Péter könnyei

Emlékezetes a ferences szerző kantátája, a Péter könnyei. Talán mert szűkebb pátriám, a Palócföld szakrális siralma. Rimócon Magyar Ferenc jegyezte le.

A főapostol bánatát az érett reneszánsz szerzője, Orlandus Lassus is zenébe foglalta. Műve, a Lagrime di San Pietro 1594-ben jelent meg a zeneszerző és a mi Balassi Bálintunk halála évében. Hét szólamban hangzik a húsz szent madrigál, melyeket Lassus három héttel a halála előtt ajánlott VIII. Kelemen pápának. A szövegíró Luigi Tansillóra úgy emlékezik az irodalomtörténet, hogy tehetséges lírikus. (Még a petrarcai jelzőt is mellé teszi.) Egyik nevezetes szonettjét, a Szép szenvedélyt ekként minősíti: „Az értelem röptét szimbolizálja a megismerés felé.” Szóban lévő madrigáljait engesztelésül írta, miután a pápa egyik művét indexre tette.

A Péter könnyei részleteiben Krisztus arca ragyog; a komponista felülírja hangképeivel a könnyeket, elmerít a szeretet tengerében. Átéli-átérzi Tansillo sorait, a szólamokban a borongó zsoltártónusok bensőséges lírai érzelmekkel – manírral telítődnek. (A sokoldalú mester a lélek minden húrján muzsikál változatos műfajú szerzeményeiben.)


Visszhangképekkel az emlékezésben Sidronius Hosschius XVIII. századi jezsuita elégiái említhetők a palócföldi és a lassus– tansillói siralmak mellett. Hubert Ildikó irodalomtörténész költőtől kaptam azt a karcsú kötetet, amely a németalföldi jezsuita latin verseit és azok fordítását tartalmazza A szenvedő Krisztusról, valamint Szent Péter bűnbánatáról. Ez utóbbi latin címe: Lachrymae Sancti Petri – Szent Péter könnyei. A szeméből hullottak azon az ítélet-hajnalon. Az irodalomtörténész bevezetője azzal a gondolattal találkozik, amely az említett rimóci siralom és az olasz költő tükrében a legtisztább tekintet kifejeződése: a Názáreti szeméből maga a Teremtő néz Péterre – irgalommal. Hosschius azokkal az archaikus imádságokkal vonható párhuzamba, melyeket a közelmúltban elhunyt Erdélyi Zsuzsanna gyűjtött vaskos kötetbe. A németalföldi költő elégiáiról Hubert Ildikó megjegyzi: „A szenvedéstörténet és a Péter-siralom időmértékes versbe foglalt epikus-drámai történet (…) Hosschius (…) nem a passiótörténetet öntötte elégiákba, kronologikusan előrehaladván, hanem a passiótörténetet elszenvedő Jézus, Mária, Péter és az idők végezetéig ebben a szenvedésben lelkileg részt vállaló, és imádkozó-bűnbánó ember érzelmeit – ahogy ezt a középkortól kezdve századokon át tették, imádkozták és magas hőfokon átélték a liturgia és a búcsújárások részvevői.” Erdélyi Zsuzsanna gyűjtésével kapcsolatban ezt emeli ki a gyűjtő tanulmányából az irodalomtörténész: „Ez a felfokozott vallási érzés hívta életre és virágoztatta föl a passióepika és a Mária-siralom-líra, a szent színjáték műfajait. A Golgota-drámát megjelenítő műfajok sokszor kemény, verista képei annyira belevésődtek a hívők lelkébe, hogy mindmáig nem tűntek el onnan, sőt nagyon is érzékelhetően jelen vannak, azért alkalmasak rá, hogy a homályba vesző kor bonyolult belső képét és könnyes hitélményeit akár »siralmasan « is megjelenítsék.”

Latin nyelvűek Hosschius elégiái (közlésük Szelestei N. László érdeme), a fordító a javarészt a XVIII. században élt magyar jezsuita, Baróti Szabó Dávid: öregkorában vette kézbe a korábban népszerű németalföldi elődje verseit. Rónay György, a kiváló Baróti Szabó-tanulmány írója még nem tudott a virti lantos fordításáról, az számos munkájával együtt kéziratban hevert. A két irodalombúvár három esztendeje tette közzé a hosschiusi „szent történeteket”. (A Napkút adta ki.)

A magyar jezsuita sosem készült költőnek: költő lett, mások biztatása nyomán a dal hatalmába került. Rónay írja, hogy „a klasszikus versformák bevezetésével, az ellomposodott nyelvnek a klasszikus formákba való belekényszerítésével mozgalmasságot és feszültséget teremtett: mintha életre galvanizáló villamosságot vezetett volna egy petyhüdt testbe. És nyomára valóban élet lobbant…”

Érezhető ez a szóban lévő fordításaiban is. Legyen itt kiragadott példa az átélés őszinteségére, mélységére. Az egyik a fájdalmas Anyához szóló költői „beszéd”, a másik Péter bocsánatkérése. A XVIII–XIX. század hazai nyelvéhez az átélés líraian drámai képei társulnak. (Egyes eredeti hangformákat, betűket olvasóinknak a könnyebbség kedvéért mai alakban írtam át.)

1.
…Anya, tenn-magad-is tudod, hogy gyötrelme Fiadnak
A te keservednél könnyebb. Ha te félre mehetnél,
Majd el-menne veled valamelly részére talántán,
S mind kettőtöknek keserű fájdalma leszállna.
El-mondják mások, melly szózati voltak utólszor.
Millyen módra, s kikért nyújtott az egekbe könyörgést
Szomjúzván mit ivott, mire kérte szerelmetes Atyját?
Melly emlékezetet tett végre felőled: hogyan nyílt
Oldala meg még holtakor is lándzsának hegyétől.
El-elmondják ezeket mások. Te pediglen el-hervadsz.
Az sebeket mind szívedben fogod érzeni, mellyek
Tőle viseltettek…

2.
Én, ki vizek mellett élvén, hálóra, s horogra
Szoktam volt; kit habok közepéről híni magadhoz
Olly egyesen méltóztattál: hogy mertem, hamisan
Tett hitezésimmel megbántani színedet? oh! mint
Merészlém, hogy Uram volnál, többszörte tagadni?
Hát ez az én nagy hitem? s így tettek éltem elejbe?
Melly keserű zokogást tesztek nekem, oh, vizek!…
Gálya-törés szomorúbb énnekem, mint-sem az, amelly
Engem az örvényben el-sírolt volna. Bocsáss-meg
Nékem, atyám! ladikom törvén, mikor erre meg arra
Hány-vet az hab, révet ki fog adni, ha bé nem eresztesz?
Engem! azon táblát úszónak előle ne vond-el,
Melly maga van még fenn, s kérésem vissza ne verjed;
A kérés mindég könnyen bé-férkezik hozzád.
Aki bűnökben el-vesztenek, hívod, hogy el ne
Vesszenek…