Műtárgyak a jeruzsálemi Izrael Múzeumból

Hogyan kerül a csizma az asztalra? – kérdezhetnénk a Dada és szürrealizmus című kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában. Azt láthatjuk ugyanis, hogy semmi sincs a helyén, legalábbis úgy, ahogyan általában megszoktuk. Például egy üvegvázában virág helyett kalapács van, egy miniatűr biliárdasztalon golyók helyett gyöngysor pompázik, Man Ray asztalának lapja óriási festékespaletta, és ami már szinte felfoghatatlan, egy piszoárt a függőleges falon helyeztek el, szintén műalkotásként, és Forrás névre hallgat. Botrány – mondhatnánk, hol itt a művészet? A termekbe lépve első blikkre ezek jutottak eszembe, amikor megláttam a szokatlan tárgyakat, pedig közülük egy sem manapság készült, hanem a XX. század első felében. Nehéz elfogadni, hogy a hétköznapokban használatos tárgyakkal, amelyeket az ember általában figyelemre sem méltat, itt műalkotásként szembesül.

A hazai mozikba július 17-én érkezett A pap gyermekei című horvát film szelíden már a címével is provokál, s később sem adja alább, ám senkit és semmit sem kímélő szatírája végül különös fordulatot vesz.

Mielőtt azonban elérnénk odáig, sok mindenen át kell vergődnünk, többek között az önmagában is groteszk alaphelyzeten. A turizmusáról híres, ám halványuló dicsőségű faluba új pap érkezik, akit azonban semmibe vesznek a hívők, hiszen mindenki az idős plébánosért rajong.

Mesének sovány, művészfilmnek kissé erőltetett, mégis szerethető film a Tengerre várva. Aki nem látott még kazahsztáni filmet (bizonyára nem csekély a létszám), és mindenképpen látni akar egyet, most megteheti, hiszen Bakhtyar Khudojnazarov különös hangulatú filmjét júliusban vetíteni kezdték a hazai mozik.

A történet valahol Belső-Ázsia tájain játszódik. A szereplők oroszul beszélnek, de annyira oroszok, mint amennyire az üzbégek, a tadzsikok vagy a kirgizek. Egy halászfaluban élnek a tenger mellett, amely szó szerint elhagyja őket. A meseszerű elem nem is annyira meseszerű, ha megértjük a finom áthallást. Hiszen a Kazahsztán (és Üzbegisztán) területén lévő Araltó kiszáradása évtizedek óta hatalmas gondja az itt élőknek. A hajdani tómeder zord tájain a jobb időket látott hajók látványa valóság errefelé.

Jól emlékszem, amikor először hallottam, amint Hugh Masekela így énekelt: „Bring back Nelson Mandela, bring him back home to Soweto!” Nem véletlen, hogy ezzel a Nelson Mandela visszatérését követelő számmal kezdődött a dél-afrikai jazz-zenész Tomorrow című lemeze, mely 1987-ben jelent meg. Ekkor Mandela már huszonhárom éve volt börtönben. A nyolcvanas évekre Mandela sorsa nem csak egy afrikai ország belügye volt. Személye jelképpé vált: ő volt a faji megkülönböztetés minden formája elleni tiltakozás megtestesítője. Elengedését ekkor már a keleti és a nyugati blokk is szorgalmazta – talán ez volt az egyik téma a kevés közül, amelyben egyetértettek –, ám a fehérek kormánya csak akkor kezdett tárgyalni vele, amikor már képtelenek voltak fenntartani a rendet a forrongó utcákon. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) legismertebb vezetőjének szabadon bocsátására azonban 1991-ig várni kellett. Ekkor Mandela hetvenhárom éves volt. Az egész életét meghatározó apartheidellenes küzdelem, a hosszú raboskodás végül nem volt hiábavaló: 1994-ben Dél-Afrika elnökévé választották.