Embertárs

Ráhagyatkozni a gyermekünkre

Ráhagyatkozni a gyermekünkre

„Néha nehéz meghozni egy ilyen döntést, kimozdulni otthonról, és beköltözni egy hétvégére a Martineum Felnőttképző Akadémiára. Én is így voltam vele. De jól döntöttünk” – írta beszámolójában Gyenese Balázs.
A szombathelyi hétvége április 6-án, pénteken délután bemutatkozással kezdődött: apák és fiaik egymást mutatták be. „Ritka alkalom, hogy egy apa úgy mutatja be a fiát, hogy nemcsak a nevét mondja, hanem még hét jellemző dolgot is elárul róla” – fogalmaz az édesapa. Az esemény során az apák és fiaik kimondhatták és megtudhatták, milyennek látják egymást a mindennapokban. Vacsora után imaösvényt jártak végig, melynek során kölcsönösen áldást mondhattak egymásra. A nap közös játékkal ért véget.
A program szombaton reggel mentálhigiénés gyakorlatokkal folytatódott, melyekről a következőket írta Gyenese Balázs: „Felismerhettük gyermekünkben a határozott vezetőt, amikor a fiúk irányították szavaikkal édesapjukat a maguk által tervezett és kivitelezett akadálypályán. Hibátlanul vezettek bennünket az éles kanyarokban, néhol négykézláb, máskor az asztalon kúszva. Jó volt átélni, hogy nyugodtan ráhagyatkozhatunk a gyermekeinkre, pontos, kedves utasításaikra, hogy biztonsággal célba érjünk.”
Délután néhányan „szelfivadászatra” mentek a városban; indulás előtt azonban szempontokat kaptak a témaválasztáshoz. Nem kevés kreativitásra és gyorsaságra volt szükség, ha valaki mindent teljesíteni akart. Más résztvevőkre a szabadulószobában vártak kihívások: itt is nélkülözhetetlen volt a gyorsaság, a jó helyzetfelismerés, a kreativitás és legfőképp a közös munka. „Igazi csapatépítés volt ez az apák és fiaik számára. Öröm volt együtt küzdeni, dolgozni a sikerért” – írja a tizenkét éves Jakab édesapja.
Este játékos vetélkedőn mérhették össze tudásukat, gyorsaságukat és ügyességüket a kétfős apa-fiú csapatok – sok nevetéssel és szurkolással.
Április 8-án, az isteni irgalmasság vasárnapján a résztvevők együtt ünnepelhették a szentmisét. Ezt követően az apák és fiaik párban beszélgettek kettejük kapcsolatáról, és megtervezhették közös bakancslistájukat. Emellett pedig pingpongozásra, sakkozásra, tollasozásra és csocsózásra is jutott idő.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Életadó jelenlét

Életadó jelenlét

Fotó: Merényi Zita

 

Anyának lenni, anyává válni – természetes hivatás, felemelő küldetés. Mégsem mindig természetes, mégsem mindig felemelő. Anyányi lányaink számára komoly dilemmát jelent a karrier hívása és az anyaság közötti választás. Valóban, a munka területén is érezhetjük Isten hívását, talentumaink sokféle környezetben bontakozhatnak ki.
Kiváló eredménnyel elvégzett tanulmányok után akár vezető pozícióba is kerülhet az ember, és azon nyomban folytatódik a képzése: vezetői tréningre küldik.
Amikor a gyerekeink kicsik voltak, gyakran tolmácskodtam csúcsvezetőképző kurzusokon. Egy ilyen alkalommal az volt a „csúcsmenedzserek” feladata, hogy gyűjtsék össze, milyen vezetői készségekre van szüksége egy vezérigazgatónak. Egymás után írták a csomagolópapírra a hívószavakat: önmenedzsment, időbeosztás, feladatdelegálás, motiváció, konfliktuskezelés, tárgyalástechnika, kudarctűrés, újrakezdés és így tovább. Amikor elkészültek, ránéztek a listára, és megállapították: nincs ebben semmi különös, minden ismerős, ilyen egy anya reggele! Valamennyi csúcsvezetői készségre szükségünk van egy átlagos hétköznap reggel.
– Önmenedzsment? Ezt mi otthon csak önuralomnak hívjuk! – ezzel indul minden nap. Kelj fel valamivel előbb, mint a többiek, különben oda az egész család napja. (Bevallom, ez tőlem komoly tréninget igényel. Hétszeri óracsörgés után is folyton alkudozom magammal „még öt percért”…)
Ezután indulhatsz a gyerekszobába motiválni! „Jó reggelt! Jaj, de nagyszerű! Ma iskola van! Gyere, kincsem, lesz legalább hét-nyolc nagyszerű órád!” Amint kiléptél az ajtón, hallgass csak be egy kicsit a szobába, és máris gyakorolhatod a kudarctűrést, hiszen mukkanás sincs, tehát nem sikerült ez a projekt. Nem baj, az újrakezdés is nagy menedzseri erény, próbáljuk hát meg! Most a motivációs bázis gazdagságára lesz szükség, mert az előző módszered nem vált be. Tehát jöhet a kettes modell, kissé emeltebb hangon: „Nem bánom, nem viszlek be, nem fogok könyörögni minden reggel! Apád sem visz be! Ha elkésel, majd tanulsz belőle, és viseled a következményeket! Elvégre nem vagy már óvodás!”
Végre a tizenhat éves lányod is kikászálódik az ágyból. Tél van. Fölveszi az arasznyi szoknyáját, amiről múltkor az apja nem tudta megállapítani, hogy egy vastagabb derékkötő-e vagy más ruhadarab… Most a meggyőzéstechnika következik, hiszen annyit már tudsz, hogy egy serdülővel nem közölheted: „Vegyél fel másikat, de gyorsan!”
„Hallottad az időjárás-jelentést a rádióban? Épp az előbb mondták be, hogy ideért az a sarkvidéki léghullám. És képzeld, máris esik a hó! Ma iskola van, nem strandolás!”
„Anyaaaa! Hagyjál! Nem lehet így megjelenni! Hol éltek?” – hangzik a válasz. Most következik a tárgyalás nehéz emberekkel, aztán a bizalom a beosztottakban – majd csak felhúz valami mást –, és ott van, ami még ennél is fontosabb: az időtartás! Nem vitatkozhatsz itt egész reggel, irány a konyha!
Hű, a viharba is! Már megint az asztalon hagyták a kenyeret, megszáradt! És kint maradt a tej is, megsavanyodott! Jöhet a rugalmas problémamegoldás! Mit adsz reggelire, mit csomagolsz uzsonnára? Közben pedig már szivárognak a nappaliba a családtagok: „Hol a tornazsákom?” „Ahová tetted, fiam! Menj, mosakodj, öltözz, egyél, siess, moss fogat, hagyd békén, keresd meg…” – következik a ­feladatdelegálás, turbó üzemmódban.
A vezetőképző tréningen, azon a bizonyos listán, nagy betűkkel kiemelve a legfontosabb vezetői erényként ez állt: céltartás. Hiszen mindegy, mit csinálsz, ha nem jó irányba halad a cég. Mi is most a cél? Hogy öt percen belül felszerszámozva mindenki legyen az ajtón kívül!
Összegezve tehát: nincs intenzívebb vezetői tréning a családmenedzsment kihívásainál! (Vezetőként egyébként mindig bátran építhettem az anyaságban edzett munkatársakra.)
Ám a jó vezető igazi feladata nem csupán a dolgok kézben tartása, hanem az is, hogy mindez megteljen élettel. És ez már valódi alkotómunka! Fontos, hogy ezen a reggelen is szárnyakat kapjanak a családtagok, hogy munkájuk végeztével szívesen térjenek majd haza, és az otthonuk hordozza örömeiket, fájdalmaikat. Hogy szinte észrevétlenül megtapasztalják, Isten a legegyszerűbb helyzetekben is velünk van. Érdemes felidézni ebből a szempontból a Szűzanya máig tartó hatékonyságát. Nem a tanításai adták az erejét, hanem az életet hordozó léte! Amikor kellett, észrevette, hogy a menyegzőn nincs bor, s személyiségének kisugárzásában egyre „növekedett gyermeke kedvességben és bölcsességben”. Előfordult, hogy aggódott, sírt, szenvedett, de minden élethelyzetben jelen volt. Az igazi anya közelségében az Élet mindig növekedik. S anyának lenni valóban isteni minőség. Egy átlagos hétköznapon is.

„Átadta az életét Istennek”

„Átadta az életét Istennek”

Fotó: Merényi Zita

 

Derűsen, közvetlenül beszél bátyjáról, a május 1-jén boldoggá avatandó vértanúról. A testvérről, akivel együtt nevelkedett, és akivel a papi hivatás is összekötötte. Szinte természetesen említi meg: a vértanúság abban az időben minden pap számára reális lehetőség volt. Hivatásul azonban csak János, az ő bátyja és paptársa kapta.

Brenner János öccseként kivételes helyzetben van: a család egyetlen ma is élő tagja, aki még be tud számolni az egykor történtekről: tanú és tanúságtevő. Együtt nevelkedett Jánossal, mindketten papok lettek, és tanúja a gyilkosság utáni szörnyű időknek is, akárcsak annak a folyamatnak, amelynek a végpontja a május 1-jei boldoggá avatás. Hogyan éli meg ezt a megkerülhetetlen és nagy felelősséggel járó szerepet?

– Nem most kezdődött: legalább tíz éve már, hogy bel- és külföldről egyaránt számtalan helyre hívtak, hívnak Jánosról beszélni. És én mindig minden meghívást elfogadtam. Csak mostanában kezdem visszautasítani őket, olyan sokan keresnek meg ugyanis, hogy már nem tudok mindenhova elmenni.

