Határon túlról segíti hazáját

Mások részéről is tapasztalt hasonló hozzáállást?

– Amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet, jelentkezni kellett a kerületi katonaságnál. Ott is föltették a kérdést, hol akarok továbbtanulni. Mondtam, hogy a szemináriumba készülök. A velem foglalkozó tiszt azt hitte, pártszemináriumról beszélek. Amikor megkérdezte, melyik városba megyek, s én mondtam, hogy Szegedre, ő csodálkozva húzta fel a szemöldökét. „Ott nincs is szeminárium, csak Debrecenben” – mondta. Amikor azt feleltem, hogy én a szegedi katolikus szemináriumba készülök, rettenetesen dühös lett, elvörösödött, és azt ordította, hogy reméli, az ilyen gondolkodású fiatalok hamarosan mind az akasztófán lógnak majd.

Aztán megkezdődtek a szegedi szemináriumi évek…

– Szeminaristaként részt kellett vennünk egy pártelőadáson. Amikor véget ért, tettem egy megjegyzést, hogy most már a pártigazolványt is nyugodtan kioszthatják nekünk. A rektor megtudta, mit mondtam, és szigorúan megintett: ilyen gondolkozással a mai világban – a kommunista rendszerre gondolt – soha nem fognak felszentelni, mert neki mint rektornak módjában áll bármelyik szeminaristát hazaküldeni – mondta. Szeptemberben történt mindez, másodéves koromban. Onnantól fogva vártam, mikor szól majd, hogy pakoljak, és hagyjam el a szemináriumot.


Hogy alakult az élete 1956 októberében, amikor kirobbant a forradalom?

– Nehéz döntés elé kerültem ekkor. Választanom kellett: vagy otthon maradok, vállalva a bizonytalanságot, hogy esetleg nem engednek továbbtanulni, és segédmunkásként kell majd élnem, vagy elhagyom az országot és a családomat, s megpróbálok nyugaton pap lenni. Így indultam el november 4-én Magyarországról. Székesfehérváron ért az orosz bevonulás. Az emberek gyakran kérdezik: hogy lehet, hogy Jézus annyi csodát tett? Ma miért nincsenek csodák? Ez azonban nagy tévedés! A mi életünkben is rengeteg csoda történik. Székesfehérváron egy káplánnál szálltam meg, amikor hallottuk, hogy dübörögnek a tankok. Kinéztünk az ablakon, észrevettek bennünket, és géppisztollyal azonnal belőttek a házba. A fülem mellett süvített el a golyó, és belefúródott az ablakkal szemközti falba. Egy hajszálon múlt, hogy nem talált el. Minden nap meghozza a maga csodáját, csak gyakran nem vesszük észre. Ha még nem jött el az idő, hogy az ember meghaljon, akkor elsüvít mellette a golyó.

Hogyan sikerült azután kijutnia az országból?

– Hárman indultunk el vonattal Győrből Kapuvárra. Nem volt jegyünk, de a kalauz nem szállított le, sőt, még tanácsokkal is ellátott. Azt mondta, ne menjünk el Kapuvárig, mert ott az oroszok igazoltatnak, és a fiatalokat összegyűjtik. Úgyhogy már korábban leszálltunk. Bementünk egy parasztházba, ahol egy asszony enni adott, és azt mondta, várjuk meg a fiát. Majd este, amikor hazajön a földekről, ő megmutatja nekünk a határig vezető utat. Este, sötétben, egy olajlámpa fényénél indultunk útnak. Az asszony előre megmondta, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert a Fertő-csatornán átvezető hidat felrobbantották. Egy ÁVO-s laktanya mellett haladtunk el, ahonnan rakétákat lőttek fel. Lehasaltunk, és a földön fekve hallgattuk a farkaskutyák ugatását. Hosszú gyaloglás után végül megérkeztünk a csatornához. Amikor már nyakunkig ért a víz, úszni kezdtünk. Nem tudtuk, milyen messze lehet a túlpart, a víz pedig jéghideg volt, hiszen novembert írtunk. Egyikünk még a parton azt mondta, ő jó úszó, rakjuk össze egy csomagba a ruháinkat, majd visszajön értük. A csatorna közepe táján már úgy éreztem, leáll a szívverésem. Nagy nehezen átjutottunk a túlpartra, de a társunknak persze esze ágában sem volt visszamenni a ruhákért. Úgyhogy csurom vizesen és egy szál alsónadrágban érkeztünk meg. Abban sem voltunk biztosak, hogy Ausztriában vagyunk-e már. Találtunk ott a közelben egy szénakazlat, abban töltöttük az éjszakát. Kiabáltunk, hogy segítség, „Hilfe”, de egész éjszaka nem járt arra senki. Amikor pirkadni kezdett, láttuk, hogy havazik, minden csupa fehér volt már. Aztán egyszer jött valaki egy traktorral. Nem tudott magyarul, csak ekkor nyugodtunk meg, hogy Ausztriában vagyunk. Felvett bennünket, és bevitt az első osztrák faluba. Ahogy végignéztünk magunkon, csak akkor láttuk, hogy mindenütt véresek vagyunk.

