Lépkedő meditációk

A goethei kor növesztette igazán jelképpé a vándort, aki elindult megnevezhetetlen utakon, és vagy megérkezett, vagy elveszett. Szimbólummá vált a Wanderer-hangulat. Schubert zenéje jól kifejezi ezt.

A kis híd, amelyen nap szentültén álldogálok, goethei tájgyöngédséggel köt össze a felhőmezővel, ahol ballag a hold. Hogy miért a weimari költőt juttatja eszembe a kis híd? Egy sora miatt: pallót láttat, amely éjjel ing „a vándor lába alatt”. Goethe-kutató mondja, hogy a vers, melynek címe A kedves közelléte, eredetileg egy leány csetlő-botló rigmusa. Az egyik almanachban jelent meg, így került a költő kezébe, s ő – mint Kölcsey a parasztdalokat – „megnemesíté”. Az idézett sorrészlet teljességében ez: „Rád gondolok (…) éjjel, ha ing a kis palló a vándor / lába alatt.” Kozmikus természeti képek társulnak a várakozáshoz, tengerárt fürösztő napfény, forrás vizét festő holdsugár. Aztán egy nagyon reális kép: „szél porozza távol az utakat”, amely mégis titkot sejtet, mint maga az élet.

Lehet romantizálni, és szorosan ragaszkodni a tárgyakhoz, összefüggések benső rendszerében meglelni az összetartozás vágyát. A legbájosabb szerelmes verse Goethének – tartják az ítészek. Nekem több, éppen kozmikus bensősége miatt, ahol „tompán zúg a hullám”, és az a csönd borul a költőre, amely néma, vagyis erősebb a hallgatásnál. Könyökölök a kis híd korlátjára, a hold lebeg az óriás nyárfák fölött, átnéz az ágakon, és köti fényszálait az éjszaka elé. Nem kesergek, mint Ányos Pál „a halavány holdnál”, nem panaszkodom, nem vagyok boldogtalan, mint ő sem volt, csupán élt kora divatos költői eszköztárával, műfajával, szerzetesfővel is, mivel vérbeli költő volt.

Goethe tája az érzés másféle fokára emeli gondolataimat: a kozmikus képek felkeltik a távlatokat („távol utakat”), s a „vak csillag” (földünk) ragaszkodik a legapróbb részletekhez, mivel túl kell lépnie önmagán a végső metamorfózisban („új ég, új föld” lesz, ahogyan Pálnál olvasható.)

Tán furcsa, de a goethei tájhoz másikat társítok, Sinka Istvánét: „Tenyérnyi kis udvar, / húll rá a szilvaszem. / S nagy rianásait / nem érti senki sem.” Miféle szilva, miféle rianás, miféle udvar? Tárgyak rendjében is a láthatatlan, foghatatlan sejtés érzékelhető, a művészeté, mely közel visz a világ Szívéhez.


A kis pallón álldogálót meggyőzheti az est szimbóluma: a hold, mely tükrével a szépséggel eljegyzett, titok szőtte szerelem, mely áthatja a tárgyakat. Keresztábrázolásokon gyakran látni holdat, napot: áldozatban (átadó érzésben) kozmikus szerelemre utaló égitesteket.

A kis hídtól nem messze fűzfa áll, levele sem rebben. Az ókeresztény Hermász írja a fűzről: „életjelet hordozó”.

Elveszett életét, vagy reménykeltőét?

A nyári fű

A teremtés egységét a messzi Japán jó néhány költője-filozófusa megérezte; valami ösztönös érzés vezényelte őket, hogy kimondhatták a jelen egy-egy jelensége, tárgya lényegét anélkül, hogy valami mást kerestek volna. Objektív „filozófia” ez, mai szóval: tárgyi líra szépségbe, gondolatba öltöztetve, hogy a háromsoros verseket is többször elolvassa az ember.

A napokban került a kezembe 276 japán háromsoros verset – haikut – tartalmazó könyvecske, melyet fontosnak tartok napjaink tárgyközönyében, amikor pusztul az erdő, a rét, a folyó, s ki figyel már a teljessé kerekedő holdra, a szentjánosbogárra. Legfeljebb tévéadásokban elevenedik meg távoli földrészek fája, virága, s az aggódó kérdés tölgyként mered elénk: meddig élnek még óriás pandamacik vagy fehér oroszlánok, az afrikai dogonoknak meddig lesz vizük?

Szíven üt Issa egyik verse:

az uti gyom is

virágot bont a sápadt

holdfényezüstben

Mi ez a versforma? Előde vagy ötszáz év távlatából tekint e korra, amikor lélekigény volt a tömörség, a valóság poétikus formába öntése. A jelen is ideje ezeknek az öt és hét szótagos soroknak (összesen tizenhét szótag), apró tárgyakban-jelenségekben mégis tetten érhető lenne a távlat, a „másik idő”, hiszen a kimondott valóság mégiscsak túlmutat önmagán. Ezt igazolja a következő, a hírneves Basho verse:

a nyári fű leng

megannyi büszke harcos

álmai fölött

S van-e költő, aki többet mondhatna a Shiki versében képbe írt érzésnél a világról:

jeges a hold fénye

sírkövek árnyára hull

sötét fenyő-árny