Volker Schlöndorff, a „német újfilm” legendás rendezője mára a szerzői közönségfilm műfajánál állapodott meg, melynek újabb tisztes darabja Az utolsó éjszaka Párizsban. A nácik megszállta francia főváros felszabadulásának hetvenedik évfordulójára időzített, ünnepi filmnek szánt alkotás látványorientált történelmi tabló helyett kamaradrámaként meséli el 1944 augusztusának utolsó napjait, elsősorban Choltitz tábornok (Niels Arestrup) vívódására koncentrálva. A kérdésben, miszerint a közeledő szövetségesek előtt búcsúzóul még levegőbe repítse-e a fény városát, Raoul Nordling svéd konzul (André Dussollier) a beszélgetőpartnere. A forgatókönyv színpadi eredetét remekül aknázza ki a két főszereplő jutalomjátéka: csendes monológok, költői kérdések, éles felcsattanások és szelíd kérlelések során jutunk el egy sajátos csapdahelyzetig, melyben Choltitz végül mégiscsak az emberiességet választja a vérfürdő helyett. Jutalma pedig az utókor dicsérete, valamint egy ígéret, melynek teljesülésében rajta kívül a néző reménykedik a leginkább.
Történelmi távlatban szempillantásnyi idő, csupán ötven év telik el, ám Az üldözött főhőse a fentiekhez hasonlóra sem számíthat. A James Bondantitézisnek is beillő John le Carrékémregények legfrissebb adaptációja ugyanis a megszegett ígéretekről, a kiábrándító hétköznapiságról és a történelem nagy darálójába beszorult kisember jelentéktelenségéről szól. Anton Corbijn ráérősen hömpölygő alkotása csavaros történet helyett ugyancsak színészeinek játékára alapoz, s nem kell csalódnunk: a szürke titkos ügynök szerepében még egyszer utoljára brillírozó Philip Seymour Hoffman partnereit is jobb alakításra inspirálja. A sakkjátszma egy csecsen menekült behálózása körül bonyolódik, de néhány lépés balul sül el, s az empatikus ügynökön gyorsan túllépnek a mindenkori, történelmet író győztesek. Corbijn sallangmentes rendezése kidomborítja, mennyire illúziótlan kor a miénk: megértésre csak lélektől lélekig számíthatunk a globális terrorparanoia idején.
A történelem pedig könyörtelen egykedvűséggel gördül tova, mit sem törődve az út szélén hagyott egyénnel. Ha igaz a mondás, hogy bajban ismerszik meg a barát, számunkra keserű tanulsággal szolgál a XX. század: a győztesek fényes történelme tőlünk távol, idegenben zakatol.
