségekben. Azért kapjuk, hogy szerethessünk, hiszen a szabadság a szeretet alapfeltétele. Anélkül nem lehetséges viszontszeretni sem Istent, sem a másik embert. Az előadó arra hívott mindenkit, hogy legyen nagyon őszinte magával: aki csupán „szerepelni” akar, annak a börtön falai között nagyon nehéz lesz a dolga, ugyanis mi emberileg semmit nem tehetünk, csak a Jóisten viheti végbe az akaratát általunk. „Ne higgyük, hogy mi nem vagyunk olyanok” – mondta, utalva a farizeusra, aki azért hálálkodott, hogy kevésbé bűnös, mint embertársa.

Szárszónak is egy(ség) a vége

Nem csak a pénteki kerekasztal-beszélgetésen, de a hétvége minden napján – ahogyan a cursillo egész működésében – felemelő volt átélni, hogy különböző felekezetekhez tartozó testvérek nem az eltérésekkel, hanem többnyire egymással és a közös üggyel törődtek. Egészen a szentmiséig, illetve istentiszteletig nem derült fény arra, ki melyik felekezethez tartozik. Szabó István atyához és Tóth Vikihez lelki beszélgetésre is lehetett menni, a programok között együtt énekeltünk katolikus és református dalokat… Olyan testvéri légkör alakult ki, amely sokakat megindított. Az egységre törekvést példázta az a kerekasztal-beszélgetés is, amelyen Lukácsy György újságíró vezetésével Dani Eszter, a református Missziói Iroda vezetője, valamint Székely János szombathelyi megyéspüspök beszélgettek a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás témájában. A püspök úgy fogalmazott: a Krisztushoz vezető utat kell keresnünk, mert az egymáshoz is elvezet minket.

Büfékocsi az Úr vonatán, avagy sokféle a szolgálat

Van, aki fogvatartottal levelezik, van, aki már börtön­cur­sillós munkatárs, sokan háttérimájukkal vállalnak szolgálatot, megint mások a szervezésben, némelyek a büfében segítenek… A lényeg, hogy „jó vonatra szálljunk”, ami az üdvösség felé vezet: biztosan megtaláljuk rajta a leginkább nekünk való feladatot ahhoz, hogy szolgáljunk. A lehetőségek feltérképezésében nagy segítségünkre volt az a work­shop, amit Herczeg Zsuzsi és Saly Miklós tartott: a börtönök földrajzi elhelyezkedésétől saját lelki-szellemi-anyagi helyzetünkön és a börtön adta kereteken keresztül a talentumainkig sok mindent áttekinthettünk, ki-ki elgondolkodhatott a maga szerepéről. Dékány Éva személyes tanúságtétele pedig egy parányi baptista közösségnek a fogvatartottak érdekében végzett önkéntes munkájáról szólt, ami azt a gondolatot plántálta a hallgatóság lelkébe, hogy mindent senki nem tud megtenni, de valamit mindenki tehet.

A Szentlélek is szokott szakmázni

Rendkívül fontosak voltak azok a börtönnel, büntetés-végrehajtással, illetve a börtönökben tartott cursillók lebonyolításával kapcsolatos gyakorlati ismeretek, amelyeket Schuckertné Szabó Csillától, valamint Paróczi Tamás és Kelemen Róbert, illetve Berecz Balázs börtöncursillós munkatársaktól kaptunk. Tőlük tudtuk meg, mik a börtönbe való belépés szabályai és feltételei, meddig terjed a felelősségünk és a jogkörünk, kikkel és hogyan szükséges együttműködni a cursillóhoz, mi a börtönlelkész szerepe, milyen hatalmas az elő- és az utócursillo jelentősége, és persze azt is, hogy kellő tájékozódás, felkészülés, helyismeret és szakmai segítség nélkül bele se kezdjünk a „buliba a böriben”.

A legtöbb hős láthatatlan

Szegedi Tamás színművész pénteken François Villon-versek előadásával hívta fel a figyelmet arra, hogy a törődés hiánya a gonosz munkálkodásának kedvez. Szombat este Tamás és Balogh Rodrigó Prima Primissima díjas rendező a BörtönHeroes című work­sho­pon egy fiktív elítélt történetén át vezették el a résztvevőket ahhoz a felismeréshez, hogy rengeteg hétköznapi hős láthatatlan marad. Pedig némi odafigyeléssel akár elő is csalogathatnánk őket. Vecsei Miklós például előadásában képet mutatott A hajléktalan Krisztus című szoborról, majd egy hasonló testhelyzetben a padon fekvő, valódi hajléktalan fotóját vetítette ki. Azt mondta, hogy a szobor abban hasonlít az emberhez, hogy ha simogatják, fénylik…

„Ó, vuni-vuni-vunn, ó, vun­ni!”

A kedves olvasóknak elárulom, hogy ez egy afrikai törzsi ének kezdősora – vagy nem az. Nekünk mindenesetre rengeteg vidám percet szerzett sok más mókás közösségi játékhoz hasonlóan, amelyeket Gaga Zsuzsi vezetett. Kreativitása és frappáns irányítása révén óvodásoknál is több mondókát és játékot tanultunk meg négy nap alatt, és ha más izmunk nem is, a rekeszizmaink biztosan elfáradtak. Zsuzsi emlékeztette a csapatot arra, hogy aki örömhírt visz, az legfőbb eszközévé a nevetést, a dalolást és a játékot tegye.