Embertárs

Nem vagy egyedül

Nem vagy egyedül

Fotó: Lambert Attila

 

Az előtérben és az ebédlőben óriási a nyüzsgés, amikor 6 óra körül megérkezünk. Nem telik bele két perc, és már­is összefutok Bittsánszky Sárival és Jánossal, akik sokáig országos An­ti­óchia-veze­tők voltak.
Tőlük tudom meg, hogy valahol az iskolában kitettek egy fényképet, amin én is rajta vagyok. 1998-ben ugyanis mi, a budapesti rókusosok itt jártunk az első hétvégén.
Vacsora után a sötét kerten át a tornaterembe megyünk, és megkezdődik a mesébe ágyazott emlékezés. A jubileumi hétvége két vezetője a húsz éve alvó Csipkerózsika és a herceg, aki most csókkal ébreszti fel. Hamarosan azzal szembesülök, hogy itt minden mese. Kiderül ugyanis, hogy milyen sokféle mesehős bőrébe bújtak a kanizsai anti­óc­hiások az elmúlt húsz év harmincnégy hétvégéjén. Kalózok, bohócok, indiánok, lovagok… – ennyit sikerül felírnom, de már ez a néhány példa is elég, hogy megérezzem, a kanizsai Antióchiát mekkora kreativitás, lelkesedés, mennyi humor és vitalitás jellemzi. Ezt állapítom meg akkor is, amikor a mai alkalomra készült koreográfiát kezdik eltáncolni, mutogatni, és bármilyen bonyolult is, mindenkinek sikerül megbirkóznia vele. Aztán a szintén erre az alkalomra írt indulót énekeljük. De mindez csak bevezetés, sőt a bevezetés bevezetése csupán. Ami most következik, abból lehet igazán megérteni, milyen hőfokon ég a kanizsai Antióchia – és már húsz éve! Korábbi vezetők: Meme (Némethné Horváth Emília) és férje, Imrus meg Kóré Peti mesél nagy lelkesen. Arról számolnak be, hogyan hozott az életükbe újra meg újra vidámságot az Isten. Hogyan váltak elkötelezett antióchi­ásokká (itt úgy mondják: antisokká). Hogyan adták tovább az Anti­ó­chiát Sopronban, Kaposváron és Siófokon. A 34 hétvégén, amit szerveztek, 905 fiatal vett részt. Hallgatom őket, és az a benyomásom: olyasmit akarnak elmondani, ami szavakba foglalhatatlan. A közösség átalakító erejéről beszélnek; a lelkesedésről, amely a valahová tartozásból, egy nagy lelki család tagjává válásból fakad.

Szombaton az az első dolgom, hogy megkeressem a mai vezetőt (itt úgy mondják: hátteret), Gál Gábort. Az Anti­óchi­ába Kóré Peti hívta tizennyolc évvel ezelőtt. Az antióchiás korosztályból idővel kinőtt, de mint segítőnek, a közösségvezető „segédmunkásának” továbbra is hasznát vették, mondja rokonszenves szerénységgel. Aztán amikor Petiéknél megszületett a második baba, legkézenfekvőbb pótmegoldásként ő lett a szervezési feladatok felelőse, Arányi Zoltán atya segítője. Az Antióchia legfőbb vonzerejének a közösségi élmény intenzitását tartja. Az összetartozás-tudat kivételes erejét.
Néhány perccel később a nagykanizsai Antióchia élő legendáival, Memével és Imrussal is le tudok ülni beszélgetni. Az a kirobbanó energia, amivel mindmáig jelen vannak a közösségben, számomra mindig szinte hihetetlen volt. Azt hiszem, ők már akkor „antisok” voltak, amikor még nem is hallottak az Antió­chiáról. Elmesélik, hogy 1996 táján mennyire kerestek olyan közösséget, amelynek világosan lefektetett alapelvei, kidolgozott módszere van, és ahol a lányaik barátokat találhatnak. Amit Budapesten tapasztaltak, amikor tizennégy fiatallal elmentek egy ottani hétvégére (én is a vendéglátók között voltam), az pontosan megfelelt az elképzeléseiknek. Fontos volt nekik például, hogy az Anti­óchiá­ban nem magasröptű tanítások, hanem személyes példák révén erősödhet a fiatalok hite, hogy a gondjaikat, kétségeiket egymással oszthatják meg. Kimondhatják, ami bennük van, és meghallgatják őket. Megismerik egymás lelkét, és fokról fokra megérzik, hogy nincsenek többé egyedül.

A közösség tagjai a sportpályán húszas alakzatba rendeződnek, és erről drón­fel­vétel készül. A karmester – ki más? – Meme. Nagyon kedves, spontán, kicsit ügyetlen az egész: mindenki aranyos.
A tornateremben pár perccel később püspöki fórum következik. Varga László előadással kezdi. A Szentlélek egyszer megszólította – mondja –, és arra kérte, hogy ossza meg az életét a szegényekkel. Ipolytölgyesre, az értelmi sérültek intézetébe szeretett volna kerülni, de a püspöke Somogysámsonba helyezte. Itt arra indította a Lélek, hogy vegye magához csaknem teljesen béna, nehezen beszélő barátját. Először úgy tűnt, nem fog sikerülni segítőt szerezni (Varga atya gerincbeteg lévén nem emelhetett), de aztán azt is küldött az Úr. Jézus mindig a kicsinyhitűség miatt feddi meg legjobban a tanítványait.
Más a tanult, és más a valódi hit. Ezt jól példázza – folytatja már egy kérdésre válaszolva a püspök – Lázár feltámasztásának története. A nővérei hisznek a feltámadásban, ugyanakkor nem hisznek abban, hogy Jézus fel tudja támasztani a testvérüket. Ez a kettősség mindannyiunkra jellemző.
Az Antióchia nem önmagáért van, hanem a világért. Azokért, akik még nem ismerik Jézust.
Elhangzik egy, az iszlám térhódítás veszélyére vonatkozó kérdés. A püspök nagyon határozottan válaszol. Jézus azt mondta: „Ne féljetek!” A nyilvánosságban manipulálnak, félelmet keltenek, ideológiákat próbálnak szakrális szintre emelni. A világon ma hetvenmillió ember van úton, akik elvesztették a hazájukat. Az irgalmasság egyik testi cselekedete az idegenek befogadása. Ehhez kell tartanunk magunkat, és például a hajléktalansorba került fele­ba­rátainkkal kapcsolatban is fontos lenne tudatosítanunk, hogy ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk.

A fórum után sikerül néhány percre elcsípnem a hétvége két legelfoglaltabb emberét: Kiss Klaudiát és Timár Jánost, a vezetőket. Klaudia a nagyobb testvérei után szinte belenőtt az Antióchiába. A barátok nagy szerepet játszottak abban, hogy maradt; más közösségekben tapasztalatai szerint nem születnek ennyire erős barátságok. Fontos a nyugalom is: hogy az Antióchia kiragad a hétköznapokból. A vigasztaló, bátorító szavak, amiket itt lehet kapni, az őszinteség légköre: számára ezek jelentik a legtöbbet, mondja János.
Más ember lennék, ha nem kerülök az Antióchiába: bizonyára lázadó indulatok feszülnének bennem, és nem volna ennyire intenzív az istenkapcsolatom. Itt egymással beszélgetünk Istenről, a kereszténységről, és nem csak papoktól hallunk róluk. Ez is nagyon fontos, teszi hozzá Klaudia.

A közeli Jézus Szíve-templom megtelik a püspöki misére. A prédikáció témája az evangelizálás. Sötétségtől szenved a világ, és mi nem segítünk rajta. Másokért, a világért kell élnünk. Hogy hányan hallják meg az örömhírt, tőlünk is függ, hangsúlyozza Varga László.

­

Kóré Peti mint született szervező népszerű tag lett a feleségével, Horváth Anitával 2011-ben, amikor Memééknek rengeteg egyéb közösségi munkájuk mellett már sok volt az Antióchia. A 24. hétvégét már ők koordinálták, a 23.-on pedig úgy vettek részt, hogy mindent alaposan megfigyeltek, készültek a nagy fel­adatra. A teljes önállóság még­is emberpróbáló, sőt kissé félelmetes volt.
Anita már a gimnáziumtól fogva közösséget keresett, és az Antióchiában találta meg az ideálisat, amiben Petinek is szerepe volt. A világ, amiben élünk, sok veszélyt rejt, aggodalomra okot adó folyamatok játszódnak le benne – az Antióchia védelmet jelent. Anita soha sehol nem tapasztalt ekkora nyitottságot: az Antióchiában a bizalom légköre jellemző. Egymást és a rászorultakat is segítő közösség ez, amely minden évben részt vesz a Máltai Szeretetszolgálat sparos segélyakciójában.

Öreg este van már, amikor hazaindulunk. Pontosabban csak indulnánk, mert kollégám, Lambi – aki az autót vezeti – sehol sem találja a szemüvegét. Tűvé tesz érte mindent, aztán arra jut, hogy a templomban maradhatott. Már éppen elkérnénk a templomkulcsot, amikor Gál Gábor jön szembe. Lambi elpanaszolja neki az esetet (így nem tudunk hazamenni), mire Gábor, mint egy unatkozó illuzionista, a legtermészetesebb hangon közli: „Megtaláltam, és az öltözőbe tettem.”
Hát ilyen a nagykanizsai Antióchia.

Fáradhatatlanul adni és szeretni

Fáradhatatlanul adni és szeretni

Fotó: Simon Erika

 

Az alapítás évfordulóját október 19-én jótékonysági esttel ünnepelték a templomban, Szünderné Havasi Erzsébet festményeinek kiállításával és a székesfehérvári Kodály Zoltán Általános Iskola, Gimnázium és Művészeti Iskola kórusainak nagy sikerű koncertjével.
Tóth Tamás plébános ünnepi köszöntőjével kezdődött az esemény, amelyen számos érdeklődő részt vett. A lelkipásztor megemlékezett az alapítókról és munkájukról, amely egy negyed évszázad szeretetszolgálati tevékenységét alapozta meg. Megköszönte a karitászcsoport tagjainak, hogy fáradságot nem ismerve támogatják a legelesettebbeket, teljes önzetlenséggel, elfogadással és szeretettel. Szünderné Havasi Erzsébet festőművész kiállítását Szabó Imréné nyitotta meg. A művész néhány képének bevételét a Prohászka karitászcsoport jótékonysági céljaira ajánlotta fel. Az esten fellépett Dőry Magdolna és Tőke Zsófia előadóművész.
Spányi Antal megyéspüspök, a Katolikus Karitász püspök elnöke köszöntötte a jubileumát ünneplő karitászcsoport tagjait. Elmondta, az Egyház alapvető küldetése az elesettek támogatása. A kezdetekkor az apostolok diakónusokat szenteltek fel erre a szolgálatra, hogy a közösségben támogassák a rászorulókat, gondoskodjanak a betegekről és a magányosokról. Ma a karitász vállalja fel ezt a feladatot a Katolikus Egyházban.
A főpásztor az önkéntesek munkájára visszatekintve elmondta, a karitászcsoport szerves része az egyházköz­ség életének. A szentmisékben minden alkalommal imádkoznak azért, hogy ez a templom otthonná váljon a betérők számára. Gyakran vállalnak szerepet a különböző közösségi programok szervezésében, előkészítésében, de épp ilyen fontos tevékenység számukra a személyes segítségnyújtás is: a huszonöt év alatt nagyon sok ember, család helyzetén tudtak javítani. Heti szolgálatukhoz hozzátartozik a beteglátogatás, a nyaralási és tanévkezdési támogatások eljuttatása a nehezebb élethelyzetben lévő családokhoz, élelmiszercsomagok biztosítása az időseknek, valamint a hajléktalanok segítése, akikkel rendszeres kapcsolatban vannak. A csoport részt vesz az országos segélyakciókban, és számos más módon is igyekszik segíteni a hétköznapokban. Számukra ez örömforrás, és nem csak akkor, ha mosolyt látnak az arcokon. Tudják, hogy jót tenni mindig jó érzés – mondta a püspök, s végül azt kívánta a karitászcsoport jelenlegi és leendő tagjainak, hogy a jövőben is ugyanezzel a szeretettel szolgálják Krisztust a legkisebbekben, építsék Isten országát a környezetükben, és tegyenek a világ és önmaguk megszentelődéséért. A fehérvári karitászcsoportot Mészáros Attila alpolgármester is köszöntötte. Személyes hangú beszédében saját tapasztalatait is megosztotta az ünneplőkkel. A város közössége nevében megköszönte az elmúlt huszonöt év munkáját az alapítóknak és mindazoknak, akik részt vettek a segítőszolgálat ellátásában. Bernáth Károlyné csoportvezetőnek köszönete jeléül virágcsokrot adott át, valamint Cser-Palkovics András polgármester oklevelét, amelyben elismerését fejezte ki az önkéntesek szociális-karitatív tevékenységéért.
Bár a Prohászka karitászcsoport tagjainak többsége az évek során kicserélődött, vannak még köztük olyanok, akik alapító tagként kezdték meg szolgálatukat. A jubileumi ünnepségen őket is köszöntötték. Ajándékot kapott Kovács Istvánné és Kolmann Miklósné alapító tag, valamint Ruff Ferenc és Balogh Máté alapító.
A jubiláns karitásztagok köszöntése után, az ünnepség végén Spányi Antal püspök az évforduló emlékére minden karitásztagnak egy-egy személyes ajándékot nyújtott át.

Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye

Isten szeretetéből élet fakad

Isten szeretetéből élet fakad

Fotó: Loósz Róbert

 

Alsószentmárton a Pécsi Egyházmegye egyik legdélebben fekvő települése. A magyar–horvát határ közelében fekvő falu eredetileg főként délszláv származású lakosai a XX. század utolsó évtizedeire elvándoroltak, helyükre pedig – az addig a település határain kívül élő – cigány lakosság költözött. Alsószentmárton így már a 80-as évekre etnikailag homogén, kizárólag romák lakta településsé vált.
A Pécsi Egyházmegye tartja fenn a faluban működő Szent Márton Óvodát, amely idén ünnepli alapításának huszadik évfordulóját. Az intézmény 1998-as létrejöttének körülményeiről Jovánovics Ágnes vezető elmondta: indításának gondolata abból táplálkozott, hogy látták, a roma származású gyermekek az állami köznevelési intézményekben számos nehézséggel találkoznak, amelyek nagy része a nyelvhasználatból fakad. Az alsószentmártoni családok többsége ugyanis a beás nyelv muncsán nyelvjárását beszéli, így a gyermekek anyanyelve nem a magyar. Az óvodapedagógus a helyi plébánossal, Lankó Józseffel együttműködve és Mayer Mihály akkori pécsi megyéspüspök támogatásával létrehozta az egyházi fenntartású Szent Márton Óvodát, ahol az elmúlt húsz évben számos gyermek részesült nevelésben a számára megszokott kétnyelvű környezetben, intézményi keretek között. A jubileumi ünnepségen – amelyen részt vett Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök is – Udvardy György megáldotta a máriagyűdi kegyszobor másolatát, amelyet az óvodában helyeztek el. A főpásztor hangsúlyozta, a szobor arra emlékeztet, hogy életünket, mindennapjainkat a Boldogságos Szűzanya oltalma alatt akarjuk élni. A megyéspüspök arra biztatta a gyermekeket, a szülőket és az óvoda dolgozóit, hogy forduljanak bizalommal a Szűzanyához, bátran érintsék meg a szobrot az óvodába érkezéskor és távozáskor.
A pécsi megyéspüspök az intézmény udvarán bemutatott szentmisén a szeretet fontosságát hangsúlyozta. Mint mondta, az istenismeretre is a szeretet vezet, hiszen amikor szeretettel fordulunk egymás felé, amikor a másik ember javát akarjuk, akkor felismerjük, hogy Isten szeret bennünket, és jót akar nekünk. Az Atya szeretetének ismeretéből pedig élet fakad.
Ez a krisztusi szándék vezérelte az óvoda alapítóit, valamint mindenkit, aki az elmúlt húsz évben azon fáradozott, hogy az idejáró gyermekek is felismerjék: Isten szereti őket, irgalmas Atya. Udvardy György hozzátette: „Hisszük, hogy aki megtapasztalta Isten jóságát, az sokkal inkább helyt tud állni az életben, mintha nem hallott volna Istenről, és nem ismerné a parancsait.”

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Szent Vendelre emlékeztek Göllén

Szent Vendelre emlékeztek Göllén

Fotó: Bodó Imre

 

Megemlékező szentmisét tartottak a göllei temetőben, az 1788-ban épült Szent Vendel-kápolnánál, október 20-án délelőtt. A szertartás főcelebránsa Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök volt, akivel régi jó kapcsolatokat ápolok. Amikor felkértem a liturgia megtartására, a következőt mondta: „Fekete István szülőfalujáról van szó, vállalom!” Az ünnepi szentmisén a házigazda Szalai Jeremiás göllei prépost, plébános volt, aki köszöntötte a püspököt és a göllei, fonói, kisgyaláni, dombóvári és kaposvári zarándokokat. Jelen volt Németh Antal dombó­vári és Bartha Zsolt szakcsi plébános is. Ebben a kápolnában püspök és ennyi pap valószínűleg még soha nem misézett. A kápolna az 1760 és 1798 között Göllén szolgáló Kalló Antal plébános idejében épült. Latin nyelvű historia domusát a plébánián őrzik.
Mayer Mihály püspök többek között arról beszélt, hogy a mai kor párhuzamot von két szent, Vendel és Ferenc között. Ám nekünk nem ezt kell tennünk, hanem a tartalmat keresnünk – mondta, majd így folytatta: „A teremtett világ romlatlanságáért könyörgünk. Szent Vendel az embernek Istenhez fűződő belső viszonyát tárja elénk. Miként kell válaszolnunk Isten nagylelkűségére? Úgy, hogy értékeinket nem a külső emberi mérce igazítja, a pénz, a gazdagság, a hatalom és az elismerés. Isten szeretetének mérlegén vagyunk. E szeretet alakít, gazdagít bennünket, és ezáltal békességben, megelégedettségben, rivalizálás nélkül élhetünk.”
Miként bizonyítja ezt Szent Vendel? – tette fel a kérdést a szentmise szónoka, majd válaszként röviden ismertette Szent Vendel életét: – Neve – Wendelin, Wandelu, Wánderer, Pilger – az jelenti: természetjáró, zarándok. Egy XIII. századi legenda szerint ír–skót királyfi volt, aki frankok földjére ment, Trierbe. Ott is halt meg Trier közelében, 617-ben. Remeteéletet élt. Vendel tehát elhagyta apját, anyját, hazáját, a rá váró koronát, magára öltötte a zarándokok köntösét, és Isten szolgálatába állt. Úgy gondolta, hogy e hívás Isten akarata. Kezdetben disznókat, később marhákat, végül juhokat őrzött. Egy alkalommal a botját a földbe szúrva vizet fakasztott, mely gyógyító erejű volt az emberek és az állatok számára egyaránt.
Vendel tiszteletére sok kápolna és templom épült. Magyarországon negyvenkettő, de ez a szám nem teljes. A hivatalos felsorolásból a göllei kápolna is hiányzik, amely 1788-ban, kétszázharminc évvel ezelőtt épült. Szent Vendel napja Göllén fogadalmi ünnep. Az itt élő emberek ugyanis az 1754-es dél-dunántúli nagy marhavész idején fogadalmat tettek, s 1760-ban fogadalmi keresztet állítottak, amely a mai napig is itt áll a kápolna előtt – mondta el beszédében Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök.
Azt is hangsúlyozta, hogy elődeink az állatokat nem kedvtelésből tartották, s nem is csak igavonóként használták, hanem az állat volt a megélhetésük alapja. Fekete Istvánról szólva úgy fogalmazott: A táj, az erdő, a különböző állatok megszemélyesítő elbeszélését Gölle szülötte írta le a legpontosabban. Bányász István szavaival: „Elszórta a természet szeretetének jeleit a könyvek lapjai közé, mint a gyöngyöt.” Fekete István pedig így írt a templomról: „Ha valakinek, hát az írónak kell tudnia, hogy nem az a fontos, miből van a templom, hanem az a fontos, hogyan imádkoznak benne.”
A püspök arról is beszélt, milyen fontosnak tartja, hogy az emberek megőrizzék a hagyomány gyökereinek egészségét. Mint mondta, örül annak, hogy ilyen sokan eljöttek a göllei temetőbe, s biztos abban, hogy az elődök tisztelete, az állatok és a természet szeretete hozta el a zarándokokat a megemlékező szentmisére. Mayer Mihály nyugalmazott megyéspüspök a következő szavakkal zárta szentbeszédét: „Szent Vendel közbenjárása és a gölleiek fogadalma segítse a jelenlévőket abban, hogy a teremtett világ harmóniája biztonságot nyújtson az emberi élet küzdelmeiben!”
A szentmise a Téged kérünk esedezve kezdetű Szent Vendel-énekkel zárult. A megem­lékezésen az Alcsútdobozról érkezett Mészáros János Elek magánénekes egyebek mellett az Ave Maria egyházi éneket adta elő. A szentmise után a püspök és a vendégek felkeresték a nagy magyar író, Fekete István és felesége sírját.

Az elvesztett szavak

Az elvesztett szavak

Fotó: Borsodi Heni

 

Mikor emberi szem nem látja, mikor csak az örökmécses fénye világít, csodálatos dolgok történnek a kapuvári nagytemplomban. Különös kis társaság gyűlik össze: egy galamb és egy hal száll le a mennyezeti freskókról, és a szószék alatt várják barátaikat, a liliomot és a rózsát. Megmozdulnak a szobrok és a freskók szentjei, angyalai, és semmi sem lehetetlen. Így történhet, hogy a halnak nincs szüksége vízre, elég neki a levegő, abban ficánkol, a virágok lépkednek, a katicabogár angyalokkal társalog. Mert majd elfelejtem, ehhez a valóban különös társasághoz egy kis katicabogár is tartozik. Ő nem a képekből kilépve kelt életre, hanem a kinti világból került a templomba, már maga sem tudná elmondani, hogyan és mikor, olyan régen volt, aztán itt maradt, itt, ahol nem volt határa az örömnek.
Egyszer azonban történt valami. A liliom meglátta magát a szentelt víz tükrében, és szépsége miatt elkezdte különbnek tartani magát, bizony, még a rózsánál is. A galamb féltékeny és türelmetlen lett, főleg a halacskára haragudott, mert az szívesebben játszott a mindig szelíd és csöndes katicával, mint vele. A rózsa naphosszat csak magával foglalkozott, töviseit növesztgette, így akart bosszút állni a gőgös liliomon. A katica nem volt elég bátor, nem tudott békét teremteni. Beférkőzött a barátok közé a széthúzás és a szeretetlenség gonosz szelleme.
Szegény kis katica már azon gondolkodott, hogy itt hagyja a templomot, és új otthont, új barátokat keres magának. De előbb még az oltár felé indult, hogy elbúcsúzzon Annától, Joachimtól és a lányuktól, Máriától. Szerette Anna és Joachim jóságos szemeit, gyermekükre vetett vigyázó tekintetüket. Azt, ahogy készítették őt élete legnagyobb döntésére. Szerette Mária aranyhaját, és az oltár cirádáit, az oszlopfőket, a faragott díszítéseket, barázdákat is nagyon szerette, mint hegyek, völgyek, szakadékok, olyanok voltak a számára.
Mikor a Szent Anna ölében lévő könyvhöz érkezett, rémülten kiáltott fel a kis katica: – Eltűnt! – Mi tűnt el, katica? – kérdezte a galamb, és odaszállt a tabernákulum keresztjére, hogy közelebbről megnézze magának a dolgot. – Az írás a könyvből. – És valóban, a galamb sem látta a betűket. A többiek is mind odasereglettek közben, de se a liliom, se a rózsa, se a hal nem láttak semmit. Valami nagyon fontos volt beleírva abba a könyvbe, ezt mindenki tudta, de senki sem tudott visszaemlékezni rá. Sötét árnyék borult a fehér lapokra.
Nagy zűrzavar keletkezett, kétségbeesésükben ide-oda cikáztak, röpültek, a liliom és a rózsa gazdáikhoz, Józsefhez, Antalhoz, Alajoshoz, Erzsébethez és Terézhez menekültek tanácstalanul. A templom szentjei és angyalai nem tudták mire vélni a felfordulást, mind a szentélybe gyűltek. Ott volt a Keresztelő, Mihály, István király, a vértanú győri püspök, ott Vendel, Rita, Goretti Mária, az evangélisták, Pál apostol, a hitetlen Tamás és az em­mauszi tanítványok, még az Árpád-házi szentek is lejöttek az üvegablakokról, Veronika és Cirenei Simon is odasiettek a keresztút képeiről. Egyedül a Szűzanya maradt a helyén.
Újra a katica szólalt meg: – Segítsetek nekünk, nem látjuk, mi van a könyvbe írva! – Fölséges király, te bölcs vagy, és nagy tudású, segíts nekünk! – kérte a galamb. – Püspök atyánk, te életedet adtad az emberekért, te tudod a titkot! Segíts, hogy mi is emlékezzünk rá! – kérte a liliom. – Antal, te nagy szónok, segíts, te mindig megtalálod a szavakat! – könyörgött a hal. A szentek azonban, bár valóban tudták a titkot, nem mondhatták ki, valami megbénította a nyelvüket. Csak Szent József szólhatott: – Hiszen ott vannak a szavak a könyvben most is, miért nem látjátok? Ha nem tudjátok elolvasni, mi nem segíthetünk. Földi életünkben megtettünk mindent, amit meg kellett tennünk, és kimondtunk minden szót, amit ki kellett mondanunk. Nem tehetünk ahhoz hozzá semmit.
A galamb fölrepült a karzatra, és az orgona sípjai körül gyülekező népviseletes sokaságot szólongatta: – Oly régóta őrzitek ezt a templomot ti is, mégse mondja ki közületek egy sem a szavakat? – Azok csak a fejüket ingatták, az orgona pedig szomorúan búgott.
A rózsa a Szűzanyát kérlelte, azonban ő se mondhatta ki helyettük a szavakat, csak magasba emelte a szentolvasóját. Jézus tovább búsult kint, a templom mellett, az oszlop tetején, mert nemcsak ez a kis társaság, de az emberek is elfelejtették azt az egyszerű igazságot, ami a könyvben állt.
A galamb, a hal, a katica és a virágok nem is szomorúak voltak már, hanem dühösek, egymásra mutogattak, mindegyikük a másikat hibáztatta, amiért nem jegyezte meg a szavakat. A szentek és az angyalok szomorúan néztek rájuk, kezdték elveszteni a reményt.
Ekkor azonban történt valami. Kinyílt a templom ajtaja, és egy kislány táncolt be rajta. Fehér ruhában volt, hosszú copfjai röpködtek a hátán, és csengő hangon énekelt. A szentek mosolyogva figyelték, a kis állatok és a virágok, akik villámgyorsan behúzódtak a padok védelmébe, előmerészkedtek, látva, hogy a lányka nem torpan meg, még csak nem is csodálkozik ennyi csoda láttán. Kérlelni kezdték: – Mondd meg nekünk, mondd ki a szavakat, ha te tudod a titkot! – A szeretet dönt el mindent helyettünk – kiáltotta a kislány.
Ebben a pillanatban az ablakokon hirtelen betört a fény, szétáradt, és az egész templom ragyogni kezdett, de a legjobban a tabernákulum, valósággal lángba borult. S ahogy fénye az oltárképre sugárzott, Szent Anna könyvében is ragyogni kezdtek a betűk, az áhított mondat: A szeretet dönt el mindent helyettünk.
A kislány kacagott, és vele nevettek új barátai is. Visszatért a fény, a szívükbe is, most, hogy végre visszakapták a szavakat, amelyek annyira hiányoztak az életükből. Egy hús-vér angyal, egy bátor, nyíltszívű gyerek adta vissza nekik ezt a tudást. Bocsánatot kértek egymástól, és szorosan megölelték egymást.
A Szűzanya letörölte a könnyeit, és mosolyogni kezdett gyermeke virágos ágyacskája felett: – Értitek végre? Ennyire egyszerű. Nem a könyvből tűntek el a szavak, hanem a szívetekben homályosultak el, mert nem vigyáztatok a szeretetre. A szeretet az igazi kincs. Vigyázzatok rá! Engedjétek, hogy a szeretet irányítsa az életeteket!
Úgy láttam, Krisztus sem búsult tovább a templom mellett. Ha arra jártok, nézzétek meg, mosolyog-e. Vagy talán újra fekete árnyék borult azóta a Szent Anna könyvébe vésett szavakra?

