Különös könyvet tartok a kezemben. Nem a nagyközönségnek szánt kiadvány, mégis fontos. A cím ne riasszon el senkit: Repertorium Hymnologicum Medii Aevi Hungariae. Szerzőként Holl Béla neve szerepel. Miről is van szó?
A magyarországi népi építészet kincsei között mindig találhatunk valami különlegesen érdekeset. Kicsipünkösdön, azaz a pünkösd utáni első vasárnapon, a Szentháromság vasárnapján érdemes sétát tenni Szegeden, az Alsóvárosban. Hogy miért? Mert itt találkozhatunk a Szentháromságot jelképező napsugaras házdíszítés legszebb hazai példáival, amelyek egyértelműen jelzik a ház lakóinak abba vetett hitét, hogy Isten mindent, mindenkit lát és védelmez.
A nemzetközi gyermeknap a legtöbb országban június 1-jén van. Hazánkban május utolsó vasárnapján ünnepeljük. Célja, hogy felhívja a figyelmet a világ gyermekeinek testvériségére és arra a küzdelemre, amelyet az ENSZ folytat a gyermekek jólétéért.
Az ötszörös Grammy-díjas Israel Houghton is fellép az Ez az a nap!-on
Majdnem statisztikai adat lett belőle, egyetlen szám, egyike az abortusz különféle kimutatásokban szereplő névtelen áldozatainak. De csak majdnem. Helyette inkább Isten „dalnokává” vált. Israel Houghton története finoman szólva is mellbevágó. A Grammy-díjjal többször is kitüntetett amerikai zenész június 1-jén, Budapesten, az Ez az a nap!-on dalaival is tanúságot tesz.
Anyja fehér, apja fekete. Tizenhét éves volt a lány, amikor állapotos lett vele. Miután megtudta, hogy gyermeket vár, hazament, és azt mondta a szüleinek: „Terhes vagyok, az apa fekete.” A szülők a következőt tanácsolták: „Menj abortuszra! Tekintsd ezt hibának, és lépj tovább!” A gyermeket váró kis Margaret ígéretes zongoraművész volt, aki előtt ott állt az egész élet. De a szülei javaslatára így válaszolt: „Nem, én megtartom ezt a babát!” Ezután persze megszakadt a kapcsolata a családjával, sőt, amikor a nyolcadik hónapban járt, a kicsi apja is elhagyta. Egy fekete férfi gyermekét várta tehát – egészen egyedül.
„Az Egyház mindig dicséretre méltó törődéssel és a különböző igényeknek megfelelő mértékben akart gondoskodni a katonák lelkigondozásáról. ők ugyanis egy meghatározott társadalmi réteget alkotnak, és akár, mert önkéntes alapon állandó részét képezik a haderőnek, akár, mert a törvény értelmében meghatározott időre behívták őket, »életük sajátos feltételei miatt« konkrét és sajátos lelkigondozásra van szükségük.” E szavakkal kezdődik II. János Pál pápa Spirituali militum curae című apostoli konstitúciója a katonák lelkigondozásáról. De vajon mit jelent ez a konkrét és sajátos lelkigondozás ott, ahol valóban dörögnek a fegyverek, ahol naponta életveszélyben vannak a katonák? Erről kérdeztük Takács Tamás alezredest, kiemelt vezető tábori lelkészt, aki nemrég tért vissza az afganisztáni külszolgálatból.
Közeleg a nyár, amely a zarándoklatok ideje is. Leginkább busszal vagy repülővel, gyorsan és kényelmesen érkezünk a szent helyekre. Általában ott kezdjük a zarándoklatot, ahol az a hagyományos értelemben véget ér. „Megspóroljuk” a küzdelmes kilométereket, s utunkat nemritkán össze is kötjük egy kellemes turisztikai élménnyel. Nem bűn ez. A szent helyek így is megszólítják az embert. De a hagyományos értelemben vett (s ma újra felelevenedő) zarándokút mást jelent. Nagyon mást. Három bencés szerzetes, Halmos Ábel, Vincze Iván és Gergely Gellért tavaly ősszel kerékpárral indult el a Szentföldre. Közülük most két testvér osztja meg velünk élményeit.
Ezzel a címmel készített Varga Ágota Balázs Béla-díjas rendező dokumentumfilmet a hetvenes évek egyházüldözésének hátteréről. A film főszereplője az egykori tartótiszt, aki találkozik az általa beépített ügynökök útján megfigyelt papi személyekkel. A film végén kétszer is kimondja egy félig kiszáradt, sivár, mocsaras tómederben: felesleges volt az élete. Ezzel együtt több kérdést vet fel a z alkotás. A filmet május 28-án, este hét órakor mutatják be az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A belépés díjtalan. A vetítést sajtóbeszélgetés követi. – Kaposvárott járunk, Balás Béla püspök úrnál. A kommunista időkben az ifjúság pasztorációjának meghatározó alakja volt, s ezért évtizedeken át a fönnálló hatalom célkeresztjében állt. Kedves püspök úr, miért vállalta a szereplést a filmben? – Akkoriban sem voltak titkaim, ma sincsenek. Több olyan nemzedék nőtt fel, amelyek nem rendelkeznek ismeretekkel arról a korról, nem értik azoknak a szavaknak a mögöttes tartalmát, amelyek a XX. század második felében élet-halál kérdést jelentettek. A felelősség is arra indított, hogy megszólaljak, hiszen akinek a közösséget segítő élménye, emléke, véleménye és gondolata van az átéltekről, annak azt meg kell osztania.
„Gyere ide, vegyük fel a nadrágot!” – mondja az anyuka. Mire a kisfia: „Most rosszalkodom, nem érek rá.” S milyen igaza van! Pajkoskodni nagy feladat, fontos. Unalmas is lenne a világ, ha nem lenne senki, aki kivenné a szekrényből az anyja bugyiját, ráhúzná a fejére, s azt mondaná, ő most krumplibogár. Ha nem volnának gyerekek, akik összefirkálnák filctollal a ruhájukat, de csak nevetnének rajta, aztán meg odabújnának megértőn: „Kiborultál? Szeretlek, nem baj, ha ilyenkor kicsit csúnya vagy!” Hát mert képesek önfeledten játszani, feltétel nélkül bízni, őszintén örülni, olykor meg csak úgy békésen megpihenni – az ölünkben, egy kosárban, Isten karjában. No, ezért olyan különlegesek a gyerekek! Tudnak valamit, amit mi, felnőttek már alig vagy egyáltalán nem…