Ott kell lenni mellettük

 

 – Szükséges volt ehhez a szolgálathoz katonai kiképzés is? Ráadásul Ön ejtőernyős kiképzést is kapott…

– Alapkiképzésre azért van szüksége a tábori lelkésznek, hogy be tudjon illeszkedni a katonai közegbe. Az ejtőernyős kiképzés nem lett volna feltétlenül fontos, de én akkoriban éppen a Szolnokon szolgáltam, ahol volt helikopter és ejtőernyő is, így kihasználtam a lehetőséget. Mindezt azért, mert ebben is alkalmat láttam arra, hogy különleges körülmények között tudjak együtt lenni a katonákkal. Amikor kiszolgáltatott helyzetben vagyok mellettük, akkor egészen másként lehet közel kerülni hozzájuk, mint egyébként. Ejtőernyős ugrásnál, amikor elemelkedik a földről a gép, mindenki magára és a társaira van utalva. Ha én hajtogatok egy ernyőt, azzal lehet, hogy más fog ugrani. Ez csak a bizalomra és a megbízhatóságra épülve működik. Többről van itt szó, mint katonaságról, ez már az emberség tárgykörébe tartozó kérdés.

Az Ön állomáshelye Magyarországon Székesfehérvár. Mi a különbség a szolgálatban egy békés magyar város és a háborús Afganisztán között?

– Egy tábori lelkész életében nem lehet igazán békés városi életről beszélni. Ha jól tesszük a dolgunkat, akkor nem egy irodában üldögélünk, nem a laktanyában sétálgatunk, hanem minél több időt próbálunk eltölteni a gyakorlótéren a katonák természetes közegében. Székesfehérvár és Afganisztán között az alapvető különbséget a körülmények jelentik. Elsősorban a több ezer kilométeres távolság, amely elválaszt az otthontól.

Hogyan teltek a mindennapok Afganisztánban? Egy plébánián rendszeresen vannak misék, gyóntatás. Itt hogyan került sor erre?

– Lehet, hogy furcsa ezt hallani egy pap szájából, de itt elsősorban nem a liturgia vagy a szentségek kiszolgáltatása a fő feladat. Külszolgálatban csakúgy, mint itthon az a legfontosabb, hogy a tábori lelkész együtt legyen a katonákkal. Minden más tevékenység ebből fakad. Olyan ez, mint az ünnep és a hétköznap. Ünnepekre szükség van, de tudjuk, hogy minden nap nem lehet ünnep. Megvan a szerepe a liturgiának is – ez a csúcs és a forrás –, de bizonyos körülmények között nincs rá fizikai lehetőség. Vagy azért, mert mindenki szolgálatban van, vagy azért, mert az utazás miatt nem lehet rá sort keríteni.

Minden egyes misszióban különbözőek a feladatok és a lehetőségek. Volt olyan külszolgálat, ahol hetente három-négy alkalommal tizenhat-tizenhét órát tudtam együtt tölteni a terepen szolgáló katonákkal. Ott a saját képességeim szerint tettem azt, amit katonaként is tennem kellett. De volt olyan hely is, ahol inkább a táboron belül kellett tartózkodnom. Azt, hogy mi vár majd ránk, nem lehet előre kiszámítani. Többnyire adódik lehetőség segíteni az egészségügyben, a szállítási és kommunikációs feladatokból is részt lehet vállalni. Munka közben aztán akaratlanul is jönnek a gondolatok, jönnek a szavak, amelyek már nemcsak a szolgálatról, hanem az emberről, a családról és a problémákról is szólhatnak.


 

A nagy kérdések életveszélyes helyzetekben jobban előtérbe kerülnek. Mi erről a tapasztalata?

– Egy misszióban nem az élet-halál kérdése a legnagyobb nehézség. A veszélyt általában jól lehet kezelni. Sokkal nagyobb gondot jelentenek az otthoniak problémái, hiszen a hatalmas távolság miatt ezeket a katona nem képes megoldani, csak elviselni tudja, és ez meglehetősen kegyetlen dolog. Ha történik egy tragédia – akár a saját, akár más nemzetek katonáival –, akkor természetesen mindenkiben felmerül, hogy bizony én is lehettem volna az áldozat vagy a sérült. De ilyenkor sem a magyarázat a legfontosabb, hanem az, hogy a lelkész azzal fejezze ki az együttérzését, hogy ott van a katonák mellett.

2006-ban és 2008-ban is járt már Afganisztánban. Mi változott ez idő alatt?

– Belülről ezt nem nagyon látom. Inkább azt tartom fontosnak, hogy nagyon sok katonát megismertem, akik közül többeknek a munkáját, előmenetelét figyelemmel kísértem. Így folyamatosan építhetek arra a kapcsolatra, amely akár egy évtizeddel ezelőtt kezdődött.

Az afganisztáni misszióval kapcsolatban azt látom, hogy eleinte úgy viszonyultak hozzánk, mint egy tényezőhöz – nem volt teljesen világos számukra, mi okból vagyunk jelen az országukban. Mostanában egyre többször kerülnek előtérbe a személyes kapcsolatok, egyre gyakrabban tapasztalom, hogy már nem csupán a rendszer részeként tekintenek ránk, hanem személyként, olyasvalakiként, akinek arca van.

Kapcsolatba került – esetleg vallási téren – az ott élő emberekkel?

