Metszéspont

Az a levágott kacsaszárny,
amivel a port söpörgetted
a télre kint felejtett kerti székeken,
évekig nem mertem hozzányúlni,
pedig tőled tanultam a rendet.
Vagy ahogy kisimítottad a sztaniolt,
mintha bármi olyan lehetne, mint régen:
tenyérben a ráncok,
a tél után ugyanaz a tavasz,
kezed nyomán a kert.
S hogyha függőleges és vízszintes
metszik egymást, az nem kereszt,
csak egy újabb találkozás.

Egy másik erdő

                             „Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett”
                                                                     (Győrffy Ákos)

Próbálom utolérni az átmeneteket,
ahogy a dolgok egymást váltják.
Például a reggeli fények
és a járdán talált imalap között –
egy pillanatra elhallgatott minden.
Aztán elindultak az autók, a zebrákon a tömeg,
egy térfigyelő kamera sötét szemével
újra kívülről láttam magam,
mintha ehhez az egész városhoz
nem lenne semmi közöm.

Elalvás előtt

Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam.
Mormolom, rágom a Miatyánkot,
ízét vesztett rágó.
Olyankor az arcomba hajol és a szemembe néz,
– egyszerre mindkettőbe tud –;
a haja száraz kukoricalevél illatú.

Ami maradt

„Hadd rétegződjön ránk a por tapasztalata.”
(Kollár Árpád)
 

Mennyi por! – húzod végig vállamon ujjad.
Mindenütt csak por.
Ablakpárkány vékony sávján,
könyvespolc sarkában,

Kígyót melengetni

Lassan egy éve nézem ezeket a falakat, amelyeknek a színe már csak az okkersárga megfakult emléke. Ki kéne festeni, állapítom meg magamban újra és újra, amíg egy álmatlan éjszakán azon nem kapom magam, hogy az összes könyvet, ruhát és növényt a konyhába pakolom át, és ha tehetném, még az éjjel arrébb tolnám a könyvespolcokat, a gardróbszekrényt, az ülőgarnitúrát, az íróasztalt, csak hogy azonnal elkezdhessem a festést. Másnap reggelig azonban kénytelen vagyok várni, amíg néhány barátom meg nem érkezik, és össze nem tolják a bútorokat. Ahogy vidáman húzkodom fel-le a hengert a falon, a szoba megtelik tisztaságszaggal, felejtéssel. Észreveszem, hogy a tapéta egyik részén a fal erősen huppog. Megpróbálom leragasztani bordűrragasztóval. Kis adagot fecskendezek be belőle injekcióstűvel, de érzem, hogy ennyi itt most nem elég.

Házi feladat

Az elég nagy zúgolódást kiváltó, műcsarnokbéli Mi a magyar? kiállítás után nemrégiben megint belefutottam a kérdésbe a mandiner. blog.hu oldalán, ahol magyar írók, szerkesztők válaszoltak rá. Át is küldtem egy barátomnak a linket, és bár minket nem kérdeztek meg, házi feladatnak feladtuk magunknak a hosszú hétvégére, hogy gyűjtsük össze, nekünk mit jelent a magyarságunk.

Magyarnak lenni nekem az, hogy 6.50-re húzod fel az órát, hogy öt percekre még visszaaludhass; emlékezz közben rá, milyen volt, amikor még az általános iskolába mentél; magyarok voltak a hideg, fémszagú reggelek, elsőben a nejlonköpeny, a kiharapott zacskós tej, jobb napokon kakaó, két kifli, a dülöngélő sorok a Himnusz közben, ahogy fojtogatta tőle a torkom a sírás, mint később, az olimpiák idején.