Miért élnél, ha nem a lelkekért?
Fotó: Merényi Zita

 

Erdők között megy a busz, mégis állandóan teherautók jönnek szembe, építőanyag-telepek és raktárak sora szegélyezi az utat. A kolléganőm Péliföldszentkeresztről mesél, ahol több lelkigyakorlaton is részt vett már. Lelkendezik tiszta levegőjéről, csendjéről, taváról és mezőiről meg erdőszéli magasleseiről, ahol jó volt elrejtőzni. „Fabrikett kapható” – olvasom közben egy kapura írva, majd gyárépület és egy óriási tehervonat mellett haladunk el, autókat szállít.
Nagy változás csak akkor következik, amikor egy keskeny bekötőútra fordulunk: innentől már csak lekaszált mezőket, szénaboglyákat és karámokat látunk. A Gerecse Natúrpark épülő látogatóközpontja mellett állunk meg. A fatornyos templom és a rendház felé haladtunkban egy rozsdás vaskerítés mögött felsejlik a tó. „Természetvédelmi terület” feliratú tábla áll a lelkigyakorlatos és rendház előtt, sőt, egy benti, a bejárat mellé kihelyezett oklevélből azt veszem ki, hogy maga a szalézi birodalom is a natúrpark része, és jogosult a név használatára. Ezt szimbólumként értelmezem: aki ide belép, különlegesen védetté válik minden ártalomtól, ami „odakint”, a világban érheti. Az udvaron és a kertben itt is, ott is üldögélésre, beszélgetésre hívó filagóriák, székekkel és asztalkákkal, hátul piciny kávézó a szalézi növendékeket Olaszországban segítő Celestina mama emlékére, kerthelyiséggel és tetővel, amely máskor a nap, most az eső ellen véd. Már akit, mert épp most – míg én benn kávézgatok – rengeteg fiatal rohan át a kerten, és bőrig áznak már az alatt a nyolc-tíz másodperc alatt is, amíg a templomhoz érnek. Amikor később előremegyek, sokukat látom egy eső elől védett pihenő alá húzódva a misére várakozni.
A templom korlátját és bent a padokat is vadvirágokkal díszítették, a rendház belső kertjében pedig sok kis, kerek asztal áll ernyők alatt: leg­utóbb egy lagzin láttam ilyen berendezést. Minden a mai nagy ünnepre, a sok-sok előkészületre utal. Ezt érzem akkor is, amikor megszólal a mise kezdőéneke: erővel, de nem erőlködve, magabiztosan.
„Szükségem van rád – énekeltük az előbb az istenkapcsolatra vonatkozóan – mondja Ábrahám Béla tartományfőnök –, ám ez kétirányú dolog: Isten jóságára van szükségünk ahhoz, hogy betölthessük az élethivatásunkat, de neki is szüksége van ránk mint munkatársaira. Jézus így találta ezt ki. Meghív bennünket, hogy a keze, a lába, a szíve legyünk. Érezzük, hogy ez emberi értelemben lehetetlen, mégis jó érzés, hogy szüksége van ránk.
Ajándék ez a nap. A fiataloknak is, a BoscoFeszt résztvevőinek, akik már napok óta itt vannak, és nekünk is, neked is, Emmanuel, hogy veled ünnepelnek. Hiszen a szalézi küldetés elsősorban a fiatalokhoz szól.”
Az olvasmány Jahve és a zsidó nép közötti szövetségről szól, amely Mózesnek a Sínai-hegyről való visszatérése után köttetett, az evangélium pedig Jézus példabeszéde a búza és a gaz együtt növekedéséről. A tartományfőnök prédikációjának nyitókérdése az, hogy miért éppen ide, Péliföld­szent­keresztre szervezték Emmanuel örökfogadalom-tételét. Két okból. Az egyik a fiatalok jelenléte, mert így teljes az ünnep. A másik ok a történelmi múltban keresendő. A szaléziaknak ugyanis minden jelentős kezdeményezése innen indult ki.
Az olvasmány leírja, hogy Isten szövetséget köt a népével. Elköteleződnek egymás iránt. Az evangélium arra figyelmeztet, hogy a konkoly, a gyengeség, a kísértés ott lesz az életünkben akkor is, ha erősen elköteleződünk. Ha igent mondunk Jézusra, igent kell mondanunk a gyengeségeinkre is. Nem beletörődően, lemondóan, hanem az emberi realitást és a kegyelem erejét egyszerre figyelembe véve.
A prédikáció után Emmanuel, mivel – mint mondja – Isten kimeríthetetlen szeretetéről akar tanúságot tenni, végleg átadja magát neki, hogy a fiatalokat, köztük a legszegényebbeket és a legelhagyatottabbakat szolgálja, a szalézi társaság szabályai szerint, testvéreivel mindent megosztva, a szeretet jelévé és a közösség összekovácsolójává válva, engedelmesen, szegényen és tisztán. A tartományfőnök pedig befogadja a szaléziak közé, és ezt testvéri ölelésükkel is kifejezik a rendtársak.
A mise után a tömeg kiárad az udvarba, és valami egészen elemi örömünnep kezdődik. Durkheim „kollektív pezsgés” fogalma jut eszembe róla. Az ő szavaival: „Ha összegyűlnek az emberek, közeledésükből elektromosságféle keletkezik, melytől hamarosan rendkívül felfokozott állapotba kerülnek. A kifejezésre jutó érzelmek ellenállás nélkül felerősödnek (…) De mivel a kollektív érzést csak úgy lehet kollektív módon kifejezni, ha bizonyos rend hangolja össze az együttes mozgást, a mozdulatok s a hangok maguktól egyre ritmikusabbak és szabályozottabbak lesznek; a zajongás éneklésbe, táncba csap át.”
A fiatalok, akik körében Emmanuel érzékelhetően nagyon kedvelt, megalkották Dés László és Geszti Péter dalának, a Mi vagyunk a Grundnak a fiatal szerzetes életútját bemutató változatát. Olyan­ mon­datok szerepelnek benne, mint az afrikai származására utaló „Jó, hogy nincsen határ”, meg „Imádkozzál, ha kell, vidámságod a jel”, na és persze a legfontosabb, a refrén: „Mért félnél, mért élnél, ha nem a lelkekért?” Aztán afrikai dal és körjátékszerű tánc következik, középen Emmanuellel, aki egy pillanatig sem jön zavarba, sőt, nagy boldogan veti magát a szeretethullámok közé. És így marad ez a következő két órában, az ünnepi lakomán és utána is. Őt mindig körülveszik, vele mindig fényképez­kedik valaki, vagy nem lehet megtalálni. Kolléganőm segítségét kérem, aki már régóta ismeri, így fél órával indulás előtt mégiscsak sikerül leültetnünk egy asztal mellé, és csak percenként egyszer szakítják félbe az interjút a gratulálni, búcsúzkodni, beszélgetni, heccelődni akaró ismerősök. „Tényleg ennyire híres lettél, hogy a Magyar Kurír idejön, és interjút készít veled?” – cukkolja például egy nővér, amit Emmanuel szelíd mosollyal nyugtáz.
„Boldog vagyok – mondja –, hogy a fiatalokat szolgálhatom, és közben sokat tanulhatok tőlük. Hogy szalézi lehetek. Mert mi családi érzést és ezzel életet tudunk adni a hozzánk jövőknek. Az afrikai fiatalok sokkal szegényebbek, és az állam nem segíti őket. Amikor 18 évesen Nigériában beléptem a rendbe, majd később, Ghánában és Libériában nagyon szegény és dühös fiatalokkal foglalkoztam. Olyanokkal, akik háborús állapotokat tapasztaltak meg, akiknek a hozzátartozóit elvitte az ebola. Olyanok is voltak közöttük, akik elkövettek egy-két ostobaságot. Lelki nyomorban éltek, és senki sem figyelt rájuk.
Magyarországon szerencsére sokkal jobb a helyzet, de a szolgálatunk lényege ugyan­az. Nem a templommal kezdjük, hanem elmegyünk a fiatalok közé, elfogadjuk és meghallgatjuk őket. Isten felé akarjuk irányítani őket, de ennek útjául a sportot, a beszélgetéseket és a tanítást választjuk. Én a Sapientia főiskola hallgatójaként, szabadidős munkatársként és etikatanárként nagyon a helyemen érzem magam ebben a hivatásban.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..