Nem száradhat be a festék

 

A lakásban, ahol beszélgetünk, szülei festményei közt ülünk. Sőt, az egyik dédapja hatalmas képe is itt függ a falon. Mondhatjuk, hogy az anyatejjel szívta magába a képzőművészetet?

– Igen, ahogy a főiskolán az egyik tanárom viccesen mondta, két oldalról is terhelt vagyok. Anyu és apu (Kováts Margit, 1930–1997 festőművész és Szűcs Árpád festőművész és restaurátor 1933–2011 – a szerk.) képzőművészek voltak. Nem lehettek szabadúszók. Csak vasárnap reggel szakíthattak időt az alkotásra. Ilyenkor én arra ébredtem, hogy már kiterítették a vázlataikat, és javában dolgoztak. Gyönyörű, varázslatos vasárnap reggelek voltak ezek. Számomra az oldószer szaga a „mamaszag”. Pici gyerekkoromtól részese lehettem annak, hogyan születik a semmiből csoda az alkotás során.

Még ma is ritkának számít a keresztneve, de amikor született, még inkább az lehetett. Tud valamit arról, miért kapta?

– A szüleim a gyakorinak számító Szűcs vezetéknév mellé különleges keresztnevet akartak választani. Az Édua kun eredetű név, és azt jelenti: fölkel a hold. Nagyon hálás vagyok nekik, hiszen a nevemmel együtt gyakorlatilag mindjárt megkaptam a művésznevemet is. Úgy is mondhatnánk, egy logót. Szegeden nőttem fel, és az Alföldön sokszor láttam, milyen gyönyörű, amikor fölkel a hold. Szeretem a nevemet.

Korán megmutatkozott a tehetsége?

– Másfél évesen már arcokat rajzoltam. A falvédő alatt telerajzoltam a falat. Kétéves koromban egy festés alkalmával vették észre a szüleim. Ők az első pillanattól kezdve érezték, hogy mocorog bennem a tehetség. Megszállottság is volt ez. Órák hosszat képes voltam csöndben maradni és rajzolni, pedig eleven, mondhatni vad gyerek voltam.

– Egyenes út vezetett a képzőművészeti pályára?

– Nem, mert a szüleim nem akarták egyetlen vágányra tenni az életem. Látták, hogy valószínűleg a művészet lesz az utam, de szerették volna, ha megismerek mást is. Biológia szakon érettségiztem. A tanárképzőn pedig biológia–rajz szakon végeztem. Itt szerettem bele a rajzfilmkészítésbe. A főiskola után felvételiztem a Kecskeméti Rajzfilmstúdióba. Négy gyönyörű év következett az életemben. Részt vehettem a Vízipók csodapók rajzolásában, dolgozhattam a Magyar népmesék sorozatban, a Mátyás király meséiben, a Doktor Bubó, azaz a Kérem a következőt! egész estés változatában.


 

Innen hogyan kanyarodott a karikatúra felé?

– Soha nem szerettem az egyszerű dolgokat. A csendéletfestés nem érdekelt. Tudtam, hová kell tenni a fényt, az árnyékot. Ennél többre vágytam. Apu konstruktivista pointillista festő volt. Anyu szürrealista. Csak néhány éve jöttem rá, hogy az én karikaturista mivoltom az ő örökségükből született. Egy konstruktivistapointillista festőnek mindent nagyon pontosan meg kell terveznie előre. Egy szürrealista pedig attól jó, ha képes valami olyat odahelyezni a képre, amitől az egész más értelmet kap. A karikatúra e kettőnek a gyermeke. Megtervezett alkotás, amelyen semmi fölösleges nem lehet, viszont mindig tartalmaznia kell egy olyan elemet, amelytől a kép több lesz, mint ami.

A karikatúrák az emberi gyarlóságokra, az előnytelen tulajdonságokra hívják fel a figyelmet, így sokszor bántóak is lehetnek. Az Édua-karikatúrákon azonban nem jutna eszünkbe megsértődni…

– A karikatúra mindig csúfít, ezért nőkről sosem készítek ilyen rajzokat. Ha látok a villamoson egy nagyon kövér, nagyon rosszul öltözött nőt, akkor a lelki szemeimmel szépen felöltöztetem, mondjuk XIX. századi szakácsnőnek, korabeli ruhába. Szép, kivágott felsőrésszel, pruszlikkal, csipkével, fejfedővel. Máris más. Ez az egyik játékom.

