A növekedés példabeszédei (a jó föld, a konkoly, a mustármag, a kovász) után kicsit magukban állnak a kincsről szóló példázatok. Magukban, hiszen nem tudjuk, hogy kiknek és milyen kontextusban mondta ezeket Jézus, pedig ez mindig sokat segít az értelmezésben. Ezért talán még nagyobb a súlyuk: a minden vagy semmi elvét erősítik meg. Azt, hogy vannak az életünkben egyszeri és visszavonhatatlan döntések, amelyeket nem tudunk megkerülni (illetve megkerülésük azonos a nemmel).

Katekézis a liturgiáról

Valójában nem pontos a cím megfogalmazása, hiszen nem a liturgikus cselekményeken veszünk részt, hanem az üdvösség krisztusi művében, amelyet a liturgia hordoz. A liturgia csak „ajtó” az üdvösségre, belépve rajta az „üdvösségben veszünk” részt: „mert valahányszor Fiad áldozatának emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve folytatódik” (évközi 2. vasárnap, felajánló könyörgés).

Mennyire rászorulunk mások segítségére az élet minden területén! S ha komolyan vesszük életünket, tudjuk, hogy a mennyeiek segítségére is szükségünk van. Ezért szombatot, a hét utolsó napját – mert hiszen a vasárnap az első nap, a feltámadás napja – görögkatolikus egyházunk a szentek tiszteletének szenteli. Természetesen a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb” Istenszülő áll ebben az első helyen. Utána azonban az „apos – tolok, próféták, vértanúk, püspökök, szerzetesek és igazéletűek” következnek – amint azt a nap fő éneke, a tropár megfogalmazza, illetve megénekelteti a hívekkel. Az ilyesfajta „kategorizálás” vagy felsorolás nem idegen a bizánci egyház liturgikus világától. Jelen van a zsolozsma rendjében: az „Üdvözítsd” ekténiában még ennél is hosszabb felsorolást hallhatunk. S ez nemcsak a reggeli istentiszteletben van így, hanem a nagy ünnepek előtti lítia szertartásában is, ahol a buzgó könyörgések után a kenyér, a búza, a bor és az olaj megáldása zajlik. Lehet, hogy a magasztos gondolat mellett (minden szentet tisztelni kívánunk) benne van egy sokkal hétköznapibb is: az afölött érzett aggodalom, nehogy valaki is kimaradjon közülük a tiszteletünkből.

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén született Castelnovóban (ma Herceg Novi), 1866. május 12-én. Egy horvát nemesi család tizenkettedik, utolsó gyermeke volt, s a keresztségben a Bogdan nevet kapta. Eleinte jómódban éltek, ám idővel elszegényedtek. A nehézségek ellenére megmaradtak a hitben, és Bogdan szeretetteljes légkörben nőtt fel. Kiskorától krónikus ízületi gyulladásban szenvedett, ami kihatott növekedésére és beszédére is.