Első szent királyunk nyomában

Királyszentistvánt elhagyva balra fordulunk, s rövidesen elérkezünk Sóly községbe. Utunk a református templomhoz vezet, bal oldali fala ősi építkezés nyomait őrzi, a másik oldalon a hajónak a falán kibontott kövek mutatják: az ország egyik legrégebbi istenházánál állunk, amelyet majd csak a XVI. század végétől használt a református közösség. Valamikor nekifogtak a műemlék felújításának, de – a nyomok szerint – egyszer csak félbehagyták, mintha egy dühös kőművesmester odavágta volna a kalapácsát.

A templomot Szent István vértanú tiszteletére szentelték, s azonnal megértjük, miért, ha tovább tájékozódunk: a hagyomány szerint Szent István építtette az Árpád-kori templomok méreteit és beosztását követő istenházát Koppány sólyi legyőzésének emlékére, feltehetően – így szól a leírás – előzetes fogadalmát teljesítve. A mai ember számára talán különösen hatnak az ilyen fogadalmak, mintha István „alkudozott” volna az Úrral: ha segít neki legyőzni Koppányt, ennek fejében tiszteletére templomot emeltet. Csakhogy ez a mai ember leegyszerűsítő gondolkodása, amely figyelmen kívül hagyja eleink szellemi és lélekvilágát, amikor még nem különült el egymástól – ezzel a képpel élve – a föld és az ég, az emberi és az isteni valóság. Az ember, ez a test-szellem egyetlen létezésképbe fogta össze a végest és a végtelent, dühödt anyagi természetét és a kisimított lelket.

Ilyen gondolatokkal tűnődöm a júliusi délutánban, s amint elképzelem a falu menti sík vidéken az egykori harcot, mintha látnám őket, lovasokat és gyalogvitézeket, karddal, valamiféle hadi öltözetben, de rá kell ébrednem, mindez az én fantáziám szüleménye – a múlt csak megközelíthető, de el nem érhető; legfeljebb csak olyan módon, ahogyan magunkban fölépítjük.

A toronyra pillantva nyilvánvaló: ennél a templomnál is az történt, ami országosan érvényes: „külső formája nagyrészt barokk kori átépítés eredménye”.

Átsétálunk a falu főterére, ahol a következő felirat emlékeztet: „Sóly 420 lakosú község, Veszprémtől tíz kilométerre keletre. A község református temploma Szent István idejében épült. A Séd partján a múlt században még működő papírmalom romjai láthatók.


A XIII. századból származik az az eredetileg 1009-re datált oklevél, melyben a veszprémi püspökség alapítási helyszínéül a sólyi Szent István vértanú kápolnát jelölik meg. Néhány történet szerint Szent István Sóly határában győzte le a lázadó Koppányt. A település ezeréves történetét idézi a falu határában felállított fakard s a történeti fesztivál – melyet minden évben megrendeznek –, s amely az említett csatához fűződő történeti mondának kíván emléket állítani.

A falu a zirci ciszterci apátság birtokához tartozott, s itt működött a XVIII. századtól az apátságot ellátó papírmalom. A falu határát szőlőhegyek tarkítják, s úgy hírlik, volt idő, mikor a sólyi borok a somlaiakkal is versenyre kelhettek.”

Fekete márványlap áll középen, rajta idézet az 1009-es okiratból: „Datum in Sool apud capellam beati Stephani prothomartiris. Anno abincarna tione domini millesimo VIIII.” Kelt Sólyban… az 1009-dik esztendőben…

Igen, a Séd. Az elmúlt napok esőzései után bővizű patak siklik át a falun, de tőle néhány száz méterre még két – ma már száraz – ág ismerhető fel. Azért érdekes ez, mert a rómaiak a három víz fölé hidat építettek, s ezek alapjaiban máig megmaradtak. Későbbi korok nyilván javítgatták, de ma is ezeken vezet a közút.

A Séd mentén haladunk, békésen, gyönyörűen fodrozódik a zöld völgy, keressük a papírmalmot. A ciszterci szerzetesek számára itt állították elő – felhasználva a víz erejét – a szükséges papírmennyiséget. A megmaradt falromokat elnézve kétszintes, jelentős üzem lehetett, ahol aprólékos munkával készült, amire aztán okiratok szövege került, s könyv formában a tudományos ismeretek sokasága. A teológia a legjelentősebb tudománynak számított, csak a „fölvilágosult” szellem nyomorította bele magát az anyagi megismerés mindenhatóságába.

Lassan esteledik, bodorfelhők túrják fel az ég alját, keressük a falu jelképét, a közel héttonnás, százötven éves tölgyfából faragott, magasba emelkedő fakardot, amely Szent Istvánnak a prágai székesegyházban őrzött kardját mintázta. Megtaláljuk a kiírást és irányjelzőt: Királyi kard – de nem látunk semmit.

Felkapaszkodunk a domboldalra, szemközt vörhenyesen fürdik a lemenő napban a messzeség, s ott fekszik előttünk a kard, végigdőlve a földön. Elkorhadt és kidőlt. Minket persze nem érdekel, hogy Guinness-rekordnak számított a fakard, ez a nagyzoló jelen cirkuszi mutatványa, mi a jelet, a szimbólumot keressük – és nézzük most elhasalva, megtörve…

Néhány órával érkezésünk előtt döntötte el egy erős szélroham. Bikádi László polgármester emlékeztet: 1998-ban állították föl, s a dombtetőről messzire látszott. Szerinte ilyen sors várhat a templomra is – az ország egyik legrégibb istenházára –, ugyanis égető szükség lenne a felújítás folytatására. A mérges kőművesmester vegye vissza a kalapácsát – kilépve a szóképből: teremtsenek elő már annyi pénzt, akiknek ez a föladatuk, hogy megmaradjon nekünk egy darab a múltunkból. Nem akarom elhinni, hogy ennyire önfelszámoló nemzet lennénk (ha nemzetről egyáltalán lehet még beszélni).

A kardba korábban belecsapott a villám, akkor villámhárítót szereltek rá, vegyszerekkel kezelték a fát, ám biztonságos megerősítéséhez drága műanyagot kellett volna alkalmazni. Most azt tervezik, adományokból visszaállítják Szent István kardját, a kidőlt kard darabjaiból pedig az adományozóknak ajándékoznak.

Megbékélve, az elszenderedő rét illatában körültekintek: körbelátni, a Bakony hegyei vonulnak a háttérben, s prózai szóval a költői gondolat idéződik bennem: ez volt a múlt, s emez a vad jelen, s tudd, mit kell tenned érte, hogy jobb legyen.

Fotó: Cser István