„Nem tud egyedül játszani!”

A megszokás. Aki nem szokja meg, hogy van lehetősége elmélyülten véghez vinnie valamit, amibe belefogott, az mindig zaklatottan áll majd a tevékenységek forgatagában. Már a legkisebbek matatása a csörgővel is olyan elmélyült tevékenység, amelyet nem szabad egyszerűen félbeszakítani valami halaszthatatlan teendő miatt. Az is nagyon fontos, hogy hagyjuk a gyereket, hadd próbálja ki, hadd valósítsa meg a saját ötleteit, még ha hibázik is közben. Ha ráerőltetjük saját kipróbált megoldásainkat, végül megszokja, hogy a frusztráció („már megint kivették a kezemből, akik jobban tudják”) úgy kerülhető el, ha mások irányítják a játékát.


 

A temperamentum. Van, aki úgy tud a legjobban kikapcsolódni, ha társaságba megy, cseveg, élményeket cserél, pörög. A másik ember ettől csak még jobban elfárad: neki szüksége van a csendre, a magányra. Ez a különbség már gyermekkorban is megmutatkozik. Gond csak akkor van, ha egy gyerek nem tud elmélyülten benne maradni semmiféle helyzetben az életkorának megfelelő ideig.

A hiányérzet. Egy hosszú nap után az iskoláskorú gyereknek is nagy szüksége volna egy kicsit velünk lenni. A közös játékban ekkor nem a megépített harci kocsi lesz a legértékesebb közös produktum, hanem a tevékenykedés közben észrevétlenül kialakuló bizalmas légkör, a személyes beszélgetés, amelyre a gyermeknek (még kamaszkorában is!) óriási szüksége van, mégpedig mindennap.

A szorongás. Ha egy gyerek mindent csak a szüleivel hajlandó csinálni nagyobb óvodás- vagy iskoláskorában, pláne kamaszodva, az azt jelzi, hogy nem mer tőlük igazán eltávolodni, leválni, nem tudja másokra is rábízni magát. Ennek hátterében sokféle nehézség állhat, de mindenképp figyelmet, adott esetben segítséget igényel. Minél nagyobb a gyermek, annál komolyabban kell venni ezt a jelzést.

Talán nem is gondoltuk volna, mennyi mindent tehetünk, hogy gyermekünk tudjon, merjen, akarjon egyedül (is) játszani…