A nehezebb út

Ez már csak azért is komoly fegyvertény, mert a napjainkban dúló hollywoodi zsigeresztétika olyannyira erős, hogy néhány premier plánban zokogó arc csábításának bizony még míves alkotók is engednek (ahogy legutóbb Christopher Nolan tette ezt az egyébiránt imponálóan grandiózus Csillagok közöttben). Maciej Pieprzyca a nehezebb utat választotta, és empátiájának, stílusérzékének, valamint zseniális főszereplőinek köszönhetően végig is tud menni rajta. Már a felütés egész máshová helyezi a hangsúlyokat: kilátástalan lakótelepi környezet, halódó diktatúra, megélhetési problémák – s mindezek ellenére javíthatatlan jókedv, amelynek Mateusz családját figyelve tanúi vagyunk.


A Szavak nélkül igaz történeten alapuló fabulája mégis főként hősére, a két testvérrel, egy bohó apukával és egy feltétel nélkül szerető édesanyával megáldott Mateuszra fókuszál, sok apró helyzetkomikummal és kisszerűségében is felemelő pillanattal. Dawid Ogrodnik (és a kis Mateuszt alakító Kamil Tkacz) bámulatos színészi átlényegülése akkor válik szívszorítóvá, amikor egyszer csak elfogy a türelem: a doktorok után a család is lemond a fiúról, aki speciális intézetbe kerül, hogy az egyre növekvő közöny folytán végleg rázáruljon életére a magány. Mateusz azonban nem hajlandó a lassú leépülésre, s ezt nemcsak a fölé hajló női dekoltázsok pontozásos értékelése jelzi, hiszen amint lehetősége adódik, kétségbeesetten igyekszik megnyilvánulni a külvilág felé. Ám ehhez az kellene, hogy valaki végre odafigyeljen rá.

Ez az igazi tétje Pieprzyca sebészi pontosságú, csendes filmjének: születhet-e igazi kapcsolat két ember között, ha egyikük társ helyett csak tárgyat lát a másikban? A Szavak nélkül így válik mélyebb, nyugtalanítóbb filmélménnyé, mint az évente érkező naiv megváltásmesék legtöbbje.