Nincs távol, csak nincs jelen
Fotó: Merényi Zita

 

Mit válaszoljunk erre? Egyáltalán, beszéljünk-e róla, vagy hessegessük el még a gondolatát is? Sajnos a közvélekedés az utóbbit sugallja, hiszen igyekszünk távol tartani magunktól a természetes halállal való szembesülés minden formáját. Szeretteink nem otthon töltik az utolsó óráikat, gyermekeink nem jönnek el a temetésükre, inkább nem beszélünk ezekről a dolgokról, menőbb a Halloween-parti, mint a negatív csengésű halottak napja. „És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Lassan tabuvá vált az a tudás, amibe a régi ember belenőtt. Paradox módon mégis ellepi a gyermekvilágot az ölés,
a pusztítás gondolatköre, olyannyira, hogy az elmúlással kapcsolatban szinte csak ezzel az agresszív „halálpornóval” találkoznak a gyermekeink. A virtuális játékok ezernyi formáját kínálják fel annak, miként lehet embereken átgázolni, minden utadban állót felrobbantani, lelőni, megsemmisíteni. Polcz Alaine egy hároméves kislány kérdésével érzékelteti ezt a jelenséget: Anyu, a nagymamát ki lőtte le?
Felkészületlenül érnek bennünket a gyerekek kérdései, és nemegyszer a saját halálunk körüli dilemmáink is. Jó választ akkor tudunk adni ezekre, ha valamelyest letisztult bennünk az, hogy mit is gondolunk a halálról.
Henri Boulad jezsuita szerzetes véleménye szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A problémának ugyanis létezik észszerű megoldása. A misztérium ezzel szemben a szív és az intuíció világához tartozik. Akkor tárul fel, ha egész valónkkal hatolunk belé.
Az ember, amióta csak létezik, mindig hitt a halálon túli életben, s a halált kultúrától függetlenül a másik világ kapujának tekintette. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz. Azt is evidenciának tartotta, hogy szerettei valami titokzatos módon a haláluk után is jelen vannak az életében. Mi is furcsa kettősséget tapasztalunk ezzel kapcsolatban. Elhunyt szeretteink távol vannak tőlünk, mégis közel érezzük őket magunkhoz. Mintha csak egy másik szobába mentek volna át. Változást e tekintetben csak a két-háromszáz évvel ezelőtt megjelent racionalizmus hozott: hatására megelégedtünk azzal, hogy csupán a fejünket, az eszünket használjuk. Ekkor tagadtuk először azt, hogy az ember a halála után tovább él. Pedig „jól csak a szívével lát az ember” (Saint-Exupéry).
Életünk csupa átalakulás, s ezek közül talán a legnagyobb a halál. Ám minden életváltozásnak sajátja a növekedés, az előző állapot túlhaladása. Így lesz a lárvából pillangó, az elhalt búzaszemből kalász. Bizonyos meghalások nélkül nincs megújulás. A hitünk is csak azt a tapasztalatot erősíti meg, amit a természetben lépten-nyomon látunk.
Ám a halál a legmélyebb ösztönünket, az életösztönt akarja eltörölni. Ezért szorongunk, félünk, rettegünk tőle. Ez is örök emberi érzésünk marad. Még Jézus emberi valója is beleremegett a halál közelségébe. Jézus vérrel verítékezett. Csoda, hogy nem vagyunk képesek elébe menni a halálnak? Hogy féltjük tőle a gyermekeinket? Az élet Alkotója életre hívott minket, és a halhatatlanság vágyát hordozzuk magunkban.
A kisgyermekek még nem is fogják fel a végességet. Szerintük aki meghalt, az is visszatér. Csak kisiskoláskorban kezdünk ráeszmélni a valóságra, hogy minden élő átmegy ezen a nagy változáson. Fontos, hogy ebben az életkorban a gyermek megtapasztalja a hétköznapi elmúlást, beszélgethessen a veszteségek fájdalmáról, kérdezhessen a halálról. Föl fogja fedezni, hogy az ember testből és lélekből áll, s a test útjához hozzátartozik a halál. De a lelkünk nem csak a testtel együtt tud létezni. Sőt, keresztényként hozzátehetjük, hogy hisszük a test feltámadását is. A szeretet képes átlépni a testi halál szűk kapuján; csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak.
A belső erőt nyújtó válaszaink kulcsa ebben a kettősségben van. Engedjük, hogy a gyermek átélje: bizony, fájdalmas és nem minden szempontból megmagyarázható a szeretett ember távozása. Sírunk, megrendülünk, vigasztalást keresünk. És mégis átéljük a bizonyosságot, hogy az élet halad tovább. A szeretet, a kapcsolat megmarad. Átalakul. Továbbra is keressük a kapcsolódást elhunyt hozzátartozónkhoz, beszélgessünk a családban a vele közösen átélt élményeinkről, gondozzuk magunkban halottaink emlékét és legfőképpen azt, ahogyan szerettek és szerettük őket. Ahogyan átadták, amit tudtak, ahogyan másokat szolgáltak. Idézzük fel az önfeledt pillanatokat, amikor örülhettünk egymásnak. Köszönjük meg az együtt töltött napokat, órákat. S eközben újra összekapcsolódhat a lelkünk, csakúgy, mint korábban, és lassanként bennünk is letisztul az életünk értelme, a halál súlya. Kirajzolódik az a tapasztalat, amit a régiek úgy tanultak meg, hogy a szeretteiket a kapuig kísérték. Mert „a haldokló mellett lemeztelenednek a dolgok” (Polcz Alaine): csak a szeretetnek, az adásnak, egymás felemelésének van értéke. A koporsón nincs zseb. Az elválás mindig fájdalmas és értelmetlen, de mindenen átragyog az a bensőséges közelség, amit a szeretettel teli kapcsolatban megéltünk. Ez örökre megmarad.
Mit mondjunk tehát a gyermekeinknek minderről? Csak is azt, amire a szívünk mélyén rájöttünk. Éljük át együtt ezt a misztériumot, akár hétköznapi eseményekhez kapcsolódva, és ne csak fejben tisztázzuk. Szép ebben a nehéz feladatban, hogy általa nem csupán a halál kikerülhetetlen valóságára készítjük fel őket, hanem a boldogulást az egymás iránti szeretetben kereső, a kapcsolatokban mélyen gyökerező életre, sőt az örök életre is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..