 

Közösség és felelősségvállalás

Közösség és felelősségvállalás

Jubileumi évük során a Boldogasszony Iskolanővérek szeretnék iskoláik diákjait közelebb hozni egymáshoz, ezért mindegyik intézmény vállalta, hogy az év során házigazdája lesz egy-egy olyan programnak, amelyen megmutathatják értékeiket, és amely lehetőséget teremt arra, hogy a rend más iskoláinak diákjait vendégül lássák. Az első ilyen alkalom a diákönkormányzatok találkozója volt.
Elsőként Fehérpataky Balázs, a gimnázium igazgatója, DÖK-mentortanár ismertette a nap programját, majd Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő köszöntötte a diákönkormányzatok tagjait és tanáraikat. Elmondta, hogy a rendalapító, Boldog Terézia anya is felelősséget vállalt diáktársaiért, mikor náluk alig idősebben, tizenkét évesen, tanár híján tanítani kezdte őket. Emiatt az örökség miatt érzik fontosnak az iskolanővérek, hogy diákjaik közösségük aktív részeseivé váljanak. Rubovszky Rita, a Patrona főigazgatója köszöntőjében elmondta: munkatársaival mindig arra törekedtek, hogy vonzó, korszerű, de a hagyományaira büszke közösséget hozzanak létre, és ebben különösen nagy segítségükre volt a formálódó Patrona DÖK.
Az egyes iskolák diákönkormányzatainak is alkalmuk nyílt a rövid bemutatkozásra: szervezeti felépítésükről, a választások módjáról, feladataikról, terveikről ismertettek részleteket. Mindebből kiderült, hogy az iskolák közösségi életének szervezésén túl mindenütt hangsúlyt kap a felelősségvállalás a tágabb környezetünkért. A diákok rendszeresen csatlakoznak olyan kezdeményezésekhez, mint a Teremtés Hete vagy a 72 óra kompromisszum nélkül. A házigazda Patrona DÖK bemutatkozását Rubovszky Rita előadása követte, Társadalmi felelősségvállalás és a diákönkormányzat mint az aktív felelős felnőtt élet gyakorlópályája címmel. A főigazgató hangsúlyozta a közösség jelentőségét hivatalos és magánéletünkben egyaránt, s megnevezte, melyek a civil társadalom életének nélkülözhetetlen összetevői: a töltekezés, az építkezés, a felelősségvállalás. Példákat hozott arra, amikor a múltban egy-egy neves intézményben összekovácsolódott öregdiák-közösség képes volt sorsfordító változást elérni a helyi vagy akár a nagyobb közösség életében, és kifejezte reményét, hogy a mai diákönkormányzatok tagjaiban is sikerül elültetni ennek magvait.
A diákok ezután csoportokat alakítottak, és a patronások irányításával a diákönkormányzatok munkáját és a diákközösség életét érintő témákat vitattak meg. A napot késői ebéd, majd a vidéki vendégek számára múzeumlátogatás zárta.

Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek

Legyőzni önmagunkat a szeretet jegyében

Legyőzni önmagunkat a szeretet jegyében

Fotó: Merényi Zita

 

Milyen feladatai vannak a nemzeti team házaspárjának?

Simon Béla: A Házas Hétvége nemzeti irányítása világszerte úgy történik, hogy az országokon belül minden közösségnek van egy választott teamvezetése, amely egy házaspárból és egy papból áll. A magyar Házas Hétvégének 2016 júniusa óta Thorday Attila atya és mi ketten vagyunk a nemzeti felelősei. A megbízatásunk három évre szól.
Simon Juli: A házaspárt a közösség választja meg, a lelkipásztor atyát pedig a házaspár hívja meg. A hazai nemzeti team feladata, hogy összefogja a magyar Házas Hétvége közösséget, amely hála Istennek nagy létszámú. Ezernyolcszáz körüli az aktív párok száma. A mozgalom felöleli az egész Kárpát-medencét, mintegy száz pap kapcsolódik hozzánk. Az elmúlt harmincnégy évben több mint nyolcezer házaspár vett részt a házas­hét­végés programokon. Külföldi viszonylatban is mi képviseljük a közösséget. Az Európa tizenhárom országában jelen lévő lelkiségi mozgalom vezetősége, a nemzeti felelősöket összefogó Európai Tanács évente három találkozót rendez a tagországokban. Októberben éppen Magyarország adott otthont ennek a rendezvénynek. A nemzetközi találkozókon a házassággal, a családdal kapcsolatos különösen aktuális témákat vitatjuk meg.

Melyek ezek?

S. B.: Az új európai vezetés mandátuma egy évvel ezelőtt kezdődött. A nemzeti felelősök által az előző időszakokban összegyűjtött kérdések, problémák mentén kialakítottak egy hosszú távú tervet, Világítótorony – 2033 címmel. A jelenlegi vezetők megbízatása három évre szól, de amikor álmodunk, célokat tűzünk magunk elé, akkor messzire előretekintve gondolkozunk arról, hogy milyennek is szeretnénk látni Európában a családokat, a házasságokat. 2033 Jézus Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és menny­­be­menetelének a kétezredik évfordulója, s abban az évben lesz 65 éves a világméretű Házas Hétvége mozgalom. A címben szereplő „világítótorony” kifejezés pedig arra emlékeztet bennünket, hogy napjainkban, a XXI. század második évtizedében „cseppfolyós” társadalomban élünk. Az individualista eszmék széles körben elterjedtek, előtérbe kerültek az önző, egyéni érdekek, s ezzel párhuzamosan csökkent a házasságkötések száma. Egyre kevesebben köteleződnek el akár a házasság szentsége, akár a papság mellett. Hogyan lehetünk mi világítótorony, hogyan tudunk fényt vinni ebbe a világba? Úgy, hogy nem zárkózunk be az elefántcsonttoronyba, mondván, csináljon a világ, amit akar, mi pedig boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Nem siránkozunk, hogy lehetetlenség ebben a világban élni, mert egy bezárkózó közösség mindig halálra van ítélve. De nem is fölényeskedünk, erkölcsi fensőbbségünket éreztetve a világgal, mert ez csak elriasztaná az embereket. Ehelyett inkább szeretnénk megmutatni a világnak a pünkösdi magatartást – erről tanácskoztunk Esztergomban. Amikor Jézus meghalt, az apostolok siratták őt, és elbátortalanodtak, aggodalmaskodtak, nem tudták elképzelni, hogy mi lesz most velük. Amikor viszont megkapták a Szentlelket, óriási erővel láttak neki küldetésüknek, hívták és maguk mellé állították az embereket. Mi is ezt szeretnénk tenni, házaspárokként misszionáriusoknak lenni ebben a mai világban, ahol az emberek nagy többsége nem jár templomba, távol áll a hittől és Istentől is. Ezért nekünk úgy kell megszólítanunk őket, hogy kimegyünk a templom falai közül. Szóba elegyedünk, közvetlen hangon kapcsolatot létesítünk velük, s megpróbálunk hidat építeni a világ és a há­zas­hét­végés közösségek között. Nagyon fontos az is, hogy kineveljük az utódainkat, mert utánpótlás nélkül egyetlen közösség sem működhet hosszú távon.
S. J.: A világ felé való nyitás nem egyszerű, és minden ország számára mást és mást jelent. Nyugat-Európában már vannak olyan közösségek – az angol, a belga, a holland is ilyen –, amelyek kénytelenek voltak feladni azt az elvet, hogy csak a szentségi házasságban élőket szólítsák meg. Az az oka, hogy ezekben az országokban rendkívül alacsony a szentségi kapcsolatban élők száma. Nálunk még, hála Istennek, nem ez a helyzet.
S. B.: A magyar nagyon élő közösség, a középgeneráció mellett jelen vannak köztünk a lelkes fiatal párok is. Ezért úgy gondolom, hogy mi valóban világítótorony lehetünk a Nyugat-Európában már sokkal inkább liberalizálódott közösségek számára is. A mostani találkozón a külföldről érkezett házaspárok el voltak ragadtatva attól, hogy milyen sok, több mint háromszáz házaspár és tizenöt atya volt jelen Magyarországról, Erdélyből, a Vajdaságból és a Felvidékről.

Hogyan jutnak el a szentségi házasságot kötő, de vallásukat nem gyakorló katolikusokhoz?

S. J.: A Házas Hétvége tagjai csak szentségi házasságban élők lehetnek, de tudjuk, hogy nem csak a gyakorló hívők kötnek templomi házasságot. A plébániákon hivatalosan számontartják azokat, akik templomban esküdtek. Őket is igyekszünk megtalálni és megszólítani. Sok példa van arra, hogy az első hétvégét követően ezek a házaspárok közelebb kerülnek az Egyházhoz.

Személyesen keresik fel őket? Vagy levelet írnak?

S. J.: Mindig személyesen igyekszünk találkozni velük.
S. B.: A misszionálás eredményessége érdekében alapvetőn fontos a személyes találkozás. A házaspárok így megismerhetik az életünket, láthatják, hogy nemcsak beszélünk a szentségi házasságról, hanem a mindennapokban is megpróbáljuk megélni. Előfordult, hogy nyitott tánctanfolyamot tartottunk a házas-közösségünkben. Erre olyan párok is eljöttek, akik nem tartoztak a mozgalomhoz, ilyen volt például a tánctanár házaspár is. A résztvevők azt látták rajtunk, amit az őskeresztényekről mondtak a kortársaik: hogy „mennyire szeretik egymást”. Ez a légkör annyira megérintette az egyik házaspár lelkét, hogy csatlakoztak a közösséghez.