Egy tanútól mindig fontos információk átadását várják, de ezek sokat változtak az elmúlt évtizedek során. Mi az, amit ma egészen másképpen lát, mint akkor, közvetlenül a gyilkosság után?

– 1989-ig jóformán semmi érdemlegeset nem tudhattunk az ügy hátteréről. Érthetően, hiszen a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás ugyanazok kezében volt, akik meggyilkoltatták a bátyámat. Még 2000-ben is tudtam meg újdonságokat, amikor az MTV által készített film stábjával Szentgotthárdon jártam. Az ott élők közül ugyanis többen is akadtak, akik megosztották velem az emlékeiket.
A közös gyermekkor után László bátyánkkal együtt mindannyiunknak a szemináriumba vezetett az utunk; bizonyos években mindhárman egyszerre voltunk kispapok.
A gyilkosság után Lászlót is, engem is többször berendeltek a rendőrségre, és azt adták feladatul, hogy írjunk le mindent Jánosról és a családunkról. Még azt sem tudtuk, hogy tanúként vagy gyanúsítottként kezelnek bennünket. A testvérünk állítólagos nőügyeiről kérdeztek, ami világossá tette számunkra, hogy valakit mindenáron bele akarnak keverni az ügybe. De akárhogyan próbálkoztak, semmire sem mentek.
1989-ig még csak el sem juthattam a gyilkosság helyszínére, mivel a szigorúan ellenőrzött határsávban volt. Akkor viszont megmutatták a pajtát, amely előtt János holttestét megtalálták. Méghozzá az az asszony mutatta meg, aki a lányával együtt 1957-ben megtalálta.
A ’80-as években felkeresett az egykori rendőrkapitány, és elmondta: nem egy tettes volt. Három személyt meg is nevezett az elkövetők közül. Azóta több újabb nevet is megtudtam, senkit sem ítéltek el közülük. Megnevezni azonban nem lehet őket, mert az rágalomnak számítana.
A rendszerváltáskor megkerestem a település polgármesterét, hogy állítsunk emlékkeresztet a helyszínen. Erre ő azzal válaszolt, hogy miért ne inkább kápolnát. Ennek nyomán született meg az emlékkápolna építését célul tűző alapítvány, amelynek aztán, az isteni gondviselés révén, egy szerzetesnővér hagyatékából pénze is lett a terv megvalósítására. A kápolnán ma két emléktábla látható. Az egyik Jánosról emlékezik meg, akit egy beteg ellátására tartva ért a harminckét késszúrás. A másik táblát a nővér kívánságára készíttettük, s jó keresztény családokért és papi hivatásokért fohászkodunk általa.

A rendszerváltás után volt perújrafelvétel?

– Az ügy elévült, de mi azért kutattunk. Annak idején két vádlott is volt: az első az a fiú, aki a bátyámat a beteg nagybátyjához hívta. Őt először halálra ítélték, végül azonban felmentették. De ettől függetlenül is sokat ült azután. Láttam a bűnlajstromát: megtöltött egy egész A4-es lapot. A peranyagot 1958-ban előre megírták, valódi nyomozás nem volt, nem is törekedtek a tettesek felkutatására.
Az 1990-es évek elején Kahler ­Frigyes jogtudóst arra kértem, hogy a rendelkezésre álló iratok és bűnjelek alapján rekonstruálja, mi történhetett. Nyomozása eredményeként egy könyv is született.

Az, hogy mindhárom testvér pap lett, komoly családi indíttatásról tanúskodik. Ön legfőként kinek vagy minek tulajdonítja ezt?

– Édesapánknak biztosan nagy szerepe volt ebben. Ő ugyanis a legnehezebb időkben is vállalta a hitét. Noha energetikus mérnökként elvileg „megbízható embernek” kellett lennie, aki egyik megyei tanácstól a másikig utazott, mindig nála volt a Magyar–latin misszále, és soha nem is dugdosta. Édesanyánk is nagyon vallásos volt, és a hite felebaráti jótettekben is megmutatkozott. Gyakran segített olyan családokat, amelyek kenyér nélkül maradtak, mert a családfőt politikai okból elbocsátották.
Amúgy jó kedélyű, egészséges, normális emberek voltak a szüleink. Hálát adok értük mindmáig, a jó kedélyüket magam is örököltem.

Milyen hatással volt a bátyja és az ön papi életére a gyilkosság?

– János megmentett bennünket: sem Lászlót, sem engem nem bántottak. Igaz viszont, hogy mindkettőnket „elástak”: őt először a százharminc lelkes Gyalókán, Sopron mellett, engem harminc éven át szombathelyi káplánként.

Hogyan hatott Önökre érzelmileg, hogy a fivérük egy szörnyű bűntény áldozata lett?

– Akkoriban ez sokkal természetesebbnek számított: tudtuk, hogy jöhetnek, hogy bánthatnak, hogy ilyen a papok sorsa. De apám összetört, és abban, hogy három évvel később meghalt, szerepe lehetett a gyilkosságnak is. A halála után édesanyámmal minden vasárnap elmentünk László bátyámhoz: a családi összetartásból merítettünk erőt.

Mit jelent az Ön számára az, hogy a bátyját vértanúságából adódóan nemsokára boldogként fogják tisztelni? Mit gondol a keresztény vértanúságról általában?

– Ha Isten megenged valamit, azzal mindig célja van. Ez a helyzet a vértanúsággal is. Senki nem akarhat az lenni! A vértanúság hivatás, amelyet Isten iránti szeretetéből vállal valaki. János írásaiból kiderül, hogy a vértanúsága abból következett, ahogyan a papi hivatását felfogta. Átadta az életét Istennek, rá bízta magát.

A három fivér papi hivatása miben hasonlított és miben különbözött?

– Különbözött az indíttatásunk. László már gyerekként az a típus volt, akiről Arany János a Családi körben azt írja: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Közte és János között öt, János és köztem három év volt. János és én kevésbé voltunk jámbor gyerekek. De azért ha László otthon játékból misézett, mi voltunk a ministránsai. Nagyon szerettem csengetni, de nem mindig akkor és annyit, amikor és amennyit kellett volna. László ezt elég rossz szemmel nézte.
Eszemben van még néhány kedves gyermekkori jelenet. Az egyik kis csibészségem például az volt, amikor a növendék cseresznyefánk alá álltam, Jánossal leverettem róla az egyetlen szem gyümölcsöt, ami termett, bekaptam, és nyomban meg is ettem. Pedig abban állapodtunk meg, hogy felezünk. Azt hittem, agyonüt, úgy megkergetett dühében. Megesett az is, hogy a ránk bízott birkával megetettük a vasúti menetrendet.

Papként hogyan vitte tovább János örökségét?

– Nem igazán tudtam utánozni, engem ugyanis nem engedtek a fiatalok közelébe, míg neki – ez szinte biztos – éppen emiatt kellett meghalnia. Olvastam olyan egykori rendőri jelentéseket, amelyekben feketén-fehéren az áll: párt- és megyei vezetők határozott kívánsága, hogy az ifjúság egyházi befolyásolását vissza kell szorítani. És így is történt: 1957-ben öt papot gyilkoltak meg Magyar­országon ugyanezen okból.
2005-ben elhunyt László bátyánk Répcevisen nagy hatású lelkipásztor volt, bámulatos közösség, szép családok vették körül. Készített is róluk a tévé egy riportfilmet, amelynek Nagycsaládosok faluja volt a címe.

Hogyan készül a boldoggá avatásra?

– Megrendülten és egy kis félsszel. Mert beszélnem kell ott, és attól tartok, nagyon meg leszek hatva, talán meg sem tudok majd szólalni.
Tízéves folyamaton vagyunk túl, magam is a boldoggá avatás főtanúja voltam a többi harmincnyolc tanú mellett. Amikor erre a hosszú időszakra visszatekintek, ma is elevenen hat rám az a megrendítő esemény, amikor a rendőrség visszaküldte János véres ruháit. Édesanyámra való tekintettel azonban ki sem nyitottam a dobozt, hanem feltettem a padlásra. Ott is maradt kilenc éven át. Később egyszer levettük ugyan, de még akkor sem bontottuk fel, inkább visszatettem. Ma az összes ruha és az összetört szemüveg megtekinthető a szombathelyi püspöki palota látogatóközpontjában. Évtizedeken át látatlanul őriztem, és végül átadtam őket. Ez is a tanúságom része.

