Nász a víz alatt

A barna ásóbékák csak a petézési időszakban mutatkoznak napközben, bizonyára ez is a mintegy ötvenméternyire lévő csatornához igyekezett. Kezembe vettem és lerövidítettem azt az utat, ami neki sok apró és veszélyekkel teli ugrásába került volna. Amikor letettem a víz szélén, mozdulatlanul ült néhány másodpercig, mint aki azon töpreng, hogyan is került ide ilyen hamar. De aztán mozdult, és hang nélkül alámerült. Vártam egy ideig, de csak egy buborék jött a mélyből, ezért elindultam a csatorna mentén. A magasban mezei pacsirta énekelt, az égerfák felől először egy énekes rigó ismételt strófáit, majd nyomban rá az erdei pinty hangos csattogását hallottam. Ragyogott a nap, a kék égen csak néhány kósza bárányfelhő látszott, a parti fűzfák korábbi sárgászöldje már az egészséges zöld színre váltott, a csatorna partján nagy, lila foltokat alkotott a virágzó árvacsalán. Méhecske érkezett és kapaszkodott meg a lila szirmokon, amikor a víz alól mély, vartyogó hangok ütötték meg a fülemet. A csatorna szélén álltam, később le is térdeltem, hogy megpróbáljak a fenékre látni, de hiába. Az alföldi csatornák vize nem sok lehetőséget hagy a kíváncsi tekintet számára. A vartyogó hangok pedig folyamatosan érkeztek. Jól ismertem őket, nem volt nehéz magam elé képzelnem a petéző ásóbékákat, hiszen jó néhányszor láttam már őket tiszta vizű kiöntésekben, ahol minden mozdulatukat követhettem. A hím odalent átkarolja a párját, közben mindketten vartyogó vagy inkább röfögő hangokat hallatnak. A nőstény több ezer petéjét majd fél méter hosszú, kocsonyás zsinórba ágyazva rakja le, és ha teheti, vízinövények szárára tekergeti. A petézés után az ásóbékák elhagyják a vizet és újra éjszakai életet élnek.

A nappali órákat a föld alatt töltik, a hátulsó lábukon viselt szarunemű ásósarkantyú segítségével akár méternyire leássák magukat. Annak idején, amikor néha hosszabb időt töltöttem a Kis-Balaton Diás-szigetén, esténként gyakran láttam előbújni egy ásóbékát, mindig ugyanazon a talán két négyzetméternyi területen. Még nem volt egészen sötét, amikor megjelent. Szerethette ezt a helyet, mert ha később vagy akár éjszaka világítottam rá a zseblámpával, mindig ott találtam. Türelmesen üldögélt, és várta, hogy egy giliszta, csiga vagy rovar eléje kerüljön. A zseblámpa fényénél jól látszott függőleges hasítású pupillája, ami egyedülálló a hazai békafajok között. Egy idő után megszokta, hogy ott vagyok, jó barátságba kerültünk, a feléje nyújtott gilisztát az ujjaim közül is elvette. Évekkel ezelőtt általános iskolákban, gyermekkönyvtárakban tartott író-olvasó találkozókra mindig vittem magammal egy ásóbékát. A helyszínen kértem egy homokkal teli ládikát, és a találkozó végén, amelyen mindig szó esett a békákról és a békavédelemről is, a kis vendéget a homokra tettem. A gyerekek mind körém gyűltek, szörnyen tetszett nekik, amikor az, megérezve a homokot maga alatt, ásni kezdett és lassan lefelé süllyedt. Már csak a két szeme látszott, aztán a feje búbja is eltűnt, és amikor a homok összecsapott felette, a gyerekek mindig megtapsolták. Akik pedig a találkozó elején már a béka szóra is elhúzták a szájukat, most mindig etetni, simogatni akarták. Remélem, hogy ha ezek után bárhol békával találkoztak, nem ragadtak botot vagy követ, mint sajnos sokan mások. Ha így történt, a kis ásóbéka missziója sikerrel járt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..