Ma már szinte általános vélemény, hogy a hagyományos házasság idejétmúlt intézmény – ezt sulykolja a média is. Önök viszont mélyen hisznek a házasság szentségében. Vajon mennyire lehetséges megvalósítani egy ilyen házasságot a többnyire elutasító közegben? Hogyan érhető el, hogy ne csak szigetként létezzen a Házas Hétvége?

S. B.: Ez is nehéz kérdés, mert a XXI. század kísértései, rossz szokásai minket is veszélyeztetnek. Megvan bennünk a vágy a kapcsolatépítésre, hiszen főleg a fiatalok nagyon szeretik, ha a Face­bookon lájkolják a bejegyzéseiket. Ez jó. Fontos ugyanakkor, hogy ez a vágyakozás ne merüljön ki a virtualitásban. Szeretnénk, ha a kapcsolatok személyes találkozások, beszélgetések formájában elmélyülhetnének. Nem akarunk azonban mindent pontosan megtervezni, az irányítást szeretnénk átadni a Szentléleknek, hogy ő vezesse a közösségünket, ő adjon jó ötleteket.
S. J.: A nyitás azonban sem­miféleképpen sem jelenthet felhígulást. Az értékeinkhez feltétlenül ragaszkodnunk kell. Különben hogyan lehetnénk világítótorony? A lényeg, hogy hitelesek legyünk, és ebben erősít minket a közösség.

Nyilván Önöknek is vannak konfliktusaik. Hogyan tudják kezelni ezeket, és megvalósítani a hétköznapokban azt a bibliai tanítást, hogy „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26)?

S. B.: Azért előfordult már, hogy haraggal feküdtünk le. Ez nagyon komoly kihívás, az összeveszéseink ugyanis a különbözőségeinkből adódnak, ami nem rossz. A Jóisten mindnyájunkat egyedinek teremtett, mások vagyunk vérmérsékletünkben, otthonról hozott szokásainkban. Már néhány éve házasok voltunk, amikor rájöttem, hogy nem kellene harcolnunk a különbözőségeink ellen, inkább értékelni kell ezt is. A családban Juli érzékenysége, finom­lel­kűsége, az, ahogyan a gyerekekkel anyaként is megnyilvánul, nagy érték. Nekem sem kell azonban szégyellnem, hogy szigorúbban bántam a gyerekeinkkel. Ez a két mentalitás együtt tudott és tud jól működni. Kisebb dolgokon is képesek vagyunk összeveszni. Engem például mind­addig feszítenek a feladatok, amíg el nem végzem őket. Aprólékosan kidolgozok mindent, pontról pontra.
S. J.: Én viszont ráérősebb vagyok, ezért időnként vitázunk azon, hogy mikor álljak bele teljesen egy feladatba. Fontos, hogy tudjunk beszélni erről, és az is, hogy tudatosítsuk: a konfrontáció és a konfliktus nem ugyanaz. A konfliktust nehezebb kezelni. Jó volna, ha előtte ütköztetni tudnánk a különbözőségeinket, normális hangnemben. Nyíltan kell beszélni erről, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémát. Nem könnyű olyan légkört teremteni, amelyben ez lehetséges, de meg kell próbálni.
S. B.: Sokat segít, ha őszintén, higgadt hangon feltárom az érzéseimet, ha elmondom, hogy miért rossz nekem például az, ha nem tudok időben hozzálátni a feladatomhoz. Azért rossz, mert ettől szinte értéktelennek tartom magam.
S. J.: Ez az én-üzenet, vagy­is az, amikor a saját érzéseimről beszélek. Pál Feri atya meg­fogalmazása szerint jó, ha át tudok ülni a másik székébe, és onnan nézni a helyzetet. Teljesen természetes, hogy a saját szemüvegemen keresztül látom a világot, de ha képes vagyok beleállni a másik helyzetébe, és meg tudom fogalmazni, hogy neki mennyire örömteli érzés lehet találkozni a szüleivel vagy a testvéreivel, akkor mindjárt más hangon tudunk beszélni erről, még akkor is, ha ami számára fontos, az nekem nehéz.
S. B.: Ez annyira lényeges kérdés, hogy a jegyes­ok­ta­tásban egy egész estét szánunk a különbözőség, a konfrontáció témájának. A jegyesek gyakran azzal az ájtatos szöveggel jönnek, hogy ők soha nem veszekszenek. Ilyen nincs. Ezért leckeként feladjuk nekik, hogy legközelebb meséljék el egy veszekedésüket.

A szentségi házasság tehát egyáltalán nem jelent tökéletességet. Olyan, mint a hit? Egész életen át tartó zarándokút, küzdelem?

S. B.: Ha tükörbe nézek, nem látom a glóriát a fejem körül. A házasság döntések sorozata, önmagam legyőzése, a szeretet jegyében. A Házas Hétvégének van egy alapvető mondása, ami a mozgalom egyik alapítójától, a belga Guido Heybraut atyától származik: „Azt teszem, ami neked jó.” Ha ez a gondolat életre kel mindkettőnkben, akkor minden nézeteltérés megoldható.
S. J.: A gond csak az, hogy a mai világ, amely annyira az individuumra épül, nem tud mit kezdeni ezzel. Pedig ez megvalósítható, hiszen szép, szeretetben élő családokat látunk magunk körül, sok gyerekkel. Kétségtelen, hogy mindez lemondással, áldozattal jár, amire megint csak sokan legyintenek. Nekünk azonban nem szabad törődnünk ezzel, meg kell vívnunk a szellemi harcot, annak tudatában, hogy mindig mi leszünk kisebbségben, mert radikálisan szeretnénk megélni Jézus tanítását. Ha valaki számára ez vonzó, akkor megmutatjuk neki az utat, de akarata ellenére, erővel senkinek a torkán nem tudjuk lenyomni. Nem lehetséges, és nem is törekszünk erre.

