Az utolsó szabad karácsony

Nagyapámék a Terézvárosban éltek, öten laktak a harmadik emeleti másfél szobás lakásban. Édesapám, a két nővére és a szülők. Nagyanyám háztartásbeli volt, a két nagylány tanult, nagyapám irodai altisztként dolgozott az Andrássy út 47. szám alatti Magánautó-kereskedelmi és Műszaki Kft.-nél. Ez volt az ötödik cég, ahol megfordult a közelmúltban, minden egyes szerződésbontás után hasonló szövegű levelet meg némi végkielégítést nyomtak a kezébe: „Nevezettet a legmegbízhatóbb embernek volt alkalmunk megismerni, aki a rábízott munkát mindenkor a legnagyobb ügyességgel és legnagyobb lelkiismeretességgel végezte el. Teljesítményével sikerült legteljesebb megelégedésünket kiérdemelnie. Cégünk felszámolása következtében vagyunk kénytelenek nevezettet elbocsátani, és őt mindenkinek a legmelegebben ajánlhatjuk.”

 

Amikor az első világháború végén az olaszországi frontról huszonkét évesen hazatért, úgy érezte, hogy történhet bármi, a legrosszabbon úgyis túl van. A maláriát leszámítva, ép bőrrel megúszta az egészet. Erre bekövetkezett a proletárdiktatúra, Trianon, a gazdasági világválság, a második világháború.
Mégis megőrizte erejét, derűjét és hitét, mert megélte, hogy gyökerei nem ebben a világban vannak, hanem olyannyira mélyebben és magasabban, hogy azt csak az ihletett állapotba került költő lenne képes érzékeltetni. Nehezen boldogultak, de legalább szépen, békességben éltek.


 

Apám nemcsak a legkisebb fiú volt, hanem a legkedvesebb gyerek is. Két nővére már kifelé kacsingatott az életbe, ahová sorsuk szólította őket. Felébredt bennük az önállóság iránti vágy, ami az ő korukban természetes. Igaz, a háború mindezt nehezítette, lassította, de nem akadályozhatta meg. Nagyapám szerette a lányait, gondjukat viselte nekik is, de apámat a tenyerén hordozta: azokban az években is, amikor filléres gondjaik voltak, arra törekedett, hogy a fia semmiben ne szenvedjen hiányt. Irodai altiszti fizetése egy részét félretette, hogy az ünnepnapokon megajándékozza gyerekeit. Apámnak olyan játékai voltak, hogy a házban lakó kisfiúk a csodájára jártak.

1943 karácsonya után néhány nappal nagyapámat különös érzés kerítette hatalmába. Megmagyarázhatatlan, miért támadt olyan érzése, hogy nem ajándékozta meg kellőképpen a kisfiát. Egyik nap, mialatt nagyanyám a két lánnyal rokonlátogatásra ment, apám azt vette észre, hogy nagyapám veszi a kalapját meg a kabátját. „Elfelejtettem elintézni valamit, kisfiam. Hamar visszajövök, megígérem.” Apám nem tudta mire vélni dolgot. Egyedül tett-vett a lakásban, belelapozott az új képeskönyvbe, majd előszedte a katonáit, és játszani kezdett. Közben odament a karácsonyfához, hogy néhány szem cukorral csillapítsa éhségét. Türelmetlen mozdulattal nyúlt a harmadik darabért, amikor a fa hirtelen megmozdult, és rádőlt.

Hazatérő nagyapám a lakásba lépve arra lett figyelmes, hogy fia a karácsonyfa alatt fekszik, és keservesen sír. Letette a földre a magával hozott csomagot, hogy kiszabadítsa apámat. Közben megérkeztek nagyanyámék is. Közösen kezdték vigasztalni apámat. Ez viszonylag könnyen ment, mivel időközben kiderült az is, hogy nagyapám miért hagyta magára apámat. Ajándékért ment a Liszt Ferenc tér és az Andrássy út sarkán található Cserei-féle játékboltba. Vásárolt egy kis traktort, ami, ha felhúzták, magától ment a parkettán, még kormányozni is lehetett, hátul pedig szikrákat szórt. A házban lakó gyerekek attól a naptól kezdve még jobban irigyelték apámat.

Akkor még senki sem gondolta, hogy ez az utolsó közös karácsonyuk. Nagyapámat 1944 elején tartalékosként behívták utásznak az egyik műszaki alakulathoz. Nyáron nagyanyám és a három gyerek a fővárost érő amerikai és angol bombázások elől Bácskába, Péterrévére menekült, és egészen 1945 nyaráig ott is maradt.
Nagyapámat valószínűleg kivitték a frontra, nem tudni, pontosan hová. Eltűnt a harcokban. Mikor? Hol? Rejtély. Egy hivatalnok kiállított egy papírt, hogy hősi halott. Többet nem tudunk róla azóta sem.

Nagyanyám sírjára rátetettünk még egy márványtáblát, de nagyapámnak csak a születési évszámát tudtuk pontosan rávésetni.

Karácsonykor mindig kimegyünk apámmal a temetőbe, s mialatt a sírjuk felé lépkedünk, valaki mintha megérintené a vállam. Olyankor eszembe jutnak a fényképeik. Mosolyognak mind a ketten.