Pálmával és olajággal

A gondolatok kincstárával bővelkedő liturgiánkban is egyik legelgondolkoztatóbb szertartás a virágvasárnapi körmenet, amidőn a tavasz első virágaival és barkáival kezünkben emlékezünk Jézus dicsőséges jeruzsálemi bevonulásáról. Úgy érezzük, míg antifónákkal ajkunkon megkerüljük a templomot, majd a bezárt ajtó előtt hallgatjuk a „Gloria, laus et honor” csodálatosan szép dallamát, hogy ott vagyunk a Jézust ünneplő tömegben a szent város előtt, ujjongunk, lengetjük az olajfa- és a pálmaágakat, s ruhánkat az útra terítjük mi is. És közöttünk a szamár vemhén ott van ő is, a drágalátos, kenyeret szaporító, halottat támasztó isteni Mester.

Levél Bécsbe

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

A magzat

Ezekben a hetekben, amikor a karácsony csöndje egyre jobban megüli a mezőket, önkéntelenül felmerül a hívőben egy gondolat, amelyre a karácsony szent misztériumában keveset gondolunk. Az ugyanis, hogy mielőtt az Isten Fia, a második isteni személy megszületett volna, kilenc hónapig magzatként rejtőzött a Boldogságos Szűz méhében.

Gandhi újra böjtölt

Gandhi, aki évtizedeken át küzdött hazájának és a hindu népnek a gyarmati állapot rabszolgasorsából való felszabadulásáért, megrendülve látja, hogy a gyarmatosító hatalom kivonulása után hogyan ölik egymást a felszabadult országrészek – Kasmír és Hindosztán – népei. Olvastuk, hogy a nagy hindu a napokban kezdte el újabb „éhségsztrájkját”, immár a tizenötödiket, és kijelentette, nem vesz magához ételt – vállalva még esetleg bekövetkező halálának áldozatát is, amíg az indus nép gyilkos testvérharca meg nem szűnik.

Eltűnt idő

Mint vigasztalhatatlan anya őrzi féltett kincsként holt kisgyermekének árván maradt holmiját, – ruhát és cipőt és törött játékszert, a tárgyak varázsos hatalmából építve és rögzítve magának a tűnőt, s örökre elveszettet, – így őriztem én titokzatos fétisként gyötrelmes vigaszként minden holmit és tárgyat, mi testi életedben társad volt és tanúd, szemeddel és szereteteddel simogatott otthonod, élőnél élőbb tárgyak, melyek felszívták, s misztikus tükrözéssel mint lehullt csillag fénye, eleven valóságodban csillogtattak Téged, – ki már jaj nem csillogsz és nem mozogsz és hangod is immár örökre elhalt az Időben.