Ostromoltuk az eget a boldoggá avatásért

Ostromoltuk az eget a boldoggá avatásért

Fotó: Merényi Zita

 

Ezekben a pillanatokban az a fájdalmas gondolat is felmerül bennünk, hogy nem lehetünk többé az általunk szeretett, tisztelt ember közelében, nem érinthetjük meg, nem kérhetünk már tőle tanácsot. Akik olyan szerencsések voltak, hogy akár csak egyszer is a szentté avatott II. János Pál pápa közelében lehettek, megfoghatták a kezét, a szemébe nézhettek, mondják, különös emléket őriznek a szívükben, olyan kisugárzása volt.
E gondolatok jártak a fejemben, amikor munkatársaimmal Szentgotthárd felé autóztunk, hogy találkozzunk Soós Margittal, aki személyesen ismerhette Brenner János áldozópapot, hiszen a fiatal káplán a falujukba járt misézni, oktatta a helybéli ifjúságot. Nagyon vártam, mit tudhatunk meg tőle a körülményekről, emellett azonban az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogy mit érez valaki egy boldoggá avatás előes­téjén, ha az oltárra emelendőt személyesen ismerte, egykor beszélgethetett vele.
A szentgotthárdi plébánián Soós Margit nyugdíjas tanárnő és a plébános, Rimfel Ferenc fogadott bennünket. Amikor leültünk beszélgetni, a tanárnő először magáról, a fiatalkoráról mesélt. Pécsen végzett testnevelő tanárként, majd 1963-ban Szentgotthárdon, a Vörösmarty-gimnáziumban kezdett tanítani. 1995-ben innen ment nyugdíjba is. Szombathelyen elvégezte az egyházmegyei teológiai tanfolyamot, így általános iskolai hitoktató lett. Óraadóként a III. Béla Szakképző Iskolában tanított még nyugdíjba vonulása után is. Éveken keresztül vezette a szentgotthárdi karitászt.
Gimnazistakorában Szombathelyen volt kollégista, amikor – 1955. augusztus 17-én – Brenner János kápláni kinevezést kapott a rábakethelyi plébániára. Magyarlak, Soós Margit faluja Rábakethely filiája volt, onnan jártak át a papok misézni és hittanórát tartani. A gyilkosság idején Margit másodikos gimnazista volt. Szombathelyen, a kollégiumban érte hír, hogy megölték Brenner Jánost, a „káplán urat” – ahogyan ő nevezte a beszélgetésünk során. Azt csupán elbeszélésekből hallotta, miként vitték el a halott véres karin­géhez szorított kezéből az Oltáriszentséget a templomba. Margit a szüleitől és a falubeliektől, elsősorban a vele egykorú lányoktól sok mindent megtudott a tragikus eseményről. Nehezen tudta feldolgozni, ami történt, de az akkori megszeppenése mára az imádság révén nagy boldogsággá, tiszteletté alakult benne.
A rábakethelyi plébánia két papja, Kozma Ferenc esperes plébános és Brenner János felváltva járt át Magyarlakra, hogy a híveket gyóntassa, a fiatalokat oktassa és misézzen. Nyáron, a szünidőben Soós Margit gyakrabban találkozott Brenner Jánossal, aki az első csütörtökökön mindig a faluban aludt. Nagyszerű hitélet volt akkoriban a környéken. „Gyakran beszélgettünk a szentmisék után a káplán úrral. Ilyenkor focizott a fiatalokkal, elvitte őket moziba, kiment velük a Rábára fürdeni. A gyerekeknek szabad bejárásuk volt a plébániára. A lugas alatt pingpongasztal állt, ott játszottak. Néha dolgozni is kellett – fát pakoltak a téli fűtéshez.” Soós Margit arról is mesélt, hogy bejárt a plébániára Kóczán Tibor is, aki azon a végzetes éjszakán elcsalta Brenner Jánost „nagybeteg rokonához”. Senki nem tudja, vajon volt-e ezenkívül bármi további szerepe a gyilkosságban. Máig sem derült fény arra, hogy mit tudott, és mit nem, de annyi biztos, hogy az élete megbicsaklott, lelkileg összetört. Ha részese is volt a gyilkosságnak, biztosan nem ő volt az egyetlen tettes, mert a káplán nagyon jó felépítésű, erős és edzett ember volt, egyetlen ember nem bírt volna el vele. „Brenner János nem volt elveszett ember, sem testileg, sem lelkileg. Mosolygós, nyílt tekintetű, nagy hatású fiatalember volt. Ma az ilyen emberre mondják, hogy karizmatikus egyéniség. Mi ezt annak idején nem tudtuk így megfogalmazni, de sugárzott belőle a jóság. Amit mondott, az egységben volt az életével, a cselekedeteivel. Kollégistakoromban naplót vezettem. A halálhíre napján ezt írtam bele: »Megölték plébániánk papját, akit szerettem. A vele való beszélgetések megerősítettek a jóban és a hitben«” – mondja Margit a múltba révedve.
Amikor a kollégista diáklány Szombathelyről hazament a karácsonyi szünetre, a faluban teljes csend uralkodott: mindenki félt. A bátyja ment elé a pályaudvarra. Másokat is így kísértek akkoriban, akkora volt a félelem. A történteket sírva mesélték el neki a szülei.
A gyilkosságot rekonstruálta a rendőrség: „eljátszották” a feltételezett eseménysort. Margit ezt több társával együtt megleste, sőt utóbb kimenőt kért a kollégiumból, és elment a bírósági tárgyalásra is, mert részese akart lenni az eseményeknek. Úgy gondolta, ettől talán kicsit megnyugszik a lelke.
Rimfel Ferenctől, Szentgotthárd jelenlegi plébánosától megtudtuk: Rábakethelyhez, a határ menti Szentgotthárd második kerületéhez egykor négy filia tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc akkori plébános jó példát adott fiatal káplánjának. Halála őt is mélyen megérintette, minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy néhány esztendővel később ő is meghalt. A környék népe sejtette, kik vehettek részt a gyilkosságban, de bizonyíték híján megvádolni senkit nem lehetett, ma sem lehet.
Ennek ellenére a falu lakói érdekes eseményeknek lehettek tanúi a bűnténnyel kapcsolatban. Az egyik férfi, akiről feltételezték, hogy köze lehetett a gyilkossághoz, súlyos alkoholista lett. A rendszerváltozás után felkeresték új lakhelyén, és kérték, hogy számoljon be a történtekről, de nem volt hajlandó beszélni, hamarosan továbbköltözött, és nyoma veszett. Egy másik feltételezett elkövető súlyos betegen, már némán, kézjelekkel arra kérte Rimfel atyát a halálos ágyán, hogy imádkozzon érte, gyóntassa meg, és oldozza fel. Az eseményekkel kapcsolatos kérdésekre csupán patakzó könnyeivel válaszolt.
Aki nem élt a szocializmus idején, talán azt sem tudja, hogy az osztrák határ közelében fekvő településekre csak különös indokkal és külön engedéllyel léphettek az ország más tájain élő emberek. A határt aknákkal, szögesdróttal, jelzőrendszerrel és géppisztolyos katonákkal szigorúan őrizték. A laktanya mellett volt a földje annak a családnak, amelynek a fia elcsalta Brenner Jánost a gyilkosság estéjén. Az édesanyát röviddel a tragikus éjszaka után saját földjén lőtték le a katonák. A hivatalos indok az volt, hogy a laktanyában tartott bagolynak akart valaki eleségként verebet lőni, de elvétette a célt. „Ki az az őrült, aki géppisztollyal akar lelőni egy verebet?” – kérdezte a plébános.
Soós Margit elmondta: Brenner Jánost szerették az emberek, vonzotta őket. Talán ez volt a fő bűne: sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak. Mindig mosolyogva ment az utcán, mindenkinek kedvesen köszönt a faluban. Hirdette Istent, és minden pillanatában hitelessé tette a hitét. A temetésére el akartak menni az emberek, de a hatóság új időpontra helyezte át az eseményt, hogy ezzel is akadályozza a részvételt. A bűncselekményt igyekeztek rablógyilkosságnak beállítani. A plébános véleménye szerint ez az indíték nem állja meg a helyét, hiszen ez esetben elég lett volna elcsalni a papot, s a rablók a távollétében elvihették volna a plébánián lévő értékeket. A gyilkosság után mindenkit kihallgattak, megpróbálták egymás ellen fordítani a lakosokat, megmérgezni a barátságokat.
A környék nem felejtett. Néhány esztendővel a tragédia után – bár a falvakban nyíltan senki nem mert beszélni Brenner Jánosról – a rábakethelyi plébános, Kozma Ferenc a magyarlaki templomban egy pietà- szobrot akart állítani az emlékére.
A hatóságok nem engedélyezték ezt, arra hivatkozva, hogy középü­letben nem lehet csak úgy szobrot állítani. Így az alkotás végül a rábakethelyi temetőbe került, ma is ott áll. Bár nagy volt a félelem a környéken, a pietà alatt mindig égett a gyertya, és volt a vázákban friss virág… Brenner Jánosnak néma, de világító emlékezete volt a faluban. Példaképe volt az embereknek – a gyilkosság a legtöbbjüket csak megerősítette a hitében.
Amikor arról kérdeztem a tanárnőt, hogy miként készülnek a boldoggá avatásra, mosolyogva így válaszolt: „Brenner János halálának évfordulóján Magyarlakon, a templomban elhelyezett emléktábla előtt esztendők óta verset mondanak a gyerekek, és virágokat visznek az emlékezés helyére. Rendszeresen imádkoztunk, ostromoltuk az eget, hogy mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük egykori káplánunkat. Lelkünkben készülünk, hogy méltó módon ünnepelhessünk. Most már nem érte kell imádkoznunk, hanem hozzá fordulhatunk segítségért. Magunkban és az utánunk következő nemzedékekben is tudatosítanunk kell azt a kegyelmet, amit kapunk. Brenner János jelmondatául ezt a szentírási idézetet választotta: »Az Istent szeretőknek minden a javukra válik« (Róm, 8,28). Halála, áldozata a mi javunkra is válik – szinte felfoghatatlan ez a kegyelem. Nekünk még feladatunk van. A felnövekvő fiataloknak tovább kell adnunk Brenner atya vértanúságának történetét, és mindenkiben növelnünk kell a tiszteletét.”
Soós Margit különös gondolatokkal zárta a beszélgetést. Mint mondta, sokan reménykednek abban, hogy még ma is élnek néhányan azok közül, akik részt vettek a gyilkosságban, és egyszer megszólalnak. Feltámad bennük a lelkiismeret, és elmondják, miért ölték meg a rábakethelyi káplánt, Boldog Brenner Jánost. Vagy legalább megtérnek…

Arra születtünk, hogy szeretni tanuljunk

Arra születtünk, hogy szeretni tanuljunk

Fotó: Merényi Zita

 

Székely János szombathelyi megyéspüspök Brenner ­János boldoggá avatására készült lapunk vezércikkében megemlíti: a vértanú egyik prédikációjában arról beszélt, hogy az élet iskolájának legfontosabb tantárgya a szeretet. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket. Az önfeláldozás és az áldozatvállalás pszichológiai hátteréről Somogyiné Petik Krisztinával, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanárával beszélgettünk.

