Embertárs

Kuminetz Géza a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új rektora

Kuminetz Géza a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új rektora

Fotó: Bókay László

 

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntését és a Szentszék megerősítő dekrétumát követően a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) nagykancellárja 2019. szeptember 1-jei hatállyal négyéves időtartamra dr. Kuminetz Géza atyát bízta meg az egyetem rektori feladataival, mivel az eddigi rektor mandátuma az akadémiai év végén lejár. Az új rektor kinevezése az állami jogszabályoknak megfelelően a köztársasági elnök részéről is megtörtént.
Kuminetz Géza Nagyatádon született, 1959. szeptember 14-én. 1988. június 21-én szentelték pappá Csurgón, a Veszprémi Egyházmegye szolgálatára.
Teológiai tanulmányait 1983-ban kezdte Esztergomban, majd Budapesten a Központi Szemináriumban folytatta. Teológiai doktorátusát a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián szerezte 1989-ben. Posztgraduális tanulmányait Rómában, a Pápai Magyar Intézet növendékeként a Pápai Gergely Egyetemen végezte (1989–1991), és 1991-ben kánonjogi licenciát szerzett. 1991-től a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola tanára, 1994 és 1996 között ugyanott főigazgató-helyettes.
1994–1996 között spirituális a veszprémi Boldog Gizella Papnevelő Intézetben. 1996-ban egyetemi magántanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. 1996–1998 között a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola tanulmányi igazgatója, illetve megbízott prefektus az 1997/1998-as tanévben.
1996-ban teológusi PhD-fokozatot szerzett, 1997-ben teológiából habilitált. 1996–2002 között nyilvános rendkívüli tanár a PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézetben, 2003–2006 között az intézet vezetője.
2002 óta egyetemi tanárként végez oktató- és kutatómunkát. 2006–2010, valamint 2012–2014 között a Hittudományi Kar dékánja. 2009–2015 között a Központi Papnevelő Intézet rektora. 2003–2009 között a Hittudományi Kar Kánonjogi Tanszékének vezetője. 2009-től a Hittudományi Kar Liturgika és Lelkipásztorkodástan Tanszékét vezette. Teendői mellett a Kánonjogi Posztgraduális Intézet Dologi és Szentségi Jogi Tanszékének tanszékvezetői tisztét is ellátta.
1994-ben a Szentatya pápai káplán címmel tüntette ki. Tagja mind a Magyar, mind pedig a Nemzetközi Kánonjogi Társaságnak (előbbinek 2003–2006 között elnöke). Számos könyv szerzője, tanulmányai a Folia Canonica, a Folia Theologica, a Kánonjog, a Teológia és a Studia Wesprimiensia tudományos szakfolyóiratokban jelennek meg. E folyóiratoknak egyúttal szerkesztőségi tagja is.
Budapest, 2019. május 31.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Erő, összhang, barátság a siker titka

Erő, összhang, barátság a siker titka

Fotó: Lambert Attila

 

A Kopaszi-gát megtelt látogatókkal ezen a szombaton. Házasságot kötő párok fényképezkedtek, kisgyerekes családok élvezték a végre előbújt nap melegét, biciklisták kerekeztek a késő tavaszi, illetve már kora nyári délutánon.
Magó Kinga, a KIDS szakmai alelnöke a bejárathoz közeli hot dogos kocsinál fogadta a környékbeli sportlétesítményekből – a Lágymányosi-öböl közelében található egyetemi sportpályákról, a Tüskecsarnokból és az iskolai tornatermekből – az eredményhirdetésre érkező fiatalokat és tanáraikat.
Egy rövid pihenés után máris következett az utolsó, különleges versenyszám: a diákok sárkányhajózásban mérhették össze erejüket, ügyességüket. A távolabbi települések iskolásai nem tudtak mindannyian itt maradni a záróversenyre, így végül három húszfős csapat indult a futamokon. A versenyzők rövid oktatás és balesetvédelmi előadás után szálltak be a hajókba.
A 26. KIDS-kupa szervezői a labdajáték- és sárkányhajóversennyel a Budapest 2019 Európa Sportfővárosa rendezvényeihez is csatlakoztak.

