Öröm – emelő szárny

Izgalmas minden játék, mely lélektani rejtelem, és amikor Kosztolányi azt kérdezi: „akarsz-e játszani”, a tudatra ébresztés harangocskáját csendíti meg. Mi a válasz? Lehet megdöbbentő, ahogyan El Greco ábrázolja: neves szerzetes arcát festette meg, aki megköszönve a képet ezt írta: olyan tökéletes portré, hogy nem tudja melyik ő, és melyik az arckép.

Az önfelismerés fogyatékosságára vall az iménti, és manapság ebben a „szellemességben” révedezünk. Jobb lenne valami kultikus többlet, amely nem barokk homályt, hanem megvilágosodást kelt, új aszketizmust. Mert nem vált-e a világ úszó tömeggé, amelyben az ember elveszti egyéni arcát, és mindenre hasonlít, csak önmagára nem?

Milyen az öröme, a bánata? Mint a smink, melynek redőit festék tölti ki. Többféle szín… Az őszinteség hol lelhető?

Önszabályozó manapság az érdek, a szabadságba mártott rafinált öntudat (az intellektualizmus – bölcsesség nélkül), az öntörvényű magabiztosság, amely nemegyszer rejtegetni akar valamit. Őszinteség? – mintha a szakadékba hullott volna. Képes-e ezzel a fogyatékossággal a lélek a Lélekbe merülni, aki érzéseinek is forrása, az örömé, a szereteté? Ha a páli „örüljetek” felszólítás-lelkesedés szavát elemezzük, nincs szükség bizonyos misztikus érzékenységre, mely túllép kellemetlen zaklató eseményeken, és mindent a jó oldaláról közelít meg? A tapasztalati lélektant követve az a vélemény, hogy ami Isten és az emberi szabadság között játszódik, ahhoz kell „magába merülés”, de ehhez nincs mindenkinek érzéke, azért aligha lehet szó egyértelműen mindig-optimizmusról, periférián marad többeknél a cselekvőderű.


A múlt század vezető-teológusa, Karl Rahner, amikor a misztikus elmélyedést elemzi, és arról ír, hogy ez beletartozik a személyes érlelődési folyamatba, föltételezi, hogy a misztika természetes megnyilatkozása lehet a keresztény tökéletességre való törekvésnek. Az elmélyülés értelmezése azonban így is nyitott kérdés marad. Márpedig a mindig-mindenkinek örülni érzés csak elmélyülésből fakadhat. Ezért fokozatokat kell keresni az emberi habitus pszichológiai adottságait illetően, megkérdezni, miként lehet egyensúlyban az emberi lélek. Ennek megfelelően jogos az állítás: az öröm nem mindig lelkesedés (kitörő öröm), hanem csendes elfogadás, mely Istenhez a hit segítségével vezet, s ehhez nem szükséges misztikus élmény, elmerülés. Öröm és megnyugvás értékrendje tartozik össze igazán, például ha imádságos közösségben egyesek megnyitják életük zárt ajtaját, és tanúságot tesznek. Öröm-szépség az is, ha előírt liturgikus imádságok hangzanak el, Istenhez méltó, minősített zenék, vagy – amint napjainkban egyre több lel ki – vezető hirdeti – a spontán személyességből fakadó egyéni beszélgetések az Úrral. Mennyire igaz az említett jezsuita teológus kijelentése: „Azt is joggal nevezzük Isten kegyelmének, ami önmagában véve pusztán emberi: aki derűs szívvel készül jót tenni, közeledik embertársához, aki igyekszik kikerülni a depresszióból, „életbátorságra” jut, vagy újra meg újra fölfedezi a százszor hallott, emlegetett evangéliumi igazságokat, és józanul viseli saját korlátait.

Átadni magunkat (minden körülményben) a megfejthetetlen-kimondhatatlan Titoknak: a legtisztább öröm, megnyugvás.

Áprily Lajos misztikus bensőséggel kéri:

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.