„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” – mondta Jézus. Az önfeláldozás emberi magatartásának értékéről mit tanít a pszichológia?

– Örömmel mondhatom, hogy a pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben foglalkozni kezdtek az önfeláldozás, a saját akaratunkról való lemondás emberi jelenségével, összefüggésben az ember moralitásának vizsgálatával és azzal a megállapítással, hogy az ember alapvetően jó.
A legújabb neurobiológiai kutatások eredményei arra utalnak, hogy az ember eredendően jó, méghozzá azért, mert olyan az agyi struktúrája (a hit nyelvén: úgy lettünk teremtve), hogy ha akar, ha nem, ráhangolódik a másik emberre. Alapvetően adott egy érzelmi együttrezdülés a másikkal, egy beépített képesség, amely akkor, amikor már az értelmünket is megtanuljuk használni, empátiává válik.
Attól kezdve, hogy az ember képessé válik beleélni magát mások érzelmi világába, állapotába, már nagyon nehezére esik rossznak lenni, vagy bántóan fellépni ellenük. Ez az egyik kutatói alapvetés.
Van egy másik – még mindig biológiai természetű – érv is amellett, hogy az ember eredendően képes jót tenni másokért. A „másokért” körébe természetesen belevenném Istent mint személyt is – éppen Brenner Jánosra gondolva. Az ő életáldozata erről szól.
Tehát a másik érv a következő: biológiai motivációnk áll annak a hátterében, hogy az ember közösségi lény, kapcsolódni tud másokhoz, sőt akkor lesz boldog, ha ezt megteheti. A pozitív, kiteljesedő kapcsolat során különféle hormonok termelődnek az agyban, amelyek az embert megelégedetté és egészségessé is teszik. Tehát kimondhatjuk, a biológiai egészségünk egyik feltétele, hogy kapcsolatban legyünk.
Mindebből az is következik, hogy a másokért áldozatot hozó viselkedés, a jó cselekedet boldogságot okoz: ha az életemet adom másokért, boldog ember lehetek.
A kapcsolatban létezés motivációját egyébként már korábban is feltárták a pszichológusok, de most biológiai alapon is bizonyítottá vált.

E biológiai alapvetés után térjünk át a hétköznapokra, amelyek többnyire az önfenntartásról szólnak. Mi a szerepe, jelentősége az önfeláldozásnak, a lemondásnak az emberi kapcsolatokban?

– Sok esetben, amikor önfeláldozásról vagy a saját érdekemről való lemondásról beszélünk, például a házasságban, a mai pszichológus kutatók nagyon határozottan megfogalmazzák, hogy ez végső soron mégsem ellentétes a pozitív értelemben vett érdekemmel. Sőt, így vagyunk megalkotva, és a szeretettörvény is erről szól: Jézus tanítása (például amit a megbocsátásról mond) is alátámasztja ezt. Érdekem, hogy figyelembe vegyem a másik ember igényeit, mert „nyerek” a szeretetemmel. Vegyük példaként a házasságot. Hosszú távon akkor tud fennmaradni a kapcsolat, ha az ember elköteleződik benne, mert azt is vállalja, hogy a kapcsolatért, a másikért is dolgozik, nem csak önmagáért. Azok a házasságok maradnak fenn, amelyekben a házastársak képesek oly módon cselekedni, hogy időnként feláldozzák a pillanatnyi érdekeiket a másik kedvéért; mert megéri áldozatot hozni. Ez perspektívában való gondolkodást feltételez. Aki mindig csak az adott helyzetben meglévő, pillanatnyi érdekét nézi, az képtelen bármilyen emberi kapcsolatra, nem lesz boldog.
A pszichopátia betegsége éppen abból ered, hogy a beteg nem tud együttérezni a másik emberrel, nem tud ráhangolódni, nem képes adekvát érzelmeket átélni, és ezért immorálissá, kegyetlenné válhat, esetleg bűnözővé lesz.

Az agresszió mindennapokban tapasztalható jelensége mintha elfedné a napjaink pszichológiája által hangsúlyozott alapvető emberi irányulást a szeretetre.

– Ha valaki nem tapasztalt meg igazi szeretetet, csak bántást és agressziót, torzul a személyisége, és valóban agresszív lesz. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az emberi agresszivitásnak is a kapcsolatkeresés az oka, illetve a harag, amikor azzal szembesülünk, hogy mások nem viselkednek igazságosan. Sok agresszió egyfajta morális felháborodásból származik. Éppen a házasságokban láthatjuk ezt. Különösen a fiatal házasok tapasztalják meg, hogy rendszerint akkor bántják a házastársukat, amikor szeretetet akarnak kapni tőle. Mint a gyermek, aki szeretetre vágyik, és ordít, toporzékol; a házasok hasonlóan képesek viselkedni, és ezzel el is rontják a kapcsolatot. E magatartásuk mögött is a szeretetvágy, az elfogadottság vágya áll. Mindebből láthatjuk: az ember alaptermészete, hogy kapcsolatban legyen.
De szeretnék egy újabb szempontot is belevinni az önfeláldozásról való gondolkodásunkba. A kutatók számításba veszik többek között azt is, hogy az ember identitásába, önmeghatározásába morális tényezők, értékek melletti döntések is beépülnek.
Nyilvánvaló, ha egy fiatal a neveltetése során megismeri az emberi értékeket, képes lesz választani közülük. Ha jól nevelik, lesznek jó modelljei, amelyeket a későbbiekben követhet, magáénak vallhat. Miután beépíti az identitásába ezeket az értékeket, azok motiváló erővé is válnak a számára – akár az áldozatvállalásig vagy az élete feláldozásáig menően.
Alapvető hajlamunk, hogy konzisztens emberként szeretnénk megélni önmagunkat. Ha beépítettem az identitásomba bizonyos értékeket, akkor szeretnék úgy viselkedni, hogy azoknak az értékeknek meg is feleljek. Ez hihetetlenül nagy motiváló erő. Amikor Brenner János halált megvető bátorsággal végezte a hivatását egy egyházellenes társadalomban, akkor őt ez is motiválhatta: nem érdekelte, hogy vele mi lesz, az értékrendje szerint, helyesen kellett cselekednie.

Szüleiről tudjuk, hogy hitelesen élték a kereszténységüket, Brenner János a mély, igaz hit légkö­rében nevelkedett a testvéreivel együtt.

– Hivatásában azonosult a szülei életében megtapasztalt értékekkel. Önfeláldozó életének oka lehetett ez a fajta értékkövetés: hű akart lenni önmagához és Istenhez. Ez a felnőttkorra jellemző attitűd, a komoly belső motiváció részben magyarázatul szolgálhat a mártírok magatartására.

Nevelhető az ember a lemondásra, az önfeláldozásra?

– Nagyon fontos kérdés, hogy a nevelő az értékeket éli-e, vagy csak hangoztatja. A jó nevelő mélyen beépíti a személyiségébe az értékeket, így példájával képes továbbadni akár az önmagáról lemondani tudó, önfeláldozó magatartást is.
Emellett van még egy fontos pszichológiai valóság: az emberi önkontroll, önirányítás, ami szintén tanulható. Ugyanis lehet, hogy biológiailag hajlamom van arra, hogy jót tegyek, és fáj, ha a másik szenved, ezért segítek rajta, de lehet, hogy beépítettem a személyiségembe olyan értékeket, amelyekhez hű akarok lenni, ezért helyezem háttérbe magam, és így fogok kiteljesedni. Ám lényeges az a szempont is, hogy mindennek a megvalósulásához önirányítási képességre van szükségem, mert nem elég tudni a jót, hanem akarni kell, és meg is kell tenni.
Rendkívül érdekes ennek a témának a kibontakozása napjaink pszichológiai szakirodalmában. Az önkontroll a pszichológiában azt jelenti, hogy az ember képes szembemenni az elemi, ösztönös vágyaival, például a félelmével vagy a biológiai motivációival, amelyek egyébként ősi agyi szabályozó mechanizmusokon keresztül vinnék őt előre.
Az ember képes irányítani önmagát az „ősi” agyterületek által vezérelt, spontán megjelenő viselkedései ellenében is. A prefrontális agykérgünkben vannak azok a központok, amelyek tompítani, esetleg blokkolni is tudnak például egy félelemreakciót.

Ez szélsőséges esetben is működik?

– Működhet. Egyébként a végső bátorság kérdése az extrém helyzetekben különleges eset. Ismerhetünk a történelemből olyan hajóskapitányt, aki mentőcsónakba ugorva elhagyta a süllyedő hajót a hullámokba vesző legénységgel együtt, és olyat is, aki kitartott a végsőkig, élete árán is mentve az utasokat. Talány, hogy extrém helyzetben hogyan viselkedik az ember. Az bizonyos, hogy ilyenkor nagy szerepe van az önkontrollnak, és ha valaki értékek mentén szocializálódott, akkor ilyen helyzetekben is bátrabban oda tud állni, akár élete kockáztatása árán is. A kutatók kimutatták, hogy az erős együttérző képességgel megáldott emberek hajlamosabbak elfeledkezni magukról, hogy másokért áldozatot hozzanak, és eszükbe sem jut, hogy eközben ők is meghalhatnak.

Az önkontroll fejleszthető, begyakorolható…

– Igen, a pszichológusok azt találták, hogy az önkontrollunk úgy működik, mint az izmaink: ha használjuk, akkor erősödik, ha nem, akkor elsorvad. Mindenki megtapasztalhatja, hogy egy böjti időszakban, például egy hathetes gyakorlás után egészen jó eredményt tud elérni mondjuk a csoki elhagyása terén, de ha időközben abbahagyja az önmegtartóztatást, ismét ellenállhatatlanul vonzódni fog az édességhez.
Ha valaki sohasem figyel erre, és nem fogja vissza magát, az bizony ösztönvezérelt ember lesz. De ha van olyan értékrendje, amit fontosnak tart, amivel azonosult, ha van felelősségtudata, és begyakorolja az ösztönvezérelt cselekvés felülírását, akkor feltételezem, hogy extrém helyzetben is képes lesz olyan irányba menni, amerre akar. Mert éppen erről beszélünk: az önkontroll azt jelenti, hogy képes vagyok úgy viselkedni, ahogyan akarok, és nem hagyom magam az önfenntartást szolgáló ösztöneim által vezérelni.

A közvélekedés számos előítéletet hordoz az áldozatvállaló emberekkel kapcsolatban: ez a személyiségtípus úgymond nem meri megvalósítani, inkább elfojtja önmagát, szorongó ember.

– Ennek a sztereotípiának van egy bizonyos igazságmagva. Azok az emberek, akiknek gyenge az önértékelésük, rossz kapcsolati tapasztalataik miatt nem képesek elhinni, hogy értékesek, nem tudnak kiállni magukért, ők tényleg alávethetik magukat másoknak. Ez azonban nem áldozat, ez gyakorlatilag egy olyan emberi működés, amely csak látszólag szeretetteljes, mert alapvetően tönkreteszi a kapcsolatokat.
Nem lehet értékes emberi kapcsolatot teremteni úgy, hogy az egyik fél mindig behódol a másiknak, és alacsonyabb rendűnek érzi magát.
A sztereotípia ugyanakkor általánosít, és ez benne a hamis. A pszichológia kutatási eredményei azt jelzik, hogy az önfeláldozás egészen más jelenség, és nem összeegyeztethetetlen a boldogsággal, a kiteljesedett emberi működéssel. Nem emberidegen dolog, ha a másikért háttérbe helyezem magam. Sőt, aki hű lesz az életében felismert értékekhez, és nem éli gyáván a hétköznapjait, az a nehéz vagy extrém helyzetekben is bizonyosan bátran fog viselkedni.
Összefoglalóan tehát annyit lehetne mondani, hogy az ember agyának biológiai összetettsége együttműködésre motivál minket, úgy is fogalmazhatnánk, hogy szeretetre. Egyszerűbben szólva: nem tudunk testi-lelki egészségben élni másoktól elszigetelve. Már a pici baba is érzékenyen reagál a környezete érzelmi állapotára. Össze vagyunk kapcsolva az embertársainkkal, az együttérzés akaratlan képessége miatt is. S ha már kapcsolatban vagyunk, ez az állapot sok örömmel tölt el minket: motiváltak vagyunk arra, hogy kapcsolatban legyünk. Jó nekünk, ha másokkal jóban vagyunk.

A gazdasági érdekek által vezérelt fogyasztói társadalomban a lemondás, az önfeláldozás helyére lép a pénz, a hatalom, az önérvényesítés.

– Individualista társadalomban élünk, és tudnunk kell, hogy a kultúra rombolhat is. A gazdasági érdek valóban az, hogy sokat fogyasszunk, sok pénzt költsünk, s ezzel fenntartsuk a profitszerzés körét, a gazdasági hatalom érdeke pedig a manipulálható ember, aki a fogyasztásra orientált. Ehhez az kell, hogy az emberek magányosak legyenek, elszakítva a támogató közösségüktől, amelynek hiányát szerzéssel pótolják. Valahogy ez a logika érvényesül. De mindez nem az emberről, hanem az embert manipuláló rendszerről szól. Óriási veszélyt jelent, ha az ember elszakad a fontos kapcsolataitól, hiszen a testi-lelki egyensúlyát tárgyi dolgokkal nem tudja biztosítani
Emellett a kutatók egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a kapcsolati tapasztalatok jelentősen befolyásolják a velünk született tulajdonságok kifejlődését. A kapcsolódási és együttműködési kész­ségünket is. Tehát nagy a felelősségük a családoknak, a szülőknek és a nevelőknek.
A mi kultúránkban veszélyben van a szeretet, az egész-ség megélése, de vallom, hogy mégis tovább él, és ezért vagyunk elkötelezett családvédők itt, a Sapientia Főiskolán is. A családokért azért kell harcolni, mert a családi kapcsolatokon keresztül az egész emberért harcolunk, hogy egészséges legyen, és merjen szembefordulni a kulturális és gazdasági nyomással.

 

Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé

Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé

Fotó: Máy Péter

 

Május elsején Szombathelyen, az Emlékmű-dombnál avatják boldoggá az 1957. december 15-én huszonhat esztendősen elhunyt Brenner Jánost, Rábakethely káplánját, akit minden valószínűség szerint a kommunista hatalom által megbízott tettesek öltek meg. A vértanúhalált halt lelkipásztor életének történetét dolgozza fel Iváncsits Tamás bólyi kántor és hittanár 2007-ben írt,
A jó pásztor – In memoriam Brenner János (1931–1957) című zenés drámája, amelyet a boldoggá avatás napján adnak elő a helyszínen, immár 44. alkalommal. A mű mindenütt nagy sikert aratott, megjelent CD-n, és film is készült belőle. A szerzővel beszélgettünk.

Két korábbi zenés drámája – A tékozló fiú; Damaszkusz – Jézus, illetve az őskeresztények korában játszódik. Mikor határozta el, hogy feldolgozza a magyar történelem egyik legsötétebb korszakából kiragyogó keresztény vértanú, Brenner János életét?

– 2006 végén kaptam egy nagyon kedves e-mail-üzenetet a jelenleg Zalalövőn lelkipásztorkodó Horváth István Sándor atyától, aki akkor még Rómában tanult. Azt kérdezte, nem volna-e kedvem darabot írni Brenner János életéből. Akkoriban még csak felületesen ismertem a fiatalon meggyilkolt káplánt, de ezt követően elkezdtem behatóan foglalkozni a személyével. Könyveket, újságcikkeket olvastam, s megnéztem egy róla szóló dokumentumfilmet is. Nagyon sok olyan emberrel beszéltem, akik személyesen vagy mások elbeszéléseiből ismerték őt. A zeneszerzés első fázisában találkoztam a vértanú testvérével, Brenner József szombathelyi helynök atyával. Összeállt bennem a kép, úgy láttam, hogy ez egy gyönyörű, megragadó, igaz történet. A darab pontosan 2007 húsvétjára készült el, s ezt követően kezdtük el a színpadi próbákat és a stúdiómunkát. Mindvégig úgy éreztük, hogy Brenner János velünk van, hihetetlenül sok áldásban részesültünk a darab előkészületei során. Voltak technikai, szereposztásbeli és egyéb nehéz­ségeink, de minden rendeződött. Gondot jelentett például a stúdiófelvétel és a próbák helyszínének megtalálása. Pekker Mátyás akkori bólyi plébános úr és Beckné Kresz Ágnes sietett a segítségünkre: ja­vaslatukra az előkészületek a plébánián, a templomban és
a Kolping-házban zajlottak.
A kórus zenei vezetését Vidáné Kresz Beáta vállalta. A rendezői feladatokra a mohácsi Lauer Ferenc kapott megbízást, aki lelkiismeretes, magas színvonalú munkát végzett a szereplőgárdával. Sajnos Feri 2016-ban elhunyt. Azóta feleségem, Iváncsitsné Major Szilvia vette át a rendezést Käsz Katalin segítségével. Érdekesség, hogy Papp Krisztina operaénekes, a Pécsi Nemzeti Színház volt művésze is csatlakozott a csapathoz, csakúgy, mint Keczely Károly atya, aki Kétújfalu esperes-plébánosa. Hálával és köszönettel tartozom – családostól – minden szereplőnek, technikusnak, „háttérmunkásnak”, akik szívvel-lélekkel az ügy mellé álltak.

Az Ön által ábrázolt Brenner János rendkívül komolyan veszi papi hivatását, mindennél fontosabb neki, hogy teljesítse Istentől kapott küldetését, bármit kérjen is tőle az Úr. Ugyanakkor vidám, közvetlen lelkipásztor, aki pillanatok alatt megtalálja a hangot a hívőkkel vagy a hittanos gyerekekkel.

