Jézust faragni Nyirő-bemutató az Újszínházban

 Szőke István rendezése hűségesen követi az eredeti színművet. Nyirő 1924-ben megjelent Jézusfaragó ember című novelláskötetével robbant be az irodalmi életbe; a címadó elbeszélést később színművé alakította. Jelentős sikerét annak köszönhette, hogy eredeti, ismeretlen világot ábrázoló, kimondottan költői írónak mutatkozott. A szerző által adott alcím szerint e mű „havasi színjáték két részben”. Egyes szófordulatait, lélektani mozzanatait a mai néző (olvasó) kissé túlhevültnek, távolinak, meghökkentőnek találja, de ez így természetes, hiszen egy havasi színjátéknak éppen ez a dolga: határozottan kiemelni minket a megszokott városi-polgári közegből. A darab székely falusi világa ugyanakkor nem a népszínművek szokásosan felületes hangulatát idézi: társadalmilag és lélektanilag is hitelesnek, átelmélkedettnek tűnik, nyelvezete népi beszédbe ágyazott szecessziós kincsestár. Nyilvánvaló, hogy Nyirő otthonosan mozgott a havasi emberek mindennapjaiban, belülről ismerte alakjait, kemény küzdelmüket a megmaradásért, a természet iránti szeretetüket, babonákkal átszőtt hitüket.

A cselekmény főhősét, a megfeszített Jézust lázadó kézzel megfaragó szobrászművészt Szarvas Attila jeleníti meg. Játéka eleven, sodró erejű, hiteles; nagyszerűen igazolja a premier alkalmából adott nyilatkozatát, amelyben e rá osztott szerep és az előadás szeretetéről vall. Színésztársai is hasonló erényekről tesznek tanúbizonyságot – közülük ezúttal csak a havasi favágók idős vezetőjét alakító Koncz Gábort, a plébánost megszemélyesítő Mihályi Győzőt, valamint további két főszereplőt, Almási Sándort és Bicskey Lukácsot emeljük ki.

Fotó: Kissimon István