Jn 12,20–33

A Jeruzsálembe zarándokolt görögök közül néhányan ezzel a kéréssel fordulnak Fülöp apostolhoz: „Látni szeretnénk Jézust.” A Mester, meghallva ezt az igényt, nem válaszol rá, hanem látszólag törést okozva az elbeszélésben, hangjában ünnepélyes tónussal szólni kezd: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Miről van itt szó? Arról, hogy a görögök kérésében jelet ismer fel Jézus, amely által az Atya azt üzeni számára: eljött a kereszt ideje.

A római liturgia történetéből

Az egyház liturgiája leginkább talán a szőlőhöz hasonlítható: sokféle fajtája van, színe a sárga és a vörös szinte minden árnyalatában pompázik, mindnek más az ízvilága, a zamata, mégis mindegyikből készíthető jó bor. Az egyház liturgiája sokféle liturgikus hagyomány és rítus gazdagságában él, mégis ezek ugyanannak az egyetlen és örök krisztusi liturgiának a megvalósulásai, ugyanannak az egyetlen üdvösséget adó misztériumnak az „arcai”. Az úgynevezett konstantini fordulat után (313) az addig az üldözések rejtettségében élő és nagyjából egy „ütemterv” szerint növekvő liturgikus élet a „szabadság klímájában” a római birodalom nagy kulturális, politikai és gazdasági centrumai körül egymástól eltérő módon és logika szerint bontakozik ki.

Lassan a nagyböjt vége felé közeledünk. Az ötödik vasárnap után az utolsó „igazi” nagyböjti hét következik. A nagyhét már egészen különleges időszak. Így bizonyos mértékig már vissza is tekinthetünk, mennyire volt gyümölcsöző számunkra ez a szent időszak. Ugyanakkor előre is nézhetünk, mert lelki és testi küzdelmeink még mindig hozhatnak eredményt. Aztán bátorítást is kapunk a végső nekifutásra, a győzelem megszerzésére. Fő énekünk, a konták ugyancsak erre serkent bennünket.

Szardíniai nemesi család fiaként született 1825-ben, ő volt a legfiatalabb Luigi Faà di Bruno márki tizenkét gyermeke között. Gondtalan ifjúsága volt, ugyanakkor a hívő katolikus családban már korán megtanulta, hogy a kiváltságok ellenére vagy inkább éppen azért segíteni kell a szegény, kiszolgáltatott embereknek.
Legkisebb fiúként katonai pályára lépett; részt vett a szárd–osztrák háború egyik utolsó, fontos ütközetében, a novarai csatában (1849).