Embertárs

Jézusban végre elkezdődött valami

Jézusban végre elkezdődött valami

Fotó: Merényi Zita

 

Puskás Attila – aki Fila Bélát követte a dogmatika tanszék élén – házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Személyes tapasztalatait, emlékeit felidézve elmondta, egyszer részt vett egy Fila Béla által tartott lelkigyakorlaton. Az egyhetes elmélkedés végén úgy érezte, hogy sokkal jobban szereti a saját életét, élettörténetét, mint előtte. Fila Béla ugyanis arról tett tanúságot ez idő alatt, hogy az élet egy megrendítő csoda és nagy titok.
Béla atya igehirdetését prófétai szellem jellemezte. Egy kármelita nővér fogadalomtétele alkalmával például azt mondta a szerzetes nővéreknek, hogy a magyar egyház jövője az ő imáikon múlik. Puskás Attila még egy esetet említett: Fila Béla az egyetemi templomban tartott konferenciabeszédet. Május lévén Szűz Mária életéről, a boldogságról és az örömről szólt. „Úgy éreztük, hogy tulajdonképpen az öröm fenomenológiájának kifejtését hallottuk. Béla atya szavaiban mindig koherencia volt a filozófiai és a teológiai látásmód között.”
A kötet keletkezéséről Baranyai Béla szerkesztő beszélt, ezután Görföl Tibor teológus mondta el gondolatait a könyvről és Fila Béla személyéről. A beszédekből is kitűnt, hogy Fila Béla a szó nemes értelmében intellektualista volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy a megismerés és a megértés az ember elsődleges tevékenysége, és ha felismertünk egy igazságot, abból helyes cselekvés következik. Életében több törés is bekövetkezett, nemcsak az egészségével kapcsolatban, hanem tanári és papi életében is. Intellektualista tartásának is köszönhetően azonban mindig újraépítette magát.
„Beszédeiben is arra törekedett, hogy új távlatokat nyisson a hallgatói előtt” – hangsúlyozta Görföl Tibor. Fila Béla szerint a kereszténység a végérvényesség vallása, ami nem lezártságot jelent, éppen ellenkezőleg, Jézusban végre elkezdődött valami.
Fila Béla a jézusi áldozat papja volt, életében ez számított a legfontosabbnak. Homíliáiban mindig valakihez beszélt, sok életpéldát említett, minden emberi élethelyzetet komolyan vett. A problémákat nem megoldani, hanem feloldani akarta. Tudta, nem biztos, hogy egy-egy élethelyzetet meg tudunk változtatni, ám abban lehet segítséget nyújtani, hogy elviselhető, sőt szerethető legyen. Ugyanakkor nem volt híve a bárgyú és cukormázas kereszténységnek.
Fila Béla a keresztény életet előkészületnek tartotta – hangsúlyozta Görföl Tibor. A hála embere volt, sokszor azzal fejezte be a beszédét, hogy „Istenem, köszönöm az életemet”. Béla atya mindig arra törekedett, hogy a szellem lángját felgyújtsa az emberekben.
Az est végén kerekasztal-beszélgetésen idézték fel Fila Béla alakját. Deák Hedvig domonkos nővér a teológus távlatos gondolkodását és szenvedélyes igazságkeresését, Válóczy József az empátiáját és az érzékenységét emelte ki. Gáspár Csaba László vallásfilozófus a közvetlenségét és az őszinteségét hangsúlyozta, míg Görföl Tibor teológus szerint Fila Béla tudatában volt annak, hogy minden szónak, gesztusnak jelentősége van. Papp Miklós morálteológus „szellemi apjának” nevezte Fila Bélát, akitől az elbűvöltség jelentőségét tanulhatta meg. Puskás Attila teológus szerint Fila Béla alapvetően filozófus volt, szellemi tágassága is ehhez köthető. A dogmatikáról szólva azonban egyszer megjegyezte: „Nekünk, teológusoknak jobb dolgunk van, mint a filozófusoknak, mert ők csak kívülről nyalogatják a mézes bödönt, míg mi belülről is lakmározhatunk a finom mézből.”
Fila Bélának A hetedik szoba küszöbén című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.; nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9-től 17 óráig; szerdán 10-től 18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Őszintén a tiszta szerelemről

Őszintén a tiszta szerelemről

Fotó: Merényi Zita

 

Beszélgettem egyszer egy hetvenöt éves, az éjszakáit már évek óta hajléktalanszállón töltő úrral. Leginkább a hitéről akartam kérdezni, és mesélt is a gyermekkori hittanórákról, arról, hogy milyen jó volt hittanból, meg hogy az isteni szeretetbe és igazságosságba vetett hite mennyire erős ma is. De amikor arról érdeklődtem, mire vágyik a legjobban, meglepetésemre ezt válaszolta: „Szeretném megtalálni az igazit, mert eddig még nem sikerült. A társamat keresem, akit nekem szánt a Jóisten. Egy nőt, aki jóban-rosszban elfogadna, velem maradna.”

*

Nemrég egy társaságban arról töprengtünk, mi lehet az oka, hogy az angol ugyanazt a szót használja a szeretetre és a szerelemre. Hogyhogy ez egy és ugyanaz számukra, noha tudjuk, mennyi különbség van közöttük. A szeretet nem érzelem. Mindenkinek adnunk kellene belőle, akivel csak találkozunk; ez egész életünk hajtóanyaga. A szerelem ezzel szemben heves érzelem; sokszor megkínoz, egyetlen személyhez köt, és időleges állapot. S van, akit egy életen át elkerül.

*

„Jó, hogy van szerelem, van tiszta szerelem, vannak szeretetben megélt pillanataink, napjaink, hónapjaink, éveink – kezdi prédikációját Lukács János jezsuita. – Érdemes imádkozni és küzdeni érte, nem élhetünk nélküle.
Gyerekkoromban a Duna-parton vagy a tengernél nagyon szerettem csillogó kavicsokat gyűjteni és hazavinni – folytatja. – De csalódás volt látnom, hogy otthon, szárazon már nem voltak olyan szépen csillogók, mint a vízben. Így vagyunk a tisztasággal is. Szívesen hazavinnénk, de könnyen kipereg a kezünk közül, és rájövünk, hogy a szeretet és a szerelem tisztasága nem tőlünk jön, hanem olyan, mint a tengeri kavics csillogása, amelyet az őt körülvevő víz tesz gyönyörűvé.
Úgy élünk Istenben, mint hal a vízben, és annyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy már nem is vesszük észre. De ha így van, miért tud mégis hiányozni a szeretete, miért nem érezzük mindig? Ne hamarkodjuk el a választ, mondván, hogy a bűn az oka. Amint a Rómaiaknak írt levélben olvassuk, senki és semmi nem választhat el bennünket Isten szeretetétől. És mégis. Sokszor mintha nem lenne ott, nem lenne velünk. Szeretetének hiányát, ennek kínját mindenki megtapasztalja. De olyankor sem szakadunk el Isten szeretetétől, csak úgy tűnik. Ami nagy különbség.
Meg vagyunk hívva a tiszta szeretetre. És megvan bennünk rá a képesség is. De soha nem leszünk olyanok, amilyennek megálmodtuk magunkat. Ez az áteredő bűn következménye. A szeretet és a szerelem életünk legértékesebb része. Az a pont, ahol Isten a legjobban meg tud érinteni bennünket. Isten fényében kellene néznem magam, és nem szabadna hallgatnom arra a belső hangra, amely a tökéletlenségem megtapasztalásakor azt súgja: „Látod, nem megy!” Ez a lelkiismeretünk hangjának tűnik, de nem az. Valójában a vádlóé. Azzal árulja el magát, hogy messzire visz Isten szeretetétől, míg a lelkiismeretünk segít Istennel lennünk.
Csak Isten tudja a szeretetünket tisztává tenni, ha a gyengeségünkkel hozzá fordulunk.

*

Az Örökimádás-templomban rendezett imaestek mindig kivételesen ihletettek, bensőségesek. Elhatározom, hogy ezúttal kiderítem, mi lehet ennek a titka. Az első, amire gyanakszom, a zene, az énekek elvarázsoló hatása. Az előadott dalok nagy részét itt hallom először; meditatívak, énekelt imák. Nehéz ellenállni nekik. Fokról fokra bevonnak a nagy, közös istentiszteletbe, és magukkal sodornak.
Fontos az is, hogy ebben együtt vagyunk. A szervezők is igyekeznek bevonni a jelenlévőket az imaestbe. Ma úgy, hogy mindenkit kérnek, keresse meg magában, mi az, ami bezárja, magányossá, erőtlenné, reményvesztetté teszi. Aztán vegyen egy kavicsot a kihelyezettek közül, és lépjen be vele Isten világosságába: menjen ki, és tegye az oltár elé. Mártsa a kezét a tálakban levő szenteltvízbe, és vessen magára keresztet Isten kegyelmének megerősítő jeleként.
A titok egy újabb eleme a közbenjáró imapárok jelenléte, akikhez sokan odamennek imát kérni. Ahogyan fogadják, amilyen gyengédséggel körülveszik a hozzájuk fordulót, majd azok a hosszú percek, amiket segítő szándékkal vele töltenek, már maga egy kis istenbizonyíték. Arra is hat, aki nem lép oda hozzájuk, nem mondja el, miben szenved szükséget. Itt észrevétlenül mindenki a részévé válik a csendes bizakodásnak, elmélyülésnek. Noha külön-külön érkeztünk és távozunk, itt egészen egyek vagyunk.

*

Utoljára hagyom az ez alkalommal legkényesebbet, a tanúságtételeket. Amelyek akkor érnek a legtöbbet, ha őszinték, és olyan mélységekbe engednek betekinteni, amelyeket mind­annyian ismerünk, de megosztani egymással általában sem merszünk, sem módunk nincsen.
Az este ebből a szempontból különösen jól sikerült. Az őszinteségnek olyan fokát tapasztaljuk meg a tanúságtevők részéről, hogy az egészen zavarba ejtő.
A téma a szerelem és a szexualitás, a tisztaságért folytatott küzdelem, ennek nehézségei. Az út, amelyen haladva egymás iránt elköteleződő pár lesz két emberből. A szerelem és a testiség egymáshoz való viszonya, amelynek megvannak a buktatói. A félelem, hogy nem sikerül párt találni, később pedig sokszor az attól való félelem, hogy mi lesz, ha a kapcsolatot elhibázzuk.
Hogyan a legjobb az egymáshoz tartozásunkat kifejezni, a szenvedélyünket a másik iránt megőrizni, egymás igényeinek megfelelni? Hogyan találhatjuk meg annak a módját, hogy Isten ajándékaként tekintsünk egymásra, de úgy adjuk oda magunkat egymásnak, ahogyan ő szeretné? A jegyesség felkészülés erre az önajándékozásra. Adni és az ajándékot fogadni egyaránt meg kell tanulni. Hasonlatot is hallunk erről. Ha valakitől ingyen kapnánk egy szuper autót, előtte bizonyára helyet készítenénk, például garázst építenénk neki, hogy méltón fogadhassuk és minden későbbi ártalomtól megóvhassuk.

*

Szeretet és szerelem. A világ talán leggyakrabban kimondott szavai. Mégis mindig kevesebb van belőlük, mint kellene.

Őszintén a gyermekbántalmazásról

Őszintén a gyermekbántalmazásról

Fotó: Lambert Attila

 

A konferenciára több mint félezer résztvevő gyűlt össze a bencés gimnázium tornacsarnokába. A rendezvényre regisztrált 330 intézmény képviseletében iskolaigazgatók, tanárok, gyermekvédelmi szakemberek érkeztek a Pannonhalmi Főapátság és a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány szervezésében, Áder János köztársasági elnök fővédnöksége alatt megtartott szimpóziumra. A gyermekbántalmazásról és azon belül az iskolai erőszakról hallhattak előadásokat, és gondolkodhattak együtt a megelőzésről, a sürgős lépéseket kívánó helyi és országos teendőkről, a társadalmi párbeszéd lehetőségeiről. Történelmi pillanat részesei lehetünk – mondta megnyitójában Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát, aki örömét fejezte ki, hogy „a gyermekek védelmének szent ügye, az erőszak, a bántalmazás és a visszaélések megszüntetése, az oktatás-nevelés átlátható, biztonságos kereteinek megteremtése közös nemzeti ügy lehet, és ennek érdekében a világnézeti kérdésekben különféle módon gondolkodó szervezetek is képesek együttműködni”.
A főapát kiemelte: „A rossz csendet, a bűnnek, a cinkosságnak, a gonoszság elhallgatásának csendjét meg kell törni a nyilvánosság köreinek tágításával. Azért kell megtörni, hogy az emberi méltóság ne sérüljön tovább, és úgy kell megtörni, hogy az emberi méltóság ne sérüljön tovább.” Ezen a téren a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és a főapátsági vezetés példamutató módon járt el 2014-ben, amikor egy napvilágra került gyermekbántalmazási ügyet a nyilvánosság elé tárt, majd a történtek következményeként a gimnáziumban rendszerszintű, preventív gyermekvédelmi programot vezettek be és működtetnek jelenleg is, szakértők bevonásával.
Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont főigazgatója, a szimpózium moderátora a konferencián úgy fogalmazott, a gyermekvédelemben lehetséges összefogás szellemiségének jellemzői: a párbeszéd képessége, az élet szentségének tisztelete és a gyengék védelme.
Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök püspöke elmondta, fájdalmas kötelességének tesz eleget, amikor arról kell beszélnie, hogy a szimpózium témája az evangélikus iskolákat is érinti. Nem „modernkedünk”, amikor a gyermekbántalmazásról beszélünk (az előadó ennek alátámasztására Móricz Zsigmond Árvácska című regényének egyik ide vonatkozó, megrázó részletét olvasta fel – a szerk.), ugyanakkor aktuális a téma világi és egyházi téren is. Ha hallgatásra kényszerítjük az áldozatokat, annak ára van, és ez nem más, mint az áldozatok csendje: Isten hiányának megtapasztalása.
Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hangsúlyozta a gyermekekkel kapcsolatban a jogok és kötelességek harmóniáját, valamint azt, hogy „az áldott Isten Jézus Krisztusban minket is megáld, hogy áldássá lehessünk a ránk bízott generációk számára, építsünk, és ne romboljunk!” „Az Úr ajándéka a gyermek” – idézte a Bibliát a református püspök.
Kozma Ákos, az alapvető jogok biztosa levélben köszöntötte a konferencia résztvevőit. Ebben leszögezte: a gyermekekkel szembeni erőszak megengedhetetlen, és ezt az iskolákban is komolyan kell venni. Hangsúlyozta a megelőzés és a szemléletváltás fontosságát. Egyaránt jelentős a szülő, az igazgató, a tanár és a fenntartó szerepe, továbbá valamennyiük együttműködése.
Az egészségügyi mutatókról adott tájékoztatást Pászthy Bea, a Semmelweis Egyetem I. Gyermekgyógyászati Klinika osztályvezető egyetemi docense, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Gyermekpszi­chiátriai és Addiktológiai Tagozatának vezetője. Elmondta, napjainkban minden ötödik gyermek mentális problémákkal küzd, egyre többen szenvednek a kortársi bántalmazástól, az ártalmas internetes tartalmaktól, jellemző az önpusztító magatartás – a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak a társadalmunkban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermekbántalmazás körébe tartozik az abúzus mellett az érzelmi bántalmazás, az elhanyagolás is, valamint arról is szólt, hogy a WHO (Egész­ségügyi Világszervezet) meghatározása szerint az egészség „testi, lelki, szellemi és spirituális jólét”.
Ismert, hogy Ferenc pápa zéró toleranciát hirdetett a gyermekekkel való visszaélés terén, ahogy mondta: „eljött az idő, hogy kiirtsuk ezt a gonoszt az emberiség testéből egyházi szinten is”. A pannonhalmi szimpóziumon Robert W. Oliver, a Kiskorúak védelme Pápai Bizottságának titkára, Seán O’Malley bíboros küldötte egyrészt a Szentatya áldását és üdvözletét közvetítette, másrészt leszögezte: hihetetlen nagy a probléma, a statisztikák szerint globális szinten tizennyolc éves koráig három lány közül egynek már volt része zaklatásban, fiúk esetében hét közül egy szenvedett el zaklatást. Rendkívül magas számban történik mindez az internet közvetítésével.
Bátran szembe kell néznünk a problémával, és keresnünk kell a megfelelő választ, nem maradhatunk csendben – mondta Robert W. Oliver. – A változás érdekében hálózatokat kell kiépítenünk, be kell vonnunk a szociális szféra dolgozóit, az iskolai alkalmazottakat, jogászokat a közös munkába. Foglalkoznunk kell az áldozatokkal, időt adva számukra, hogy megnyíljanak. Képzéseket, konferenciákat kell szerveznünk, dokumentumokat kell az asztalra tennünk, de a legfontosabb a cselekvés: mindenkit bátorítanunk kell, hogy lépjen ezekben a súlyos ügyekben. A jó gyakorlatok átadásáról, azok személyre szabásáról is beszélt a vatikáni bizottság képviselője.
A téma jó ismerője, a területen húsz éve dolgozó Astrid Winkler, az ECPAT (a gyermekek szexuális kihasználásának megakadályozásáért küzdő világszervezet) osztrák részlegének igazgatója a konferencián rámutatott: milliószám vannak emberek, akiket hidegen hagy a kiskorúak szenvedése. A gyermekbántalmazás „járvány”: minden ötödik percben meghal egy gyermek bántalmazás következtében. Általában az elhanyagolás a sérültek esetében háromszor-négyszer nagyobb. Rendkívüli módon megnövekedett a cyberzaklatásos esetek száma. Astrid Winkler felhívta a figyelmet a 2012-ben Kanadában öngyilkosságot elkövető Amanda Todd esetére, aki a halála előtt a YouTube-on látható videójában sorolta a zaklatások okozta szenvedéseit. Egy hónap alatt 13 millió megtekintést ért el a videó, az Interpol 2017-ben kapta el azt a harmincöt éves férfit, aki Amandán kívül még több tucat lányt bántalmazott. – Amanda édesanyja azt vallja, a figyelem és a tudatosság hiánya teszi lehetővé ezeket az eseteket – mondta Astrid Winkler, egyúttal arra intett, hogy konfrontálódnunk kell az erőszakkal, föl kell emelnünk szavunkat a gyermekek védelmében az iskolában, a családon belül, a munkahelyen. A megfelelő kockázatelemzés után meg kell alkotni a gyermekvédelmi irányelveket! Létre kell hozni a biztonsági hálót, ami meg tudja előzni a bajt, és bántalmazás esetén gyors beavatkozást tesz lehetővé. Kötelezővé kell tenni a szűrővizsgálatokat a gyermekvédelemben, tisztázni kell a felelősségi köröket, szükséges az esetek dokumentálása, kiértékelése, a monito­ring.
