Századik születésnapokat ünnepelünk

Ági: Októberben én már betöltöttem az ötvenet, Tibor pedig decemberben lesz ötvenéves. Régóta dédelgetett titkos vágyam volt, hogy ebből az alkalomból kiutazzunk Schönstattba, lelkiségünk századik évfordulójának jubileumi ünnepére, október 18-ára. Ezt nem említettem Tibornak, mert két akadályát is láttam az utazásnak. A férjemre jellemző, hogy ha tudomást szerez egy vágyamról, mindenképpen igyekszik azt valahogyan megvalósítani. Így vigyáznom kell arra, hogy milyen kívánságaimat tárom elé. Vágyam teljesülésének egyik akadálya anyagi természetű volt. Bár a szervezők a lehetőségekhez képest igyekeztek minél mérsékeltebb áron megállapítani a részvételi díjat, komolyan mérlegelnünk kellett, hogy tudunk-e vállalni ekkora kiadást. A másik, talán még nagyobb akadály pedig bennem volt. A családunkban ugyanis kialakult az a szokás – amint erre már korábbi írásainkban is utaltunk –, hogy mindenhová együtt utazunk, és közösen éljük meg a szép élményeket. Édesanyaként elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egy ilyen történelmi pillanatban távol legyünk a gyerekeinktől. Akkor inkább mi se legyünk ott – gondoltam. Ma már látom, hogy ez butaság volt, akkor mégis ez fogalmazódott meg bennem. Magamban tehát úgy döntöttem, hogy e két súlyos ok miatt inkább lemondok a vágyamról. Ezért elhessegettem magamtól az utazásnak még csak a gondolatát is. És bár a mindennapjainkban arra törekszem, hogy lehetőleg mindent megbeszéljek a férjemmel, erről a vágyamról jó ideig nem beszéltem neki.

Tibor: Pedig ha tudtam volna róla, könnyebb lett volna a döntés, hiszen bennem is megfogalmazódott az a gondolat, hogy milyen jó lenne Schönstattban ünnepelni. Vagyis mindkettőnknek ugyanaz volt a vágyunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy a házastársként eltöltött sok közös év után nemegyszer egymás gondolatait is kitaláljuk már.


Ági: A jelentkezési határidő előtt néhány nappal értesítést kaptam arról, hogy az ifjúságért végzett munkánkért díjat vehetek át. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az elmúlt húsz évben több elismerést is kaptunk már, és ezek az erkölcsi megbecsülés kifejezése mellett általában pénzbeni juttatást is jelentettek. A jó hírt úgy értelmeztem: így küldi hozzánk üzenetét az Úr, hogy nagyon szeretné, ha mi is ott lennénk Schönstattban a jubileumi ünnepen. Meghatódtam ezen a közvetlenségen, megindító volt, hogy ennyire világosan adja tudtomra ezt a kívánságát. Azért még gondolkodtam néhány napig, ám végül Tibor elé tártam az ötletet, és megkérdeztem: mit szólna ahhoz, ha a születésnapunkra a schönstatti utat ajándékoznánk egymásnak. Elmondtam neki, hogy milyen aggodalmak merültek fel bennem, és hogy a díjban látom az utazásra biztató, támogató jelet. Beszámoltam neki arról is, hogy úgy érzem, a Jóisten és a Szűzanya most arra hív, hogy az önnevelésemben fejlődve erősödjem, és a gyermekeink jelenléte nélkül is merjek átélni egy szép élményt.

Tibor: Igent mondtam az útra, meggyőztük magunkat, és bejelentkeztünk. Megértettem Ági aggályait, de úgy éreztem, most ezeknél fontosabb az, hogy ott legyünk Schönstattban.

Ági: Az a bizonyos díjátadás nagyon szép ünnep keretében zajlott. Értékes színházi előadásban lehetett részünk, volt ajándékkönyv, virág és fogadás, de pénzjutalom ezúttal nem járt az elismerés mellé. Nem vagyok számító ember, de ebben a helyzetben most kicsit csalódottnak éreztem magam. Rosszul olvastam volna a jelekből? Tévesen értelmeztem az üzenetet? Csupán véletlen egybeesés volt mindez? Nem nehezteltem az Úrra, csak nem értettem. Eszembe jutott a szentírási idézet is: „Rászedtél Uram, s én hagytam, hogy rászedjél.” Felmerült bennem a kérdés, hogy most mit csináljunk. Úgy éreztem, kicsit megviccelt a Jóisten. Így adta tudtomra, hogy ott kell lennünk a jubileumi ünnepségen.

Tibor: Én azt az álláspontot képviseltem, hogy most már ne változtassuk meg a tervünket, ne mondjuk le az utat. Úgy értelmeztem a kialakult helyzetet, hogy valamiért nagyon fontos ott lennünk. Még nem tudtam, miért, egyszerűen csak így éreztem. S amennyire erős volt Ágiban az az érzés, hogy a gyerekeink nélkül ne utazzunk, annyira határozott meggyőződéssé vált bennem a gondolat, hogy ezt az alkalmat most együtt, házaspárként kell megélnünk, és hogy ez nagyon fontos. Úgy éreztem, ez az ünnep kapcsolatunk további elmélyüléséhez vezethet.

Ági: Tibor nagyon meggyőző volt. Bár időnként még kicsit elbizonytalanodtam, hallgattam a férjemre. És el tudtam engedni az anyagiak miatti aggodalmamat, ami nagy dolog volt a részemről. Így vágtunk neki az útnak. Időközben, amikor már nem is számítottunk rá, váratlanul nagyobb összegű pénzadományt kaptunk. Hihetetlen volt az egész. Kentenich atya és a Szűzanya közbenjárására a Jóisten segítséget küld? Ennyire konkrétan? Először nem is akartuk elfogadni a pénzt, de nem ellenkezhettünk.

Tibor: A Schönstattban töltött napjaink, a jubileumi ünnepünk közösségben megélt, valóban életre szóló, igazi élményt jelentett számunkra. Jó néhány hét telt el azóta, de annyira megfogalmazhatatlan, amit ott átéltünk, hogy egyelőre még nem is nagyon tudunk beszélni róla. Várjuk azt a pillanatot, amikor úgy érezzük, most már igazán át tudjuk adni a tapasztalatainkat.

Ági: Annyi bizonyos, hogy az önnevelésem terén meghatározó lépést tettem azzal, hogy el tudtam viselni a gyermekeink hiányát. Ebben a helyzetben a „lelki hidakat” próbáltam erősíteni velük, s úgy érzem, elég jól vizsgáztam. Nem is hittem, hogy képes vagyok erre. Persze abban biztos vagyok, hogy egyedül nem ment volna. De hűséges segítőtársak álltak mellettem ebben a helyzetben is.

Hazafelé jövet érdekes helyzet adódott: teljes bizonyossággal azt éreztem, hogy az ajándékba kapott pénzt tovább kell adnunk egy másik családnak, vagy legalábbis meg kellene feleznünk velük. Persze akkor meg azt nem értettem, hogy miért kaptuk az adományt, ha máris tovább kell adnunk. Természetesen egyeztettem Tiborral, hogy mit szól ehhez az „őrült” ötletemhez. Első szóra helyeselte a javaslatomat. Elmondtam ezt az adományozónknak is, aki arra kért, ne adjuk tovább a pénzt, majd ők megoldják máshogyan a másik család helyzetét. Így zárult ez a bonyolult történet. Van még mit bogozgatnunk rajta, míg megértjük.

és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói