Megpróbáltatások a diktatúra idején

A kommunizmus áldozataival, az egyház diktatúrabeli sorsával, a terror áldozataival foglalkoztunk február 27-i számunk több írásában is, így például az egyre több adatot feltáró történészi kutatásokról írt Tabajdi Gábor. A cikk mellett fotókat is közöltünk. Olyanokat, amelyeket titokban készítettek a „biztonsági” szervek emberei, hogy adott esetben bizonyítékként használhassák fel a megfigyelt és meghurcolni kívánt emberekkel szemben. Az egyik általunk közölt fotó, ami Székesfehérváron készült, és Harmat Artúrt, illetve Werner Alajost tudtuk azonosítani rajta, elvezetett Kertész Gyulához, aki a két neves egyházzenész között látható harmadik férfiban felismerte 1967-ben elhunyt édesapját, Kodály Zoltán egykori tanítványát, akit ugyancsak Kertész Gyulának hívtak.

Rövid telefonbeszélgetés után már meg is egyeztünk, hogy felkeresem őt, hiszen számtalan érdekes és értékes emléke van édesapja munkásságáról, az ötvenes években rendszeressé váló és a hatvanas években is folytatódó belügyi zaklatásokról, megalázásokról, lehallgatásokról, megfigyelésekről. A házon, ahol Kertész Gyula lakik, édesapjának emléket állító tábla található. Itt élt idősebb Kertész Gyula egészen a haláláig.

Látogatás a bakonybéli bencés monostorba

Zirc felől közeledünk, a ciszterci szerzetesek műemlék könyvtárában szerzett hangulattal. Láttuk a kettős gömböt, a hazai legrégebbit: az egyik a Föld rajzolatát mutatja, a másik az égbolton a csillagok elhelyezkedését, s aki ért hozzá, e kettő segítségével meg tudja határozni a tengereken a pillanatnyi helyzetét és az irányt, amerre tartania kell, hogy elérhesse célját. Pillanatnyi helyzetünk és a követendő irány – szótlanul haladunk, csak az autó zümmög alattunk, mintha azt mondaná: ember, ne akarj emberfeletti bölcs lenni, mert hamis irány. Elégedj meg saját léptékeddel… Ereszkedünk alá a völgybe. A Bakony belsejében vagyunk, dús a levegő, minden egyre egyértelműbb: nem más ez, mint a teremtettségben daloló csöndes létezésünk. De jaj, mégis mennyi harcban állítjuk élére életünket, hányszor rántjuk le magunkat lehetőségeink alá; lázadunk, hadakozunk, összetörten sírunk magunk fölött, vagy öntelten uralkodunk – s nem tudjuk, mi a létezésben elfoglalt helyzetünk, s mi ennek az iránya… Szent Güntherre gondolok, amikor elérjük a bakonybéli bencés apátságot. Az emlékezet őt tartja a völgy első zarándokának. Gizella királyné sógora ide vonult vissza – vagy előre?! –, hogy a mindenkori létezés mindenkori zűrzavarában kissé tisztábban lásson. Aztán Gellért apát, mielőtt püspökké lett, hosszú éveket töltött a forrás melletti barlangban. Az ember élete elfolyik, mint a gyors hegyi patak vize. Bele tudjuk-e meríteni tenyerünket, hogy markunkba fogjuk a bizonyosságot?

Négy szerzetes él a monostorban. Vásárhelyi Anzelm testvért, örökfogadalmas szerzetest keressük. Örök – súlya van a szónak, nem könnyű, következmények nélkül odavetett kifejezés. Metafizikai kapaszkodó: a tér-idő és a túllevő valóság összekötő hágcsója. Csakhogy a kapaszkodó nem elénk adott kényelmi eszköz, magunknak kell megfonnunk – imából, szellemből, anyaggal való kapcsolatunkból.

Keresztény hittételek és az élet valósága

Minél belsőbb, lényegibb és alapvetőbb valamely eleme a kereszténységnek, annál ritkábban esik szó róla belső, lényegi és alapvető módon. Annak ellenére is, hogy már régóta világossá vált: csak az tudja biztosítani a kereszténység európai megmaradását, ha kognitív szétszórtságából visszatér a legalapvetőbb tartalmaihoz, és meg tudja világítani, hogy milyen összefüggésben vannak legfontosabb tételei azzal az élettel, amelyet a legtöbben ismernek, szeretnek vagy megvetnek, kibontani vagy elviselni próbálnak.

Hallatlan erőfeszítést követel azonban annak bemutatása, hogy miként függenek össze a kereszténység elvontnak tűnő, tételesen viszonylag könnyen felsorolható és mintegy az ismert világ fölött lebegő állításai a ténylegesen élt élettel. Ha a kereszténység ma nem vonzó, akkor elsősorban éppen amiatt, mert nem nyilvánvaló, hogy mit ad hozzá egy kultúrában, kapcsolatokban, kényelemben és tudásban többé-kevésbé bővelkedő, vagyis egy átlagos európai élethez néhány elvont kijelentés (teremtés, megtestesülés, Szentháromság) elfogadása.

Jót tett, tehát vádolták

Kovács Kristóf

Körösztös Krizosztom mellett az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya (1914-1944) volt, aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, helyezze Újvidékre, mert vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikorcsak tehette, beszélgetett a rabokkal, mindenki becsülte emberségéért. November 1-jén rendtársával, Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották őket. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt érezve, sokszor hosszú évtizedek után rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, közben Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték. Homloka fölrepedt az ütésektől, a veréstől a végén már lépni sem tudott. Társai fölsegítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!” („Így kell lennie!”) A katonák teherautóra dobták, és Indija község határában lelőtték.