Mint mondta, be kell vonni a fiatal felnőtteket is a védelmi rendszerbe, szakértőkké kell nevelni őket például az online biztonság terén.
Ez utóbbira volt példa a pannonhalmi szimpóziumon előadó Békés Gáspár, aki mint gyermekvédelmi aktivista, egykori áldozat mondta el a történetét. A tudományos diákolimpikon beszámolt gimnáziumi diákéveiről: az elit középiskolában az osztályfőnöke és egyben magyartanára terrorisztikus, manipulatív magatartásáról, a tanulókat megalázó, kiválasztottakra és kitaszítottakra osztó hatalmi taktikájáról, tanulótársai szenvedéséről, a tanári kar passzív beleegyezéséről és arról, hogy amikor ő ki merte nyitni a száját, ellent mert mondani az igazságtalanságnak, elszigetelődött. – A hatalom és annak „védelmező” jellege felülírta az erkölcsi normákat, a tanár hatalma korlátlan maradt, érinthetetlen volt, kiállásomat osztályozásával is megtorolta, hiába teljesítettem a maximumot, s lettem diákolimpikon – mesélte, majd elmondta rendszerszintű javaslatait a hasonló problémák megoldására: többek közt a független konfliktuskezelő szakember, az iskolaszék (diák, szülő, tanár) bevonását az esetek kivizsgálásába, a jogtudatosság növelését. „Ha nem törjük meg a »rossz csendet«, erősítjük a társadalmi beidegződést, hogy »a jog csak az erőseknek jár« – tette hozzá.
A problémák elhallgatásának súlyos következményeiről és az adott intézményre szabott gyermekvédelmi irányelvek használatának előnyeiről, a biztonságot adó környezetről beszélt szuggesztív előadásában Kökéndy Ákos, a Pesthidegkúti Waldorf Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola iskolaképviselője: „Az igazság félelmetes, de meg kell tanulnunk felnőni. Ha szembesülünk a hibákkal, esélyünk lesz a változásra. A biztonságért sokat kell dolgozni.”
Többek közt erről szólt a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjainak őszinte kisfilmje is, amely a bántalmazás mikéntjét és szemszögeit mutatta be a diákok közti kapcsolatokban.
A nap további részében Beneda Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkára üdvözölte a konferencia céljait, majd Juhász-Laczik Albin OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója bemutatta azt a szakmai folyamatot, amely a már említett gyermekbántalmazási ügy lezárását követően biztonságossá tette a pannonhalmi középiskolát. „Felszabadító és reményteli, hogy a gyermekvédelemmel foglalkozhatunk – mondta. – Megéri a vajúdás fájdalma, mert az iskolában új működési kultúra jön létre, élővé tesszük a jogot. A rendszerszemlélet azt jelenti, hogy a tisztelet, az elfogadás kultúrájának kell érvényesülnie a tanárok között is. S ha a gyerekeknek a jogaikról beszélünk, hamar ráébrednek, hogy a másiknak éppígy vannak jogai, és ez a felismerés a kötelezettségekhez vezet.”
Előadásában az igazgató többek közt az átláthatóságról, az iskolai működésbe integrált gyermekvédelmi jelzőrendszerről, a háromfős védelmi csoportról és a megelőzésről beszélt: „Figyelj a rossz érzésekre, merj kilépni a kényelmetlen helyzetből, ne őrizz rossz titkot, addig menj a problémáddal, amíg valaki meg is hallgatja – ezeket tanítjuk a diákjainknak” – tette hozzá az igazgató.
Elhangzott, hogy már vannak kész gyermekvédelmi szabályzatai a jezsuitáknak, a bencéseknek és a Boldogasszony Iskolanővéreknek is.
A délutáni, Bombera Krisztina műsorvezető-riporter által vezetett kerekasztal-beszélgetésben a résztvevők hangsúlyozták, hogy a gyermekvédelem terén sürget az idő. Hardi Titusz OSB, a Pannonhalmi Főapátság oktatási igazgatója meg is fújta a sípot (nem csak a képzeletbelit), mert a „terepen dolgozók már pontosan látják a helyzet súlyosságát”. Lápossy Attila, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala Esélyegyenlőségi és Gyermekvédelmi Főosztály helyettes vezetője a hiányzó jogtudatosságra hívta fel a figyelmet, valamint hogy az iskolai bántalmazási, zaklatási esetekben sajnos azt tapasztalják, az intézményi válaszok elmaradnak vagy elégtelenek, hibásak. Karolin Kuhn SSND, a római Pápai Gergely Egyetem kiskorúak védelmével foglalkozó központjának szakértője hozzátette: a pedagógusok elfoglaltak, alig tudják besűríteni a feladataik elvégzését a nap huszonnégy órájába. Javasolta, hogy az adott intézményben meg kell keresni azokat a tanárokat, akik hajlandók elköteleződni a gyermekvédelemben, és fel kell őket szabadítani erre (kevesebb óraszámmal).
A beszélgetéspanel ideje alatt egy óriáskivetítőn a hallgatóság kommentjei is megjelentek: többek közt jelezték, hogy a változás legfőbb akadálya az intézményekben tapasztalható fásultság, közönyösség, a vízió hiánya, az ismerethiány, a lustaság, az értékközösség hiánya.
Péterffy Balázs, a Klebelsberg Központ szakmai elnökhelyettese szintén az alulról jövő kezdeményezéseket szorgalmazta, ugyanakkor a kerekasztal-beszélgetésben többek részéről az is elhangzott, hogy szükség van a felső vezetés által biztosított forrásokra, támogatásra, mert a gyermekvédelem terén hálózatban kell gondolkodni.
Astrid Winkler arról számolt be, hogy Albániában az egyházi vezetés jóváhagyásával a meglévő hatvan katolikus tanintézményben egységesen bevezették és alkalmazzák a gyermekvédelmi irányelveket.
A pannonhalmi szimpózium gyakorlati, „terepi” jellegű, és egyben szakmai gyermekvédelmi előadását Gyurkó Szilvia, a Hintalovon alapítvány gyermekjogi szakértője tartotta. Ismertette a pannonhalmi bencésekkel való együttműködés „genezisét”, az alapítvány tevékenységét, a rendszerszintű gyermekvédelem szakmai szempontjait, mindennapos gyakorlatát. Mint mondta, a gyermekvédelmi irányelvek éppolyan fontosak egy iskola esetében, mint a tűzvédelmi szabályok. Az ehhez kapcsolódó munka pedig képzésekkel, tréningekkel jár, és nem fájdalommentes, de megéri, mert az erőszak semmilyen formája nem engedhető meg.
A pannonhalmi szimpóziumot egy színpadi előadás zárta: a Klamm háborúja (A szótól a csendig – egy tanár vallomása) című monodrámát Kai Hensel azonos című műve alapján László Sándor adta elő, a Jászai Mari-díjas Mezei Kinga rendezésében.

 

Minden nő egy csoda

Minden nő egy csoda

Fotó: Merényi Zita

 

A nő lényege titok, csodáljuk, de nem tudjuk megfejteni. A női lét misztérium – kezdte a beszélgetős előadást Papp Miklós görögkatolikus lelkész. – Eszünkbe juthat a Napbaöltözött Asszony szimbóluma, amelyet a Jelenések könyvéből ismerünk; számunkra ez a sokrétű jelkép utal most a női mivolt összetettségére, csodájára. Ne feledjük, hogy egy misztériumról töprengünk!
Somogyiné Petik Krisztina arról beszélt, hogy a történelem során a nőiséggel kapcsolatban kialakultak szélsőséges vélekedések, ideológiák.
Az egyik ilyen közvélekedés szerint a nő rendeltetése, hogy férjhez menjen, és gyermeket szüljön. Problémát jelent, hogy sokaknak ez nem adatik meg, s emiatt súlyos terhet cipelnek, sérül az önértékelésük. Papp Miklós hozzátette, Krisztus mást tanított. Ő azt mondta: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, s csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám” (Mk 3, 33–35).
Asztalosné Elekes Szende egy másik szélsőségre figyelmeztetett. Mint mondta, a feminista ideológia mára elfajzott, harcos, bizonyításkényszerrel telített változata nem áll másból, mint a férfiakkal való szembenállásból. Pedig az ipari forradalom óta kinyíltak a lehetőségek a nők számára. A „te minden lehetsz” kimondatlan szlogenje alapján ugyanakkor sok nő számos dologba belefog. Papp Miklós felhívta a figyelmet arra, hogy a nőknek, éppúgy, mint a férfiaknak, azt kellene megragadniuk a lehetőségek tárházából, ami az életpályájukat építi.
A görögkatolikus lelkész arról is beszélt, hogy Jézus mindig tisztelte a nőket: beszélgetett a bűnös nővel, elfogadta az asszonyok támogató jelenlétét, s ezáltal szembement kora felfogásával. VI. Pál pápa kimondta, hogy más vallásokban nincs olyan tisztelete a nőnek, mint a kereszténységben. A Szentháromság léte eleve magában hordozza a különbözőség pozitívumát. A keresztény misszióval a női méltóság tisztelete is terjed.
A mai nők életéről Asztalosné Elekes Szende elmondta: sok szerepben kell helytállniuk. A mai nő egyszerre háziasszony, nagynéni, munkahelyen dolgozik, számos feladatot kell ellátnia. „Van ebben valami gazdagság. A pszichológia azt mondja, a szerepgazdag, komplex identitás életrevaló, mert »több lábon áll«, ugyanakkor megvan a veszélye annak, hogy a teendők sűrűjében az ember szétfeszül, nem tud mindennek megfelelni.”
A beszélgetős előadáson elhangzott, hogy a Biblia tanítása szerint a nőt társul rendelte Isten a férfi mellé. Az oldalborda képe azt fejezi ki, hogy a nő mintegy körülveszi a szívet, amely a korabeli zsidó gondolkodásban az emberi személy középpontját jelképezte. A nő tehát a férfi számára hozzáillő társ, és nem tárgy vagy beosztott, netán oldalkocsi.
A női attitűd egyik jellemzője, hogy alkalmas a másikra való ráhangolódásra, képes meghallgatni, érzelmi támaszt nyújtani, szívesen megéli az intimitást, „lelkizik”.
A katolikus (keresztény) nők számára az előadók azt üzenték, hogy éljenek a Biblia szerint, ne engedjék, hogy tárgynak tekintsék őket, hangsúlyozzák az együttműködés fontosságát. A jólelkű keresztény nő nem akkor jó, ha nem vitázik, ha nem bátor. Sajnos a válóperek többségét nők kezdeményezik, talán mert korábban a házasságukban nem mertek küzdeni, nem szólaltak fel a saját érdekükben vagy azért, hogy jelezzék, nem jó a kapcsolat. Papp Miklós a fiatal lányokat arra bátorította, hogy merjenek vitába szállni a szüleikkel, az apjukkal. A fiatal fiúkat pedig meg kell tanítani arra, hogy tiszteljék a nőket – tette hozzá.
Az Újszövetségben az isteni kegyelem a nő által érkezett a világba – mutatott rá a görögkatolikus lelkész –, és Szent II. János Pál pápa nyomán elmondhatjuk, az anya mosolya teremtő erő. Somogyiné Petik Krisztina ezzel kapcsolatban leszögezte: az anya a gyermeke megszületése után két évig maradjon otthon, akár a karrierjét megszakítva is, szánja rá az időt a gyerekére! Igaz, ez napjainkban kemény üzenetnek számít, de a gyermekkel töltött két év a későbbiekben nem pótolható. Persze ehhez a férj érzelmi támogatása is szükséges.
Asztalosné Elekes Szende beszélt a nők munkába való visszatéréséről is. A mi kultúrkörünkben a nők szívesen vállalnak munkát, és ez jó, hiszen sok bennük a kreativitás, és munkájukkal a tágabb közösség, a társadalom is jól jár.
Szent II. János Pál pápa 1995-ben „a női géniuszról” írt (Levél a nőkhöz), a II. vatikáni zsinat pedig kimondta: az evangélium lelkületével a nők gazdagítják a társadalmat, és erre soha nem látott lehetőségük van napjainkban. A női géniuszra jellemző az empátia, a figyelem a legkisebbre, az elesettre is; a nők mindenkiben az embert nézik.
A szerzetességről is szó esett a Sapientián. Papp Miklós hangsúlyozta, a szerzetesnők vőlegénye Krisztus, érte élve lehet szerzetesnek lenni, nem a világ ellenében, vagy lenézve a világot. Hozzátette: a fizikai anyaság nélkül is megélhető a nőiség.
A női spiritualitás fontos a családanyák számára is. A férj vagy a gyerek Isten elé helyezése bálványimádás. Szakítani kell időt arra, hogy az anya kettesben lehessen Istennel.
A nők biológiai adottságairól szólva elhangzott: agyuk felépítéséből adódóan a nők képesek sok mindent egyben látni, egyszerre többfelé figyelni. Apróságokat is észrevesznek, s ezekre sokáig emlékeznek. Ezzel együtt jár, hogy nehezen tesznek le dolgokat, rágódnak az elmúlt élményeken, vissza-visszatérnek hozzájuk. Erősségük a verbális és a nem verbális kommunikáció, éppen ezért a verbális bűnökben is erősek: csípős megjegyzéseikkel könnyen megbántják a másik embert, szóáradatukkal sarokba szorítják (jellemzően) a férjüket. Hormonális adottságaikkal összefüggésben szeszélyesek, az érzelmek hullámzása jellemző a lelkiállapotukra. Ez nem rosszaság, hanem a női lét velejárója, hiszen ezek a hormonok teremtik meg az életadás lehetőségét is. Amikor a nők mélypontot élnek át (hajlamosak a depresszivitásra), a férfiak feladata, hogy megvigasztalják őket.
A nők egészséges szocializációjához rendkívül fontos az elfogadás, a csodálat, a dicséret, a pozitív üzenetek a szülők, különösképpen az apa részéről. A kislány akkor válik jó nővé, ha az apa értékesnek tartja őt, és ezt ki is mondja („szép vagy”, „meg tudod csinálni”). Isten a nőiséget ajándékba adja és jónak tartja. A kislányok számára édesanyjuk a női modell; átveszik az önértékelését is. A rossz szocializáció azonban a későbbiekben önismerettel hatástalanítható, átírható, de dolgozni kell azon, hogy valaki jó nővé váljon.
A beszélgetős előadás résztvevői egyetértettek abban, hogy a jó nő fogalma titok. Az, hogy valaki mitől vonzó, nehezen meghatározható. Vannak azonban általánosan érvényes szempontok. Ilyen a szépség, ami az ápoltság és a belső harmónia együttese. – A szépség emel, s ezt nem tolakodva teszi, és mindez valamiképpen az Úristennel van összefüggésben, nem csupán az erósszal – mondta Papp Miklós. Éppen ezért nem lehet jellemzője a katolikus nőnek, hogy szürkén puritán. „Nem bűnös az, aki kicsit csinos is!” Somogyiné Petik Krisztina hozzátette: annak a nőnek lesz kisugárzása, aki képes elfogadni az adottságait.
A nőiség további eleme a kapcsolatvágy, a kapcsolatépítés képessége. Ezen a téren az előadók pszichológiai szempontból sem javasolták a házasság előtti összeköltözést. A nő többet lát bele egy kapcsolatba, mint a férfi. Másrészt felhívták a nők figyelmét a csábítás kerülésére (szerzetes, pap, házas férfi esetében). „Isten érti, hogy szeretetre vágysz, de ne legyél csábító!” – mondta Papp Miklós, utalva Jézus és a bűnös nő esetére.
A nőiség egy másik jellemzője a gondoskodás vágya, valamint a szolgálat a mégoly apró dolgokban is (Krisztus is úgy király, hogy szolgálni jött). – A máriás lelkület azt jelenti: engedni, hogy Isten kezdjen valamit velünk, s azután aktivitásba lendülni – hangsúlyozta a görögkatolikus lelkész. Figyeljük meg, hogy először az asszonyok szembesülnek a feltámadás tényével. Mária Magdolna az „apostolok apostola” (Aquinói Szent Tamás).
A Sapientián tartott előadás végén az előadók a hallgatóság bevonásával, együtt gondolkodva válaszolták meg a kérdést, hogy mit tehetnek a férfiak a nők érdekében. Mint kiderült, fontos a nő számára a figyelmesség, az udvariasság, az elismerés, a kedvesség, a beszélgetés, a meghallgatás és a biztonság, valamint az, ha a férfi társnak tekinti őt, és kikéri a véleményét.
Papp Miklós a beszélgetős előadás végén Boldizsár Ildikó gondolatait olvasta fel a nőről mint Isten teremtményéről.

