Mire készülnek a magyar szaléziak?

A Don Bosco Szaléziak a férfi szerzetesrendek között fiatalnak számító, a XIX. század derekán Torinóban alapított társaság, amelynek tagjai 1913 óta tevékenykednek hazánkban. Céljuk, hogy Isten szeretetének jelei és hordozói legyenek a fiatalok, főleg a legszegényebbek számára. Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök szerint a jubileumi múltba tekintés elsősorban a mának és a jövőnek szól.

– A Magyar Szalézi Tartomány születésnapra készül: 2013-ban a századik évfordulóját ünneplik majd annak, hogy az első szaléziak 1913. november 6-án megérkeztek Péliföldszentkeresztre. Körülbelül öt éve kezdődött el a felkészülés a centenáriumra. Akkor még egy bensőségesebb ünnepre gondoltunk – mondja Ábrahám Béla tartományfőnök –, majd beláttuk, az évforduló jó alkalom arra, hogy minél szélesebb körben megmutassuk magunkat. A szalézi rend nemzetközi viszonylatban jelentősnek mondható – az első három között van a világon –, de magyarországi jelenlétéről keveset tudnak társadalmi szinten. Mi úgy gondoljuk, hogy Don Boscónál életet, a szalézi családban az életünkhöz iránymutatót találtunk. Don Boscónak szava van a családokhoz, a fiatalokhoz, a mai emberhez. Ha ezt a mondanivalót nem adjuk tovább, nem tesszük lehetővé, hogy másokat is elérjen, akkor valami nagyon fontos dolgot mulasztunk el.

Ezt az anekdotát nem úgy fogom elmondani, ahogy azt mestereimtől, a ködlovagoktól tanultam. Szomorú a vége, de nem szabad megváltoztatnom, noha módomban állna. Elmesélhetném másképpen, mint ahogy történt, de akkor elveszne a lényege, és nemcsak a valósághoz lennék hűtlen, hanem adventkor született nagyapám emlékéhez is.

Azokban a decemberi napokban, melyekre emlékezem, negyvenöt éves volt. Édesapám annak az évnek az őszén töltötte be az ötödik életévét. A kalendáriumok 1943-at írtak, az volt a megcsonkított Magyar Királyság utolsó szabad karácsonya.

Találkozás Szűcs Édua grafikussal

Szeretet és humor. Ezzel a két szóval jellemezhetők Szűcs Édua rajzai, amelyeket olvasóink is jól ismernek. Legtöbbször csak néhány vonal, egy arc, egy gesztus, egy cím – ennyi a karikatúra. Az ember mégis órákig képes elnézni, akár egy Leonardo-festményt. Legalábbis Édua grafikáit biztosan. Olyan közel merészkedik minden témájához, hogy nem átall mögéjük is lesni. Nem rest fellebbenteni a fátylat, és megmutatni azt a másik valóságot, amelyikkel egyikünk sem néz szembe szívesen. Tükröt tart, miközben elgondolkodtat, kilendít, megnevettet. Mint hajdan a jó bohócok, az udvari bolondok, akikre oly nagy szükségünk van. Rajzait nézve jövünk csak rá igazán, mennyire. Szűcs Édua grafikus, karikaturista, feleség, családanya, akinek életét éppúgy áthatja a szeretet és a humor, mint a rajzait.

Családlátogatás Szuper Levente jégkorongozónál

Szüntelenül változó, bizonytalansággal teli világunkban az ember állandóságra vágyik. Ez a lapos, reklámfilmekbe illő mondat villant belém, amikor fotós kollégámmal megérkeztünk a mátyásföldi kertes családi házhoz, Szuper Levente jégkorongkapus otthonához. A sokszoros válogatott, divízió I-es világbajnok sportember esetében éppenséggel nem az állandóság érzésére számítottam, hiszen mozgalmas pályafutása során annyi országban, annyi csapatnál megfordult már… Annál kellemesebb meglepetés volt megtapasztalnom az őt körülvevő nyugalmat, családmeleg otthonosságot.

A tágas kertben gyerekjátékok és különféle szabadidős kellékek jelzik, hogy itt bizony – Ady Endrével szólva – „élet zengi be” a házat. A szép, teraszos épület pedig kimondottan patinás: vonzó légköre van. A nappaliban a házigazda fogad, karján nyolc hónapja született kislányával, Alizzal. Nagyon barátságos csöppség, csillogó, tágra nyílt szemmel méregeti a világot. Igyekszem követni a példáját, és a falon, a bejárati ajtó mellett felfedezem egy Gömör vármegyei nemesi család bekeretezett címerét.

Teremtésvédelem

Ha gyorsan kívánsz menni, menj egyedül, ha messzire akarsz jutni, menj a többiekkel!” Az idén november végén a katari Dohában, az Éghajlat- változási Keretegyezmény részes feleinek tizennyolcadik találkozóján szállóigévé váltak a dél-afrikai Durbanben 2011 decemberében megtartott klímakonferencia elnökének, Nkoana Mashabanének fentebb idézett szavai.

Miközben azonban a világ országainak vezetői az emberi felelősség kérdésén és a szükséges cselekvések ütemezésén vitatkoznak, a tünetek évről évre sokasodnak és súlyosbodnak. Egyre növekszik az ember által elfoglalt, egykor természetes vegetációval borított területek nagysága. Gyorsabb ütemben pusztul a termőtalaj, mint ahogyan megújulni képes – egyes becslések szerint, ha továbbra is fennmaradnak a jelenlegi művelési módok, akár ötven év alatt is elfogyhat a termőtalajréteg. Ma a Föld teljes szárazföldi területének csaknem negyven százalékát veszélyezteti a sivatagosodás.

A neten terjedő, a december 21-én várható világvégére vagy katasztrófára vonatkozó hírekről az Új Ember Ferenciek terei boltjában böngésző embereket kérdeztünk.

Bősz Tamás

Olvastam ezt-azt a neten a világvégepánikról és egyéb félelmekről, sőt édesanyámat még nyugtatgattam is, mert megijedt attól, amiket hallott. Ő sem a „nagy figyelmeztetéstől”, valamilyen természeti csapástól vagy a világ egészét érintő nagy változástól tartott, hanem hogy esetleg csakugyan nem lesz áram, gáz, sötétség borul a városra, és mindenkinek le kell menni a pincékbe – a híresztelésekből hozzá csak ennyi jutott el.

Volt egy világvégefilm, amelynek egyik jelenete erősen hatott rám: apa és lánya a tengerparton állva, összekarolva nézett szembe a halállal, várta az üstökös becsapódását és a mindent elborító szökőárt. A film egésze viszont – mint ez gyakran előfordul ebben a műfajban – szándéka ellenére inkább komédiának tűnt tragédia helyett, mert a közeledő vég elől mindenki túlmozgásosan próbált elmenekülni. Például sokan a hegyekbe igyekeztek. Annak, aki szeret kirándulni, ez világvégétől függetlenül is ajánlható, ám olyankor, amikor mindennek vége, egyik bunker vagy barlang sem jobb, mint a másik, és nincs hová szaladni. Sőt, valójában mindenféle, máskor teljesen racionális cselekvés értelmét veszti.