Szeretettel és humorral alakítja át azt, ami körülveszi…

– Sokat gondolkodom a világról. Gyakorta bevásárlás, porszívózás, főzés közben. A maradék energiáimat pedig igyekszem jóra fordítani. Itt a házban, ahol lakunk, idős néniket látogatok, jókat beszélgetek velük. Most éppen azon ügyködöm, hogy legyen lift a lépcsőházban. Nagyon szeretek nyüzsögni, de nagy az igényem a magányra is, az alkotás miatt.

Biztosan van olyan időszak, helyzet az Ön életében is, amikor a szeretet és a humor nem megy könnyen. Olyankor leteszi a ceruzát?

– Nem lehet letenni, hiszen határidők vannak. Ugyanúgy kell rajzolnom, akkor is, ha valami fáj. Amikor anyukám tizenöt évvel ezelőtt meghalt, apu kezembe nyomta a festődobozát. Én sosem festettem, akkor nem is tudtam mit kezdeni vele. Elővettem, sírtam, elraktam. Aztán másfél év múlva úgy éreztem, nem száradhat be a festék. Elkezdtem szatirikus festményeket készíteni. Woody Allennek van egy jó megállapítása. Azt mondja: nem érti, hogy ha valaki hasra esik, miért akar rögtön felpattanni, és miért nem üldögél ott egy kicsit. Mi is így vagyunk. Ha mélyre kerülünk, pánikszerűen akarjuk megoldani a helyzetünket. Miközben nem ártana kicsit „lent” maradni, és átgondolni, hogy mi történt. Csak ezután érdemes felállni, továbbmenni. Egy évvel ezelőtt meghalt az apukám is. Most már az ő festékesdoboza is nálam van. Nehéz év áll mögöttem. Rajzolok, alkotok, de valójában várom, hogy újra el tudjak indulni.

Mi ad erőt ehhez?

– Az emberi kapcsolatok. A házból a nénik, akikkel jó beszélgetni, a férjem, a gyerekeim, a kutyánk. Afféle „embermániás” vagyok. A férjemmel (Föld S. Péter újságíró – a szerk.) a humor hozott össze. Teljesen másféle családból jövünk, mások a gyökereink, mégis immár huszonnyolc esztendeje társai vagyunk egymásnak. Fontos, hogy a hullámvölgyekből sosem menekülni akartunk, hanem kijönni belőlük. Két fiunk van és egy lányunk, akik lassan már mind kirepülnek a fészekből. Erőt ad az is, hogy láthatjuk, úgy működnek, ahogyan mi. Szeretnek a dolgok mögé nézni, nem hisznek el rögtön mindent. Gondolkoznak, kérdeznek. Már egészen kiskoruktól kezdve élvezték a rajzaimat. Egy időben nekik mutattam meg először a munkáimat.

Hogyan készül a karácsonyra?

– Már novemberben elkezdem az ünnepvárást. Van egy adventi naptárunk, amelyet én készítettem, amikor még kicsik voltak a gyerekek. Azt ilyenkor előveszem. Karácsonyra minden évben csinálok új karácsonyfadíszeket. Mindig örömömet leltem abban, hogy kitaláljam, ki minek örülne. Sokan nem szeretik a telet, én nagyon. Hiszen ez az az évszak, amikor az ember elvonul, behúzódik az otthonába, tisztába jöhet önmagával.

Együtt ünnepel a család?

– Tavaly volt az első olyan alkalom, amikor már nem tudtunk együtt lenni, mert a lányom nem jöhetett haza külföldről, ahol tanul és dolgozik. Én kiutaztam hozzá, így a fiúk itthon, mi, lányok kint töltöttük a szentestét. A szívem sajgott, miközben tudtam, ez így van rendjén. A gyerekek egyszer csak elkezdik a maguk útját járni. Erre egyébként én lélekben már régóta készültem. Az utolsó közös karácsonyra tizenegyfélét főztem, mindenkinek a kedvencét, mert tudtam, az, ahogyan sok esztendőn át éltünk, nem tart örökké. A gyerekeknek ki kell repülniük, és bármennyire is nehéz a szülőknek, ez így természetes.

Fotó: Fábián Attila