Megkülönböztetni az igazat a hamistól

Akik hajlamosak az ítélkezésre, talán nem is tudják, hogy Illyés az önkényuralom idején többek között a XX. század kimagasló hazai lírikusát, Szabó Lőrincet menekítette meg a börtönbüntetéstől; hogy Tamási Áron és Németh László számára lehetővé tette a visszatérést az alkotómunkába, és – ami valóságos hőstettnek bizonyult – Kodály Zoltánnal egyetértésben határozottan visszautasította Rákosi Mátyás és Révai József felszólítását, akik egy új himnusz megírását várták el a rangos alkotóktól… Kölcsey és Erkel nemzeti imádsága első szavával az Istent szólítja meg, és ez rendkívüli módon zavarta az ateista pártvezéreket. Kodályék azonban nem voltak hajlandók a Himnusz ilyen értelmű megtagadására, s az elvetemült, gonosz terv ezzel meghiúsult.


Az író-alkotó Illyés Gyuláról tárgyilagos bírálók aligha mondhatnak rossz, kedvezőtlen ítéletet. Színes korszakokat átfogó lírájának érzelmi és gondolati telítettsége és gazdagsága nem vitatható. Prózai alkotásai rendkívül széles szellemi horizontot rajzolnak ki: a revelációként ható Puszták népe és a Petőfi-monográfia, az Ebéd a kastélyban, a Kháron ladikján és a magvas tapasztalatokra, tudásra épülő Hajszálgyökerek kivételes értéket képviselnek a magyar irodalomban.

Nehéz gyermekkorral indult az élete. A pusztai lét kemény megpróbáltatásai, a mindennapos szegénység karmai nem kímélték az értelmes és jóra vágyó fiút, de mindenképpen a helyes és igaz útra terelték. Tizenegy éves korában kezdte el a versírást, amelyről később úgy vallott: „egy sereg kimondatlan és talán ma is kimondhatatlan érzésre” hangolták. Markáns irodalmi tehetségét jócskán erősítette esztétikai igényessége, kielégíthetetlen tudásszomja és szenvedélyes igazságszeretete.

Népe iránt töretlen hűséget és feltétlen kiállást fogadott magának. Nem véletlenül fakadt ki lelkéből az 1956-os forradalom és szabadságharc legjelentősebb szellemi termése, az Egy mondat a zsarnokságról. Petőfi és Ady mozgósító erejű versein kívül nem találunk hatásosabb költői vallomást irodalmunkban.
Sokan közvetlen életszerűségét, hitelességét emelik ki alkotói erényei közül. Fiatalkorában rendkívül sokat tanult a „föld népétől”, béresektől, pásztoremberektől, különböző iparosoktól – soha nem is tagadta meg őket s a tőlük nyert, életre szóló útmutatást.

A műveltséget sajátos módon értelmezte, s vallotta: az nem más, mint hogy „az ember árnyaltan meg tudja különböztetni az igazat a hamistól”. A magyar kultúrának és az azt hordozó, éltető magyar nyelvnek elkötelezett híve és művelője maradt utolsó leírt mondatáig. Életének végső földi akkordjaként figyelemre méltó, hogy kérésére egyházunk kivételes főpapi egyénisége, a kommunista rendszer által mindvégig háttérbe szorított és üldözött Belon Gellért püspök végezte az író temetési szertartását. „Első szavunk a megkövetésé és bocsánatkérésé. Keresztelésed szent pillanatától, mely örökre eljegyzett Téged az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésben nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kételkedés nélkül elfogadd. Nem tudtuk megmutatni neked azt az Istent, aki van…” – mondta Illyés sírjánál.

Az utókornak már csak az életére és közéleti működésére ráhullott érdemtelen ítéletek salakját kellene eltakarítania, hogy végre tisztán állhasson előttünk a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója.