Október stációja
Kereszten Függő – Világnak fáján
Piros sugár a rózsa ágán
az alkony a bársonyon tűnő
Testnek komorló áradása
Csillag-szigony a kendő mása
a Bárány míg felmutattatik
Éden-rácsnál galamb
szájában olajfa-zöld
Emlékek egy pápáról
Nézőtér
Akadnak emberek, akiknek alakját haláluk után sok évvel is szívesen idézzük magunk elé. Nem a családtagokra, barátokra gondolok most. Közeli ismerősünkké válhat valaki úgy is, ha személyesen soha nem találkoztunk vele. Értékeit mégis tisztelhettük, jelentőségével élete során is tisztában lehettünk. Egyéniségét mégis a hiánya emeli csak ki igazán. Ilyen II. János Pál pápa is, akire szerte a világon jó szívvel emlékeznek az emberek akkor is, ha csak a tévében látták. Róla készített dokumentumfilmet Jarosław Szmidt, melyet II. János Pál – A fehér ruhás vándor címmel nemrég tűzött műsorára az Uránia Nemzeti Filmszínház. Láthatunk a filmben jó néhány eredeti felvételt, melyek elsősorban nem a protokolláris találkozásokat idézik fel. Sokkal inkább azokat a pillanatokat, amelyek életre szólóan megmaradtak mindazokban, akik személyesen élhették át őket. Amikor első lengyelországi látogatása alkalmával a szentatya egy ablakból szólt a lent várakozókhoz, amikor fiatalokkal táncolt, vagy amikor magához ölelt egy gyermeket.
Megkülönböztetni az igazat a hamistól
A száztíz éve született Illyés Gyulára emlékezünk
Kulturális téren jól tájékozott, külföldön élő magyar ismerőseim közül többen kedvezőtlenül ítélik meg Illyés Gyula személyét és közéleti működését. Korszakos tehetségét jórészt nem kérdőjelezik meg, de politikai-közéleti síkon sokkal inkább a kommunista rendszerrel kollaboráló személy portréját tartják hitelesnek. Nem vitás, hogy az író 1945 után több esetben kompromisszumot kötött a fennálló hatalommal – fiatalkori baloldali elkötelezettsége révén ez részben érthető is volt –, de sietünk hozzátenni: élete során sokkal többet nyomott a latban mindaz, amit a nemzet javáért és egyes kiemelkedő személyek védelmében és érdekében önzetlenül tett a hosszú évtizedek alatt.
Borromeo Károly november 4.
A hét szentje
A nagy változások mindig nagy személyiségeket kívánnak. Ezekben a hetekben sokszor emlékezünk az ötven éve kezdődött II. vatikáni zsinat kiemelkedő alakjaira, de hasonlóan fontos események történtek az egyházban a trienti zsinat után, a katolikus reformáció idején is. Borromeo Károly meghatározó alakja volt e változásoknak, nemcsak a milánói érsekségben, de közvetve az egész egyházban.
Pályája meglehetősen szokatlanul indult: azelőtt nevezték ki bíboros államtitkárrá, a milánói érsekség adminisztrátorává, illetve a németalföldi és svájci katolikus kantonok, valamint a szerzetesrendek protektorává, hogy pappá szentelték volna. Tisztségeinek megtartása mellett, pápai engedéllyel meg is nősülhetett volna, amikor ő lett a milánói hercegség egyik legfontosabb arisztokrata családjának örököse, ám Károly éppen akkoriban építette ki Istennel való mély kapcsolatát. Felszámolta fényűző udvarát, aszketikus életet kezdett a jezsuiták lelki vezetése alatt, és befejezte teológiai tanulmányait. 1563 júliusában pappá, öt hónap múlva pedig püspökké szentelték.
A Jézus-ima
Görögkatolikus lelkiség
„Jézusom, segíts”, „Jézus, Mária, Szent József” – ilyen és ehhez hasonló fohászok nemcsak a múltban hangzottak el, hanem ma is gyakran mondják őket jámbor híveink. Sőt, az egész egyetemes egyházban ismeretesek. A bizánci egyházban azonban van ennek a fohásznak egy egészen sajátos formája, amelyet a Jézus-ima vagy A szív imája névvel illetnek. Az utóbbi században ez az imádság a keleti világból a nyugatiba is átterjedt, és ott is gyakorlottá vált.
A röpimák már az ősi időkben ismeretesek voltak, és nagyon ajánlották őket a régi atyák is. Kezdetben azonban kevéssé alkalmazták bennük Jézus nevét. A szír atyáknak köszönhető a Jézus nevét tartalmazó fohász elterjedése, viszont a teljes formula a későbbi szerzetesek között keletkezett: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön.”
Ahol nincs első és utolsó vendég
Szerzetesség és liturgia
Rómában, a Caelius-dombon emelkedik egy monostor és egy bazilika, amelyet Nagy Szent Gergely alapított, saját palotáját alakítva át szerzetesházzá. A szent pápa nevét viselő és ma a kamalduli szerzetesek gondozásában lévő bazilika közvetlen közelében áll egy apró oratórium, amelyet a hívő emlékezet triclinium pauperumként, a szegények ebédlőjeként is emleget. A kápolna közepén masszív márványasztal: a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely mindennap vendégül látott itt tizenkét nélkülözőt, édesanyjával, Szent Szilviával szolgált fel nekik. Mesélik, hogy egy alkalommal tizenharmadik vendégként egy angyal is részt vett az étkezésen.
A szeretet kettős-egy parancsa (Mk 12,28b–34)
A Biblia üzenete
A törvénytudó a főparancsról kérdezi Jézust, aki a Másodtörvényt (6,4–5) idézi, a zsidó hitvallást, a sémát: „Halld Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből…” A második: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”
„Szeretet az Isten. (…) Szeressük egymást!” (1Jn 4,7–14) Ez az újszövetségi kinyilatkoztatás csúcsa. Isten a választott népet prófétái által oktatta, nevelte, fokozatosan vezette a Másodtörvényben rögzített eszmény felé. Krisztus eljövetelének közeledtével a jámbor zsidó a Bibliáról elmélkedve tudatosítja, hogy Isten szereti, a zsoltárokban Isten irgalmas hűségét dicséri, és megvallja viszont szeretetét, amelyet a parancsolatoknak való engedelmességével fejez ki.
Határon túlról segíti hazáját
Bécsi interjú az aranymisés Makó Lajossal
Zsúfolásig megtelt a Német Lovagrend és a Sacré Coeur Nővérek bécsi Szent Erzsébet-temploma az Ausztriában élő Makó Lajos atya német és magyar nyelven is bemutatott aranymiséjén. A teológushallgató ’56-ban választhatott: vagy Magyarországon marad, vagy pap lesz, de ehhez el kell hagynia hazáját. Az utóbbi mellett döntött. Kalandos és nehézségekkel teli külföldi évei során azonban soha, egy pillanatra sem távolodott el szülőhazájától és a magyarságtól.
– A papság felé vezető útján számos nehézséggel kellett szembenéznie: az első mindjárt a továbbtanulás volt.
– Székesfehérváron jártam a kisszemináriumba, de csak néhány hónapig voltam ott, mert az intézményt államosították, így haza kellett mennünk. Nem mondták ki, hogy reakciós vagyok, de a továbbtanuláskor mindenütt azzal fogadtak, hogy nincs hely, nem tudnak felvenni. Végül beálltam a csatornázási művek kertészeti osztályára segédmunkásnak, így dolgozó lettem, és beiratkozhattam a dolgozók esti iskolájába. Később a bérmaapám révén sikerült bejutnom az Árpád Gimnázium nappali tagozatára. Az ateista, kommunista orosztanárom megtudhatta, hogy papnak készülök, ezért még a tanév elején mindig adott egy egyest, s aztán egész évben nem hagyott felelni. A tanévzáró értekezleteken aztán folyt az egyezkedés, mi legyen velem, mert az orosztanár meg akart buktatni, a többiek viszont arról próbálták meggyőzni, hogy náluk jó jegyeim vannak. Végül úgy egyeztek meg, hogy a többi tárgyból rosszabb jegyet kaptam, mint amit megérdemeltem, s ennek fejében az orosztanár adott egy elégségest. Az írásbeli érettségin viszont megbuktatott, és erről nem is szólt nekem, pedig előírás szerint tudatnia kellett volna az eredményt a tanulóval. A magyartanáromtól tudtam meg, mi történt. Meg voltam győződve arról, hogy meg fogok bukni oroszból, annak ellenére, hogy már szinte minden leckét kívülről tudtam. A szóbeli vizsga előtt azonban váratlan esemény történt: az orosztanárunk egyszer csak összeesett, és meghalt. Egy fiatal tanárnő vette át a helyét az érettségin, így sikeresen túlestem a vizsgán. Soha nem felejtem el: hazafelé menet összefutottam az új orosztanárnővel a villamoson, és kérdezte, mihez kezdek most, az érettségi után. Nyíltan megmondtam, hogy szemináriumba megyek, pap akarok lenni. Ő rám nézett, és azt mondta, nem érti, hogy egy ilyen helyes fiatalember hogy gondolhat ilyet.