Sokkal fontosabb, hogy itthon vagyunk

 

„Távolabbi rokonaink”, feleli kérdésemre Levente, és egyszeriben megérzem, hogy olyan emberhez érkeztem vendégségbe, akinek fontosak a hagyományok, a kötődések. Miközben leül velem szemben, szabadkozva, már-már kissé riadtan mondja: feleségével református vallásúak, ez remélhetőleg nem gátolja meg, hogy szerepeljenek az Új Emberben… Sietve megnyugtatom, hogy szerencsére elmúltak már azok az idők, és kikerültek pozíciójukból azok a döntéshozók… Néhány perc elteltével a feleség, Emese is előkerül, letelepedik Levente mellé, és elkezdhetjük a beszélgetést. Arra számítottam, hogy ráhangolódásként eleinte óvatos, kevésbé feltárulkozó mondatokat hallok, ezzel szemben Levente máris őszintén a dolgok közepébe vág. Arról beszél, hogy az utóbbi hetekben több külföldi szerződési ajánlatot, közöttük egy skandináv országból érkezett megkeresést is visszautasított. Nem a pénz a legfontosabb szempont, mondja határozottan. Hívő emberként és irodalmárként e kijelentést persze nagyon rokonszenvesnek találom, ugyanakkor tekintetemből bizonyára csodálkozás is kiolvasható, mert Levente e szavakkal folytatja:

– Profi sportoló éveimben sem a pénz volt a legfőbb hajtóerőm, hanem a bizonyítási vágy. Nagyon fontos volt számomra, hogy első magyarként sikerült az észak-amerikai bajnokságba szerződnöm, és számos más vonatkozásban is én voltam az úttörő magyar jégkorongozó. Tagadhatatlan, hogy ez nagyon jólesett. Fiatalon persze hatalmas ösztönző erő a hírnév utáni vágy, és ez engem sem került el. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy semmi sem lehetetlen… Mindig újabb és újabb kihívásokat kerestem. Most viszont, hogy született egy gyermekünk, már az a legfőbb feladat, hogy gondosan felneveljük – olyan szeretetben, amit annak idején mi is kaptunk a szüleinktől. Ha most fognánk magunkat, és egy külföldi sportszerződés kedvéért hármasban idegenbe költöznénk, az egész családi életünket feldúlnánk. A picit kiszakítanánk a megszokott fészekből, engem pedig az edzések és a mérkőzésekkel járó utazások miatt alig látna. Ez egyáltalán nem lenne szerencsés. Az utóbbi hónapokban átértékelődtek a dolgok, megváltozott a fontossági sorrend. Jelenleg a család a legfőbb érték az életemben.

Ezt a kérdéskört biztosan alaposan átbeszélték egy családi kupaktanács keretében, fordulok Emeséhez. Nagyot bólintva feleli, hogy persze, és a közös döntés kialakításakor egyértelműen férje értésére adta: a pályafutását illetően mindenben támogatja őt. Ez egyébként a korábbi esztendőkben is így volt, ugyanis a párkapcsolatuk tizennégy éve kezdődött, vagyis Emese az egész profi sportolói útján hűségesen végigkísérte Leventét. Házigazdám mindehhez hozzáteszi: – Nem akarok képmutató lenni: nyilván létezik olyan ajánlat, amire egyszerűen nem tudnék nemet mondani. Ám a legutóbbi megkereséseknél nem éreztük úgy, hogy felkerekedünk és belevágunk. Jelen pillanatban nem érzek kellő kihívást pályafutásom folytatásához, mert annyi helyen megfordultam már, olyan sok szép sikert elértem a különböző csapataimmal… Tizenhét évesen kerültem külföldre, távol a családomtól, a barátaimtól. Belegondoltam, mi történne akkor, ha ismét egy külföldi egyesülethez szerződnék, mondjuk Franciaországba vagy Dániába: ami ott várna rám, már nem elég vonzó, nem érdekes. Sokkal fontosabb, hogy most itthon vagyunk, élvezzük a családi környezetet, barátaink közelségét. Annyi, de annyi utazás után olyan jólesik nyugalomban lenni! A karácsonyi időszakot is itthon töltjük, és már nagyon várjuk, hiszen az elmúlt évek során erre nem nagyon volt lehetőségünk.
Emese jóvoltából finom erdei gyümölcsös teát kapunk, s miközben kevergetem, Leventét a terveiről faggatom.

– Itthoni körülményeim is megváltoztak. Tavaly ősszel felkértek, legyek a Vasas jégkorong szakosztályának elnöke. Ezt akkor nem éreztem időszerűnek: mivel akkor még nem született meg a kislányunk, inkább abban gondolkodtam, hogy külföldre szerződöm, kapusként újabb sikereket aratok, keressünk pénzt, érezzük jól magunkat… Ám mivel a Vasas illetékesei tavasszal, Aliz születése után megismételték az ajánlatukat, úgy döntöttem, hogy belevágok. Emesével megbeszéltük, hogy érdemes kipróbálnom, miként boldogulok a civil életben. Május elején vettem át a szakosztály élén a teendőket, és bizony nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. A profi sportban kellő rutint szereztem, kapusként pontosan tudtam a dolgom a jégen – ám egyszeriben rengeteg fontos részlet megváltozott körülöttem, és alkalmazkodnom kellett az új keretekhez. Tavaly összeházasodtunk Emesével, idén megszületett a lányunk… Megkezdtem hároméves tanulmányaimat a Testnevelési Egyetem sportszervezés szakán, hogy felkészültebben intézhessem a Vasas szakosztályának ügyeit. Most harminckét éves; tanulmányai és az új feladatköre azt jelzik, hogy végleg befejezte az aktív sportolást? – tudakolom. Levente megrázza a fejét:

– Nem, ezt egyelőre még nem jelenthetem ki. Meglátjuk, hogyan alakul a jövő. Jelenleg csak annyit mondhatok, hogy a Jóisten kezébe helyeztem a pályafutásom ügyét, majd ő eldönti, hogyan tovább.

