A Biblia üzenete

Európa missziós területté vált. De hogyan kell misszionálni? Úgy, ahogy a mai evangélium elénk tárja. Ilyen eszköztelenül? Ilyen kiszolgáltatottan? Ilyen célszerűtlenül? Pont azokhoz menve, akik a világ szemében senkinek sem számítanak, az erőtlenekhez, a betegekhez? Bárányként ebben a farkasvilágban? Mi a garancia arra, hogy azok a bizonyos kígyók és skorpiók nem emésztenek föl minket? Lehet, hogy Jézus látja a sátán vereségét, bukását, de mi inkább azt látjuk, hogy a sátán sikeres, hat, újra meg újra eléri, hogy legyen „az ember az állatok alja” (Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga), csürhe. Itt ő arat, éspedig a maga csűrébe. Ezek a kételyek rendre fölmerülnek a mai evangéliumot olvasva, s mindezek mögött az az alapkérdés rejlik, hogy élhető-e, megvalósítható-e az evangélium?

Kis liturgikus etikett 1.

Az Új Ember legutóbbi számában Fehérváry Jákó találóan „sekrestyés-szindrómának” nevezett „betegségről” írt, vagyis arról a mindnyájunkat veszélyeztető esetről, amikor nem nagyon vagyunk tudatában annak, mit is teszünk a liturgia terében (például hogyan vetünk keresztet) vagy a liturgikus cselekmények során. Ennek oka lehet szétszórtság, fáradtság, unottság, „rutin”, de semmiképpen sem jó ez a „nem figyelmes lét” annak jelenlétében, aki egész valójával szeret minket.

A hét szentje

Jómódú, elkötelezett keresztény családban született 1900. július 13-án, Santiago de Chilében. Eredeti neve Johanna Fernández Solar volt. Nagy családban nőtt fel, három fiú és két lánytestvére volt. Kislányként elolvasta Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzát, amely nagy hatást gyakorolt rá, és megszületett benne a vágy, hogy hozzá hasonlóan a kis dolgokban is Istennek szentelt életet éljen. Szigorú önnevelésre adta magát, és a kissé elkényeztetett, makacs és önző gyerekből hamarosan önfeláldozó és figyelmes lány lett. A benne élő szeretet nagy intelligenciával párosult, és felismerte, hogy a hitnek tettekben kell megmutatkoznia. Tízévesen már új ember volt. Elsőáldozása után egészen különleges, misztikus kapcsolatot ápolt Krisztussal, több alkalommal is kapott egyéni kinyilatkoztatásokat.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház szertartásai szépségükkel arra buzdítják az embert, hogy szívvel-lélekkel bekapcsolódjék a misékbe. A szent liturgia szövegében pedig kifejezetten megjelenik az óhaj, hogy „egy szájjal és egy szívvel” dicsőítsük és magasztaljuk a mennyei Atyát.

A közösségi istendicsőítés emelkedetté teszi a lelket. Az enyhe világosságot adó mécsesek lobogó lángja, az illatos tömjénfüst emelkedő burjánzása, az ikonok misztikus ragyogása nemcsak az emberi tekintetet vonzzák a magasba, hanem a lelket is. Ezért fordít különleges gondot a bizánci egyház az istentiszteletek szépségére.