A Biblia üzenete

Szeretjük-e Jézust? Ez a kérdés visszhangzik evangéliumi szakaszunkban. Az utolsó vacsorán Jézus, aki új parancsként állítja a szeretetet az apostolok elé, most saját maga felé fordítja ezt a napjainkra közhelyessé tett fogalmat. Mit is jelent Jézust szeretni? Érzelgősség, önközpontú emberi romantika, igaznak hazudott túláradó érzelmek, torzult istenkép – mindez jellemzi azt az (ál)vallásos irodalmat, amely az Isten és az ő Fia iránti szeretetről szól. Nagy iránta a kereslet, viszik, mint a cukrot, hisz korunk embere végletesen szubjektív, folyton önmagával és érzéseivel van elfoglalva, ezért úgy gondolja, istenkapcsolatának is ilyennek kell lennie. Az a jó ima, amely közben „érzek” valamit, az a jó istenkapcsolat, amelyben az „emocionális libikóka” szünet nélkül fölfelé emel, az a jó istenkép, amely „érzelemgazdag”, mert hát csak így lehet igazán személyes.

Szerzetesség és liturgia

A liturgián való részvétel semmilyen azonnal mérhető haszonnal nem jár. Bizonyos értelemben tékozlás az idővel. Ezt nem könnyű hová tenni. Szeretjük az időnket hasznos, látványos eredményekkel kecsegtető tevékenységekre szánni. A liturgia világa mai kifejezéssel élve „minőségi idő”. Megadjuk a dolgok módját: felkészülünk,felöltözünk,útnak indulunk, figyelmünket, odaadásunkat rászánjuk az Istennel és a keresztény közösséggel való kapcsolatunkra. Elidőzünk a templomban.

A húsvéti időszak második felének elején áll egyházunkban a vakon születettről elnevezett vasárnap. Az ünnep egyik liturgikus éneke így még joggal utal vissza a nagyheti és húsvéti eseményekre: „Titokzatos szenvedéseid által, Üdvözítőnk, a világ üdvösséget nyert, mert a sírból isteni méltósággal föltámadván a veszendőket – mint Isten – megmentetted.” Jézus Krisztus nemcsak egészében üdvözítette a világot, hanem benne az egyes emberre is gondot fordít. Ezt állítja szemünk elé egyházunk ezen a vasárnapon, amikor a vakon született ember történetét mutatja be az evangélium (Jn 9,1– 38). Emberszerető Urunk csodát művelő jótékony tevékenysége mellett azonban kiemelkedik a vakon született ember hite is. Mégpedig három fokozatban.

Viterbóban, a pápai állam területén született előkelő polgári családban, 1656-ban. Rosáék négyen voltak testvérek. Szüleiktől komoly nevelést kaptak, amelyben éppoly fontos volt a hit, mint a műveltség. Húszévesen Rosának döntenie kellett a sorsáról. Akkoriban a nők számára két lehetőség kínálkozott: a házasság vagy a kolostor, de ő úgy érezte, más küldetése van. Ám még nem látta tisztán a jövőjét, így apja javaslatára belépett a Szent Katalin domonkos kolostorba. Csupán néhány hónapot töltött ott, mert édesapja hamarosan meghalt, s ő hazament, hogy beteg édesanyját ápolja. Még ugyanabban az évben elhunyt a bátyja is, és ezt a veszteséget édesanyja nem tudta elviselni, hamarosan ő is meghalt.