Gondolatok egy szoborról – egy emberről

Boldog Sándor István első szobrát szülőföldjén, a szolnoki Szentháromság téren avatták fel a közelmúltban. Az ünnepség után a sokaság szétszéledt, s maradt a bronzba öntött alak, bennem pedig a kérdés: milyen ember lehetett a harminckilenc éves korában kivégzett fiatalember, szalézi testvér? Kiszabadítva az azóta eltelt hatvan év időbörtönéből. Az ünnepségen két idősebb hölgy és egy férfi ült az első sorban, kezükben virággal. S amint szóba elegyedtem S. Papp Margittal és Deák Györggyel, máris elevenné vált a múlt. Boldog Sándor István unokatestvérei a szobrot nézték, miközben emlékeiket idézték.

Mindketten anyai ágon unokatestvérei a szalézi szerzetesnek. Nagy családban nőttek fel, „huszonnégyen voltunk unokatestvérek, ma már csak négyen élnek közülünk”, mondják.

Amikor a hozzáértők meg akarják magyarázni az emberi tevékenységek indítékait, általában két forrásra hivatkoznak. Az egyik magyarázat a genetikai komponenst tartja meghatározónak, hiszen génjeink összessége programoz be bennünket, és e szerint a kényszer szerint éljük fizikai-kémiai-biológiai, sőt lelki életünket is. A másik felfogás azt hangsúlyozza, hogy a környezet hatásai, de különösen a nevelés gyakorol alapvető befolyást tevékenységeinkre, viselkedésünkre. A biológusok, de még a pszichológusok nagy része sem tartja további, harmadik faktornak vagy akár központi tényezőnek az ember szabad akaratát, pedig a Biblia szerint az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette, ami azt jelenti, hogy van értelme és szabad akarata.

Kiállítás a piarista rend váci történetéről

Az új tanév méltó bevezetéseként augusztus 31-én – 300 éve hitre, tudásra – Piaristák Vác városában címmel – impozáns jubileumi kiállítás nyílt a rend és helyi iskolája történetéről a Görög Templom Kiállítóhelyen.

A nagy érdeklődéssel kísért megnyitón Harrach Péter, a térség országgyűlési képviselője, a KDNP alelnöke és parlamenti frakcióvezetője azzal kezdte beszédét, hogy a mai világban különös jelentőségük van az egyházi iskoláknak, s egyúttal hozzátette: meggyőződése szerint ezen intézmények még mindig nem érték el a kellő arányt az oktatási rendszerben.

Bonyhádi leltár a harmincadik év után

Nincs adószáma, nincs telephelye, nem lett bejegyzett egyesületté vagy alapítvánnyá az idők során, egyszerűen csak VAN. Harminc éve már. Tagjai a kezdetekkor lakásokon jöttek össze, voltak a plébánián a káplán társbérlői, üresen álló iskolák torna- vagy tantermének befogadottjai (egy darabig Jehova tanúival társbérletben), egy időben a bonyhádi régi sírkert temetői kápolnájában húzták meg magukat, s egyszer előfordult, hogy még innen, a „katakombából” is kiszorulva, a város egyik árnyas terén tartották meg összejövetelüket. Énekelve, imádkozva, a Szentírást olvasva.

A pécsi püspökség és a bonyhádi egyházközség jóvoltából 2000 óta van közösségi házuk. Hogy kik ők? A Bonyhádi Katolikus Közösségről van szó, amely, ifjúsági csoportként az életkorra jellemző lendülettel, sok más plébániai csoporthoz hasonlóan formálódott közösséggé. Tagjaik közül az évek során ketten lettek pappá (ők ma Véménden és Komlón plébánosok), s jelenleg is van egy kispapjuk; tíznél is többen végezték el a pécsi hitoktatóképző tanfolyamot, lett közülük civil lelkipásztori kisegítő, akadt, aki belépett a ferences világi harmadrendbe, és vannak soraikban olyanok, akik „csak” egyszerű, hívő édesanyák és édesapák, sok gyerekkel, akik sosem gondoltak arra, hogy nagy dolgokat vigyenek végbe, ám meglehet, hogy a végső számvetésnél talán majd mégis ők hagyják maguk után a legmaradandóbbat…