Szoros köteléket teremt közöttünk a múlt

Szoros köteléket teremt közöttünk a múlt

Fotó: Lambert Attila

 

A bíboros magával vitte a szertartásra az esztergomi bazilikából Kőrösi Márk ereklyéjét, így az emlékmise résztvevői egyszerre róhatták le tiszteletüket az egykori esztergomi kanonok és két vértanútársa, Grodecz Menyhért, illetve Pongrácz István Nagyszombatban őrzött relikviája előtt.
Csendes az ünnepi nap kora délelőttje az utóbbi évtizedben csodálatos átalakulást megélt Nagyszombatban, amit a Felvidék Rómájának is neveznek. A városban egymás után újulnak meg a barokk épületek, köztük a Szent Miklós-székesegyház, az érseki palota és az orsolyita templom a gimnáziummal.
Mindenünnen habitusba öltözött papok, szerzetesek igyekeznek a Keresztelő Szent Jánosról nevezett templom felé. Erdő Pétert, Magyarország bíboros prímását várják Szlovákia hetedik legnagyobb városába, ahová Pázmány Péter 1616-ban a szeminárium vezetésére hívta meg Kőrösi Márkot. A horvát származású, Rómában tanult fiatal pap két évvel később esztergomi kanonok lett.
Nagyszombat ma történelmi esemény helyszíne. Első ízben van itt együtt a három kassai vértanú koponyaereklyéje. Grodecz Menyhért, Pongrácz István és Kőrösi Márk 1619. szeptember 7-én azért szenvedtek vértanúhalált, mert nem fogadták el a reformáció hitújításait, és kitartottak a katolikus hitük mellett.
Földi maradványaikat 1635-ben először a nagyszombati klarisszazárda templomába szállították, majd onnan a Szent Orsolya-rendi apácák templomába vitték át. Amikor a török elől 1543-ban Nagyszombatba menekített esztergomi érsekség, a levéltár és a kincstár az 1800-as években visszaköltözött Esztergomba, Kőrösi Márk relikviája is ide került. A kassai vértanúk halálának 400. évfordulója alkalmából tartott liturgián hosszú évszázadok után most először volt újra együtt a három szent koponyaereklyéje.
A szentmisére megtelik a római Il Gesù-templom mintájára épült Keresztelő Szent János-székesegyház. A korai barokk építészet e kiemelkedő alkotása felújítva, teljes pompájában fogadja az ünneplőket. Megragadja a tekintetet a hatalmas oltár, amely negyvenkét szobrával Európa legmagasabb főoltára.
A szentélyben a papság mellett kapnak helyet a pozsonyi szeminaristák, a Szent István, valamint a Szent György Lovagrend tagjai. Az oltárasztal előtt középen a három koponyaereklye. Mellettük a festmény, amely a három szentet ábrázolja. „Szlovák testvéreink évek óta dolgoznak a vértanúk arcának rekonstrukcióján. A mai antropológia a digitális eszközökkel megerősítve már képes arra, hogy a fennmaradt koponya alapján – kiváltképp akkor, ha a valaha élt emberről ábrázolás is fennmaradt –, élethű képet tudjon készíteni. E tudományos munka eredményét mutatja a festmény. A képen már összetalálkozott a három vértanú, s most fizikai valójukban is együtt tisztelhetjük őket” – tudjuk meg Erdő Péter bíborostól.
A szertartás kezdetén Orosch János nagyszombati érsek szlovákul és magyarul is köszöntötte a híveket, a Szlovákia és Magyarország különböző részeiből érkezett paptestvéreket, szerzeteseket és szeminaristákat. Külön üdvözölte Erdő Péter bíborost, Giacomo Guido Ottonello érseket, Szlovákia apostoli nunciusát, Stanislav Zvolenský pozsonyi érsek-metropolitát, a szlovák püspöki konferencia elnökét, Viliam Judák nyitrai megyéspüspököt, valamint a politikai és a kulturális élet képviselőit.
„Kőrösi Márk horvát, Grodecz Menyhért lengyel, Pongrácz István pedig erdélyi származású volt. A három vértanú három nemzet sarja, de ugyanazt a hitet vallották, és a szentségekből erőt merítve vállalták a vértanúhalált. Tanúságtételük azt mutatja, hogy a Krisztusba vetett hit képes legyőzni a nemzetek közötti feszültséget, s a népeket egymás felé tudja fordítani, közösséggé formálni. Ezt a közösséget fejezik ki az ereklyék, melyeket Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása elhozott most Nagyszombatba, az isteni irgalom és az egység üzenetét közvetítve ezzel” – fogalmaz beszédében a nagyszombati érsek.
Az olvasmány szlovákul, a szentlecke magyarul hangzik el, az evangéliumot pedig mindkét nyelven meghallgathatja az ünneplő közösség. A magyar nyelven mondott szentbeszéd után Erdő Péter szlovákul is köszönti a vendéglátó főpapokat, és szlovákul is felolvassák a homíliát.
Szentbeszédét Erdő Péter azzal kezdi, hogy nemrég emlékeztünk meg a három kassai vértanú halálának 400. évfordulójáról. „Kőrösi Márk esztergomi kanonok koponyaereklyéjét ma elhoztam magammal ide, hogy a szentmise után vértanútársainak koponyájával együtt hordozhassuk a körmenetben. Tudni való, hogy amikor ez a kiváló vértanú az esztergomi kanonoki címet viselte, Esztergomban a török volt az úr, s az egyházmegye központja itt, Nagyszombatban működött. A múlt tehát olyan szoros köteléket teremt közöttünk, hogy önmagunkat sem tudjuk megérteni igazán, ha egymást nem ismerjük és szeretjük” – mondta a bíboros, majd így folytatta beszédét: „Amikor 1619 szeptemberében Kassán megölték a három katolikus papot, az emberek úgy gondolhatták, itt már soha többé nem lesz katolikus élet. Ám idén szeptemberben, amikor a kassai dómban koncelebrált misét mutattunk be a három szent tiszteletére, 22 püspök, mintegy 300 pap és sok ezer hívő ünnepelte együtt az Eucharisztiát egy olyan városban, amelynek a lakossága körülbelül 70 százalékban katolikus. Csodálatosak a gondviselés útjai, s valóban magvetés a vértanúk vére. De minden fejlődés ellenére látnunk kell az idők jeleit. Ma sem bízhatjuk el magunkat. Ma is minden igyekezetünkre szükség van, ha hűségesek akarunk maradni Krisztushoz. A sodródás helyett időt kell szánnunk az imádságra. Tudnunk kell az Oltáriszentség előtt mérlegre tenni mindennapi életünket, munkánkat, családunk helyzetét és minden feladatát. Így válhatunk mi is tükrökké, így sugározhatjuk szét a világban Krisztus világosságát, amely a keresztségben ragyogott fel számunkra. Az összeszedett imádság a hatékony, jó célra irányuló, áldott munka legfőbb erőforrása.”
Erdő Péter arról is beszélt, hogy a Krisztus-hívők már az ókorban, az első keresztényüldözések idején is tartottak ereklyés körmeneteket. „Különös tisztelettel vették körül a vértanúk földi maradványait. Milyen lehetett ez a könnyes ünneplés? Milyen lehetett ez a diadalmenetbe forduló gyászmenet? Talán el tudjuk képzelni ezt, ha olykor televíziós közvetítést látunk olyan közel-keleti áldozatok temetéséről, akiket a saját közösségük hősnek tekint. Az asszonyok jajongó és ünneplő kórusát halljuk, s azt látjuk, hogy a tömeg a feje fölé emelve viszi a hősök koporsóját. Egy ilyen körmenet alkalmával mi is átélhetjük a régi és a mai keresztények minden szenvedését. Egyúttal azonban győzelmi ünnepet is tartunk. A vértanúk már elnyerték a győzelmi koszorút. Példaképeink és közbenjáróink, akik segítenek, hogy átérezzük: mi, keresztények mindnyájan egyek vagyunk egymással és Krisztussal, s őt kell adnunk a világnak, mert a világnak Krisztus kell.”
A szentmise után felsorakoznak a körmenet résztvevői: legelöl az asszisztencia viszi a keresztet, mögötte a lovagrendek tagjai haladnak, aztán a fehér, majd az arany miseruhát viselő papok. Utánuk a fúvósok és a kórus következik, aztán a kanonokok. Szeminaristák viszik az ereklyéket, mögöttük a főpapság vonul, majd a népviseletbe öltözött hagyományőrzők és a szerzetesnővérek következnek, végül pedig a hívek hosszan kígyózó sora.
A körmenet imádkozva, énekelve halad a belvároson át. Időnként magyar szóra is felfigyelünk: Bacsfa-Szentantalról, Galántáról, Pozsonyból, Dunaszerdahelyről érkezett hívek fejezik ki örömüket, hogy itt lehetnek. Elhaladunk a jezsuita templom mellett, ahol Pongrácz István és Grodecz Menyhért ereklyéjét őrzik. Megállunk egy imára a Szentháromság-szobornál, a főtéren. Az orsolyita nővérek a rend által fenntartott gimnázium tetőteraszáról integetnek. Énekelve érkezünk vissza a katedrálishoz, ahol felhangzik a Te Deum.
Orosch János érsek hálaadó szavai után Erdő Péter így búcsúzik: „Átérzem, hogy mi itt mindannyian egyazon katolikus közösséghez tartozunk, és szükségünk van egymásra. Mindenki őriz egy-egy darabot a közös örökségből, tárgyi, lelki és szellemi értelemben. Most fizikai valójukban találkozhattak a szentek ereklyéi, hogy egyetlen látható egészet alkosson a közös örökség.” A liturgia a relikviák előtti tiszteletadással zárul.
Erdő Péter bíboros a szentmise után így osztja meg velünk az átélt élményt: „Megrendítő volt számomra ez az ünnep. Itt volt az alkalom arra, hogy egyesítsük a közös örökséget, és együtt mutassuk fel a világnak. Ezt tettük most ebben a szép ünneplésben: együtt imádkoztunk, énekeltünk, a templomban szlovák és magyar szó hangzott fel. Minden együttműködés, ami szlovák katolikus testvéreinkkel kialakul, a saját identitásunk és tanúságtételünk szempontjából is fontos. Szükségünk van egymásra: ez mindkét félre igaz. Amikor közösen lépünk fel, az erősíti a tanúságtételünket. Jó úton járunk.”

Evangélium a gyakorlatban

Evangélium a gyakorlatban

Fotó: Lambert Attila

 

