Csak egy újabb láncszem

Cézanne 1839-ben született Aix-en-Provence-ban. „Apám lángeszű férfiú volt, 25 000 frank járadékot hagyott rám”, írta egyik levelében. Anyagi gondokkal tehát nemigen kellett megküzdenie, mivel apja jómódú bankár volt. A festő korai munkáit sötét színek, romantikus stílus jellemezték. A pesti kiállítás alcíme – Hagyomány és alkotóerő – arra utal, hogy Cézanne-ra hatottak a régi mesterek, és a náluk látott motívumokat olykor felhasználta saját képein. A XIX. században szokás volt élő modellek helyett gipszmodelleket rajzolni a képzőművészeti akadémiák műtermeiben. A festőnövendékek a múzeumok gyűjteményeit tanulmányozták, és sokszor a nagy elődök műveit másolták, így fejlesztették látásmódjukat és rajztudásukat. A mostani kiállítás erre a momentumra helyezi a hangsúlyt. Jó néhányat bemutat a mintául szolgáló művekből, mellettük Cézanne ezekről a képekről készített ceruzarajzai, akvarelljei, vázlatai láthatók.

Az egész tárlat éppen emiatt kissé szétzilálódott, elaprózódott. Számos esetben klasszikusnak számító remekművekről készített, de inkább műhelyrajznak, skiccnek felfogható, nem túl kvalitásos rajzvázlatokkal kell beérnünk Cézanne-tól, ahelyett hogy például a rá oly nagyon jellemző almás, narancsos csendéleteiből vagy egyéb figurális képeiből láthatnánk többet. Budapesten ez az első Cézanne-kiállítás, a magyar közönségnek feltétlenül újdonságnak számít. Nicolas Poussin Árkádiai pásztorok című képe vagy Lorenzo Bernini Richelieu bíborost ábrázoló carrarai márványszobra hihetetlenül magas művészi színvonalukkal, tökéletes kompozíciós megformálásukkal szinte elhomályosítják a melléjük tett Cézanne-vázlatokat.


Cézanne igazi erőssége a megfestett kép, az olaj, az akvarell. Az első évek után Camille Pissarro biztatására kezdett posztimpresszionista képeket festeni. Érdeklődése rövidesen a kép belső szerkezete felé fordult, analizálta a természetet, a tárgyakat. Ám csak a hagyomány megértése és felhasználása után lépett járatlan utakra. „A természetet a henger, a gömb és a kúp formáiból kell alakítani” – olvashatjuk egyik írásában. Akkoriban ez a felfogás egyáltalán nem számított általánosnak, sokkal inkább a realizmus, a naturalizmus volt az elfogadott stílus. A látvány analitikus megközelítése és absztrahálása idegen volt a XIX. század végi, XX. század eleji művészköröktől és közönségtől egyaránt.

A Madame Cézanne vörös karosszékben című képe, a feszes komponálás, az alak tömbös, zárt formaképzése, a kiegészítő színek, a vörös és a zöld szinte szétfeszítik a kép kereteit. Rilke, a költő azt írta erről a festményről: „Minden egyes része ismeri az összes többit.” Kétségkívül hosszú volt az út saját igazi formanyelvének megtalálásáig. Sokáig nem értették, még gyerekkori barátja, Émile Zola sem becsülte Cézanne festményeit. Az 1875-ben festett Önarcképét erőteljes, nagyvonalú ecsetkezelés, expresszív színvilág, mély tónusok jellemzik.

A Konyhaasztal című alkotása 1888-ból talán az egyik legizgalmasabb mű a kiállításon. Tárgyakkal, gyümölcsökkel agyonzsúfolt asztalt látunk, ráadásul nem is azonos perspektívából. A kosár mintha lebillenne az asztalról, a teáskanna úgy látszik, mintha csak lebegne az asztal fölött. Az egész esetleges benyomást kelt, de összhatásában, hangulatában mégis könnyen áttekinthető. A sárgák, zöldek, mélykék színek tengerében igazi remekművet alkotott a mester. Csendéleteiben felfedezhetjük Jean-Siméon Chardin hatását. Cézanne-ra jellemző, hogy sokszor képsorozatokban gondolkodott, ezek közismert darabjai például a Kártyázók két- és többalakos képei, melyek szinte monokróm hatást keltenek redukált színeikkel, bizonytalan háttérmotívumaikkal. Ehhez hasonló sorozata még a Fürdőzők című ciklusa is.

Egyszerű, tömör festői megfogalmazásával portréi közül kiemelkedik az Öregasszony rózsafüzérrel (1895) című képe. A kiállítás kuriózuma Ambroise Vollard portréja 1899-ből – a modell száztizenötször ült modellt a festőnek, mire elkészült a kép. Vollard felvásárolta a művész festményeit, majd 1895-ben – a mester ötvenhat éves korában, kissé későn – megrendezte Cézanne első önálló kiállítását, mely a szakma és a közönség elismerését egyaránt elnyerte.

A művészt sokféle hatás éri, mire kialakítja saját stílusát. Cézanne azt írja: „Az én véleményem szerint az ember nem léphet a múlt örökébe, csak egy újabb láncszemet tehet hozzá.”