Amerikai – angol filmdráma (1993)

A kert min­den kul­tú­rá­ban a bé­ke, az idill hely­szí­ne, amely biz­ton­sá­got nyújt a kül­vi­lág ve­szé­lye­i­vel szem­ben. Em­lé­ke­ket, tit­ko­kat és kü­lön­le­ges te­remt­mé­nye­ket őriz, me­lyek­nek ha­tal­muk van — és né­ha bi­zony ve­szé­lye­sek. Egy ilyen kert áll Frances Hodgson Burnett re­gé­nyé­nek kö­zép­pont­já­ban is, amely­ből szá­mos adap­tá­ci­ót ké­szí­tet­tek. A most lát­ha­tó fil­met több díj­jal is ki­tün­tet­ték, és olyan ki­emel­ke­dő mű­vé­szek ját­sza­nak ben­ne, mint pél­dá­ul Maggie Smith. Mel­let­tük a gye­rek­szí­né­szek is nagy­sze­rű ala­kí­tást nyúj­ta­nak.

Ha mind­ös­­sze ti­zen­öt per­cünk van, hogy az ebéd­lő­asz­tal­ra va­rá­zsol­junk va­la­mit, leg­töb­bünk­nek olyan éte­lek jut­nak az eszé­be, mint a to­jás­rán­tot­ta, eset­leg a me­leg­szend­vics. Per­sze ott van még a gyors­étel, ám az el­múlt évek­ben ki­bon­ta­ko­zó gaszt­ro­nó­mi­ai re­ne­szánsz, il­let­ve az egy­re in­kább (ál­la­mi szin­ten is) nép­sze­rű­sí­tett egész­sé­ges élet­mód — ko­mo­lyan és nem alap­ta­la­nul — már meg­bé­lye­gez­te ezt a faj­ta en­ni­va­lót.

Ami­kor kis­lány vol­tam, nagy­anyám kék fe­de­lű em­lék­köny­vet aján­dé­ko­zott ne­kem, s gyöngy­be­tű­i­vel be­je­gyez­te út­ra­va­ló­nak: „Légy sze­rény, mint az ibo­lya, me­lyet sö­tét­ben is el­árul il­la­ta.” Ké­sőbb a ta­ná­ra­im, a ba­rá­ta­im is raj­zol­tak, ír­tak a könyv­be, sok szép gon­do­lat ös­­sze­gyűlt, a bá­tyám Vil­lon-vers­sel le­pett meg, édes­apám pe­dig Köl­csey Fe­renc­től vá­lasz­tott bölcs ta­ná­csot: „Me­leg ke­bel­lel tégy min­dent, ami­hez fogsz, s me­leg ke­bel­lel szólj min­dent, amit beszélesz; így be­szé­ded és tet­te­id sa­ját színt és erőt és kel­le­met nyer­nek.”

Szerb An­tal (1901—1945) írót, iro­da­lom­tör­té­nészt ja­nu­ár 27-én gyil­kol­ták meg nyi­las hó­hé­rai a balfi mun­ka­szol­gá­la­tos tá­bor­ban. Zsi­dó csa­lád­ban szü­le­tett, hat­éve­sen szü­le­i­vel együtt meg­ke­resz­tel­ke­dett. Hí­vő ka­to­li­kus­ként ne­vel­ke­dett: ke­reszt­ap­ja Prohászka Ot­to­kár püs­pök volt, lelkiatyja Sík Sán­dor pi­a­ris­ta pap köl­tő. Húsz­éve­sen lett a Nyu­gat fo­lyó­irat szer­ző­je. A Pendragon le­gen­da, il­let­ve Utas és hold­vi­lág cí­mű re­gé­nyei nem­zet­kö­zi hír­ne­vet hoz­tak szá­má­ra.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (1997)

Ha azt hall­juk, hogy Bud Spencer és Terence Hill vagy Roger Moore és Tony Curtis, ré­gi ked­ves film­él­mé­nyek ele­ve­ned­nek meg ben­nünk. A mo­zi­tör­té­net egyik leg­si­ke­re­sebb pá­ro­sát két ame­ri­kai ko­mi­kus al­kot­ta, két örök ba­rát: Jack Lemmon (1925—2001) és Walter Matthau (1920—2000). E hí­res duó jó né­hány klas­­szi­kus­sá vált víg­já­ték­ban sze­re­pelt, több Oscar- és Golden Globe-díjat be­zse­bel­ve. Eb­ben a most mű­sor­ra ke­rü­lő ten­ge­ri mó­ká­zás­ban két bot­csi­nál­ta tánc­mes­tert ala­kí­ta­nak, akik egyik sla­masz­ti­ká­ból a má­sik­ba ke­ve­red­nek — bár ere­de­ti ter­vük rop­pant egy­sze­rű: vas­tag pénz­tár­cá­jú dá­mák­ra va­dász­nak, a gyors meg­gaz­da­go­dás cél­já­ból… A két le­gen­dás szí­nészt utol­só előt­ti kö­zös ala­kí­tá­suk­ban lát­hat­juk, még tel­jes fegy­ver­ze­tük­ben.