Galád módon megpróbálom befolyásolni Leventét, és megjegyzem, hogy önző sportbarátként remélem, látom még címeres mezben parádézni a válogatott kapujában… Elmosolyodik:

– Hát igen, nagyon sok embertől hallom ezt, leveleket is kapok… De a szurkolóknak meg kell érteniük, hogy most már más szempontok is szerepet játszanak. Itt az én életemről, az én családomról van szó, és ezt az utat kell járnom.
Ez világos beszéd, s mert úgy találom, hogy vendéglátómnak kétségtelenül igaza van, inkább a hitről faggatom – hiszen iménti hiteles szavaiból egyértelműen kiderült, hogy Isten erőterében él. Jégkorongozóként nyilván nemegyszer megtapasztalta Isten gondoskodását, segítségét…


 

– Persze, az évek során nagyon sok mindenért hálát adhattam neki. Bátyámat és engem szüleink és főként a nagymamám arra tanítottak, hogy mindent köszönjünk meg Istennek, a mi családunkban ez így természetes. A hagyományos értékek tiszteletére, az istenhitre és a család fontosságára neveltek, és szülőként is ezt szeretném továbbadni.

S mit tudhatunk a magánéletéről? A világhálón fellelhető nyilatkozataiban vajmi keveset árul el a szeretteiről… – Igen, mindig arra törekedtem, hogy magánéletemet a lehető legjobban megóvjam a nyilvánosságtól. Azt a felfogást követtem, hogy én sportoló vagyok, tehát az a feladatom, hogy jól játsszak, és maradéktalanul kiszolgáljam a közönséget. Ami a gyökereimet illeti, nagyon szép gyerekkorom volt. Szüleim engedtek szabadon kibontakozni, így azt is lehetővé tették, hogy alig ötévesen hokizni kezdjek. A sport és az iskola mellett gyerekszínész is voltam, tehát egyáltalán nem unatkoztam. Amúgy nagyon jól éreztem magam a színpadon, mindig is szerettem a színházat – de a sport végleg közbeszólt. Önkéntelenül felmerül bennem a kérdés: egy ötéves fiúcska számára nem túl veszélyes a jégkorong? Hiszen ebben a sportágban nagyon sok a test-test elleni küzdelem, a palánknak csapódás, mi több, a durvaság…

– Igen, vitathatatlan, hogy a hoki kemény, férfias sport. Ami az esetleges durvaságokat illeti, a sportág szabályai a palánknak lökést és az ütközést megengedik. Mégis, szüleim példájára támaszkodva úgy fogom nevelni a gyerekemet, hogy azt csinálja, amit leginkább szeretne. Ha netalán hokizni lesz kedve, ám legyen, akkor abban fogom támogatni.

Végül azt tudakolom Leventétől, hogy honnan ered a különleges családneve. Hiszen egy válogatott kapus számára a Szuper a lehető legbeszédesebb, legjobb vezetéknév…

– Vagy éppen a legrosszabb, legtöbb gúnyt kiváltó, ha valamelyik meccsen éppen gyönge teljesítményt nyújtok… Nevem német eredetű, kutatásaink alapján az 1700-as évek elejéig sikerült visszavezetnünk a családfát. De nemcsak németországi őseim voltak, hanem erdélyiek is. Nem tudom pontosan, hogy felmenőim mikor költöztek Budapestre – ez a mátyásföldi kertes villa évtizedek óta a családunké, már édesanyám is ide született.

Mielőtt elbúcsúznánk, Emesét még arról kérdezem, hol ismerkedett meg a férjével. Vidáman válaszolja, hogy még az általános iskolájukban, ugyanis annak idején évfolyamtársak voltak. Az elmúlt másfél évtizedben pedig társaként kísérte őt a világ különböző országaiba. Mindvégig arra törekedett, hogy hasznosan töltse az időt: munkát vállalt, nyelvet tanult. Az angol — hála a kanadai és amerikai éveknek – már remekül megy, most pedig éppen spanyolul tanul.
Hát, ilyen meleg családi békében, ilyen megállapodottan is lehet élni – nézünk össze fotós kollégámmal, kilépve a kertkapun… Két gyermektelen legényember, ballagunk a HÉV megállója felé, a gyermekkori karácsonyokat váró érzésekkel a szívünkben.

Fotó: Kissimon István

Szuper Levente jégkorongkapus 1980. június 11-én született Budapesten. Ötévesen kezdett el sportolni, hatévesen a Ferencváros igazolt játékosa lett. Felnőtt pályafutását tizenhét évesen kezdte meg. Kétszeres magyar bajnok, több alkalommal megválasztották az év jégkorongozójának. Magyar játékosként neki sikerült először szerződést kapnia az észak-amerikai profi jégkorongligába: különböző kanadai és amerikai csapatok idegenlégiósaként összesen nyolc évet töltött a tengerentúlon. Európában Németországban, Olaszországban, Svédországban és Kazahsztánban bizonyított különböző klubok színeiben. Közel száz alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, alapembere volt a 2008-as szapporói divízió I-es világbajnokságon aranyérmet nyert nemzeti csapatunknak. Gyermekkorában színjátszással is foglalkozott: három filmben vállalt szinkronszerepet, legemlékezetesebb színpadi alakítását a Józsefvárosi Kamaraszínházban nyújtotta, az Indul a bakterház című darabban, Bendegúz szerepében.