*

Török Csaba atyával, a KIDS elnökével beszélgetve megtudtam, hogy a tavaly negyedszázados évfordulóját ünneplő KIDS története a rendszerváltozás előtti időkre nyúlik vissza. Az állam már akkoriban is rendezett diákolimpiákat, ám az országban működő nyolc egyházi iskola tanulóinak nem volt egyszerű részt venniük ezeken: egyfelől sokszor hiányoztak az anyagi források a versenyhez szükséges eszközök és körülmények megteremtéséhez, a megfelelő felkészüléshez, másfelől pedig az akkori közegben „gettósítva” voltak az egyházi iskolába járó diákok és tanáraik, nemritkán hátrányos megkülönböztetésben volt részük. Ezért a 80-as években a katolikus oktatási intézmények úgy döntöttek, hogy létrehoznak maguknak egy saját kis versenyvilágot, ahol túl a sporton – amely már önmagában érték – lehetőség nyílik számukra az egymással való találkozásra és megismerkedésre, a közösség és a nagy csapatban való játék élményének átélésére, a kapcsolati háló erősítésére.
A rendszerváltozást követően az iskolák folytatni akarták ezt a kezdeményezést, és létrehozták a Katolikus Iskolák Diák Sportszövetségét. A megalakulástól, 1993-tól kezdve az új vagy újra katolikussá váló iskolák számára sportversenyeket hirdettek, s azóta is minden esztendőben megrendezik számukra a mindenkit megmozgató legnagyobb versenyt, a KIDS-kupát.
Az első években a szervezők még arra gondoltak, hogy valamennyi sportágban ugyanazon a hétvégén mérjék össze tudásukat a fiatalok egy nagy dzsembori során. Ám a résztvevők egyre növekvő száma miatt a forma lassan átalakult: a tanév során különböző időpontokban és különböző helyszíneken tartják a versenyeket, figyelembe véve azt is, hogy melyik iskola a legeredményesebb egy-egy sportágban. A tanévet ez a mostani verseny zárta, ahol a labdajátékokban mérték össze tudásukat a csapatok.
Török Csaba azt is elmondta, hogy a vidéki helyszínek mellett sokszor azért rendezik ezeket a tornákat Budapesten, mert a fővárosban rendelkezésre állnak a mérkőzésekhez szükséges megfelelő pályák.
A KIDS elnöke hangsúlyozta: nem katolikus diákolimpiát akarnak szervezni. A cél nem az, hogy a különösen tehetséges diákok mérjék össze a tudásukat ezeken a versenyeken. A KIDS azoknak szól, akik nem versenysportolók, de szívesen mozognak, sportolnak. Lehetőség azoknak, akik talán nem a legtehetségesebbek, és nem feltétlenül képesek kimagasló teljesítményekre, de örülnek az együttlétnek, a közösségben való sportolásnak.
Török Csaba hozzátette, idén a Kopaszi-gátra hívták a fiatalokat, hogy a kupák történetében először sárkányhajózásban is összemérhessék az ügyességüket. Ez a sportág sem csupán a test edzésére alkalmas. Arra oktatja az egy hajóban evezőket, hogy az erőkifejtés mellett az egymásra való odafigyelés, az összhang és a többiekhez alkalmazkodás vezet a sikerhez.
Az evezősök versenye már szinte szürkületben ért véget. Ezután következett a labdajátékok és a sárkányhajó-futamok eredményhirdetése. A nap zárásaként, hazaindulás előtt a csapatok tagjai rövid hálaadáson vettek részt Török Csaba KIDS-elnök vezetésével.

A Csíksomlyói Szűzanya Aranyrózsája

A Csíksomlyói Szűzanya Aranyrózsája

Fotó: Vatican News

A Szentatya a szentmise végén maga vitte a szoborhoz az Aranyrózsát, és nagy tisztelettel, fejet hajtva helyezte el a Szűzanya lábánál, majd megérintette a szobor köntösének szegélyét.
Az ötszáz éves csíksomlyói kegyszobrot a pápai misére kivitték a kegytemplomból a Hármashalom oltárhoz.
A Ferenc pápa által a csíksomlyói Szűzanyának ajándékozott rózsa ezüstből készült, szára 24 karátos arany bevonatú. Körülbelül 84 centiméter magas, súlya 1200 gramm. A Kárpát-medencében jelenleg ez az egyetlen pápai Aranyrózsa.
A pápák különleges adománya, amelyet Mária-kegyhelyeknek ajándékoznak, aranyból készült, illatszerekkel megtöltött rózsa. Eredetileg az Egyház szolgálatában nagy érdemeket szerzett személyeknek adományozták a pápák. A szokást 1049-ben említik először, amikor is a pápa egy kiváló hivatalnokának adományozta a rózsát. Később királyok kapták e kitüntetést, majd testületek, illetve a XIII–XIV. században már templomok is. Az első nő, aki átvehette, I. Johanna nápolyi királynő volt 1368-ban, a XVII. századtól pedig túlnyomórészt királyi családok nőtagjainak adományozta ezt a kitüntetést a pápa, erényeikért és egyházszolgálatukért.
A XX. század közepe óta a Mennyek Királynőjét, Szűz Máriát tiszteli meg vele a pápa a legfontosabb Mária-kegyhelyeken. Szent VI. Pál pápa 1963-ban a betlehemi Születés templomának, 1965-ben a fatimai, 1966-ban pedig a guadalupei kegyhelynek adományozott Aranyrózsa kitüntetést. Szent II. János Pál többek között a częstochowai, a loretói és a lourdes-i Mária-kegyhelyet tüntette ki Aranyrózsával. XVI. Benedek pápa a legtöbb Mária-kegyhelyet megtisztelte e kitüntetéssel, amikor fölkereste őket (köztük volt Aparecida és Mariazell, a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás-kegytemplom, a cagliari Nostra Signora di Bonaria kegyhely, a pompeji Rózsafüzér Királynője-bazilika és az altöttingi Mária-kegytemplom). Ferenc pápa a fatimai, a torinói, a guadalupei és a częstochowai Mária-kegyhelyeknek is adományozott Aranyrózsát.
Az Aranyrózsa az örömöt és a szeretetet fejezi ki. A régi szertartáskönyvek szerint Krisztus-szimbólum, ily módon adományozása nem csupán elismerés, hanem küldetés is: az adományozottnak Krisztust kell elvinnie a világba.

Forrás: Romkat.ro/

Sohasem dolgoztam egyedül

Sohasem dolgoztam egyedül

Fotó: Lambert Attila

 

Veres András az átadás során elmondta, a Katolikus Egyháznak nagy szüksége van az olyan elkötelezett emberek munkájára, mint Szelestei Nagy László. A díjazott az elismerést megköszönve elmondta, sohasem dolgozott egyedül. Olyan munkatársakkal működhetett együtt – mint Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla vagy Vízkelety András –, akik mellett szívesen végezte a munkáját.

Sebhellyel az arcunkon, mégis szerethetően

Sebhellyel az arcunkon, mégis szerethetően

Fotó: Merényi Zita

 

A 2015-ben létrejött gyermek- és ifjúságvédelmi munkacsoport célja, hogy valamennyi katolikus köznevelési intézmény ismerje és felhasználja a gyermekvédelem területén rendelkezésre álló módszereket. Számos egyházi iskolában már évek óta komoly munka zajlik e téren. A konferencia célja az volt, hogy bemutassák a szakembereknek ezt a sokszínűséget, különösen a megelőzés lehetőségeit. A rendezvényen, amelyet a Renovabis, a német püspöki konferencia közép- és kelet-európai szolidaritási segélyszervezete támogatott, csaknem kétszáz pedagógus, intézményvezető és -fenntartó, szociális, mentálhigiénés és gyermekvédelmi szakember vett részt.
A konferencián előadást tartott Hans Zollner SJ, a Pápai Gergely Egyetem Gyermekvédelmi Központjának (Centre of Child Pro­tec­tion) vezetője. Bemutatta a gyermekvédelem legfontosabb feladatait és lehetőségeit, külön kitérve a szexuális visszaélések problémájára. Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát, az MKPK tagja és Juhász-Laczik T. Albin OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, Egyházzenei Szakgimnázium és Szakkollégium igazgatója pedig az általa vezetett intézményben működő rendszerszintű gyermekvédelmi modellt mutatta be.
A konferenciához kapcsolódó sajtótájékoztatón Szentes Judit SSS, a KaPI gyermek- és ifjúságvédelmi szakembere elmondta: Hans Zollner SJ meghívásával nemzetközi kontextusba kívánták helyezni a hazai katolikus gyermekvédelmi munkát. A pannonhalmi gimnáziumban kialakított és ott működő gyermekvédelmi modell pedig olyan példa, amely bátorítás és ösztönzés a többi intézmény számára.
A plenáris előadások után a konferencia résztvevői tizenkét szekció közül választhattak, melyekben a katolikus köznevelési intézmények és szervezetek tapasztalatait, jó gyakorlatait ismerhették meg a gyermekvédelem számos területéről, például az internetbiztonsággal, a szexuális neveléssel, a konfliktuskezeléssel, a szociális készségfejlesztéssel vagy a bullying (iskolai megfélemlítés, bántalmazás) megakadályozásával kapcsolatban.
Tíz nappal a konferencia előtt adta ki az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) a legújabb jelentését, mely szerint a világon egymilliárd gyermek esik áldozatául valamilyen erőszaknak (lelki, fizikai erőszak, szexuális visszaélés, fegyveres konfliktusok). Hans Zollner SJ hangsúlyozta: sok ember dolgozik a gyermekvédelem területén, de meg kell találni az együttműködés módjait, hogy hatékonyan tudjunk fellépni a közös cél érdekében. El kell érnünk egy következő szintet, amikor a kiskorúak és a sérülékeny személyek védelme nem különleges, hanem természetes magatartás.
A Pápai Gergely Egyetem Gyermekvédelmi Központjának vezetője a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban rámutatott: szembe kell néznünk azzal, hogy ez a jelenség minden országban, minden társadalmi rétegben és kultúrában előfordul, és sokkal elterjedtebb, mint a napvilágra került esetek száma alapján gondolnánk. Sok ilyen bűncselekmény sötétben marad: a szakemberek szerint a rendőrségnek jelentett minden egyes esetre öt be nem jelentett abúzus jut.
Az Európa Tanács 2010-ben kampányt indított a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések ellen, Minden ötödik címmel. A felmérésük szerint ugyanis minden ötödik gyermek lesz valamilyen szintű szexuális abúzus áldozata, vagyis statisztikai értelemben a felnövekvő nemzedék 20 százaléka. Ez tehát egy olyan valóság, amivel foglalkoznunk kell. Mindenki érintett – fogalmazott Hans Zollner SJ –, mert az abúzus nem csak az áldozat életére, de a közvetlen környezetére, a közösségére és végső soron az egész társadalomra hatással van.
A szakember elmondta, hogy a szexuális visszaélések 95 százalékát családtagok követik el, 3 százalékát pedig olyan emberek, akikben a gyermek megbízik, tehát szomszéd, barát vagy valaki, akivel a kiskorú egy intézményben találkozik, például tanár, orvos, lelkipásztor, edző… E bűncselekmények elkövetői közül csupán 2 százalékot tesznek ki azok, akik teljesen idegenek az áldozat számára.
Hans Zollner SJ hangsúlyozta azt is, hogy különbséget kell tennünk a patológiás esetek (pedofília, hebe­fília) és a hatalommal való visszaélésként elkövetett szexuális bántalmazások között. Az ilyen jellegű bűncselekmények nagyobb részét nem pszichés betegek követik el, hanem hétköznapi emberek.
A Pápai Gergely Egyetem Gyermekvédelmi Központjának vezetője több modellt is bemutatott a megelőzésre. Ezek közös eleme, hogy az egyes gyermek védelmét célzó intézkedéseket intézményi és társadalmi szinten is értelmezni kell.
Hans Zollner SJ föltette a kérdést: miért kell állandóan beszélni erről a kérdésről? Nehéz téma ez, és a szakemberek egy idő után belefáradnak. Mégis folyamatos erőfeszítésre van szükség, nem lankadhat a figyelmünk, mert az emberben ott lakik a gonosz, és a visszaélés, az erőszak sajnos mindig jelen lesz a világban. Mindent meg kell tennünk azért, hogy a kockázat a lehető legkisebb legyen.
A konferencián Hortobágyi Cirill OSB főapát és Juhász-Laczik Albin OSB igazgató közös előadásukban a pannonhalmi gimnáziumban működő rendszerszintű gyermekvédelmi modellt ismertették a jelenlévőkkel. A főapát rámutatott: be kell látnunk, hogy a társadalom változik, és a nevelési-oktatási folyamatban alkalmazott módszertannak igazodnia kell e változásokhoz.
Néhány évtizeddel ezelőtt például még elfogadott volt a félelemkeltés mint pedagógiai módszer. Ma már tudjuk, hogy ez kontra­pro­duktív, sőt, a tanár ezen az úton járva bántalmazóvá válhat. Nem helyes az sem, ha a büntetést kizárólagos nevelési eszközként alkalmazzuk. A gyermekeket be kell vonni a rájuk vonatkozó döntések meghozatalának folyamatába, és amennyire csak lehetséges, meg kell értetni velük egy-egy szabály okait.
A főapát hozzátette: hívőként valljuk, hogy Isten a saját képére alkotta meg az embert, akinek ebből ered a méltósága. A gyermek méltósága és a jogai is. A felnőttek számára pedig kötelezettség a gyermekek jogainak biztosítása. A pedagógusok szemében ez olykor ijesztő, mondván: annyi joga van már a gyereknek, hogy a tanárnak nem maradt semmi… De látnunk kell, a tanárnak csak akkor lehetnek jogai, ha vannak kötelezettségei is, és a diáknak is csak akkor lehetnek kötelezettségei, ha vannak jogai.
Az egyházi személyek által elkövetett visszaélésekkel kapcsolatban Hortobágyi Cirill OSB a személyes véleményét és tapasztalatait osztotta meg a konferencia résztvevőivel. Amikor egy intézmény ilyen esettel kerül szembe, az első reakció – és nem is alaptalanul – mindig a félelem. Mi lesz az intézmény hírnevével? Hiszen minden iskola a jó híréből él… Ha ilyen bűncselekmény történik, az súlyosan károsítja az érintett közösség önbecsülését és összetartását is. A nyilvánosságtól való félelem emellett abból is táplálkozik, hogy a média sok esetben torzít, illetve egy-egy ügy kitárgyalása során súlyosbíthatja a bántalmazást.
A nyilvánosságnak azonban összességében mégis pozitív a hatása. Ha egy visszaélés napfényre kerül, az bátorságot adhat más áldozatoknak is, hogy megszólaljanak. Így pedig lehetőség nyílik arra, hogy segítséget kapjanak. Ha csak ennyi történik, már hálásak lehetünk a nyilvánosságnak – fogalmazott a pannonhalmi főapát. Emellett az igazság feltárulása segít abban is, hogy megfelelő megelőzési modelleket, protokollokat vezessünk be. A folyamat végén pedig megnő a bizalom az adott intézmény iránt. Ha egy közösség nyíltan vállal egy ilyen helyzetet, bár sebhely marad az arcán, összességében mégis szerethetőbbé válik.

