Egy Afganisztánt megjárt tábori lelkész szolgálatról, emberségről
„Az Egyház mindig dicséretre méltó törődéssel és a különböző igényeknek megfelelő mértékben akart gondoskodni a katonák lelkigondozásáról. Ők ugyanis egy meghatározott társadalmi réteget alkotnak, és akár, mert önkéntes alapon állandó részét képezik a haderőnek, akár, mert a törvény értelmében meghatározott időre behívták őket, »életük sajátos feltételei miatt« konkrét és sajátos lelkigondozásra van szükségük.” E szavakkal kezdődik II. János Pál pápa Spirituali militum curae című apostoli konstitúciója a katonák lelkigondozásáról. De vajon mit jelent ez a konkrét és sajátos lelkigondozás ott, ahol valóban dörögnek a fegyverek, ahol naponta életveszélyben vannak a katonák? Erről kérdeztük Takács Tamás alezredest, kiemelt vezető tábori lelkészt, aki nemrég tért vissza az afganisztáni külszolgálatból.
– Majdnem tíz éven keresztül volt egyházmegyés pap. Hogyan került a tábori püspökségre? Miért választotta ezt a hivatást?
– Ha időrendben nézzük, akkor tulajdonképpen előbb voltam katona, mint pap, hiszen érettségi után minket, szeminaristákat rögtön elvittek sorkatonai szolgálatra. A Lentiben töltött időszak meghatározó volt az életemben. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy hivatásszerűen is katona leszek, de ahogy előrehaladtam „korban és bölcsességben”, rájöttem, hogy személyiségemhez nagyon közel áll ez a szolgálat. Fontosnak tartom, hogy életünk során kihasználjuk az újdonságra és a változásra alkalmat nyújtó lehetőségeket. Tábori lelkészként olyanokkal tudok napi kapcsolatba kerülni, akikhez egyházmegyés papként nem juthatnék el. A katonák életkora húsz és ötven év között van, rajtuk keresztül a családjukkal is kapcsolatba lehet kerülni.
