Vértanú Pongrác emlékének

Tájakon vándorló gyakran találkozik olyan keresztény emlékekkel, amelyek igazolásai az európai szellemiség fénykorának. Minden látható, tapintható megszentelt tárgy természetfölötti kincstár is: elgondolkodtat egy-egy felirat, valamely figyelmet fölkeltő vers, prózarészlet. Bölcsen jegyezte meg egy ifjú spanyol zarándok: „Szebb a durván kovácsolt vasfeszület, mint a festett gipszszobor, amely olyan, mintha marcipánból lenne.” Ez esztétikai minősítésnek tűnik, de valójában a benső élet meggyőző „dokumentuma”. A tartásé, mely sohasem édeskés, szenvelgő.

Éppen a szenvedés „tárgykörében” találkozni több, századokat megélt relikviával. Templomok mélyén, falaiban, egyszerű településeken sem hiányzik az efféle hitvallás, ahogyan mártíraktákból, legendákból sem a meggyőző mondat: minden hittel vállalt gyötretés magvetése jövő századok keresztény mezőinek.

Az emmauszi tanítványok a „csalfa, vak remény” áldozatai. Azt várták, remélték Jézustól, ami idegen tőle. Kellett, hogy csalódjanak benne. Az ábránd-Jézus eltér a valóságos Jézustól. Amíg ki nem ábrándulnak a maguk ábrándjából, addig az elképzelhetetlenül gyönyörű valóság: Jézus idegen marad számukra.

Azt olvassuk az evangéliumban, hogy „a látásuk fogva volt, ezért nem ismerték föl Jézust” (Lk 24,16). Látásuk önnön elképzelésük foglya lett. Mi volt az elképzelésük a názáreti Jézusról? Milyennek látták őt? Erről nehéz szívvel így vallanak az „idegennek”: „hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt; reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt” (Lk 24, 9.21). Milyen értelemben gondolták őt hatalmasnak és Izrael megváltójának? Emmauszi értelemben.