Elhunyt a Forma–1 plébánosa

Elhunyt a Forma–1 plébánosa

Sergio Mantovanit az autóversenyzők papjának hívták. A mi Don Sergiónk 1953-ban öltözött be, és mint aki Isten szolgálatát egy különös területen kívánta elmélyíteni, mind több időt töltött szülővárosának, Modenának egyik büszkeségénél, a Maserati cégnél. Az olaszok istenes népek, ki ne örült volna egy eleven őrangyalnak: szerelőtől a versenyzőig mindenki szívesen látta. A korszak nagyjaival, Jean Beh­rával, Juan Manuel Fangióval és Stirling Moss-szal is baráti viszonyba került.
Mintha csak elöljárói is jó szemmel nézték volna a versenyzők papjának ténykedését, 1959-ben kinevezték a Szent Katalin-plébánia élére, ami ott állt a viale Ciro Menotti melletti hídnál, egy kőhajításnyira a Maserati-főhadiszállástól.
A padre különösen jóban lett a francia Jean Behrával, akivel mély beszélgetéseket folytattak, többek között arról, vajon mi marad egy autóversenyző után, ha meghal. Behra – aki az egyik fülét már elvesztette egy írországi futamon – komolyan hitt abban, hogy az autóversenyzők nem gazdag playboyok, és nem is veszélyt kereső félőrültek, akiknek a közvélemény gyakran hiszi őket. Elhivatott, intelligens, átlagon felüli reflexekkel bíró férfiakról van szó, mondogatta, máskülönben nem lennének képesek uralni egy 200 kilométer/órás sebességgel száguldó versenygépet. Aztán egy ízben, a modenai autodromo boxfalán ücsörögve Behra különös módon arról kezdett beszélni, hogy milyen fontos a gyerekek nevelése, főképp kiskorban.
„Építsen egy szép, nagy, világos óvodát a gyerekeknek, atyám. Ebben az életkorban hadd legyen még öröm az élet a számukra, lesz még elég sötét nap az életükben később” – mondta filozofikus hangulatban a francia pilóta, és mintha csak a saját sorsát vizionálta volna: egy héttel később a berlini AVUS-on Porschéjával karambolozott, s egy villanyoszlopnak ütközve szörnyethalt.
Mint kiderült, Behra nem a levegőbe beszélt, amikor az óvodaalapításról ábrándozott. Egy csekély összeget hagyott Don Sergióra, majd amikor mindez nyilvánosságra került, több pilóta és csapattulajdonos is hozzájárult a nemes cél megvalósításához. Az óvoda megépülhetett, és az első csoportját természetesen Behráról nevezték el. Egész Modenában ez volt akkoriban a legmodernebb gyermekintézmény: nagy, világos terekkel, kápolnával, terasszal, kerttel és sok szép játékkal. 1961. december 3-án avatták fel, a már visszavonult Juan Manuel Fangio vágta át a szalagot. Jelen voltak Faranda szülei, Castellotti édesanyja, Behra özvegye, és tiszteletét tette a Maserati részéről Omer Orsi és a Serenissima csapat alapítója, Volpi herceg is.
Don Sergio továbbra is áldozatos istápolója volt az örök versenypályákra távozott pilóták emlékének, így aztán az intézmény falán egyre több emlékfelirat sorakozott az évek múltával. A lista csak nőttön nőtt: Bonetto, Marimón, Ascari, Castellotti, De Portago, Sighinolfi, Musso, Collins, Hawthorn, Schell, Faranda, Cabianca, Crivellari, Von Trips, Rodríguez… Egész falak teltek meg nevekkel és emléksorokkal. Don Ser­gio pedig, amellett, hogy továbbra is elengedhetetlen szereplője volt az olasz futamoknak, fáradhatatlanul dolgozott a szó minden értelmében vett emlékművén: az iskolává bővülő intézmény kertjében 1971-ben elkészült a modenai szobrász, Marino Quartieri szobra, a hat méter magas Ara-emlékmű. Egy versenykocsiból kinövő óriási szárny szökik az ég felé, amely egy hatalmas talapzaton áll: erre vannak felvésve az életüket vesztett versenyzők nevei, és körben mindazoknak a cégeknek, gyártóknak a szimbólumai, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az autóversenyzéssel.
Újabb hét évvel később, azaz 1978-ra Don Sergio elérte, hogy új plébánia épüljön, majd 1987-re elkészült a Casa della Gioia e del Sole, vagyis az Öröm és a Nap Háza: egy modern, minden kényelemmel ellátott szociális otthon, ahol nyolcvanhét idős embert tudtak elhelyezni. Itt töltötte élete utolsó három évét a nagy Gigi Villoresi, a háború előtti, majd azt követő évek egyik legjelesebb olasz pilótája. A legutóbbi építkezés 1997-ben ért véget, amikor elkészült az új tornaterem, amelyet az 1986-ban elhunyt pilótáról, Elio de Angelisről neveztek el. És micsoda története van ennek a kapcsolatnak is! Don Sergio nem csupán a versenypályákról ismerte De Angelist, hanem a családdal is baráti kapcsolatba került. Fia halála után Giulio de Angelis egy különösen értékes festményt ajándékozott a Santa Caterina-i plébániának. Ám két héttel később a dúsgazdag üzletembert túszul ejtették szardíniai villájában. Don Sergio azonnal szolgálatba helyezte magát, és közvetítőnek ajánlkozott a túszejtők és a család között. Ebben a minőségében száz és száz kilométert vezetett le a leglehetetlenebb szardíniai utakon, hogy információkat adjon át az egyik és a másik félnek. Öt hónapon át folyt ez az egyezkedés, míg végül a két fél megállapodott, hogy mekkora összegért engedik szabadon Giulio de Angelist. Ekkor hajtotta végre Don Sergio az igazi hőstettet: elvállalta, hogy ő marad a banditák fogságában addig, amíg a pénz meg nem érkezik. Végül is három napon át tartották fogva, majd szabadon engedték.
Én már úgy ismerkedtem meg vele 1993-ban mint élő legendával. Először Imolában láttam: egy pap, fekete öltönyben, hajtókáján ezüst kereszttel, kezében fekete aktatáska, a nyakában a FIA-belépő. Két Ferrari-kamion között állt, mosolygott. Később találkoztunk Monzában, aztán megint Imolában, Monzában – és így tovább. Egy idő után mi is régi ismerősként paroláztunk. Olaszul beszélt hozzám, én meg csekélyke szókincsemmel válaszolgattam: sì, sì, bene…, Ungheria…, molto grazie.
Utoljára a 2016-os monacói hétvégén futottunk össze, és úgy üdvözölt, mint régi jó cimboráját, mi több, ő kérte, hogy közös fotó készüljön rólunk.
Isten nyugosztalja, Don Sergio!

Forrás: Méhes Károly/f1classic.reblog.hu