Advent 1960

Hó még ugyan nem esett, de a dér ott ült a szalmaszálakon, melyek a szérűskertben (a szűrűben) elszórva hevertek a földön. A trágyadombon gőzölgött a frissen kitalicskázott trágya.

Korán keltem minden reggel, mert vártam a Jézuskát. Édesanyám ébresztett fel:

– Kisfiam, felöltöztetlek, aztán sétálj egy kicsit reggeli előtt, keresgélj a szűrűben, mert a Jézuska már erre is jár. Viszi a jó gyerekeknek a karácsonyfát, és néha-néha leesik egy-egy szaloncukor a fáról.

– Mihozzánk nem jön a Jézuska? – kérdeztem kíváncsian.

– Dehogynem, csak tudod, előbb a távoliaknak viszi a fát, meg a jó tanulóknak.

Nagyon megörültem, hogy kimehetek az udvarra és a szűrűbe. Mondtam is édesanyámnak, hogy én is jó leszek és imádkozom, a kistestvéremért is, aki talán másfél éves lehetett.

Kimentem hát a hátsó udvarba.


– Jó reggelt, édesapám. Dicsértessék a Jézus Krisztus! – mondtam.

– Jó reggelt, mindörökké, fiam – hangzott a válasz.

Abban az időben így illett köszönni a kisdiákoknak egy vallásos magyar faluban, nemcsak a plébános úrnak, hanem az idősebb embereknek is. Ez akkor nekem is természetes volt.

– No, felébredtél? – kérdezte édesapám.

– Igen, édesapám. Édesanyám mondta, hogy a Jézuska már viszi a karácsonyfákat a jóravaló gyerekeknek.

– Az előbb láttam, amikor itt repült felettünk a karácsonyfával. Nézd meg, nem esett-e le néhány szaloncukor a fáról!

– Tényleg itt járt a Jézuska?

– Igen, kisfiam. Még egy hét van karácsonyig. Nagyon sok helyre kell ám neki mennie, mire mindenkihez eljut.

Nagy izgalommal kerestem a cukorkát a megdermedt, deres szérűben. A széna- és a szalmakazlakat is körbe-körbejártam. Bodri kutyánk is jött segíteni, nem tudta mire vélni a nagy nyüzsgést. A deres szalmaszálak között megpillantottam az első, ezüstpapírba csomagolt cukrot, azután a másodikat, a harmadikat, majd a negyediket is megtaláltam a polyváskunyhó előtt.

Édesapám munkája végzése közben messziről figyelte ténykedésemet.

Amikor mind megtaláltam az édességet, megszólalt:

– Látod, a Jézuska szeret téged, mert elszórta ezeket a cukrokat, hogy megtaláld.

– Én is szeretem a Jézuskát, és nagyon várom már a szentestét, édesapám.

– Ha jó leszel, még mást is hoz a fa alá, kisfiam.

– Jó leszek és imádkozom, hogy mihozzánk is eljöjjön a Jézuska – mondtam, és büszkén ballagtam befelé az ajándékokkal. Kis idő múlva megszólalt a templomunk harangja. Milyen korán harangoznak – gondoltam, és elindultam az utca felé. Szép fehérre meszelt betonkerítésünk volt, zöldre festett, fából készült nagy- és kiskapuval.

Hét óra felé járt az idő, az emberek már mentek a tejcsarnokba, a boltba, és akadtak, akik az iskolába ballagtak.

Egyszer csak látom ám, hogy jönnek ki a nénik és a bácsik a templomból. Gondoltam, várok egy kicsit. S nagy meglepetésemre odaért elém dédanyám, édesapám nagymamája.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, messzi mama!

– Dicsértessék mindörökké, fiam! – hangzott a válasz.

Nálunk a dédi mamákat messzi mamának hívták, a nagymamát pedig szülőnek szólították.

– Hol volt ilyen korán? – kérdeztem.

– Édes fiam, elvoltam a Jóra!

Csak később értettem meg, hogy ez a misét jelentette, lehetett az hajnali mise, illetve általában a templomba járás, mert még később is ezt mondta Naca dédanyám, amikor a templomból ballagott hazafelé.

Édesanyám is kijött, szólt, hogy reggelizni kellene, és készülődni az iskolába. Dédanyám megfogta a kezemet, elbúcsúzott, majd megkérdezte:

– Mit szorongatsz a kezedben?

– Szaloncukrot! – feleltem. – A szűrűben találtam, a Jézuska karácsonyfájáról pottyantak le.

Messzi mamám elgondolkodott, és így válaszolt:

– Annak idején mi is nagyon vártuk a Jézuskát. Úgy látom, te is nagyon várod.

– Igen, mamám, már csak ötöt kell aludni, és elérkezik mihozzánk is a Jézuska.
– Holnap is jövök a Jóra, és imádkozom értetek is.

– Köszönöm, messzi mama! – mondtam.

Dédanyám megsimogatta kezemet és az arcomat, majd elballagott hazafelé.

Természetesen a szüleim is részt vettek a rorátékon, mindig felváltva mentek, amíg mi kistestvéremmel aludtunk. Évek múlva jómagam is mindig eljártam a templomba, soha nem kellett noszogatni – erre büszke is voltam –, tudtam és a mai napig is tudom a kötelességemet.

A reggelit hamar elintéztük. Minden reggel frissen fejt tejet ittam, s hozzá egy szelet házi kenyeret ettem, mert abban az időben minden héten volt kenyérsütés az udvari kemencében. Még ma is érzem annak a tejnek az ízét és a finom kenyér illatát. De messzi mama meleg simogatását is érzem a kezemen, s a szaloncukrokat még ma is a markomban tudom, így karácsony közeledtén. Gyermeki lelkemben felébred a vágy a Jézuska iránt. Ezek a régi karácsonyok nem múlnak el az idővel, évről évre visszatérnek. S visszatér az emlékeimbe Tapaszti Anna dédanyám egyszerű, alázatos tekintete, ráncos orcája és munkától meggyötört, kérges keze, édesanyám és édesapám mosolya, öröme is. Visszavonhatatlanul és kitörölhetetlenül velem vannak ilyenkor, karácsony táján.

Dombóvár, 2004. december 4.