Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején karácsony táján hosszú hideg éjszakák jártak szülőfalum lakóira, házaira, szérűskertjeire. Csak az istálló ajtaján szállt kifelé a pára, s a marhák reggeli kérődzése és a kisborjú ficánkolása zavarta meg a nagy csendet. No, meg édesapám, aki az itatáshoz készülődve a vödröket csörgetve kiballagott az istállóból, és a kerekes kúthoz ment vízért. Abban az időben vezetékes vízről álmodni sem mertünk volna.

Egy elfeledett klasszikus margójára

Rejtély, érthetetlen, hogy miért felejtették el ennyire itthon. Nemcsak az olvasók, de még az avatott irodalmárok is. Lényegében beszerezhetetlen különlegesség lett belőle; régi, kopott fedeles mesekönyv, amely az antikváriumok polcain is jó, ha évtizedenként egyszer felbukkan. Friedrich de la Motte Fouqué Undinéja 1920-ban jelent meg utoljára nálunk. Míg E. T. A. Hoffmann, Wilhelm Hauff, a Grimm testvérek, Andersen és a többi klasszikus mesélő művei különböző formában, fordításban és kivitelben folyamatos jelenlétükkel igazolták kikezdhetetlen állandóságukat, addig az állhatatos vízi tündér sokak által átvett-felhasznált „őstoposza” nálunk a nagy háborúk után – némi képzavarral élve – eltűnt a szennyesedő dunai habokban.

Nedves rét, élő tanya, még „tapsikoló” cickafark, az ezüstszálat esti gép húzza fönn, római járat. December. Csajkovszkij az f-moll románccal hív álmokba, majd felpattanó ritmusokkal marasztal valóságok nem titkolt szépségébe-örömébe, melyben tuják zöldje és utak jégkörmei békességgel megférnek a kezdő tél színpadán.

Ez lenne az izaiási pillanat, amely nyugalommal tölt el? A „világ színpadáról” a pappá szentelt Calderón mondja még a XVII. században, hogy az ember szerepet vállal a születésekor, halálakor pedig számot ad élet-játékáról Teremtőjének.