Szívük örömével, Isten dicsőítésére

Szívük örömével, Isten dicsőítésére

Fotó: Lambert Attila

 

De jó volna, ha egyszer mindannyian együtt zenélnénk, ha az egyházmegye zenei együttesei közösen lépnének föl! Az a megtartó erő, amit a zene jelent, összekovácsolhatná a katolikus életet! – adott hangot lelkesedésének a nagykanizsai Antal Tamás, az Antióchia és a Magvető közösség egyik fiatal tagja.
Kilenc könnyűzenei plébániai csapat fogadta el Varga László püspök meghívását az egyházmegyei ifjúsági és könnyűzenei napra. A Nagykanizsáról, Kaposvárról, Barcsról, Újudvarról, Siófokról, Marcaliból és Nagyatádról érkezett csoportok évtizedek óta szolgálnak már településük templomaiban. Ott vannak a szentmiséken, muzsikájukkal segítik a híveket a liturgia átélésében. Számukra a zenélés elkötelezettségük gyümölcse és tanúságtétel.
A gitáros zenét a fiatalok kedvelik a leginkább, és valóban fontos eszköz a megszólításukban. A Kaposváron bemutatkozó zenei együttesek tagjainak sorában azonban minden nemzedék képviselői ott vannak. Annak idején még fiatalon kezdtek együtt muzsikálni, ám ahogy telt az idő, házasságok köttettek, és gyerekek születtek, akik ma már maguk is szülők, és elhozzák közösségükbe a gyermekeiket is.
Ilyen sokgenerációs csapat a Magvető és az Antióchia közösség is. Évtizedek óta szolgálnak a zenéjükkel, több CD-t is kiadtak már, ám számukra a legfontosabb mégis az, hogy összetartoznak, közösségben élik meg hitüket, és tanúságot tesznek Istenhez tartozásukról, a megváltás öröméről. A zenélés számukra hitvallás – mondja vezetőjük, Némethné Horváth Emília, Memi.
Az egyházmegyei nap a kilenc zenei együttes bemutatkozásáról szól. Szinte valamennyi közösség évtizedes múltra tekinthet már vissza, és mindegyik megtalálta a megújulás útját: tovább tudták adni a stafétát a fiataloknak.
Istenről, hitről, elkötelezettségről, a kegyelem öröméről szólnak a dalaik. A dicsőítés, a fohász, a hálaadás hangjai szólalnak meg; egymást váltják a sodró lendületű, mozgósító és a meditatív dallamok, segítve az őszinte Istenhez fordulást. A zenészek tudják: szükségünk van a tűzre ahhoz, hogy a lelkünk Istenhez emelkedjen.
Varga László püspök és az esemény szervezéséért felelős Kisiván Csaba ifjúsági referens a program összeállítása során arra törekedett, hogy az együttesek bemutatkozása mellett lehetőség nyíljon a lelki feltöltődésre is.
Béri Renátó istenképünk formálásáról tartott előadást, bemutatkozott a Kaposvári Egyházmegye néhány intézménye, és a lelki töltekezést szolgálta a püspöki záró szentmise is. Bőven volt lehetőség a találkozásra, a beszélgetésre, a kapcsolatok építésére. A főpásztor komolyan vette a vendéglátó szerepét, az ismeretleneket is megszólította, elbeszélgetett a jelenlévőkkel, és buzdított, bátorított mindenkit. Az eseményen jelen volt sok-sok pap testvér, és az egyházmegyében élő szerzetesek is lelki beszélgetésre várták a résztvevőket. „Szeretnénk megmutatni, hogy az Egyház él, itt vagyunk, dolgozunk. Meghívtuk a kispapjainkat és az egyházmegye papságát. Nekünk, lelkipásztoroknak a fiatalok között kell lennünk, elérhetően és párbeszédre nyitottan. A teológiában és más tudományokban is jártas, hiteles emberekként kell szolgálnunk őket” – mondja Csaba atya.
Nem titkolja, hogy nem könnyű elérni a fiatalokat. Országos gond ez, de a Kaposvári Egyházmegyében még a területi adottságok is nehezítik a helyzetet. A nagyobb települések itt elszórtan helyezkednek el, a falvakban pedig alig élnek fiatalok. Az egyházmegyében nincs egyetem, így a felsőoktatásban tanulók a hétköznapokat távolabbi városokban töltik, és csak hétvégére térnek haza. Az egyházmegyének három oktatási intézménye van: két általános iskola és egy gimnázium. Nagybajomban és Csurgón Kol­ping-iskola működik, Nagykanizsán pedig a piaristák gondoskodnak a keresztény szellemű nevelésről. Az ifjúság elérésének fő terepe így a plébánia marad. Csaba atya szerint a legfontosabb a jelenlét, a személyesség és a hitelesség. A méretét, lakosainak és plébániáinak számát tekintve is a legkisebbek közé tartozó egyházmegyében családias a légkör, nem okoz gondot a közvetlen kapcsolattartás. Az emberek többsége ismerősként beszélget ezen a rendezvényen, és az összetartozásnak hamar részesei lehetnek az újonnan érkezők is.
A résztvevőknek lehetőségük nyílik szakmai ismereteik bővítésére, és lelki táplálékból sincs hiány. Csanády Lőrinc, a Boanergész együttes vezetője és zenésztársa, Marczell Márton arról tart előadást, milyen szerepet tölthet be a könnyűzene a liturgiában, és mit jelent az egyházi könnyűzene képviselőjének lenni. A budapesti Országúti ferences plébániatemplomban szolgáló, nagy múltú együttes tagjaiként mindketten arról beszéltek, mennyire fontos, hogy a zenekar szolgálatát valóban áthassa a liturgia szeretete. A zene sok keresőt tud az Egyházba vonzani.
A megtérés során átélt öröm kifejezésének is kiváló eszköze a zene, amelynek missziós szerepe van. Fontos azonban, hogy ne a zene miatt járjon az ember szentmisére. A liturgiában Krisztus tökéletes engesztelő áldozatát ünnepeljük, ezért a szakrális zene a szentmise felsőbbrendű céljainak van alárendelve – fogalmaz Csan­ády Lőrinc.
Előadásában Béri Renátó a szentháromságos istenképről beszél. Rubljov ikonja alapján igyekszik megértetni hallgatóságával, hogy az angyalként ábrázolt három isteni személy szeretetközösségébe van meghívva minden ember. Varga László püspök ezt a gondolatot viszi tovább szentbeszédében, amikor úgy fogalmaz: nincs az a csodálatosan berendezett gyerekszoba, ami fölérne a kicsik számára azzal az élménnyel, hogy az éjszaka sötétjében a szüleik mellé bújhatnak az ágyban. Az ember életének forrása ugyanis a Szentháromság szeretetközössége; kiteljesedésünk is csak a három isteni személy szenvedélyes szeretetközösségében lehetséges. Itt élhetjük át a tökéletes biztonságnak és Isten belénk vetett töretlen bizalmának tapasztalatát, ami bűneink ellenére sem törik meg. Isten szeretetét ajándékba kapjuk, ingyen van, ahogyan a napfény is. A Kaposvári Egyházmegye ifjúsági rendezvényének résztvevői megtapasztalhatták, milyen jó ebben a szeretetben sütkérezni.