– Brenner János valóban ilyen volt, nem komor tekintetű papi személyiség, hanem egy örömtől és szeretettől sugárzó lélek. Egységbe forrt nála a hivatás és a vidámság. Kutatómunkám során beszéltem egy idősebb szerzetesnővérrel is, aki személyesen ismerte őt. Úgy emlékezett rá, mint aki szinte mindig mosolygott, belső derű áradt belőle, talán ha kétszer-háromszor látta őt komorabb arccal. A kommunista hatalmat minden bizonnyal nagymértékben irritálta, hogy Brenner János nagyszerűen szót értett a hívőkkel, idősekkel, fiatalokkal egyaránt. A hatalomnak különösen az nem tetszett, hogy a fiatalok nagyon szerették őt, szívesen mentek a hittanóráira, fociztak, kirándultak vele. A halálát követően a kommunista szervek a legképtelenebb rágalmakat találták ki róla, el akarták hitetni az emberekkel, hogy egy fiatalasszonyhoz ment azon a végzetes éjszakán, de senki nem volt hajlandó rosszat mondani János atyáról. Kristálytiszta, ragyogó élet volt az övé. A nyomozás során ezt még az ellenségei is elismerték.

A darab szerint az egyik hittanosa csalta el a plébániáról Brenner Jánost azon a decemberi éjszakán, amikor meggyilkolták. Ez valóban így történt, vagy fikció?

– Valóban így volt. Még azt is tudjuk, hogy egy tizenhét éves fiú volt az illető, aki nagy valószínűséggel ma is él. (Gondolom, kínzó lelkiismeret-furdalással…) A darabomban „Kölyök” a neve. Az, hogy benne volt-e a gyilkosságban, máig sem derült ki egyértelműen. Rajta és a társain múlik, hogy nyilvánosságra kerül-e a teljes igazság. Az viszont tény, hogy a gyilkosság végrehajtói rávették őt arra a gonoszságra, hogy legyen ennek a kegyetlen cselekedetnek az elindítója. A gyilkosok tudták, hogy János atya igazi jó pásztorként szívén viseli a nyája sorsát, s ha hívják, mert szükség van rá, gondolkodás nélkül megy, nem számít, ha éjszaka van, ha esik vagy ha fúj. Különösen, ha súlyos betegekről, haldoklókról van szó. János atya mindig magánál hordott egy szentképet, amelyen egy pap viszi a szentostyát az éjszakában a beteghez. Ahogyan ő is vitte a vértanúsága éjszakáján az Oltáriszentséget, amelyet még a halála pillanatában is a szívéhez szorított.

A darab mintha azt sugallaná, hogy Brenner János ösztönösen készült a vértanúságra. A hittanosoknak elmeséli az őskeresztény korban meggyilkolt gyermek, Tarzíciusz történetét. Amikor pedig Kovács Sándor szombathelyi megyéspüspök, tudomást szerezve az ifjú káplánt ért fenyegetésekről, el akarja helyezni Rábakethelyről, hogy megóvja, ő arra kéri, hogy maradhasson, mert az Úr itt adott neki feladatot, amelyet még nem végzett el.

– Amikor Brenner János még általános iskolába járt, kishittanosként az egyik iskolai rendezvényen előadták Tarzíciusz élettörténetét, s azt kérte, hadd legyen ő a főszereplő. Egy olyan valóságos történelmi személy szerepét játszotta el, aki kész volt vértanúhalált halni Krisztusért. Brenner János már gyermekként áldozatkész lélekről tett tanúbizonyságot. Sok évvel később, rábakethelyi káplánként nyitott szemmel járt a világban. Látta, hogy „sötét felhők gyűltek Egyházunk fölé”, rengeteg fenyegetésben volt részük a papoknak, így neki is. Igyekezett derűs lélekkel fogadni ezt. Amikor egyszer motorkerékpárral tartott vissza a plébániára, ismeretlenek fahasábokat dobáltak az útjába. Ő csak annyit mondott: nem sikerült nekik. Egy poénnal ütötte el a dolgot, de azért természetesen tisztában volt azzal, hogy életveszélyben van. Nem mellékes körülmény, hogy Brenner János egy határ menti településen szolgált, ’56-ban könnyen megtehette volna, hogy disszidál Ausztriába, de ő inkább itthon maradt, hűséges, jó pásztor módjára vállalva az állandó fenyegetettséget.

A kristálytiszta jellemű Brenner Jánossal szemben hangsúlyozott ellenpontozással jelennek meg a darabban az ávósok figurái, akik homlokegyenest más elveket képviselnek. Hatalom és pénz – számukra ez az isten, amely által mindent elérhetnek, amit csak akarnak, s gátlást nem ismerve bármit megtehetnek. E tekintetben nem sok minden változott az elmúlt ötven évben…

– Nem akartam aktualizálni, inkább igyekeztem általános érvényűen fogalmazni a dalszövegekben. Az tény, hogy a szocializmus „rossz emlékű” negyven esztendejében nagyon jól megéltek a rendszer hű kiszolgálói, minden téren előnyöket élveztek. Felvetődik azonban a kérdés, hogy milyen áron. Mit ér, ha az egész világot megnyerik, de a lelkük kárt szenved?

„Vigyázz ember, lelked is van, ne feledd sosem…” – figyelmeztet az egyik dalbetét.

– Igen, ez nagyon lényeges minden egyes ember üdvössége szempontjából. Sajnos az is tény, hogy e téren valóban nem sok minden lett jobbá a rendszerváltás óta. Ma is sokan vannak, akiknek nincsenek erkölcsi aggályaik, ha a saját érdekeik érvényesítéséről van szó. A darabommal szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy ez téves, rossz értékrend, buta és önző gondolkodás, amely sehová sem vezet. Mennyivel tisztább és krisztusibb Brenner János személyes példája! A tágas út a pusztulásba vezet, ezért a szűk ösvényt érdemes választanunk.

A darabban szó van a megbocsátás fontosságáról is, arról, hogy Isten még az ilyen rettenetes bűnöket is megbocsátja, ha az elkövető őszintén szembenéz a tettével. Brenner János gyilkosai azóta sincsenek meg. Lehet, hogy még mindig élnek, békés öregkorban, s bár a lelkükbe nem láthatunk, elképzelhető, hogy ötven éve gyötrődnek, de felfedni nem hajlandók magukat. Lehetséges így megbocsátani?

– Egyszer beszélgettem erről Brenner József spirituális atyával. Azt mondta, őt igazából nem az érdekli, hogy kik voltak a tettesek, csak az ok, hogy miért tették, amit elkövettek. Miért gyilkoltak meg egészen hihetetlen, horrorfilmek jeleneteire emlékeztető brutalitással egy ennyire tiszta lelkű embert, mint amilyen Brenner János volt? Harminckét késszúrással végeztek vele! Embert ölni egyetlen késszúrással is lehet. Itt azonban harminckétszer döfték bele a testébe a kést, a földön vonszolták, ütötték a fejét zseblámpával, rugdosták. Szavakkal ki nem fejezhető, iszonyú indulat tombolt a gyilkosokban, mintha az lett volna a céljuk, hogy az emberek ezután rettegjenek, s végleg elforduljanak Krisztustól és az Egyháztól, mert ha nem teszik, bárki Brenner János atya sorsára juthat. Brenner József nem nyomoz a tettesek után, nem követeli a megbüntetésüket, hanem – igaz megbocsátásról tanúságot téve – a megjavulásukért, a megtérésükért imádkozik. Krisztus is így tett a keresztfán.

A darab végén elhangzik: „Gyengül hitünk, / kevesen vagyunk, / most is segíts, / jó pásztorunk! / Ez az életút tiszta, szép, / Légy nekünk példakép, / nagyhitű férfiú, / Brenner János vértanú!” Mit üzenhet a ma és a jövő nemzedékének ennek a krisztusi léleknek a tragikus, mégis a jövő reményét hordozó sorsa?

– Bólyban templomi kántorként és pedagógusként is dolgozom. Látom, hogy a fiatalok közül sokan csak tengenek-lengenek a nagyvilágban, nem látják a jövőjüket. Sokakkal roppant nehéz megértetni, hogy mi nem egy cérnaszálon lógunk a világban, amelyet vagy erre, vagy arra fúj a szél, hanem van iránya az életünknek. Küldetésünk van: hirdetni Krisztust, az ő igazságát, s valódi keresztényként élni a mindennapjainkat, mindig a közösség érdekében. Elfogadni Isten akaratát, s az élet legnehezebb pillanataiban is szem előtt tartani Brenner János atya újmisés jelmondatát: „Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik!” (Róm 8,28)

(Megjelent: Magyar Kurír, 2007. november 21. Átdolgozva: 2018. április 13.)

