Fekete-fehér nyomorúság

A nincsteleneket kiemeli a sötét pincéből, és kiteszi őket a(z orosz) hóra. (A fehér szösszel borított színpad egyébként szabadon értelmezhető.) A nyomor, a mély (a darab eredeti címe: Nadnye – A mélyben) egyáltalán nem jelenik meg, vagy legalábbis nem a megszokott módon. A szereplők fehér ruhában játszanak, és mindegyikükhöz tartozik egy életnagyságú fekete báb. Van, aki maga után vonszolja, van, aki játszik vagy táncol vele. Van, aki átöleli, de akad olyan is, akit a báb ölel át. A fekete figura szimbolizálhatja a szereplők fizikai nyomorát, múltját, bűnét, megtiport emberi méltóságát. A báb az, „aki” meghal a szereplő „helyett”. Rúgják és pofozzák őket. Jelenlétük (bár szokatlan) nem zavaró, sőt elgondolkodtató.


Rizsakov összesűrítette a darabot. Aki nem olvasta a művet, nehezen igazodik el az amúgy is töredékes párbeszédekre fűzött cselekményen. Ráadásul a színészeket összemossa egyforma öltözetük és maszkjuk. Nyilván ez volt a rendezői szándék. Csakhogy Rizsakov nagy árat fizet egy újabb értelmezési szint kedvéért: feláldozza szereplőit. Figyelmünket az is próbára teszi, hogy az előadást nem tagolják szünetek.

A színészek kántáló beszédmódja érzékletesen adja vissza a darabbéli végtelenített fecsegést. Az alkoholisták, a panaszosok, a vigaszkeresők örökös „dumálása” ez, amely nem ismeretlen jelenség az orosz irodalomban. Ám hogy miféle üzenetük van a darab végén a napozóágyon fekvő, bábjaiktól megszabadult, immár saját arcukkal játszó szereplőknek? Kritikus legyen a talpán, aki erre választ mer adni. Igaz, a belemagyarázások tárházának kapuja nyitva áll, én azonban ódzkodnék belépni rajta.

Törőcsik Mari Luka szerepében leginkább Törőcsik Marira emlékeztet. S e megállapításban a kritika inkább csipetnyi. Jelenléte vitathatatlanul erős. Az általa megformált Luka vigasztaló szavaiért mi, nézők is odatelepednénk a színpadra, még akkor is, ha úgy érezzük: válaszai időnként közhelyesek. Gorkij darabjának fő kérdése éppen ez: a nyomor közepette segíti-e az embereket az önámító illúziókeltés, vagy éppen ellenkezőleg, még mélyebbre löki őket? Szabad-e reményről beszélni azoknak, akiknek már semmijük sincs? Egyáltalán illúzió-e a remény? Van-e Isten? Vagy csak annak van, aki hisz benne?

Az Éjjeli menedékhely nem tartozik a katarzist nyújtó drámák közé. Nincs feloldás: „Fölkel a nap s lehanyatlik, / S börtönöm sötét marad…” – szól a darab végén a dal. A mű által fölvetett kérdésekre mindenkinek magának kell megkeresnie a választ. Rizsakov sem erőltet ránk semmit. S ha a néző nem is ért egyet minden rendezői megoldással, a látottakat és a hallottakat még sokáig viszi magával.