A családok átmeneti otthonában vagyunk Békásmegyeren. Az apró játszószobában gyűltünk össze a „72 óra” sajtómegnyitójára. Darvas Márton főkoordinátor üdvözli a megjelenteket, és a programsorozat mintaprojektjének nevezi az ittenit: festenek és fodrászati-kozmetikai szolgáltatást nyújtanak az önkéntesek az itt lakóknak. Miközben az anyukák szépülnek, olyan önkéntesek is akadnak, akik a gyermekekkel játszanak a kertben.
Idén már tizenkettedszer startolt a 72 óra kompromisszum nélkül, amelyet a három történelmi egyház szervez, és egyszerre szolgálja a fiatalok aktivizálását és az ökumenét. Németországban is van ilyen program, májusban, és Horvátországban is, de kicsivel később, Csehországban pedig a miénkkel egy időben. Ez már önkénteskedő fiatalok százezreit jelenti. Nálunk 9600 fiatal mozdul meg idén százhúsz településen négyszázféle – szociális, környezetvédelmi – akció keretében. Az egyházak partnerei az önkormányzatok és civil szervezetek, vallási és politikai hovatartozástól függetlenül.
Székely János szombathelyi megyéspüspök a Katolikus Egyház képviseletében arról beszél, hogy a keresztények hite szerint a világ szeretetből van, és alaptörvénye is a szeretet. Jézus arra buzdított, hogy viszonzást nem várva tegyük a jót, szolgáljunk másokat. A világ azonban nem így gondolkodik. Arra akar rávenni, hogy haszonra törekedjünk, versenyezzünk, és a magunk érdekeit nézzük. Pedig ez nem tesz boldoggá. Mindig lesznek vesztesek, gyengébbek: szegények, betegek, idősek, gyámoltalanok, mások segítségére szorulók. Az ember nem versenyre, törtetésre, mások legyőzésére született, hanem alkotásra, építkezésre, szeretetre, kincsei megosztására. Arra, hogy adjon.
A főpásztor egy történetet mesél el: Egy milliomos depressziós lett, ezért elment a pszichológusához. Arra számított, hogy valamilyen kezelést, szanatóriumi tartózkodást javasol neki a szakember, ám ehelyett megadta egy szegény család telefonszámát.
A gazdag ember felhívta, meglátogatta és segíteni kezdte a családot, és ez „meggyógyította”. Ahogyan a világunk is gyógyul az olyan akciók hatására, mint a „72 óra”. Amiért ezúttal a fiataloknak tartozunk köszönettel – teszi hozzá a püspök.
Bedekovics Péter református lelkész, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Ifjúsági Irodájának vezetője szerint a fiatalok nemcsak a jövő, hanem a ma egyháza is. A „72 óra” egyik fontos szerepe az, hogy lelki növekedésükhöz teret adjon, és felmutassa a világnak Krisztust, az evangéliumot. Hozzásegíti a résztvevőket, hogy megéljék: a hit lényege a szeretet, amely nem csupán érzés, hanem cselekvés, segítő odafordulás másokhoz. Így formálhatja az evangélium a világot, így válhat felkiáltójellé.
Lackner Pál evangélikus püspök a 12-es és a 72-es szám matematikai és újszövetségi jelentésével és jelentőségével kezdi a beszédét. Az Újszövetségben ezek a szűkebb és a tágabb tanítványi körök számai. Az ősegyház kora óta legfontosabbnak tekintett három egyházi tevékenység pedig az igehirdetés, az istentisztelet és a szeretetszolgálat. Az önkéntesség korunk szeretetszolgálatának is tekinthető, hiszen erőnket és időnket adjuk általa másoknak. Közösséget vállalunk másokkal.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma képviseletében Illés Boglárka helyettes államtitkár beszél. Tegnap volt a lelki egészség világnapja, mondja, majd felidézi Edward Chad Varah indiai származású anglikán lelkész emlékét, aki a telefonos lelkisegély-szolgálat elindítója volt. Aztán a minisztérium tavalyi önkéntességkutatásának eredményeit ismerjük meg. Eszerint növekvőben az önkénteskedők száma, és aki nem végez ilyen munkát, ma már nem a lehetőségek hiányára, hanem időhiányra hivatkozik, meg arra, hogy senki sem hívja, szólítja meg. Ezért is fontos egy ilyen akciósorozat, mint a „72 óra”: sokak számára lehet figyelemfelhívó, vonzó, cselekvésre indító.
Kelemen Viktória III. kerületi alpolgármester szomorú budapesti szociális adatokat sorol. A lakosság 15 százaléka él a létminimum alatt, ami 272 ezer embert jelent. Növekvőben a lakhatási szegénység, mert az ingatlanok nagyon megdrágultak. Ilyen helyzetben megnő a megtartó szociális intézmények, a helyi közösségek, a baráti-ismerősi kapcsolatok, valamint az egyházi szerepvállalás jelentősége. Ezért a III. kerületi önkormányzat hangsúlyt helyez a közösségépítésre, és együttműködik a civil szervezetekkel, az egyházakkal. Hogy pártállásra való tekintet nélkül mindenki megtegye, amit a környezetében másokért megtehet.
Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat régióvezetője a Jakab-levél „A hit cselekedetek nélkül halott” mondatát emeli ki, és a példamutatás jelentőségét hangsúlyozza. Aztán Tárnok György intézményvezető invitálására kimegyünk a kertbe, ahol a résztvevők máris hozzálátnak a példamutatáshoz: virágládák festésébe kezdenek.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri intézményében tizenegy család számára kínálnak átmeneti otthont egy–másfél évre, hogy ez idő alatt újraszervezhessék az életüket. Ezenkívül idősek nappali ellátásával foglalkoznak. Ezt látjuk is, mert a teraszajtó mögötti szobában kedves hölgyek dolgoznak elmélyülten, jó hangulatban. A szomszédos helyiségből pedig samponillat csapja meg az orromat: munkához láttak az önkéntes fodrászok.

„Aki hisz, nem fél”

„Aki hisz, nem fél”

Fotó: Bókay László

 

Az emlékest szentmisével kezdődött, melyet Tarjányi Béla nyugalmazott biblikus tanár, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat ügyvezető elnöke mutatott be. Homíliájában felidézte, hogy fiatalon, 28 évesen lett egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Amikor döntés született erről, Nyíri Tamás másodmagával ellene szavazott. Ennek ellenére néhány éven belül a legmélyebb barátságba kerültek, ő állt hozzá a legközelebb a hittudományi kar tanárai közül.
Tarjányi Béla egy másik emléket is megosztott a jelenlévőkkel: egyik paptestvére, a néhai Opálény Mihály tízévi munkával összeállított az Újszövetséghez egy konkordanciát. Ez több mint negyven évvel ezelőtt történt. Akkoriban nagyon nehéz volt katolikus könyveket megjelentetni, a Szent István Társulat nem kapott engedélyt Opálény Mihály könyvének kiadására. Az idő tájt indult meg a képzés a hittudományi kar levelező tagozatán, és Tarjányi Béla megkérdezte Nyíri Tamást, tudna-e segíteni ebben, mivel ő az induló képzés okán kapcsolatban állt a hatóságokkal. Nyíri professzor megtette a szükséges lépéseket, de hosszú ideig nem történt semmi. Opálény Mihály fiatalon, 42 éves korában elhunyt, s rá egy hétre megérkezett az engedély az Állami Egyházügyi Hivataltól. Így a hittudományi kar adta ki elsőként a konkordanciát, amely ma, az internet korában is nagyon hasznos segédeszköz: mindent megtalálunk benne az Újszövetséggel kapcsolatban. Az olvasók nagyon szeretik, s a Szent Jeromos-bibliatársulat is többször megjelentette.
„Nyíri Tamásnak jelentős volt a lelkipásztori és a teológiai munkássága is. Hálatelt szívvel gondolunk rá, és kérjük az Urat, hogy jutalmazza meg őt a mennyben az örök boldogsággal” – fohászkodott Tarjányi Béla. A szentmise után a jelenlévők részleteket láthattak, illetve hallhattak a Nyíri Tamás előadásain készült video- és hangfelvételekből. Fényképek villantak fel az életéből, írásban és szóban emlékeztek rá barátai, tanítványai.
Levélben idézte fel a hozzá fűződő élményeit Erdő Péter bíboros, prímás, aki elárulta, szeminaristakorában Nyíri professzornak nemcsak a kötelező óráira ment be, hanem a többi előadására is. A terem mindig zsúfolásig megtelt, még más egyetemek, például az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói is látogatták az előadásait. „Eleven katolikus hitet kaptak tőle a fiatalok, amit a professzor diszkréten, de meggyőző erővel adott át, ezért volt annyira népszerű” – emlékezett a bíboros.
Egy idős hölgy felidézte Nyíri Tamás egyik sokat hangoztatott mondását: „Az áldás és a kegyelem nem az égből hullik alá, hanem az egyik ember a másiknak adja tovább.”
A lejátszott felvételekből kiderült, hogy Nyíri Tamás az érettségi megszerzése után az állatorvosi egyetemre jelentkezett. Fel is vették, de úgy érezte, nincs a helyén. A filozófia kezdettől fogva érdekelte. Nem elégítette ki az, amit az egyetem biológia­előadásain hallott, hogy az élet a halállal véget ér. A budai Szent Imre Kollégiumban is hallgatott előadásokat, kiváló papoktól – például Kecskés Páltól –, s ez sokkal jobban megragadta a lelkét, mint az állatorvosi egyetemen tanultak. Meghatározó volt számára az is, hogy 15-16 éves korában többször is ellátogatott Assisibe, lebilincselte Szent Ferenc szülővárosa. Az ő esetében is beigazolódott a mondás: aki meg akarja ismerni Isten szegénykéjét, az ismerje meg Assisit. Az élménytől nem tudott szabadulni, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy végül – ha kis kitérővel is – a papi hivatást választotta. A második év végén otthagyta az állatorvosi egyetemet, és jelentkezett a papi szemináriumba. Bécsben tanult, ott is szentelték pappá 1945 márciusában.
A felvételeken Nyíri Tamás arról is beszélt, hogyan találhatja meg a helyét az Egyház a pluralista társadalomban.
„Fontos az emberi méltóság és a szabadság tiszteletben tartása. Ne higgyük, hogy azért, mert papok vagyunk, mi mindent jobban tudunk – mondta. – Szükség van toleranciára, dialógusra, a másik ember megismerésére. Meg kell értenünk, miért látja ő másként a dolgokat, mint mi. Azt, hogy a jót kell tenni, és a rosszat kerülni, minden jóérzésű ember vallja, de a gyakorlati megvalósítás sokféle lehet. Ma az eszmék piacának korát éljük, és az Egyháznak nem kinyilatkoztatnia kell, hanem ajánlatot tennie az emberek felé. És nem szabad megijedni attól, hogy nem csak a mi eszméinket veszik meg. Ha sikerül az Egyházat modernizálni, akkor a társadalom nem löki ki magából mint idegen testet, és így nagymértékben hozzájárulhat a demokratikus konszenzus megerősítéséhez.”
Nyíri professzor szerint az emberi életnek három nagy misztériuma van. Az első a létezés misztériuma, hogy egyáltalán miért van valami, és miért nincs inkább a semmi. Minden teremtésmítosz erre a kérdésre kereste a választ, és itt óhatatlanul felmerül az Abszolútum létezésének gondolata.
A második az egy misztériuma. Milyen kapcsolatban áll az egység és a különféleség? Melyik a valóságosabb? Melyik az alapvetőbb? Csak a sokaság által létezik az egy, vagy az egy megelőzi a sokat, és a sokaság látszat csupán? Az emberiség társadalmi szimbólumai is erre a kérdésre keresik a választ. A Szentháromság teológiája az egyetlen, ami „úgy-ahogy” képes feloldani ezt a dilemmát.
A harmadik misztérium a lét és a nemlét küzdelme, a jó és a rossz misztériuma. Miért nyögi a jó a rossz igáját? Miért látszik úgy, hogy a rossz már-már legyőzi a jót? Miért tapasztaljuk ezt az állandó, elkeseredett küzdelmet a jó és a rossz, az élet és a halál, a gyűlölet és a szeretet, a lét és a nemlét között saját magunkban, belül, és a társadalomban, a természetben, kívül? Folyton beleesünk a gonosz csapdáiba, bilincsei megakadályoznak bennünket abban, hogy a jót tegyük. A mennybéli angyalok segítenek bennünket, de ma sokan vannak, akik az ördögben hisznek, ám az Istenben nem.
Nyíri professzor emlékeztetett arra, hogy a Genezáreti-tavon Jézus így szólt a vihartól megrémült tanítványaihoz: „Miért féltek, kicsinyhitűek? Ne féljetek!” – Jézus a félelmet azonosítja a hitetlenséggel – mutatott rá Nyíri Tamás, és XXIII. János pápát idézte: „Aki hisz, nem fél.” A professzor hangsúlyozta: Jézus a tudomásunkra hozza, hogy a jóindulatú erők sokkal hatékonyabbak, mint a rosszindulatúak. Csak hinnünk kell. A tragédiának gondolt, rémisztő esemény végül jóra fordul. Csak hinnünk kell abban, hogy a világegyetem mélyén a mindenséget átható szeretet lüktet.

Görögkatolikus egészségügyi intézmény nyílt Debrecenben

Görögkatolikus egészségügyi intézmény nyílt Debrecenben

Az intézményben elsősorban a megkésett és eltérő fejlődésű vagy fejlődési zavar szempontjából veszélyeztetett kisgyermekeknek és családjuknak nyújtanak ellátást. Az új központ egy modern szemléletű, családcentrikus, gyermekrehabilitációs és esélyteremtő modell kialakításához kíván hozzájárulni, amelynek kialakításában az egészségügy, az oktatás és a szociális szektor egyaránt szerepet kap.
Az intézmény átadóünnepségén részt vett Csiki Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára és Papp László, Debrecen polgármestere is. A szertartást Kocsis Fülöp érsek-metropolita és Orosz Atanáz püspök végezte. Fejlődni mindenkinek kell. Ezek a gyerekek, akik gyógyulásuk során rászorulnak a segítségünkre, minket is ráébresztenek a fejlődés szükségességére – fogalmazott az átadáson az érsek-metropolita. – A központ megvalósulásával mindenkiben még tudatosabbá válhat e keresztény fel­adat, a fejlesztés fontossága. A műsort a Kincses kórus megindító előadása színesítette. Az énekkar koraszülöttekből és testvéreikből, barátaikból áll.
Az újonnan átadott intézmény vezetője, Horváth Zsolt a kenyérszaporítás evangéliumi történetéhez kapcsolódva a következőket mondta: „A kenyérszaporítás csodája ismétlődik meg itt. Jézus azt kéri, hogy osszuk meg egymással mindenünket. De hisz nekünk nincs másunk, csak a gyermek! Ő a mi kenyerünk.” Majd a saját családja történetéről mesélt: „A kisfiunk átalakította az életünket: elmélyítette az egymáshoz fűződő kapcsolatunkat, és megerősítette bennünk a figyelmességet, amellyel a környezetünk felé fordulunk. A most megáldott intézményben is ezt szeretnénk képviselni a munkatársainkkal közösen. A kis csöppségek fejlődésén keresztül igyekszünk megmutatni, hogy a Jóisten ezekre a családokra olyan gyerekek nevelését bízta, akik képesek sok-sok ember életét gyökeresen megváltoztatni és bearanyozni.” Beszéde végén az intézményvezető köszönetét fejezte ki a központ munkatársainak és a szakmabelieknek, hogy már akkor igent mondtak a hívásra, amikor még nem is létezett az intézmény. „Ha ők nincsenek, akkor ma nem éljük meg ezt a csodát. Kívánom, hogy a tizenkét kosárnyi kenyérből – szeretetből, irgalmasságból – másoknak is ugyanolyan nagylelkűen osszanak, ahogyan nekünk is jutott belőle.”
Papp László, Debrecen polgármestere ajándéknak nevezte a centrumot, úgy fogalmazott: az elmúlt évek fejlesztései azt mutatják, hogy az egyházak is építik a várost. Szociális és oktatási intézmények fenntartói, s egyúttal közösségteremtő szerepet is vállalnak a cívisvárosban.
Csiki Zoltán, az Emberi Erőforrá­sok Minisztériumának helyettes államtitkára hangsúlyozta: az egymásért viselt felelősség nem választható feladat, hanem kötelezettség, a szolgálat része. Arra kell törekednünk, hogy mindenki számára elérhető és emberarcú egészségügyet építsünk.
A központot fenntartó Szent Lu­kács Görögkatolikus Szeretetszolgálat igazgatója, Ungvári Sándor elmondta, hogy a jövőben hetente körülbelül 300 gyermeket tudnak majd ellátni ebben az intézményben. Köszönetet mondott a központ megálmodóinak, Horváth Zsolt igazgatónak és feleségének, hogy személyes érintettségük okán felismerték, nagy szükség van az ellátás bővítésére a korai fejlesztés és a gyermekrehabilitáció területén.
A rendezvény végén, a Görögkatolikus Metropólia faültetési akciója keretében a meghívott vendégek közösen meglocsolták az intézmény udvarán elültetett facsemetéket.
Az újonnan megnyílt központban csecsemő- és gyermekgyógyászati, fejlődésneurológiai, gyermekrehabilitációs, klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológiai ellátást, valamint gyógytornát vehetnek igénybe az érintett gyermekek.
A Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálaton keresztül a Görögkatolikus Egyház Hajdú-Bihar megyében több mint 600 gyermeket lát el nevelőszülői hálózatokon és lakásotthonokon keresztül. A segélyszervezet fenntartásában működik egy 150 fogyatékossággal élő felnőtt támogatott lakhatását és foglalkoztatását segítő intézmény, egy 365 időskorú, illetve pszichiátriai beteg ellátását biztosító bentlakásos intézmény, valamint egy szociális alapszolgáltató központ is.

Forrás és fotó: Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat