Leszedjük a karácsonyfát

Elmúltak az ünnepek, elillant jó szaga a fenyőnek, hullatja már tűleveleit, gyertyái is csonkig égtek. Még egyszer meggyújtjuk a piciny lángolókat s ahogyan sorra kihunynak, egyszerre valami elborul bennünk. A szentestétől mostanáig a Gyermek ártatlan tekintete ragyogta be napjainkat. Belenéztünk ebbe a csillogó szempárba, akárcsak a fiatal szülők teszik első gyermekük világrajöttekor. Lesik minden mozdulatát. Mikor jelenik meg arcán az első gügyögés, az első mosoly, kimondatlan szavakat olvasnak le a piciny szájról és határtalanul boldogok.

Pilinszky János: Hitünk titkairól (részlet)

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk.

Elkötelezett imádság

A Réforme, a francia protestantizmus hetilapja beszélgetést közöl Roger Schütz taizéi priorral. Taizé ma már fogalom: az ökumenizmus egyik tűzhelye, egy új magatartású, elmélyült vallásosság forrása, egy kicsit – mint mondják – „Cluny és Citeaux szellemi örököse”. És forrásai közé tartozik annak az „elkötelezett imádságnak” is, amelyről a prior nyilatkozatának legszebb mondatai szólnak.

Néhány szó a szavakról

Az Új Ember első száma hetven éve, 1945. augusztus 9-én jelent meg. Ez alkalomból közöljük Pilinszky János írását, ami az 1968. november 24-i lapszámban volt olvasható. Pilinszky 1957-től haláláig volt az Új Ember belső munkatársa. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, elmélkedései, művészeti kritikái.

Megkezdte munkáját a II. vatikáni zsinat

A zsinat megnyitásának napján holdfényes, meleg az este az Örök Városban, amelynek népe, valamint a külföldről ideérkezett nagyszámú zarándok az utcákat, tereket megtöltve hullámzik minden felé. Ünneplő ruhában vannak. Róma népe ünnepli, hogy ősi falai között közel száz év elteltével a világ püspökei, Krisztus földi helytartójának elnöklésével, zsinatra ültek össze.

Akiért Kolbe atya feláldozta életét

Néhány hónapja, amint mi is beszámoltunk róla, Rómában hivatalosan is megkezdődött Maximilian Kolbe lengyel vértanú boldoggá avatási pere. Kolbe atya az auschwitzi haláltáborban 1941 augusztusában egy tizedelés alkalmával önként elvállalta a halált egy elítélt társa, Franciszek Gajowniczek lengyel őrmester helyett, mert az családos ember volt. Kolbe atya 1941. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján halt meg éhhalálra ítélve. A Tygodnik Powszechny című lengyel katolikus hetilap munkatársa, Zbigniew Zakiewicz, a boldoggáavatási per kapcsán beszélgetést folytatott Franciszek Gajowniczekkel. Az alábbiakban ebből adunk részleteket.

Pálmával és olajággal

A gondolatok kincstárával bővelkedő liturgiánkban is egyik legelgondolkoztatóbb szertartás a virágvasárnapi körmenet, amidőn a tavasz első virágaival és barkáival kezünkben emlékezünk Jézus dicsőséges jeruzsálemi bevonulásáról. Úgy érezzük, míg antifónákkal ajkunkon megkerüljük a templomot, majd a bezárt ajtó előtt hallgatjuk a „Gloria, laus et honor” csodálatosan szép dallamát, hogy ott vagyunk a Jézust ünneplő tömegben a szent város előtt, ujjongunk, lengetjük az olajfa- és a pálmaágakat, s ruhánkat az útra terítjük mi is. És közöttünk a szamár vemhén ott van ő is, a drágalátos, kenyeret szaporító, halottat támasztó isteni Mester.

Levél Bécsbe

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.