– Egyszer helyi muszlim vezetők megkérdezték a katonákat, hogy hisznek-e Istenben. Ők persze hozzám irányították őket. Mondtam nekik, hogy természetesen igen. És hány Istenben hisznek? Egyben – válaszoltam. És milyen vallásúak maguk? – kérdezték. Mondtam nekik, hogy keresztények vagyunk. Az még nem tökéletes – felelték –, de minden adott, hogy a jó útra térjenek. Ami a vallást illeti, ők valahogy így viszonyultak hozzánk.

Afganisztánban egyébként a vallás nem tartozik a nagyközönségre. Tudomásul kell venni, hogy ott másnak a lelkébe belebámulni nem illendő.

Itthonról nézve meglehetősen kilátástalannak tűnik az afganisztáni helyzet…

– Szerintem az jelenti az elsődleges problémát, hogy igen nehéz megváltoztatni az ott élőket, különösen kívülről. Az vezethet megoldásra, ha ők maguk hoznak létre egy olyan nemzedéket, mely bejárta már a világot, és vissza is tért hozzájuk. Találkoztam olyan fiatalemberekkel, akiknek terveik voltak. Akik azért dolgoztak, hogy külföldi egyetemre mehessenek. Ha majd ők irányítják az országot, akkor lesz igazi esélye a változásnak. A mi szerepünk ezért leginkább a segítés, a támogatás. Így lehet kis lépésekben előrejutni.

Krisztus üzenete a béke. A tábori lelkész hogyan tudja ezt képviselni ott, ahol harcok dúlnak?

– Az a béke, amelyről itt szó van, nem a háború hiányát jelenti. Az a béke, amit nekünk képviselnünk kell, háborús övezetben is lehetséges. Az ember élhet harmóniában önmagával és a nála nagyobb erőkkel olyan körülmények között is, amelyek rendkívüli kihívások elé állítják. Ennek a szolgálatnak az a célja, hogy a kiélezett körülmények között, amikor nincs béke és nyugalom, amikor zaj van és nyüzsgés, amikor az erőszak ott van a szomszédban, akkor is tudjunk annyi nyugalmat teremteni, amennyit csak lehetséges. Ez nem mindig a szavakból fakad. Sokkal inkább az együttlétből. Amikor ránézek a másikra, és az ő tekintetében is ugyanazt látom. Amikor nincs szükségünk arra, hogy kimondjuk a gondolatainkat, mert enélkül is tudjuk, hogy mindkettőnk fejében ugyanaz jár. Ha meg tudom teremteni ezt a belső nyugalmat, akkor ez a békesség.

A katonákat összefűzi a veszély, a közösen kiállt megpróbáltatás. Ezt a szoros köteléket a kívülálló sokszor nem igazán érti. Még a kiképzés alatt történt, hogy ki kellett mennünk a lőtérre – nem éppen jutalomból – gyalog. Mire végrehajtottuk a feladatot, és visszatértünk a táborba – addigra a többiek már túl voltak a fürdésen, a vacsorán –, nagyon fáradtak voltunk. Akkor valaki közülünk kitalálta, hogy fussunk be a táborba. Megtettük, és egy kicsit bolondnak is néztek bennünket. A kiképzés végén aztán odajött hozzám az egyik társunk, aki egyébként nem jutott ki Afganisztánba. Nem a letargia vagy a csüggedés volt a hangjában, amikor megkérdezte: atyám, ugye azt a futást nem fogjuk elfelejteni?

Tamási Áron írja valahol, hogy „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”. Ezt kicsit átfogalmazva azt mondanám, hogy aki embernek hitvány, katonának sem alkalmas.

Fotó: Kissimon

 

Nem csak egy halom szikla

A pastuk hite szerint, amikor a Mindenható megteremtette a világot, a végén maradt neki egy nagy halom szikla. Ezekből alkotta meg Afganisztánt.

Az ország nagy része ezer méter feletti magasságban helyezkedik el. Télen a mínusz harminc fok sem ritka, a sivatagos területeken pedig nyáron akár ötven fok is lehet a hőmérséklet. A harmincmillió lakosú országban számos etnikum él. Afganisztán lakói muzulmánok, ebből több mint nyolcvan százalék szunnita. Legtöbben földművelésből és nomád állattenyésztésből élnek. A munkanélküliség rendkívül magas, a lakosság fele a létminimum alatt él. Vasúthálózat egyáltalán nincs, az úthálózat legnagyobb része földút.

Történelme során Afganisztán területe egészen a X. századig az éppen hatalma csúcsán lévő nagyhatalomhoz tartozott. Az első önálló állam a ghaznavida szultánság volt, ám ezt nem az őslakosok, hanem a türkök hozták létre.

A XVII. században a szafavida perzsa uralkodó halála után létrejött az első önálló afgán állam. A XIX. században az ország belekerült az oroszok és a britek Indiáért folytatott küzdelmébe. A britek kétszer is elfoglalták az afgán területeket, de a hegyi törzsek ellenállása miatt mindkétszer kivonultak az országból.

A XX. század elejétől Afganisztánban erősödött a szovjet befolyás. Mohammed Taraki kommunista vezető 1978-ban puccsot hajtott végre. 1979-ben a népszerűtlen vezér megsegítésére bevonultak a szovjet csapatok, melyek tízévnyi háború során sem tudták megtörni az ellenállást. Kivonulásuk után az országban kitört a polgárháború, és egyre nagyobb teret nyertek a radikális iszlamisták. A New York-i terrortámadás ürügyén 2001. október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megtámadták Afganisztánt.