Hová kerültek ezután?

– Amikor a faluban megtudták, hogy ketten szeminaristák vagyunk, elvittek bennünket a Pázmáneumba. Onnan én tovább akartam menni Amerikába, mert hallottam, hogy nagyon sok magyar él ott. Arra gondoltam, ha már nem odahaza leszek pap, akkor talán majd a magyar pasztorációban szolgálhatok. Tudomásom volt arról is, hogy évekkel korábban hitoktatómat az oroszok Linz előtt elkapták és hazacipelték. Ezért az első repülőgéppel indultunk Amerikába.
A karácsonyt egy ferences egyházmegyeközi szemináriumban töltöttem. A szeminaristák mind hazautaztak, a hatalmas épület kongott az ürességtől. Mivel nagycsaládból származom, ez a hirtelen jött magány a szentestén borzasztó élmény volt számomra. Lementem a konyhába, kinyitottam a jégszekrényt, és csináltam egy szendvicset. Ebben a helyzetben éreztem át igazán a család és a haza hiányát. Felnőtt fejjel sírtam.
Amerikában nem volt lehetőségem szemináriumba járni, mert nem tudtam angolul, az amerikai püspököket pedig nem érdekelte egy szerencsétlen magyar menekült sorsa. Long Islanden dolgoztam egy golfklubban, hogy összeszedjem az útiköltségre valót. Bécsbe akartam menni, hogy ott befejezhessem a teológiai tanulmányaimat. Sikerült. König bíboros úr szentelt pappá a Stephansdomban. Mint fölszentelt pap indultam azután a Buffalói egyházmegyébe, ahol végül egészen hosszú időt töltöttem el.

Tudtam, hogy Magyarországon valószínűleg nem lehet megünnepelni Szent István születésének évfordulóját, ezért az az ötletem támadt, hogy meghívom a székesfehérvári Kisberk Imre püspök urat egy lelkipásztori látogatásra. Nagy jelentőségű pasztorális út lett az ő amerikai tartózkodásából. Püspök úr ekkor mondta nekem, hogy már haza lehet jönni, gondolkodjak el azon, volna-e kedvem hozzá. Elbúcsúztam a Buffalói egyházmegyétől, Bécsbe utaztam, és beadtam a hazatelepülési kérvényt. Meg is kaptam az engedélyt, de időközben rájöttem: az Egyházügyi Hivatalnak és az ÁVO-nak továbbra is nagy hatalma van. Ha hazatérek, és azt teszem majd, amit ők diktálnak, akkor valószínűleg kineveznek egy nagy plébániára. Ha azonban nem engedelmeskedem, nagyon valószínű, hogy nem működhetek papként. Ezt a kockázatot nem vállaltam. König bíboros úr felvett Bécsbe, kinevezett a St. Paul PAHO plébániára, egy évre, majd Leopoldsdorf bei Wien adminisztrátora lettem, később pedig plébános. Tíz év után nyugdíjba vonultam, azóta itt élek, a Stephanushaus papi otthonban.

Hogyan tartotta a kapcsolatot a családjával?