 

Franciaországnak szüksége van az Egyházra

Franciaországnak szüksége van az Egyházra

A francia elnök egyórás beszédben fordult hallgatóságához, a francia Egyház képviselőihez. Az igazság szem előtt tartásával folytatnak majd párbeszédet – ígérte mintegy négyszáz fős hallgatóságának, amely püspökökből, vezető értelmiségiekből, valamint katolikus szervezetek és sajtóorgánumok vezetőiből állt.
Emmanuel Macron utalt arra, hogy az Egyház és az állam párbeszéde korábban károkat szenvedett, kölcsönös félreértések és bizalmatlanság jellemezte. Áttekintette az Egyház szerepét a francia társadalomban, s a látóhatárt gyakran egész Európára kitágította. Miután köszönetet mondott a püspököknek a meghívásért, kifejezte tiszteletét Arnaud Beltrame csendőrezredes iránt, aki a trèbes-i terrortámadásban életét adta azért, hogy megmentsen egy túszul ejtett nőt: „Példája annak, milyen messzire érhet el az ember, ha a katolikus hite viszi előre” – mondta az államfő.
Jacques Hamel említésével folytatta a sort, akit szentmise bemutatása közben gyilkoltak meg terroristák Rouen közelében. A migránskérdésről szólva „realista humanizmusról”, a jog és az emberiesség megbékéléséről beszélt. Méltatta a segítő szervezeteket, például az üldözött keresztényeket védelmező L’Oeuvre d’Orient-t, a Katolikus Karitászt és a Sant’Egidio közösséget – az utóbbi a püspöki konferenciával és a protestáns egyházak szövetségével együttműködve Franciaországban is megnyitotta a humanitárius folyosókat.
„Franciaország – folytatta – a katolikusok erőfeszítéseinek köszönhetően erősödött meg, akik készek voltak meghalni, nem csupán humanista ideákért vagy valamiféle erkölcsért, hanem az Istenbe vetett hitükért és a vallásukért.” A laicizmusnak nem dolga, hogy a múlékony dolgok nevében tagadja azt, ami spirituális – tette hozzá.
Beszédében az elnök azt is elmondta, hogy történelme során Franciaország nem mindig ismerte el megfelelően a katolikusok szerepét. Sokszor bizalmatlanul tekintettek a katolikusokra, félreállították őket mint „harcos kisebbséget” vagy „katolikus választótábort”. Hangsúlyozta, hogy a katolikusok által felvetett kérdések az egész nemzet kérdései, és ünnepélyesen arra kérte a őket, ne érezzék magukat úgy, mintha a Francia Köztársaság peremére szorultak volna. Franciaországnak szüksége van „a katolikus magvakra” és a konstruktív politikai elkötelezettségre is európai szinten. „Ezért vagyok itt, hogy elmondjam nektek, a köztársaság tőletek, katolikusoktól három ajándékot vár: a bölcsességetek, a határozott elkötelezettségetek és a szabadságotok ajándékát.”
A bioetikáról szólva a köztársasági elnök ígéretet tett arra, hogy odafigyel az Egyház szavára e kérdéssel kapcsolatban, amelyet nem lehet pusztán technikai jellegűnek tekinteni, és kifejezte meggyőződését, hogy határt kell szabni a technológia kínálta lehetőségeknek. Hozzátette, hogy az Egyház nem adhat ki „rendelkezéseket”, de hibának ismerte el, hogy a társadalmi kérdések megvitatásakor gyakran nem kerül elő az üdvösség kérdése. Megosztotta hallgatóival azt is, hogy számára az Egyház inkább „bizonyosságok forrása”, semmint „a jól nevelt viselkedés őre”.
A francia elnök beszédében többek között Pascalt, Mounier-t, Ricoeurt, Mariont, Lustiger-t, XVI. Benedeket és Ferenc pápát idézte . Kritikával illette a relativizmust és a nihilizmust, a szerzetesi életről pedig mint a szabadság gyakorlásáról beszélt.
A francia püspöki konferencia elnöke, Georges Pontier a következő szavakkal fordult Macron elnökhöz: „Megragadom az alkalmat, hogy felhívást tegyek közzé: Le kell győzni a félelmeket, amelyek társadalmunkban élnek, és határozottan, bizalommal telve kell munkálkodnunk egymás jobb megismeréséért, a másik iránti nagyobb nyitottságért! Kezdjük azokkal, akik a leggyengébbek, a legszegényebbek, a leginkább sebezhetőek, mert belőlük kiindulva tudjuk újra felépíteni a bizalmat a nemzetben.”
A főpásztor utalt a találkozó elején meghallgatott három tanúságtételre – olyan hajléktalan és fogyatékkal élő emberek szólaltak meg, akikkel a Bárka közösség, a Páli Szent Vince Társaság és a fogyatékkal élőkkel közösen létrehozott katolikus központ foglalkozik.
„Szerettük volna, hogy jelen legyenek köztünk azok a barátaink, akik nehéz és fájdalmas múltat hordoznak magukban. Történetüket a sebezhetőség, a gyengeség jellemzi. Vannak, akik szerint az ő életük értelmetlen. Mi azonban hisszük, hogy ha szembenézünk az emberi lény törékenységével, felismerhetjük: egy társadalom nagyságát azon mérhetjük le, milyen mértékben képes gondoskodni leggyengébb tagjairól.”
A francia püspöki konferencia elnöke bioetikai kérdésekről is beszélt, amelyek foglalkoztatják a francia közvéleményt. „Alkalom ez arra – mondta –, hogy megvalósítsuk a párbeszédet az egyre inkább pluralista társadalomban (…), és együtt gondolkodjunk azon, milyennek szeretnénk a holnap világát.” Georges Pontier a családról, az eutanáziáról, a migrációról, az antiszemitizmusról és az iszlamo­fóbiáról is szót ejtett. Macronhoz fordulva hangsúlyozta: „Nem az a célunk, hogy egyes csoportok érdekeit érvényesítsük. Mi azokért aggódunk, akik a leginkább hátrányos helyzetben élnek, akik előtt nincsenek perspektívák. Jól tudom, hogy aggodalmainkban osztoznak az állami vezetők, a politikai, gazdasági, egyesületi és vallási élet különböző területein tevékeny emberek is.”
„Megrendít minket azok kiáltása, akiknek nincs munkájuk, emberhez méltó lakóhelyük. Ahogyan megrendítenek azoknak a fiataloknak a könnyei is, akik előtt nincs jövő, akik közül néhányan az erőszakot választják, mások a csalárd üzérkedést, amelyben szintén nincs jövő; megint mások a drogfogyasztást, a drogkereskedelmet, amely végül elpusztítja őket. Nagy a felelősségünk. Nemzeti ügyről van szó, amelynek megoldásához mindenki felelősségvállalására szükség van. Bátran fel kell vállalnunk a köztársaságunk nemzeti mottójában szereplő »egyenlőség« szót. Mert az egyenlőtlenség az oktatásban, a képzésben, a jövedelmekben, a munkához, az infrastruktúrához való hozzáférésben nem csökken, hanem növekszik. És csak a legszegényebbek szükségleteiből kiindulva lehet felépíteni egy testvéries, igazságos és szolidáris társadalmat.”

Forrás és fotó: Vatican News; Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Jézussal a hivatásunk útján

Jézussal a hivatásunk útján

Fotó: Lambert Attila

 

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye ifjúsági referenseként hogyan találkozik a fiatalok hivatással kapcsolatos küzdelmeivel?

– Leginkább magánbeszélgetések alkalmával jönnek elő ilyen kérdések. Az engem fölkeresőkkel elbeszélgetek, s olyankor kiderül, hol is tartanak az útjukon. Legtöbbször van már valamiféle elképzelésük a hivatásukról, csak az kétséges számukra, hogy mi is legyen a következő lépés. Előfordul, hogy pusztán bátorításra van szükségük, de akadnak olyanok is, akik teljes bizonytalansággal küzdenek. A mi egyházmegyénkben hivatásreferens is működik, így tudom, szükség esetén hová irányítsam az érdeklődő fiatalt.

Sokan vannak, akik nem lelik az útjukat?

– A gimnazista korosztály esetében, illetve azok között, akik már egyetemre készülnek, gyakran tapasztalom, hogy bár csinálnak valamit, nem érzik a hivatásukat. A kettő nem ugyanaz, és erre a jelenségre kell velük együtt rátekintenünk ahhoz, hogy dönteni tudjanak. Azok esetében, akiknek egyáltalán semmiféle elképzelésük nincs, és nem látnak célt maguk előtt, lehet, hogy egy önismereti beszélgetésre van szükség.

Ön hogyan vehet részt a hivatásgondozásban?

– Ez minden papnak feladata, sőt, minden olyan embernek is, akit már meghívott az Isten. Úgy kell tanúságot tennünk, hogy az életünk és a hivatásunk mások számára is vonzó legyen, és megkönnyítse azt a felismerést, hogy őket is hívja valamire az Úr.
Láthatóvá kell válnia rajtunk, hogy a Jóisten olyan célt ad az ember lelkébe, amelyen keresztül meglelheti a boldogságát.

Léteznek hivatástisztázó lelkigyakorlatok, elmélkedések, imaórák. Előfordul, hogy valaki egy ilyen alkalommal ismeri fel a hivatását? Vagy ehhez azért több idő kell?

– Én úgy látom, ez jórészt azon múlik, hogyan érkezünk a lelkigyakorlatra. Ha már él bennünk egy kép, és Isten kegyelmét kérjük ahhoz, hogy az letisztuljon, akkor három nap is elegendő lehet erre. Olyan fiatal is akad, aki csak egy rövid elcsendesülésen vesz részt, és ott kap világos útmutatást. Aki azonban úgy érkezik, hogy még semmiféle irányt nem talált a szívében, és azt mondja: „Uram, én a hivatásomat keresem, mondd meg, mi az”, ott egy-két alkalom ritkán elegendő. Ugyan­akkor a teljes ürességnek is meglehet a maga ajándéka, a Szentlélek mindig képes meglepetéseket okozni. Az viszont kétségtelenül jó, ha egy konkrét céllal vagy kérdéssel érkezem egy ilyen lelkigyakorlatra. Például segít, ha azt tudom mondani: „Istenem, én emberekkel szeretnék foglalkozni, de bizonytalan vagyok abban, hogy tanítsak vagy segítő foglalkozást válasszak, és azt sem látom tisztán, hogy melyik korosztály az, amelyhez küldesz engem.” Ha már van bennem egyfajta irány, akkor egyszerűbb a helyére tenni a dolgokat. Olyan ez, mint a rendrakás egy helyiségben. Ha már tudom, hogy azt konyhának vagy nappalinak akarom berendezni, akkor könnyebb eldönteni, milyen bútorokra van szükség, és hova tegyem őket. De ha nincs elképzelésem, akkor a mosogatógép a kanapé mellé kerül, az étkészlet meg az íróasztalra, s így nehezebb lesz tisztán látni.

Ha hivatásról beszélünk, gyakran az ifjúságra gondolunk először. Ugyanakkor találkozunk olyan felnőttekkel is, akik még nem találták meg a helyüket. Sőt, az is gyakori, hogy az életútja közepén valaki irányt vált, és nagy lendülettel belekezd valami újba. Lehetséges „hivatást cserélni”?

– Gyakran eszembe jut Teréz anya, aki azt mondta, „hívást kapott a hivatáson belül”. Ez szerintem azt jelenti, hogy ha Isten meghív valamire, és azon az úton haladok, akkor élni kezdem a hivatásomat. És ezen belül adhat a Jóisten egy bizonyos feladatot, egyszer csak azt mondhatja, hogy jól van, most fordulj ebbe az irányba. Ha valaki évtizedekig egy irodában dolgozott, majd negyvenöt évesen felfedezi, mennyire érdekli őt az ikonfestés, aztán kitanulja a mesterséget, és csodálatos képeket kezd készíteni, az nem áll ellentétben a korábbi munkájával. Az ikonfestés része lehet az útjának, akár úgy is, hogy egy, az irodája falán elhelyezett szép ikon megérinti majd az oda belépő emberek lelkét. Ugyanígy a papi hivatáson belül is előfordulhat, hogy egy plébánián szolgálok, ellátom az ezzel járó feladatokat, majd egyszer csak azt kezdem érezni, különös elhívásom van arra, hogy a betegekkel vagy a hajléktalanokkal foglalkozzak. Pap maradok, mégis új útra lépek. Így én nem hivatásváltásról beszélnék, hanem inkább arról, hogy a Jóisten állít egyet a váltón, miközben ugyanaz a jármű halad tovább a síneken.

Hogyan ismerhetjük fel, ha megérkezett a bizonyosság, és rátaláltunk a hivatásunkra?

– Ilyenkor azt tudjuk mondani: otthon vagyok. Ha valaki otthon van a hivatásában, az életében van otthon: bármerre is jár, könnyebb tájékozódnia. Ám ez az otthonlét nem azt jelenti, hogy ne találkozna nehézségekkel, vagy ne érezhetné, hogy elfáradt. Egyszerűen azt jelenti, hogy önmaga lehet. Ha ez az érzés megvan bennünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a hivatásunkat éljük.

A hivatás és a küldetés szó formáját és tartalmát tekintve is hasonlít egymásra: az egyik a hív, a másik a küld igében gyökerezik. Mi a különbség a kettő között?

– Tulajdonképpen lépcsőfokokat jeleznek. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Jézus először meghívta az apostolokat. Ez volt az ismerkedés fázisa: én meghívtalak, te válaszoltál. Ha ez a válasz megérik, akkor következik a küldetés: amikor az apostolok már valóban tudják, ki is Jézus, akkor kapják a küldetésüket. A családos embereknél is megfigyelhető ez a két fokozat: a hivatás az, hogy az ember ott van a párja mellett, szereti, ahogy csak tőle telik, elköteleződik mellette. Ebből fakad az, hogy később mi lesz az ember küldetése a családján és az adott közösségen belül. Például küldetés lehet tanúságot tenni mindarról, amin a hivatásomban, a családommal együtt átküzdöttem magam.

Minden hivatás magában foglalja a szolgálatot?

– Igen, ez nagyon is egyértelmű. Bár ha jól meggondoljuk, nehéz olyan tevékenységet mondani, amellyel ne lehetne valamiképpen szolgálni másokat. Legyen valaki kukás vagy újságszerkesztő, a munkájával szolgálatot lát el. Ha választ keresünk arra a kérdésre, hogy a hivatásunkat éljük-e, jó támpont lehet,
ha megvizsgáljuk, munkának érez­zük-e, amivel foglalkozunk, vagy szolgálatként éljük meg azt. Láttam már nagyon vidám kukásokat, akik a reggeli napsütésnek örülve, sok év elteltével is lelkesen végezték a munkájukat. Olyan is előfordul, hogy valaki – akár kényszerből, akár más okból – nem a munkájában, hanem amellett éli meg a hivatását. Például postáskisasszonyként dolgozik, de a családja, a gyerekei jelentik számára a szolgálatot, a hivatást, amiért él. Ebben az esetben a munkája arra való, hogy a családot tudja szolgálni vele. Ám ha valakinek csak munkája van, de hivatása nincs, akkor számítania kell arra, hogy könnyebben kiéghet, hiszen kényszerből látja el a feladatát, s nincs benne növekedés. Ennek következménye lehet az önbecsülés csökkenése is.

A hivatás elköteleződés, amely alázatot és rugalmasságot is követel az embertől. Hogyan lehet folyamatosan megújulni benne? Miként kerülhető el a kiégés, az, hogy megfogyatkozzon a kezdeti lelkesedés?

– A saját korosztályomat és a környezetemet látva azt mondom, hogy ezt nem lehet elkerülni, de időben észre lehet venni. Amikor felismerem, hogy már nem örömmel kelek fel reggel, hanem gombóccal a torkomban, ha azt érzem, hogy jaj, már megint csöngettek, vagy hogy ezt a telefont most inkább nem veszem fel, akkor ideje elgondolkodnom azon, hogy miben kellene növekednem. Magam is átéltem ezt, és remélem, hogy időben észrevettem a problémát. Szerencsére volt lehetőségem beszélgetni olyanokkal, akik segítettek megtalálni, mi az, ami hiányzik, és miben nem növekedtem eléggé. Amikor Jézus elhívta az apostolokat, ők minden mást hátrahagytak. Ez nagyon megfogott engem. Mi viszont a mai világban gyakran a zsebünkhöz kapunk: jaj, mit is hagytunk hátra? Jézus bölcs, tudatosan újra és újra elbeszélget erről az apostolokkal, hogy tudják, mire hívta meg őket. A tanításokat is többször, többféleképpen mondja el nekik, éppen azért, hogy megértsék a hivatásukat és a küldetésüket, azt, hogy mit kell továbbvinniük. Ha én csak a zsebemhez kapkodok, de nem tudok rátekinteni arra, hogy miért is követem Jézust, akkor tényleg ki fogok égni. Ám habár észreveszem, hogy üres a zsebem, de nem a hiányra, hanem Jézusra tekintek, akkor fölfedezhetem, hogy mégis megvan mindenem.

Hogyan segíthet egy szerető kívülálló – mondjuk egy szülő vagy egy pedagógus – abban, hogy a fiatal rátaláljon a hivatására?

– Rámutathat arra, amiben a gyerek jó. Fontos, hogy megdicsérjük, ha valaki ügyesen rajzol, figyelmes szemlélődő vagy gyorsan vág az esze. Így megerősödhet valamiben, ami alapján el tud indulni a hivatása felé. Ha elsőre nem találunk olyat, amit megdicsérhetnénk, akkor érdemes a fiatalokat új helyzetekbe hozni, megkérni őket, hogy segítsenek különböző tevékenységekben, és közben figyelni rájuk: ott kinyílhatnak, megmutatkozhat belőlük valami.

Mit tehetünk azért, hogy nőjön a papi és szerzetesi hivatások száma?

– Ennek érdekében csak személyesen lehet cselekedni. Nem várható intézményektől, egyházmegyéktől, hogy egy csapásra megoldjanak egy ilyen nehéz kérdést. Ha én papként úgy élem meg a hivatásomat, hogy más se féljen kimondani rá az igent, akkor én is és ő is fölfedezzük, micsoda öröm van ebben, akkor növekedni fog a hivatások száma. Ugyanez a hívek feladata is: ha látszik rajtuk, hogy minden vasárnap haza tudnak vinni valamit a Jóisten örömhíréből és tovább is adják azt, akkor egyre többen merik majd Istennek szentelni az életüket, mert látják, hogy ez jó.

Mi a helyzet azokkal, akik nem látnak maguk előtt semmilyen példát, mert nem vallásos családba születnek?

– Ez szinte teljes mértékben Isten titka, ott ő teszi a csodát. Az ilyen megtérés olyan, mint Pál apostolé. A nem hívő közegből származók esetében biztos, hogy nagyon könnyen felismerhető és egyértelmű a Jóisten hívása. Aki viszont vallásgyakorló közegben nevelkedik, az könnyebben elbizonytalanodhat a hivatását illetően. Főleg akkor, ha azt látja, hogy a családjában csak a szavak szintjén kerül Isten az első helyre. Ha valakinek a nagymamája például úgy imádkozik, hogy „Istenem, kérlek, adj hivatásokat, csak az én unokám ne legyen pap”, akkor ott valami baj van.

A lelkipásztorok előtt Jézus példája áll. De hogyan vehet példát Krisztusról az, aki másban találta meg a hivatását? Az orvos, a tanár, az édesanya, a tudós, a mérnök?

– Jézus cselekedetei nagyon is megmutatták, hogy miről szól a keresztény hivatás. Az ő életét szemlélve mindenki megtalálhatja, hogy mit kell tennie. Jézus tetteiben a mi fel­adatunk is megmutatkozik. Ott van például abban, ha észreveszem a beteg embert, és meg akarom gyógyítani a baját (orvos), ha azt tanítom, ami igaz (tanár), ha ácsként, halászként az embertársaimért dolgozom (kétkezi munkások), ha másokért élek, és gondoskodom róluk (családosok, szülők). És azt is érdemes megfigyelni, milyen fontos volt Jézus számára a csapatmunka. Bárki bármilyen hivatást él, benne megtalálhatja a követendő példát.

3 / 49Első...234...Utolsó