Oláh János 70. születésnapjára
Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Újra megjelent az Andrej Rubljov
Hosszú „böjt” után, az Etalon Kiadó jóvoltából ismét hozzáférhetők Andrej Tarkovszkij filmjei. A rendező, akit szovjet helyett bátran nevezhetünk orosznak, hat játékfilmjével írta, pontosabban rendezte át a filmművészet világát. Alkotásai mind egyetlen témát járnak körül. Ő maga így fogalmazott: „Az ember érdekel, aki következetesen kitart hite mellett. Az, aki mindig hű marad önmagához.”
Százharminc éve született Kodály Zoltán
Személyét és alkotói életművét – minden itthoni kétkedés ellenére – ma már teljes elismerés és megbecsülés övezi világszerte. Hazai téren még lennének pótolni valók, nevezetesen a Kodály-módszer korszerű újraélesztése és gyakorlati alkalmazása, amely még csak csírájában létezik. Egyik legkiválóbb zeneesztétánk, Tóth Aladár nem véletlenül emlegette elsőként olyan alkotói párosként Bartókot és Kodályt, mint a világirodalomban Goethét és Schillert szokták. Személyükben valójában egy Európa-szerte elfogadható új zenei irány megteremtőiről és mestereiről van szó. Nevükhöz reprezentatív remekművek egész sora fűződik. Kodály vallomása szerint „a népi dal egyetemes, összefoglaló világából itt bontakozik ki az új magyar műzene (…), ez az ősi-új hang most üti meg először az emberek fülét (…)”.
A hét szentje
Ő volt az első egyesült államokbeli állampolgár, akit szentté avattak. Lombardiában született 1850-ben, és kiskorától misszióba vágyott – eredetileg a Távol-Keletre. Mivel abban az időben nem működött női missziós rend Olaszországban, néptanítói végzettséget szerezett, és 1877-ben szerzetesi fogadalmat tett. Ekkor vette fel a Xavéri nevet, kifejezve, hogy a nagy jezsuita misszionárius által megkezdett munkát szeretné folytatni. Hatodmagával megalapította a Missionarie del Sacro Cuore di Gesù (Jézus Szent Szíve Missziós Nővérek) közösséget.
Görögkatolikus lelkiség
A világ kápráztató és süketítő, ingerkedő és incselkedő, minden érzékszervünkre – de főleg a pénztárcánkra – ható kampánnyal igyekszik felkészíteni az embereket a téli ünnepre, amelyről sokan már azt sem tudják, melyek is a valódi gyökerei. Az ajándékvásárlás mindent elsöprő lázába még a Mikulást is belekeverik. A karácsonyhoz sokan úgy közelednek, hogy keveset, vagy szinte semmit sem tudnak igazi értelméről: arról, hogy Jézus Krisztusnak, a világ Megváltójának születését ünnepeljük ilyenkor. Kár lenne tagadni, kár lenne homokba dugni a fejünket, mert tényleg így van. Kár lenne ezen megbotránkoznunk is – hiszen „jaj a botránkozónak” (Mt 18,7). Ám egyszerűen túllépnünk sem szabad rajta, mert saját lelkivilágunk egészségére és épségére gondot kell fordítanunk!
Szerzetesség és liturgia
„Olyan, mintha igazi lenne!” – hagyja el néha szánkat a csodálkozás hangja, amikor túl jól sikerült utánzatokkal találkozunk. A reprodukció könnyűsége ma ezernyi lehetőséggel ajándékoz meg bennünket, hogy az eredetire megszólalásig hasonlító képekkel, tárgyakkal vegyük körül magunkat. Ez alól templomaink sem jelentenek kivételt.
A Biblia üzenete
Egészen különleges időszak lehetett a Keresztelő kora: nem a végítélet kozmikus romboló erejét érezhetjük az evangéliumban (Lk 3,10–18), hanem a kor emberének feszült belső várakozását. Mintha minden megkérdőjeleződne a Jánoshoz özönlő emberekben, akik érzik, hogy valami alapjaiban nem működik a világukban. Bizonytalanság, félelem, a társadalmi rendező erők szétesése, az igazságtalanság eluralkodása tölti be életüket. Az evangéliumot olvasva érezzük, ahogyan a nép pattanásig feszült várakozással reméli a Messiás eljövetelét, aki szabadságot, rendet és értelmet hoz majd szétzilált világukba.
A Széchenyi-díjas piarista szerzetes, tanár és lelkiségi író, Jelenits István december 16-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Szerencsére lapunkhoz is számtalan szálon kötődik, hiszen az évtizedek során több száz cikke jelent meg e hasábokon, öt kötetbe szerkesztett összegyűjtött írásai pedig az Új Ember Kiadó gondozásában láttak napvilágot. Seregnyi tanítványa, barátja és lelki gyermeke közül ezúttal öten elevenítik fel vele kapcsolatos emlékeiket.
Piarista jövő
1967, Mikszáth tér. A valószínűtlenül hosszú terem ajtó felőli első padjában harminckilenc visszafojtott lélegzetet érzek a tarkómon. Félek, a vákuumban nem terjed a hang. A néma várakozás hosszú másodpercei után kimért, ruganyos léptekkel a katedrához megy, és a bal hóna alól az asztalra csúsztatja a magával hozott könyveket. A kulcscsomó marad a jobbjában. Határozottan fordul felénk. A gondolatfoszlányok a gyomromban landolnak, mert hirtelen nem tudom megállapítani, hogy fiatal-e vagy öreg. Nagyon szigorú az orra és a szája, de a kerek szemüveg megnyugtat. Feszült, de mosolyog a homloka. A fekete ruhában még vékonyabb és még magasabb. Elképzelhetetlenül egyenesen áll, csak a válla hajlik egy kicsit előre. A testével figyel. Tekintete messze a hátsó falon, vagy azon is túl. „Uraim, én leszek az osztályfőnökük.” Negyven kamaszfiú felsóhajt. Arra gondolok, hogy már nem félek.