Járjunk együtt az úton!

Járjunk együtt az úton!

Engedjék meg a kedves Olvasók, hogy személyes vallomással kezdjem írásomat. Másodéves papnövendékként tudtam meg, hogy tanulmányaimat Rómában folytathatom. Ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre több félelem és aggódás tört fel bennem. Életem legnehezebb útja volt ez: elhagyni a hazát, az otthont, megindulni az ismeretlen felé… Az Örök Városban töltött évek során kedves helyemmé vált nemzeti templomunk, a Santo Ste­fa­no ro­tondo. Istennek ebben a csodálatos ókeresztény házában temették el 1523-ban Lászai János erdélyi főesperest, a Szent Péter-bazilika magyar nyelvű pápai gyóntatóját. A művelt és tehetséges humanista költői adottságait is megcsillogtatta, amikor elkészítette sírversét. A latin szöveg szabad fordításban így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy római föld fedi azt, akit a hűs Duna nevelt, nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod: Róma volt és marad mindannyiunk közös hazája.”
Az Erdélyországból Rómába költözött lelkiatya ötszáz évvel ezelőtt szavakba öntött egy fontos érzést és az öntudatot, ami katolikus önazonosságunk elidegeníthetetlen része. A legnagyobb viharokban, a legzaklatottabb korokban is tudtuk: fennáll egy kötelék, amely megtart bennünket. Számos esetet ismerünk a történelemből, amikor Péter széke hazánk leghűségesebb és legnagylelkűbb szövetségesének bizonyult: a török háborúktól kezdve egészen az 1956-os forradalomig, majd a rendszerváltozás idejéig.
Papnöveldei rektorom, egy jó rheinlandi jezsuita szokta mondogatni földijeiről szólva: „Mi nem római katolikusok, hanem genetikusan katolikusok vagyunk!” Hasonló adottsággal találkozhatunk a saját lelkiségtörténetünkben is: a rómaiság mindig olyan érték volt, amelyért a legnagyobb áldozatot is felvállalták elődeink. Sajátos tükröződése ennek a nálunk csak pápai himnuszként ismert népének, amelynek refrénje annyiszor zengett már a Szent Péter téren: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” Szeretet van ezekben a szavakban, törekvés arra, hogy a magunk nyelvén, a magunk szavaival juttassuk kifejezésre: tudatában vagyunk ezer év történelmének és hitének. Igen, tisztában vagyunk azzal, mit jelent számunkra a Péterhez, a Rómához tartozás.
Szent Ambrus a 40. zsoltárt kommentálva írta: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” (Ahol Péter, ott az Egyház). Megannyi Rómába térő zarándok után most Péter zarándokol: fölkeresi Lászai földjét. Szent VI. Pál óta a világ földrészeit behálózó pápai utak az egyetemes pásztori küldetés megvalósításának kiemelt eszközévé váltak. Péter apostol első levele vándoroknak, idegeneknek, hontalanoknak nevezi a keresztényeket (2,11). Pál pedig sátorban élőkhöz hasonlít bennünket, akik nem feledhetik: örök, nem emberi kéz építette otthonuk a mennyben van (Róm 5,1–4). Minden zarándoklat ezt az őstapasztalatot éleszti fel a szívünkben. Amikor a pápa útra kel, azt is megérezzük, hogy az erős falú Vatikán sem igazi lakás. A nyilvános működésének esztendeit végigvándorló Krisztus követői vagyunk. Olyanok, akik hitben, reményben és szeretetben akarnak együtt járni az úton. Az Egyház hatalmas testében egy vándorló szív dobog, amely most Csík­somlyón lüktet. Hívő lélekkel elmélkedve apránként megérthetjük, nem egyszerűen Jor­ge Mario Bergoglio érkezik meg egy reprezentatív és vallási eseményekben gazdag hivatalos látogatás keretében Erdély földjére. Péter jön el. Sőt: maga Krisztus vándorol a világban!
Évekkel ezelőtt a Közel-Keleten utaztam egy népesebb csoporttal. Egyik este egy család látott vendégül minket. Kiderült, hogy a szomszédsággal együtt már napok óta a fogadásunkra készültek. Mennyi munka, mennyi törődés, mennyi figyelmesség! A nyelvi gátak azonban nem tették lehetővé, hogy igazán közvetlen beszélgetésbe kezdjünk. A vacsora végeztével, tolmács segítségét kérve, megkérdeztük a családapát: miért vállalta, hogy megvendégel minket? Mi volt a jó ebben az estében neki és a családjának? Rengeteget fáradtak, s mi nem igazán tudtuk viszonozni a jóságukat. A felelete egyszerűen bölcs volt: Igen, a vendég kap, a vendég visz, fogyaszt, de ennél sokkal több, amit magával hoz! Még ha egyetlen szót sem tudunk váltani, akkor is elhozza magával az élettapasztalatát, a hitét, a gondolatait. Olyan dolgok térnek be vele a család házába, amelyek nélküle soha nem jutnának el oda. És elég, ha ezt csak Isten tudja, érti a maga teljességében. A Zsidóknak írt levél figyelmeztet: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, hisz ilyen módon némelyek tudtuk nélkül angyalokat láttak vendégül” (13,2). Mikor lenne aktuálisabb ez a bibliai intés, mint amikor olyasvalaki érkezik közénk, akinek hivatása az angyalság, vagyis hogy Isten küldötte legyen közöttünk? Olyan ember ő, aki a legkényelmetlenebb hely­zetekben, akár még erős ellenszélben is tartja magát a Szentírás buzdításához: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (2Tim 4,2.)
Az első magyarországi pápalátogatásra háborús körülmények között került sor. IX. Leó 1052-ben azért érkezett Pozsony alá, hogy a béke követe, közvetítője legyen III. Henrik császár és I. András király között. Sikerrel járt: elkerülték a további értelmetlen vérontást, a német uralkodó visszavonult, s Magyarország megőrizte függetlenségét. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). Alig pár évvel Szent István halála után újból megtapasztalhattuk, mit jelent számunkra Róma. Mekkora áldás, ha fellépnek olyanok, akik a történelem konfliktusokkal és harcokkal kirakott útján megtalálják a legkeskenyebb, legnehezebb ösvényt: a békéét. Amely nem puszta fegyvernyugvás vagy az erősek által kikényszerített nyugalom, hanem kiengesztelődés, tisztelet… s – Isten kegyelmével – szárba szökkenő megértés és testvéri szeretet.
