Az első Cézanne-kiállítás Budapesten

Ha Cézanne-ra gondolok, elsőként a Montagne Sainte-Victoire hatalmas, méltóságteljes hegyvonulata jut eszembe, amelyet a mester oly sokszor megfestett. A hegycsúcs jellegzetes, egyedi karaktere meghatározza a lankás, völgyekkel tarkított mediterrán tájat. A budapesti Szépművészeti Múzeum Cézanne és a múlt című, nagyszabású kiállításán látható az egyik legismertebb Mont Sainte-Victoirekép a nagy píneával, mindjárt a bejáratnál balra. Nyilván nem véletlenül helyezték ide elsőnek ezt a művet. A Cézanne-festményekre annyira jellemző apró síkok, négyzetek és háromszögek gazdag, színes szövevénye hálózza be a vásznat. Cézanne megszállottja volt ennek az aix-en-provance-i otthona közelében lévő hegynek, harminc éven át vagy nyolcvanszor lefestette. Gyakran dolgozott a szabadban, de sokszor csak napok, sőt hetek, hónapok múlva fejezte be a háromszöget formáló hegyet és környezetét ábrázoló festményeit, ezzel is ellentmondva az impresszionisták „rögtönzésről” vallott elveinek. A bal oldali fa nemcsak keretezi a képet, hanem vissza is tereli a tekintetet az előtérbe. A fa ágai hullámzó vonalaikkal szinte követik a hegy távoli horizontját. Cézanne képe nem csupán a hegy vonulatát ábrázolja. Szimbolikus jelentése is van: a természet tömegszerűségét és állandóságát mutatja a nézőnek.

Mikor Ámor szava leküldött a terembe,
hogy Ámor táncait ellejtsd bájosan ott,
szemed nappalt hozott, noha éjszaka volt,
tüzes villámait oly sűrűn szórta szerte.

Csak zörgő váz, kinek nincs mása, csak a csontja,
sovány, bágyadt vagyok, gyenge, kizsigerelt,
akit már a halál magának kiszemelt.
Csak reszketve tudok tekinteni karomra.

Mikor az ég s az óra
halálomat kimondja –
hálát adva megélt
               üdveimért,
megtiltom, hogy a márványt
darabjaira vágják
azért, hogy nyughelyem
               pompás legyen.

Az elég nagy zúgolódást kiváltó, műcsarnokbéli Mi a magyar? kiállítás után nemrégiben megint belefutottam a kérdésbe a mandiner. blog.hu oldalán, ahol magyar írók, szerkesztők válaszoltak rá. Át is küldtem egy barátomnak a linket, és bár minket nem kérdeztek meg, házi feladatnak feladtuk magunknak a hosszú hétvégére, hogy gyűjtsük össze, nekünk mit jelent a magyarságunk.

Magyarnak lenni nekem az, hogy 6.50-re húzod fel az órát, hogy öt percekre még visszaaludhass; emlékezz közben rá, milyen volt, amikor még az általános iskolába mentél; magyarok voltak a hideg, fémszagú reggelek, elsőben a nejlonköpeny, a kiharapott zacskós tej, jobb napokon kakaó, két kifli, a dülöngélő sorok a Himnusz közben, ahogy fojtogatta tőle a torkom a sírás, mint később, az olimpiák idején.

Nézőtér

Emberi kíváncsiságunk és makacsságunk teszi, hogy egy-egy durva lejárató botrány sokkal hatásosabb reklám, mint egy lelkesen előadott dicséret. Az Újszínház most színpadra állított Nyirődarabja, a Jézusfaragó ember számára is gyaníthatóan remek hírverésnek bizonyult az idén tavasszal oly nagy port vert politikai össztűz. Emlékezhetünk a Nyirő József erdélyi újratemetése körüli kínos diplomáciai bonyodalmakra, melyeket egyes honi balliberális személyiségek (a román álláspontot helyeslő) vonítása kísért. Talán annak a balkáni hangszerelésű tragikomédiának is köszönhető: a darab október 19-i budapesti bemutatóján úgy megtelt a nézőtér, hogy még maga a szerző sem juthatott volna be… S ez nem is meglepő, hiszen fővárosunkban hetven esztendő után ez volt az első kőszínházi Nyirő-előadás.