Magyar dokumentumfilm (1974)

„Oly kor­ban él­tem én e föl­dön, / mi­kor az em­ber úgy el­al­ja­sult, / hogy ön­ként, kéj­jel ölt, nem­csak pa­rancs­ra” — ír­ta 1944-ben, nem sok­kal ha­lá­la előtt Rad­nó­ti Mik­lós, akit a nyi­la­sok Ab­dá­nál agyon­lőt­tek. Tra­gi­kus sor­sá­ban osz­to­zott Szerb An­tal is, őt a balfi mun­ka­szol­gá­la­tos tá­bor­ban gyil­kol­ták meg 1945. ja­nu­ár 27-én. Ket­te­jük sor­sa több pon­ton ta­lál­ko­zik. Mind­ket­ten erő­sen kö­tőd­tek Sík Sán­dor­hoz, a je­les köl­tő-pap­ta­nár­hoz. Szerb An­tal a bu­da­pes­ti pi­a­ris­ta gim­ná­zi­um­ban is­mer­ke­dett meg ve­le, a ma­gyar­órá­kon kí­vül az ön­kép­ző­kör­ben és a cser­kész­élet­ben is gyak­ran ta­lál­koz­tak, és Sík ta­nár úr tá­mo­gat­ta di­ák­ja írói szárny­pró­bál­ga­tá­sa­it. (Rad­nó­tit Sík Sán­dor fi­a­ként sze­ret­te, s 1943-ban ő ke­resz­tel­te meg.)

Dán – német vígjáték (2005)

Hit és ab­szur­di­tás vi­szo­nyá­val kap­cso­lat­ban gyak­ran elő­ke­rül Søren Kier­ke­gaard mun­kás­sá­ga. A ne­ves dán fi­lo­zó­fus élet­mű­vé­vel még csak is­mer­ked­tem a 2005-ben ké­szült Ádám al­mái el­ső meg­te­kin­té­sé­nek ide­jén. E film va­ló­ban vég­le­te­sen ab­szurd, ám egé­szen más­képp, mint vár­nánk.

Amerikai – angol filmdráma (1993)

A kert min­den kul­tú­rá­ban a bé­ke, az idill hely­szí­ne, amely biz­ton­sá­got nyújt a kül­vi­lág ve­szé­lye­i­vel szem­ben. Em­lé­ke­ket, tit­ko­kat és kü­lön­le­ges te­remt­mé­nye­ket őriz, me­lyek­nek ha­tal­muk van — és né­ha bi­zony ve­szé­lye­sek. Egy ilyen kert áll Frances Hodgson Burnett re­gé­nyé­nek kö­zép­pont­já­ban is, amely­ből szá­mos adap­tá­ci­ót ké­szí­tet­tek. A most lát­ha­tó fil­met több díj­jal is ki­tün­tet­ték, és olyan ki­emel­ke­dő mű­vé­szek ját­sza­nak ben­ne, mint pél­dá­ul Maggie Smith. Mel­let­tük a gye­rek­szí­né­szek is nagy­sze­rű ala­kí­tást nyúj­ta­nak.

Ha mind­ös­­sze ti­zen­öt per­cünk van, hogy az ebéd­lő­asz­tal­ra va­rá­zsol­junk va­la­mit, leg­töb­bünk­nek olyan éte­lek jut­nak az eszé­be, mint a to­jás­rán­tot­ta, eset­leg a me­leg­szend­vics. Per­sze ott van még a gyors­étel, ám az el­múlt évek­ben ki­bon­ta­ko­zó gaszt­ro­nó­mi­ai re­ne­szánsz, il­let­ve az egy­re in­kább (ál­la­mi szin­ten is) nép­sze­rű­sí­tett egész­sé­ges élet­mód — ko­mo­lyan és nem alap­ta­la­nul — már meg­bé­lye­gez­te ezt a faj­ta en­ni­va­lót.

Ami­kor kis­lány vol­tam, nagy­anyám kék fe­de­lű em­lék­köny­vet aján­dé­ko­zott ne­kem, s gyöngy­be­tű­i­vel be­je­gyez­te út­ra­va­ló­nak: „Légy sze­rény, mint az ibo­lya, me­lyet sö­tét­ben is el­árul il­la­ta.” Ké­sőbb a ta­ná­ra­im, a ba­rá­ta­im is raj­zol­tak, ír­tak a könyv­be, sok szép gon­do­lat ös­­sze­gyűlt, a bá­tyám Vil­lon-vers­sel le­pett meg, édes­apám pe­dig Köl­csey Fe­renc­től vá­lasz­tott bölcs ta­ná­csot: „Me­leg ke­bel­lel tégy min­dent, ami­hez fogsz, s me­leg ke­bel­lel szólj min­dent, amit beszélesz; így be­szé­ded és tet­te­id sa­ját színt és erőt és kel­le­met nyer­nek.”

Szerb An­tal (1901—1945) írót, iro­da­lom­tör­té­nészt ja­nu­ár 27-én gyil­kol­ták meg nyi­las hó­hé­rai a balfi mun­ka­szol­gá­la­tos tá­bor­ban. Zsi­dó csa­lád­ban szü­le­tett, hat­éve­sen szü­le­i­vel együtt meg­ke­resz­tel­ke­dett. Hí­vő ka­to­li­kus­ként ne­vel­ke­dett: ke­reszt­ap­ja Prohászka Ot­to­kár püs­pök volt, lelkiatyja Sík Sán­dor pi­a­ris­ta pap köl­tő. Húsz­éve­sen lett a Nyu­gat fo­lyó­irat szer­ző­je. A Pendragon le­gen­da, il­let­ve Utas és hold­vi­lág cí­mű re­gé­nyei nem­zet­kö­zi hír­ne­vet hoz­tak szá­má­ra.