A dicsőítés liturgiája (1.)

„Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje…” – írja Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai első fejezetében (23. pont). Nagy horderejű igazság tehát, hogy a dicsőítés teremtett mivoltunk célja, és ez a „rendeltetés” az Úr Jézusba vetett hit által még inkább átjár minket. Ez határozza meg a Jézusban hívők közössége, az egyház életét is. AII. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója így ír erről: „Az új és örök szövetség főpapja, Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetésbe magával hozta azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Az egész emberiséget maga köré gyűjti, hogy vele együtt énekelje az istendicséret ezen énekét” (Sacrosanctum Concilium, 83. pont). A dicsőítés tehát nem a mi istenkapcsolatunk teljesítménye, hanem elsősorban ajándék: Jézus maga tanít meg rá, adja szívünkbe és ajkunkra a Szentháromság és a Szentháromság személyei közötti örök Szeretet dicsőítését, ez tehát olyan kegyelem, amellyel, már csak „illemből is” élni kell, az Úr egyik legnagyobb kegyelme a hitben.

A mennyben örök dicsőítés van, így a zsolozsmánk mint a megváltottak közösségének imája is ezt a szüntelen, örök dicsőítést végzi, vagyis maga a liturgia, a szó legteljesebb értelmében: az Urat dicsérjük, és az ember ebben, ezáltal szentté lesz (vö. Sacrosanctum Concilium, 10. pont).