Az egyszerűség nehézségei

 

Mivel a kereszténység elsősorban az emberi létezés végső, kikezdhetetlen és elveszíthetetlen (örök életként, mennyként, feltámadásként szóba hozott) állapotának ígéretével lép fel, minden erejét latba kell vennie annak érdekében, hogy fény derüljön arra, mit tud mondani az átmeneti, sérülékeny és legvégül elveszített emberi állapotról. Azzal ugyanis nem sokra megyünk, ha egy néhány évtizednyi keretben elhelyezhető életfolyamhoz többletként kapcsolunk egy efféle keretek között már nem mozgó életfolyamot, ahogyan azzal sem, ha a különböző színterek között megoszló élethez többletként kapcsolunk egy további színteret, történetesen a vallást. Ha nincs belső összefüggés a tanácstalanságok, bizonytalanságok, összeomlások és áttekinthetetlenségek között zajló emberi élet és a megígért végső emberi állapot között, akkor joggal éri olyan vég a kereszténységet, amelyet bíráló már hosszú ideje kilátásba helyeznek számára.

A keresztény élet voltaképpen az a folyamat, amelynek során egyszerű és belső egység alakulhat ki a hitbeli elfogadásra előterjesztett tételek és a konkrét valóság között. Ennek az egyszerűségnek (nevezzük akár megistenülésnek, akár szentségnek, akár normalitásnak) viszont megszámlálhatatlanul sok akadálya van, s ezért meglehetősen ritka is a kialakulása. Minden nyomorúságával, esettségével és megtörtségével együtt, vagyis tényleges valójában kell megértenünk ugyanis az embert ahhoz, hogy megértsük, hogyan van kapcsolatban azzal, akit Istennek nevezünk. E téren azonban paradox a helyzet.

Bármily nagy mennyiségű új felismerést halmozzunk is fel az emberről, felismeréseink téves pályára kerülnek, ha nem állnak eleve összefüggésben a végérvényes emberi állapottal (éppen ezért a keresztény embernek minden szerénységére szüksége van ahhoz, hogy rámutasson a végérvényességgel nem számoló elgondolások tájolási fogyatékosságára). Ha viszont kizárólag a végérvényes állapot kerül középpontba, a súlya könnyen úgy nyomhat el minden egyebet, hogy értelmetlennek mutatkozik, ami tőle különbözik. Úgy tűnik, hogy a kereszténység megértetésének ma mindennél fontosabb és még alig teljesített feladata csak úgy végezhető el, ha a végső ígéret előzetes ismeretében olyan képet tudunk rajzolni az emberről, amely a belső, mindenki számára belátható vonások alapján mutatja fel annak nélkülözhetetlenségét, amit a kereszténység állít. Ha megfelelő antropológiát tudnánk művelni, szinte nyomban előállna a megfelelő teológia. Ha megfelelőképpen fel tudnánk tárni az ember lényegét, szinte magától értetődő lenne Jézus Krisztus elfogadása.

Az ember megértésének folyamatát csalódások és kiábrándulások kísérik, s valószínűleg a jövőben is számos kiábrándulás vár még ránk. Ahogyan ugyanis az újkor elején Descartes minden korábbinál pontosabb emberkép ígéretével lépett fel, Pascalnak viszont ki kellett ábrándulnia szűk keretek közé fogott szemléletéből, hogy megnyithassa az embert arra a nyitottságra, amely elválaszthatatan tőle, vagy ahogyan a XIX. század során kidolgozott filozófiákból ki kellett ábrándulnia a XX. századnak, hogy az idealizmus zsákutcája után megpróbálja visszanyerni józanságát, könnyen lehet, hogy a napjainkban egyre nagyobb szerepet játszó pszichológiai emberképekből kell majd kiábrándulniuk a következő század gondolkodóinak ahhoz, hogy ne olyan korlátozott képük legyen az emberről, amely elkerülhetetlenül azt is korlátozottá teszi, amit Istenről tudunk gondolni.

Amit a kereszténység végső állapotként ígér, az csak az időbeliből tud kibontakozni. Nagyon nehéz megbecsülni és hálával élni az életet, ha nem tudjuk, hogy az idő minden egysége folyamatosan lehetőséget biztosít a közvetlen kapcsolatra azzal, ami örök. Aki az örökkévalóságra hivatkozva lebecsüli a történelmi esetlegességeket, abban még nem tudatosult, hogy pontosan jelentéktelennek tűnő esetlegességeiből kell előfénylenie majd annak, amit remél.

Éppen ezért talán a türelem a leghatározottabban történelmi erény. E téren sem lehetünk meg azonban paradoxon nélkül: mert igazi türelem csak abban tud kialakulni, akinek türelmét szent nyugtalanság, szent türelmetlenség tartja életben, abban, aki az ígéretként már megjelenő gyümölcs miatt tud türelmesen gyönyörködni a virágzó fákban.

Az ember rendeltetése eltűnőben van az európai ember szeme elől. Ezért a kereszténységnek nagy fantáziára és bölcsességre van szüksége ahhoz, hogy a világ és az emberi élet belső valósága alapján értesse meg önmagát. A kiszámíthatatlanul vagy pontosan ismert törvényszerűségek szerint, fenyegető erővel vagy védőburkot kifeszítve az ember fölé boltozódó mennyei világot, a barokk templomkupolák világát a technikai civilizációt magukkal hozó elmúlt évszázadok során elveszítettük a fejünk fölül: ideje, hogy magunk előtt és magunk körül, a történelem látszólagos jelentéktelenségében találjuk meg újra.