Prokopp Mária történelmi-művészeti utazása

A címlapon ez áll: Nápoly középkori magyar emlékei. Az Európában is ismert művészettörténész, egyetemi tanár személyes vallomásokkal átszőtt új könyve olyan látásra nyitja fel a szemet, amelyről kiderül, akár zarándokhelynek minősíthetjük a dél-itáliai várost, ha megismerjük a történelmét, több „szentséget hordozó” alakját, akik az Anjou- és az Árpád-házhoz tartoznak, s a műértékeket, amelyeknek legjava Isten hajléka egy költői szépségű öbölben. Amikor először jártam ott, a tengerpart, a kikötő a Santa Lucia hangjával volt tele, díszes halászbárkák lámpái ragyogtak. Máskor az egyik templomból Pergolesi Stabat Matere hívogatott…

Az első nagy világégést sok szempontból elfedte a második. Így volt ez a filmek esetében is. Mire a filmgyártás eljutott a megfelelő technikai szintre, már adott volt az új téma, minden idők legpusztítóbb háborúja. A „nagy háború” kitörésének századik évfordulója azonban ismét ráirányítja a figyelmet azon kevés filmre, amely mégis az 1914 és 1918 közötti évek történéseit dolgozta fel. Mert valljuk be, volt és lesz is mit bemutatni, hiszen hiába volt méretében nagyobb a második világháború, sok nemzet az első folyamán volt kénytelen elszenvedni a legrövidebb idő alatt a legnagyobb veszteséget.

Az Éjjeli menedékhely a Nemzeti Színházban

A Viktor Rizsakov által rendezett Éjjeli menedékhely premierje november 8-án volt a Nemzeti Színházban. Rizsakov a Sztanyiszlavszkij által alapított moszkvai Művész Színház rendezője és színészpedagógusa, a Mejerhold Művészeti Központ igazgatója. Most először rendezett Gorkij-darabot. Hogy miért, arról az ötvennégy éves alkotó így vallott: „Érzed, hogy eljött az idő, nem tudod kikerülni, nem tudsz nem beszélni róla. Szeretnék valamit megérteni önmagamról, és Gorkij olyan kérdéseket tesz föl, amelyek nem engedik, hogy ezt halogassam.” Ehhez az alkotói útkereséshez Rizsakov „jó” darabot választott. Hiszen az Éjjeli menedékhely tanulsága távol áll a szájbarágós válaszoktól. A kérdések megmaradnak kérdéseknek, Luka, a főszereplő alakját pedig száz éve hol így értelmezik, hol úgy. Rizsakov különleges, de itt-ott nem teljesen végiggondolt értelmezési szálon vezet bennünket.

Száz éve született Lukács Margit

A hazai színjátszás XX. századi történetében meghatározó szerepet töltött be kivételes orgánumú, királynői alkatú színművésznőnk, Lukács Margit (1914–2002). Pályáját, mely egyenesen ívelt fölfelé, még a Nemzeti Színház 1965-ben lerombolt Blaha Lujza téri épületében kezdte meg kimagasló szerepek és folyamatos sikerek napi tüzében. Több évtizedes pályáját Kossuth-díj, érdemes és kiváló művészi besorolás s végül a Nemzet Színésze cím rangos elismerése aranyozta be.

Rettentő kínos élmény, ha félreértenek minket, és nem tudjuk magunkat kimagyarázni. Mateusznak (Dawid Ogrodnik) mentálisan sérült fiúként alaposan kijutott az ilyesféle tapasztalatokból, az orvosi szakvélemény szerint egyenesen úgy kell kezelni őt, mint egy növényt. Az itthon október végén bemutatott Szavak nélkül című lengyel film ebből a képtelennek tűnő alaphelyzetből formál egész estés élettörténetet – úgy, hogy mindvégig dicséretesen kerüli az olcsó szánalomkeltést.