– Egy ideig csak jöttem-mentem idegenként. Mondanom sem kell, hogy a papszentelésre nem engedték ki a családomat. Mivel nem jöhettek, ezért megegyeztünk, hogy egy megbeszélt időben telefonálni fogok. Akkorra mindannyian összegyűltek a szüleim lakásán, s így telefonon keresztül adtam újmisés áldásomat rájuk. Meg vagyok győződve arról, hogy így is érvényes volt. Ha érvényes az Urbi et orbi pápai áldás a rádión és a televízión keresztül, akkor ez is érvényes volt.

Már jóval később Székesfehérváron elindult a Hivatásgondoó Intézet, amely Lajos atyának köszönheti létét.

– Több éven keresztül, lépésről-lépésre próbáltam a Katolikus Hivatásgondozó Intézetet megszervezni. Javasoltam, hogy minden egyházmegyében nevezzen ki a püspök egy papot, aki hivatásreferens lesz, a referenseket pedig hívjuk össze egy gyűlésre, és beszéljük meg, hogyan tovább. Az első ilyen megbeszélésre a Központi Szemináriumban került sor. Ternyák Csaba érsek úr volt a közvetítőm a püspöki konferencia felé. Az intézet alapszabályzatát is én írtam, végül az érsek úr lerövidítette. Létrehoztam egy alapítványt a Székesfehérvári egyházmegye papnövendékeinek ellátására és továbbképzésére. Sokan azt hiszik, ha az ember külföldön él, akkor semmit nem tud az otthoni helyzetről, a magyar egyház működéséről. Helytelen elgondolás.

Hamarosan bejegyzik a Makó Gyula és Neje Ágnes Kegyes Alapítványt is, amely a rászoruló családok üdülési támogatására jön létre. Az alapító okirat szerint különös figyelemmel tekintenek majd a nagycsaládosokra, a gyermeküket egyedül nevelőkre és a fogyatékkal élőkre.

– A szüleimről neveztem el ezt az alapítványt. Azután, hogy édesanyám tíz gyermeket hozott világra, szüleim nyolcat felneveltek és két papot is adtak az egyháznak, illő, hogy ilyen módon is ápoljam az emléküket. Amikor kicsi voltam, gyakran csak egyetlen pár cipőm volt, az is lukas. Télen újságpapírral tömtem ki, de a hótól beázott. Az egyik lábujjam meg is fagyott, megdagadt, egészen lila volt. Sokszor nagy szegénységben éltünk, előfordult, hogy csak egy darab kenyeret ettünk. Édesanyám művésze volt annak, hogyan adjon enni a jegyrendszerben annyi gyereknek. Átéltem, mit jelent szegénynek lenni, nélkülözni, nagycsaládban élni. Egy ideig marhavagonban laktunk, ami tele volt trágyával, nekünk kellett kilapátolni, kimosni, hogy élhetővé tegyük. A jólétet mi nem ismertük. Ezért is szeretnék segíteni másoknak az alapítvánnyal.

A Stephanushausban ismerkedett meg Lajos atya egy Kerala tartományból származó indiai családdal, akiket azóta is támogat…

– Ők az én „fogadott családom”. Nem hagyják befolyásolni magukat a gyengülő európai erkölcsiségtől. Mélyen hívő emberek, nem szégyellik, hogy a Szent Család képe ott lóg a nappalijuk falán. Itt élnek, Bécsben, de tartják a keralai keresztény szokásokat is. Martin, a családfő, Bécsbe jött tanulni, és az unokatestvére jóvoltából kapott nálunk egy olcsó szobát. Egyszer a liftnél találkoztunk, elbeszélgettünk, felhívtam magamhoz. Bonyolult helyzetüket sikerült elrendezni, lakást és munkahelyet találtam nekik. Az aranymisémről – tiltakozásul az európai családpolitika ellen – Hannahval, a gyermekükkel a karomban vonultam ki. Nincsenek véletlenek, csak nem mindig tudunk választ adni a miértekre. Az életünket felülről vezérli az Isten. Martinékkal mindig együtt töltjük az ünnepeket. Azt hiszem, soha többé nem kell majd egyedül állnom karácsonykor a jégszekrény előtt.