Amikor a Buenos Aires-i érsek megválasztása már biztossá vált a konklávén, mert elérték a kellő szavazatszámot, régi barátja, Cláudio Hum­mes bíboros ennyit súgott oda neki: „Ne feledkezz el a szegényekről!” A pápa szavai szerint hirtelen egy gondolatlánc bontakozott ki a lelkében, elméjében: a szegénység a forrása az erőszaknak, a háborúnak. Békére van szükség! Assisi Szent Ferenc a béke embere… A névválasztás valódi program lett a szívében. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést…” Isten szegénykéjének imája évszázadokon átível, s most a Kárpátok hegyei között is visszhangzik. Péter eljön Ferenc fiai közé, hogy velük, velünk együtt boruljon le Isten előtt, tiszteletet adjon a Boldogasszonynak. Vele érkezik Róma, az Egyház eleven szíve. Népek, országok, hús-vér emberi történetek fájdalmába, szenvedésébe lép be Krisztus, olyan metszés-, sőt töréspontba, ahol annyira nagy szükségünk van a békességszerzés boldogságára, a kiengesztelődés evangéliumára! A partiumi költő kiáltása most befogadásra, elfogadásra talál: „Dunának, Oltnak egy a hangja… // Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” Diákkorunkban hányszor elolvastuk, talán meg is tanultuk, el is szavaltuk ezeket a sorokat, és most itt a lehetőség, hogy életté váljanak. Ferenc pápa eljött, hogy végre már „egy nagyot mondjon”, s akár alkalmas, akár alkalmatlan, előálljon Jézus örömhírével. Annak a nagy titoknak az üzenetével, amelyet Pál a gyökerénél ragadott meg: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
Furcsák vagyunk mi, emberek. Tudjuk, hogy rossz a félelem, a harag, a görcsös rossz érzés. Mégis ragaszkodunk hozzá, és nem eresztjük. Akár még az evangélium tanítását is besoroljuk a kedves, jámbor, ám a való életben nem vagy csupán részben alkalmazható lírai igazságok sorába. Krisztust akarjuk megvallani, de a fejünkben az emberi logika fogaskerekei kattognak. Jobban ragaszkodunk a magunk által fabrikált elgondolásokhoz és fogalmakhoz, mintsem Isten felszabadító, megszabadító üzenetéhez. Ezáltal önmagunkat zárjuk börtönbe. A legszebb pillanatokba is mérget csepegtetünk, a legértékesebb találkozásokat is elgyengítjük és homályba borítjuk. Imádkozzuk, hogy „jöjjön el a te országod”, ám szívünk mélyén mégis azt reméljük, hogy előbb majd a mi országunk fog beköszönteni. Még az Istennek is kötelessége a mi igazságunkért harcba szállni, a pápa sem tehet mást, mint hogy a mi elvárásaink szerint beszél. Igazságot akarunk, de nem Istenét, amely a Szentlélek erejében elválaszthatatlan a békétől és az örömtől (Róm 14,17). A magunk igazságát akarjuk kierőszakolni mindentől és mindenkitől, még az Örökkévalótól is. Ezért jussunk a békétlenség, sorsunk a megkeseredés.
„Róma volt és marad mind­annyiunk közös hazája” – magyaroké és románoké, mindenkié. Az Istennek, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), nincsenek kedvencei és kegyeltjei, legkevésbé pedig privilegizáltjai és patronáltjai. Neki gyermekei vannak. Fiai és leányai, akikhez egyaránt szól a nagy péteri küldetés: a testvérek megerősítésének szolgálata (Lk 22,32). Igen, megerősítésre szorulunk. Megingathatatlanul hinnünk kell a jóban, a szeretet és a gyöngeség erejében, a megbocsátás diadalában, a kiengesztelődés hatalmában. Ha ezt nem tesszük, akkor nyakasok és keményszívűek, kicsinyhitűek leszünk. Nem pisloghatunk örökké jámboran Krisztusra, miközben az életünket nem engedjük megérinteni a kereszt balgasága és botránya által (1Kor 1,23). A Mester kemény szóval tanít: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21.) A pápai hivatal megköveteli, hogy viselője folytonosan emlékeztessen bennünket erre. Zavaró? Igen, az. Változtatnunk kell? Bizony, és nem csak felszínesen. „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igaz­ságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek.” (Ef 4,23–28.) Ez a házszabály van kiírva az Atya hajlékára. Ezt üzeni Ferenc – az assisi és a római. Ezen a gyökeres megújuláson áll vagy bukik, hogy rátalálunk-e az összeomló földi sátorból, honból az örök hazába vezető ösvényre.
Róma, mindannyiunk közös hazája jel és figyelmeztetés. A pápa a szűkös emberi kategóriákat meghaladó evangéliumi igazság, az emberi méricskélést és önérdek-érvényesítést meghaladó irgalmas isteni igazságosság szószólója. Amikor elérkezik közénk, mi másért imádkozhatnánk, mint hogy nyugtalanítson, megállítson, megdöbbentsen, kilendítsen minket? Nincs értelmük az olyan zarándoklatoknak, amelyekről a régi lelkületünkben megerősödve térünk haza. Az útra kelés igazi célja a változás. Péter utazik, hogy akár a legnehezebb, legsúlyosabb sziklákat is megmozdítsa. Nekünk is vele kell járnunk ezt a nagy zarándoklatot, amelynek át kell formálnia a föld színét. Nem mi számítunk, nem is a mi elvárásaink, hanem csakis Isten. Az, aki egyedül nem változik. Az, aki egyedül elég – ahogyan Szent Teréz tanítja.
Legyen Csíksomlyó a találkozások helye, igazi Róma! Váljon a pápalátogatás a megtérés alkalmává! Ferenc figyelmeztessen minket örökre: „Önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. / Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. / Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.” Igen, így van ez. Biztos vagyok benne – Ámen. „Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül senki nem látja meg az Urat” (Zsid 12,14). „Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,32). Péter hív – járjuk hát vele együtt az utat, amely maga Krisztus!

Nem akárhogyan várják az erdélyi kispapok a Szentatyát

Nem akárhogyan várják az erdélyi kispapok a Szentatyát

Fotó: Gyulafehérvári Papnevelő Intézet

 

A gyulafehérvári, az Isteni Bölcsességről elnevezett papnevelő intézet (Se­mi­narium Incarnatae Sapi­en­tiae) növendékei a videóban köszöntik Ferenc pápát. Van, aki egy-egy szót, gondolatot mond a Szentatyáról, és nekünk, olvasóknak is üzen. A katolikus egyházfő apostoli küldetését az egyik papnövendék találóan így fogalmazza meg: „Ferenc pápában az tetszik, hogy nem az irodai bőrszékek, hanem az utcák embere.” A kispapok meg­lepe­tés­vi­deó­jának legfőbb üzenete: derűs lélekkel, örömmel készülnek a Szentatya látogatására, világgá kiáltva: „Nagyon várunk, Ferenc pápa!”
A szemininaristák már korábban is kifejezték elkötelezettségüket. Miután az apostoli utat hivatalosan is megerősítették, vállalást tettek: minden szerdán a nap imáit, cselekedeteit, a reggeli közösségi szentmisét a Szentatya csíksomlyói látogatásáért ajánlják föl, hogy a találkozás valóban gyümölcsöző legyen egyházmegyéik számára.
Nagyböjtben a Készület című kiadványukban pedig a napi szentírási idézetekhez fűzött gondolatokkal segítették az olvasókat a húsvéti titok megünneplésére és a pápával való találkozásra.
A várakozás idejére az alábbi imádságot fogalmazták meg: „Szerető mennyei Atyánk, te választottad Ferenc pápát, hogy Szent Péter utódaként vezesse Anyaszentegyházunkat. Szentlelked kísérje találkozásunkat, hogy megerősítsen őseink hitében és erényeiben, bátorítson a kitartó reményben, megújítson az isteni és felebaráti szeretetben. Csíksomlyói Segítő Szűz Mária, könyörögj érettünk! Ámen.”